Neal Stephenson & Nicole Galland: A D.O.D.O. felemelkedése és bukása
Az év egyik legfurább, legszertelenebb és mindenképpen legszellemesebb könyve: a X. századtól a napjainkig vágtázó időutazós sci-fi vikingekkel, boszorkányokkal és bürokratákkal, valamint rengeteg, rengeteg szenzációs ötlettel, egy nagy adag abszurditással és izgalmas formanyelvi megoldások egész sorával. Stephenson és Galland pajkosan, rakoncátlanul, szimpatikus öntörvényűséggel, a szereplők személyes naplóbejegyzésein és kormányzati dokumentumain keresztül viszi előre a fordulatos és a végére váratlanul-nagyszerűen drámai irányba is meglóduló cselekményt, mit sem törődve a hagyományos történetmesélési szabályokkal. Színtiszta öröm olvasni. (Rusznyák Csaba)
Ken Liu: A papírsereglet és más történetek
„Nem tulajdonítok nagy jelentőséget a fantasy és a science-fiction megkülönböztetésének – vagy a zsáner és a mainstream megkülönböztetésének, ha már itt tartunk. Számomra minden fikció arról szól, hogy a metaforák logikáját (….) a valóságon túl ragadjuk meg, mely megfoghatatlanul véletlenszerű és esztelen” – írja Liu az előszóban, és hű is marad ehhez a tételhez. A kötetben egyszerre van jelen Kelet és Nyugat öröksége, fantázia és mondanivaló, s a novellákat talán csak egyetlen dolog köti össze: az a fajta bölcs, humanista látásmód, ami csak nagyon kevés írástudónak (Ecót és Pratchettet citálom ide hirtelenjében) sajátja. (Nyerges Csaba)
Don Winslow: Az egység
Egy New York-i zsaru elkárhozástörténete, úgy, ahogy azt Don Winslow-tól elvárjuk. Amellett, hogy a könyv keményen, brutálisan, kompromisszummentesen viszi végig az enyhén szólva is kétes erkölcsű főszereplő pokoljárását, szinte dokumentumszerű hitelességgel ábrázolja a korrumpálódás lépésről-lépésre történő, elkerülhetetlen folyamatát. És az utca gyilkos-drogos romlott közege mellett felsejlik a Drót olajozott korrupcióval működő társadalmi-politikai háttérgépezete is, a törvénykezés, az alvilág és az üzleti élet örök összefonódása. Sötét remekmű. (Rusznyák Csaba)
China Miéville: A város és a város között
Miéville-től merőben szokatlan, hogy ennyire visszafogott művet tegyen le az asztalra. A “fenegyerektől” minimum azt várjuk, hogy egy alibi történet keretében ötlet-tűzijátékkal kápráztasson el, A város és a város között azonban ennek pont az ellenkezője: egyetlen hatalmas ötlet köré építi fel a bűnügyi nyomozást bemutató sztorit. És ennyi. Nincs oldalankénti sziporkázás, van azonban koherens, követhető történet, amely egy pillanatra sem növeszt barokkos oldalhajtást, nyílegyenesen (még ha Miéville-hez képest kissé vérszegényen is) halad a végkifejlet felé. Van egy érthető, bár elég egyszerű főszereplőnk, és egy (két) olyan város, amelybe magunkat beleképzelni is hajmeresztő. Egy kelet-európainak pedig pofonegyszerű, ugyanakkor egyszerre rémisztő és elképesztő a kettős város ötlete. (Nagylaki András)
Robert Jackson Bennett: Csodák városa
Az Isteni városok-trilógia befejező része mindenben hű marad a sorozat előző két részéhez, legyen szó a remekbe szabott szereplőkről, a világ életre keltéséről vagy az eposzi, nagyívű sztori kiteljesedéséről. Ezúttal az idős Sigrud szemszögéből követjük végig a szajpúriak és a kontinenslakók múltjának ütközését, amelyből természetesen a halott istenek sem maradhatnak ki. Jól áll a regénynek, hogy a megindult ipari forradalom modernitását helyezi szembe a “régen minden jobb volt” szellemiségével, visszakacsintgatva az előző részek fontos momentumaira és szereplőire, lezárása pedig valóban grandiózus és mégis megható. Bennett még mindig jó. (Nagylaki András)
Veres Attila: Éjféli iskolák
