Valerian és az ezer bolygó városa - Az év legjobb, félórás sci-fi rövidfilmje!

Az ötletek, a lendület és a látvány úgy viszik az első három jelenetet, hogy pislogni sem tudsz. A nyitány egy egyszerűen, mégis gyönyörűen és felemelően megkomponált zenés montázs (Bowie: Space Oddity), amely a hetvenes évek archív felvételeitől kezdve dokumentálja az emberiség űrprogramjának fejlődését, mígnem a Föld körüli űrállomás a címbeli várossá nőve, milliónyi idegen fajjal a fedélzetén elszakad otthonától, és megindul a mélyűrbe. Aztán jön a nyúlánk, Avatar-szerű lények paradicsomi bolygójának pusztulása, egy bizonyos momentumaiban infantilis, összességében mégis lenyűgöző kataklizmaszekvencia, végül pedig a főhősök karakterét izgalmasan és frappánsan felvezető, remekül megkomponált, dimenziók közt cikázó akciójelenet.

Szóval fél óra után azt hiszed, egy jó filmet látsz, amely méltó az alapjául szolgáló klasszikus, francia képregényekhez és Luc Besson előző nagy, színes és őrült sci-fijéhez, Az ötödik elemhez. Aztán jön a pofára esés, mert az élet zord és kegyetlen.

Az ötvenedik fura idegen és a harmincadik egzotikus környezet (és akkor még nem sokkal vagyunk túl az első fél órán) már nem érdekes és nem izgalmas, főleg, hogy általában nem köti őket össze semmi. Bessonnak egyértelműen nincs átfogó koncepciója, csak vagány, tarka és vizuálisan jópofa ötleteket fűz lazán egymás után. A cselekmény annyira darabos, már-már epizodikus, hogy félúton kezded úgy érezni, mintha egy open world videojátékban teljesítenél mellékküldetéseket. Ez nem történetmesélés, hanem pusztán a képzelőerő és a technológia demonstrációja, proof of concept kisfilmek sorozata. Bizonyos helyzeteket, helyszíneket, karaktereket, amelyek legtöbbször csak valami átlátszó, buta ürüggyel kapcsolódnak a sztorihoz, legfeljebb egy-két percre látogatunk meg, és csak arra szolgálnak, hogy Bessonék döngethessék a mellüket: ezt is kitaláltuk, ezt is megcsináltuk, ilyet is tudunk.

Hozzá kell tenni, hogy ironikus módon a cselekménynek ezek az amúgy értelmetlen vadhajtásai néha sokkal szórakoztatóbbak, mint a film nagyja – az emberevők karmai közé került Laureline kiszabadítása vagy Ethan Hawke és Rihanna jelenete azon kevesek közé tartozik, amelyek az elrabolt parancsnok (egy lehangolóan semmilyen Clive Owen) utáni hajszával együtt megidézik az első fél óra energikusságát.

Összességében azonban ez a dekoncentrált cselekményvezetés otromba módon újra és újra megakasztja a film lendületét, míg végül Besson a sok öncélú kitérő után arra kényszerül, hogy a fináléban kiábrándítóan ősprimitív módszerekkel zárja le a konfliktust (értsd: a karakterek jó hosszan elmagyarázzak egymásnak, hogy mi miért történt, és akkor Laureline szeretetmonológjáról, az év eddig talán legkínosabb szövegeléséről még nem is beszéltünk).

Ennél már csak egyvalami működik kevésbé a filmben: a karakterábrázolás. Dane DeHaan hiába jó színész, Keanu Reeves Constantinja óta nem láttam ilyen félelmetes castingkatasztrófát, eskü, hogy a rémálmaimban fog kísérteni: DeHaan egyszerűen képtelen átadni Valerian sármját, vagányságát, rosszfiús báját, teljesen el van veszve a szerepben. A társát, Laureline-t alakító Cara Delevigne is csak hozzá képest elviselhető valamelyest, kettejük potenciális kémiáját pedig együttes erővel nyomják agyon a tragikusan lapos férfi-nő évődések, az egész filmen végigvonuló, és már egy rövid idő után is roppant kínos lánykérési erőlködések meg a frappáns, tüzes romantika teljes hiánya mind a bensőségesebb, mind a kalandosabb jelenetekben.

És mivel ez a sótlan kapcsolat hívatott összetartani ezt az egész rázkódó-ingadozó hóbelevancot (valahogy úgy, ahogy Az ötödik elem cselekményének Korben és Leeloo bimbózó szerelme adott tartást és irányt), a kudarc garantált. Azt már csak a képregény ismerőinek kedvéért teszem hozzá, hogy ráadásul a tér-idő ügynökök az adaptációban egyszerű térügynökök lettek – az eredeti meglehetősen hangsúlyos időutazós aspektusát el lehet felejteni.

Besson a napokban közölte, hogy már elkészült a második rész forgatókönyvével, és hozzálátott a harmadik megírásához is. Ez itt a kognitív disszonancia tipikus esete: egyáltalán nem jó film a Valerian, mégis van benne annyi ötlet és szimpatikus vizuális őrület, hogy talán megérdemelne még egy esélyt, a képregények (azokról majd lesz egy külön cikk) meg eleve megérdemelnek egy nagyszabású blockbustersorozatot. Csak az a casting, csak azt tudnám feledni… Talán Michael Cera és Megan Fox duója lehetett volna még ennél is rosszabb. Talán. 

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;