Az elképzelhetetlennél csak egy félelmetesebb dolog van: azok a borzalmak, melyeket nagyon is jól el tudsz képzelni, mert minden percben szembejöhetnek veled az utcán, vagy rád köszönhetnek a tévéből. A novelláskötetből kiderül, hogy Kőbánya-Alsó és Innsmouth (pont és ellenpont) jóval közelebb van egymáshoz, mint gondolnánk, a szövegek frissek, csiszoltak és eredetiek. Lovecraft és Fejes Endre likes this. (Nyerges Csaba)
Joe Hill: Furcsa időjárás
Stephen King legtehetségesebb, középső fiának munkásságát megismételhetetlen képregényes mesterműve, a Locke & Key óta követem, de a prózai művei eddig igen hullámzó teljesítményt nyújtottak (a NOS4A2 volt a legjobb, a Spóra/Fireman pedig a legnagyobb csalódás). Úgy tűnik, neki is inkább a kisregény/novella formátum megy a legjobban, ahogy azt legutóbbi, négy kisregényből álló antológiakötete is demonstrálja. A történeteket a címbéli természeti jelenség köti össze (mindegyikben más és más): az elsőben egy titokzatos férfi élősködik a főszereplő kövér kissrác Alzheimer-kóros szomszédasszonyán egy kísérteties Polaroid fényképezőgéppel a nyolcvanas évek tipikus kertvárosában, sőt, még egy cameót is kapunk a fentebb már említett képregényből. A második sztori egy igazán fájdalmas, de éppen ezért emlékezetes érzelmi gyomros az Amerikai Egyesült Államokat megosztó fegyvertartási törvényekről (egyben a kötet legerősebb írása), a harmadikban egy saját gyávaságával szembenézni képtelen srác szenved hajótörést ejtőernyős ugrás közben egy szilárd, felhő alakú képződményen, a negyedik pedig egy gyalogos, pre-apokaliptikus road movie egy olyan világban, ahol az ártatlan esőfelhőkből egy kémiai anyag halált hozó, gyilkos kristálytűket záporozó viharfelhőket csinált. Joe Hill erősségei a jobbnál-jobb ötletek és az érdekes, színes karakterek, ezekből pedig nincs hiány a kötetben. (Nagy Krisztián)
Jesmyn Ward: Hallgasd a holtak énekét
Felnőtté válás az elszegényedett, kilátástalan vidéki Amerikában. Ward bámulatosan szép prózával megírt, mágikus realista úti regényének középpontjában egy diszfunkcionális család felkavaró szeretetnélkülisége, valamint a mindebből fakadó fájdalom, a mindezt eredményező gyarlóság és bűn áll. A szereplők lelki kálváriáját ráadásul faji ellentétek, viszkető ujjú rendőrök, egzisztenciaromboló drogügyletek és a volt évtizedek, generációk hosszúra nyúló, ébenfekete árnyai is fokozzák – na meg a szó szerinti kísértetek, Amerika rabszolgatartó múltjának szomorú mementói. De a szeretet, a remény, a gyengédség még ilyen körülmények közt is utat tör magának. (Rusznyák Csaba)
Adrian Tchaikovsky: Hadállat
Ha végig megtartaná az első felének lendületét, kíméletlenségét, invenciózusságát, történetmesélési fókuszát, akár az év könyve is lehetne (mint tavaly a szerző előző könyve, Az idő gyermekei), így viszont egy ideig tanakodtam, hogy egyáltalán helyet kapjon-e a listán. De még a bizonyos értelemben teljesen új irányt vevő, és kevésbé összeszedett második fél is lenyűgöző a maga módján: a hajmeresztő sci-fi akcióból egy faji-morális-technológiai-jogi dilemmában találjuk magunkat, amelyben az emberiségnek kezdenie kell valamit a hadászati célokra kifejlesztett-kikísérletezett, értelmes, de szörnyszerű állat-fegyverekkel. (Rusznyák Csaba)
Shirley Jackson: Hill House szelleme
Jobb későn, mint soha: közel hat évtized után, tavaly végre magyarul is megjelent Shirley Jackson kísértetházas alapvetése (köszönhetően nyilván a netflixes tévésorozatnak), a gótikus horror egyik nagy klasszikusa. A Hill House szelleme vészterhes, nyomasztó lassúsággal, mesterien felépített regény, amely masszív pszichológiai és karakteralapjainak köszönhetően sokkal okosabb, kifinomultabb és rémisztőbb, mint a műfaj tipikus darabjai. Hatását, erejét így nem koptatták el az évek, úgy állja az idők viharát, mint a vigasztalan Hill House a falait ostromló szeleket. (Rusznyák Csaba)
Képtelen történetek, másvilági mesék
A Kaméleon Komix mögötti agytrösztöt a Geekzen már régről ismerjük, de még tőle is meglepő volt a hazai képregényszerzők (képregényes forgatókönyvírók, hogy pontosítsak) panel- és szóbuborékmentes novelláskötetének kiadása. Na jó, a fantasztikumba alámerülő történeteket képregényoldalak kötik össze, illetve a végén bónuszként kapunk egy rövid képregényes sztorit is, de azért mégis izgalmas volt látni (sic!), hogy képek nélkül mire mennek ezek a szerzők. A vizsga pedig ugyancsak jól sikerült: a három legkiemelkedőbb sztori egyike a sosemvolt „mágikus” Osztrák-Magyar Monarchiában játszódik egy tanyán, a másik egy budapesti éjszakai buszon, ahol egy (illetve A) bürokrata bírja meghunyászkodásra a pokol küldötteit, a harmadikban pedig a ködös Londonban kutatják hőseink az Elefántember nyomait. (Nagy Krisztián)
N. K. Jemisin: A megkövült égbolt
Jemisin az utóbbi években hülyére nyerte magát A megtört föld-trilógiával, és bár valószínűleg nagyon punk és edgy lenne azt mondani, hogy HAHA, én mindenki mással ellentétben nem szoptam be ezt a blöfföt, de az a helyzet, hogy ilyen csodálatos következetességgel és elképesztő világábrázolással végigvitt, ilyen mesterien szerkesztett, ilyen gondolatébresztő, valamint ilyen komplikált, fajsúlyos karakterekkel teli sci-fit tényleg ritkán lehet olvasni. És az egésznek természetesen az utolsó rész, A megkövült égbolt a csúcsa, ahol minden szál, érzelem, konfliktus értelmet nyer és (a maga módján) megoldódik. (Rusznyák Csaba)
Daniel Kalder: Pokoli könyvtár
A kötet végigolvasása után nem marad többé kérdés: inkább az írók diktátorkodjanak, mint a diktátorok írjanak. Az „elolvastam, hogy nektek ne kelljen” jegyében Kalder végigrágta magát az elmúlt száz év legsötétebb zsarnokainak és zsarnokocskáinak tollából született eszmefuttatásokon (jórészt sajnos komolyan gondolták, mert viccnek durva lett volna), és jó adag szarkazmussal körítve megosztotta velünk, mire jutott. (Spoiler !!!) a végeredmény roppant tanulságos, és szépen összecseng azzal, amit már több mint kétezer éve megírt egy szakállas görög: ha önként vágysz a mások feletti hatalomra, nagy valószínűséggel egy seggfej vagy – de hogy nem túl szofisztikált elme, az bizonyos. (Nyerges Csaba)
Joe Hill: Spóra
Hill az új King, legalábbis számomra mindenképp (mondom ezt úgy, hogy a Joylandet még csak nemrég pótoltam, és baromira betalált), annak minden vonzatával együtt. A fiú felnőtt az apa összes kvalitásához, és ezt a Spóra találóan szemlélteti: hús-vér karakterein keresztül kíméletlenül őszintén beszél az emberi természetről, ez esetben a kipusztulás szélére sodródott emberiség még önpusztítóbb és primitívebb torzsalkodásairól, és arról, hogy a butaság fertőzőbb a leggyilkosabb kórnál is. Sajnos Apuci terjengősségre való hajlama Hillt is megfertőzte, mert a Spóra egy rendkívül egyenetlen vezetésű, kitérőkkel teli bestia, de a karakterei és azok viszonyrendszere, plusz a regény hangulata ezt az utolsó betűig feledtetni tudta. (Nagylaki András)
Dan Simmons: Terror
Ha akarod, részletesen kidolgozott, hiteles történelmi kalandregény, mely annak ellenére végig izgalmas marad hogy ismeretes a Franklin-expedíció végkifejlete (a dömping dacára nagyon kevés olyan regény van, melyet egy polcra érdemes rakni a Sógunnal, az A szigettel, vagy a Quentin Durwarddal). Ha akarod, sötét történet egy közösség felbomlásáról és pusztulásáról, hősökkel és gonosztevőkkel. Ha nagyon akarod, a természetfelettit is megleled benne, de a valódi horrort a hús-vér karakterek biztosítják. (Nyerges Csaba)
Dmitry Glukhovsky: Text
(Interjúztunk is az íróval tavaly itt.) A Text egyszerre látlelet az orosz és az univerzális jelenről, érett és izgalmas szöveg – főként az utóbbi a nagy szó, hiszen a cselekmény nagy részében egy okostelefont nyomkodnak benne. (Nyerges Csaba)