A Marvel első, október-novemberi adagjáról itt.
Avengers #1-2
Történet: Jonathan Hickman
Rajz: Jerome Opena
Hickman a Fantastic Fourból igazolt az Avengers-franchise-hoz, és annak zászlóshajója az első két szám alapján az egész Marvel NOW! eddigi legnagyobb csalódása. Az író természetesen a rá jellemző témákkal játszik, vagyis teremtés, evolúció, technológia, és persze okos emberek, akik nagy dolgokban gondolkodnak – de képtelen normálisan beilleszteni mindezt a Marvel világának szövetébe. Konkrétan röhej, hogy két számon keresztül vezeti fel az egész „we have to get bigger” koncepciót, vagyis az Avengers, mint csapat és eszme többé és nagyobbá növesztését, ami abban merül ki, hogy minden tag kap valami kütyüt, amivel el lehet érni őket, ha beüt a krach (értsd: valaki/valami már megint ki akarja irtani az emberiséget). Ez aztán a kibaszott forradalmi megoldás! Hogy nem jutott eszükbe ilyesmi korábban! És a második szám még valamennyire előrelépés az elsőhöz képest, ami akkora dögunalmas sablongyűjtemény, hogy arra szavak nincsenek (rosszfiúk be – hősök rohamoznak – hősöket leverik – egy visszavonul, hogy majd még több hőssel térjen vissza). Ami a képi világot illeti, az nagyszerű, eleve imádom Opena stílusát (Fear Agent forevör), de azért azt megköszönném neki, ha Hulknak nem majompofát rajzolna.
New Avengers #1
Történet: Jonathan Hickman
Rajz: Steve Epting
A pároldalas keretet leszámítva ez eddig egy Black Panther képregény. Wakandában vagyunk, ahol a király egy kiválasztási szertartás/próbatétel győzteseit kenegeti éppen hájjal, amikor felbukkan előttük valamiféle portál, amin átlépve megjelenik a fejük fölött valamiféle lilás bolygó, amiről alászállnak valamiféle vörösszemű ember(szerűség)ek, akiknek valamiféle okból az a heppjük, hogy világokat pusztítanak. Van egy kis harc, Black Pantheren kívül mindenki meghal, aztán beexponálódik a felmentő sereg, vagyis a címbeliek. Szóval nagyjából fingom sincs, hogy mi történik a képregényben, még kevésbé, hogy miért. Mivel nem tartom magam egy túl hülye embernek, az ilyesmit hajlamos vagyok a szóban forgó alkotás számlájára írni. Ahogy az Avengers, ez is egy összecsapott, pár ötletre épülő, de inkonzisztens és sablonos valami, és az eddigiek alapján azt kell mondanom, hogy Hickman és a Bosszú Angyalai nem egy jó párosítás (illetve mondanám, hogy alapból Hickman és a szuperhősök nem egy jó párosítás, de az F4-gyel egész jól elvolt – nyilván a sorozat bőven kiaknázható tudományos vetülete és a nagyobb karakterközpontúság miatt, amikkel itt kevésbé játszadozhat). Az Illuminatiból, mint kontextusból pedig nagyon jó és nagyon rossz dolgok egyaránt kisülhetnek. A rajzokkal itt sincs gond, Epting hozza, amit várunk tőle – bár nem többet.
Avengers Arena #1-2
Történet: Dennis Hopeless
Rajz: Kev Walker
Mindig megvédem az amerikai szuperhősképregényeket, amikor demagóg és/vagy sznob módon fröcsögnek rájuk, de néha engem is elkap az érzés, hogy az egészet le kéne húzni a vécén. Olyankor általában valami olyasmi akad a kezembe, mint az Avengers Arena. ISTEN ŐRIZZ, hogy az egyébként is lejtmenetben lévő mainstream comic előálljon valami eredetivel, neeeem, minek, mikor sokkal biztonságosabb(nak tűnik) majmolni valamit, ami egy másik médiumban (sőt, többen) már kasszát robbantott? Nesztek, Éhezők viadala Marvel-módra (ami már eleve Battle Royale volt young adult módra). Avagy: húzz elő a kalapból egy viszonylag rég használt, többnyire röhejes gazembert, jelentsd ki, hogy mostantól nem röhejes, hanem nagyon gonosz, nagyon hatalmas, nagyon kegyetlen, nagyon minden, a szereplőgárdába pedig hajigálj bele egy egész rakás teljesen új, vagy már ismert, de Z-listás karaktert, akiket mindenféle következmény nélkül lehet leöldösni a kirobbanó drámai hatás érdekében. Persze, rakj azért bele egy-két ismertebb tinihőst is, hogy legyen kiért izgulni, és ne kelljen túl sokat pöcsölnöd a többi, ismeretlen szereplő bemutatásával, mert akkor még kénytelen volnál saját magadtól kitalálni valamit, és hát azér’ álljon már meg a menet. (Ami fair az fair: a második szám szinte teljes egészében egy új karakter megismertetését tűzi ki célul – hogy hogyan teljesít, az már más kérdés.) Az egész annyira pocsék, hogy kis híján nem érzem kínosnak, hogy az író nevével poénkodjak. Rajz okés. De leszarom.
Cable and X-Force #1-3
Történet: Dennis Hopeless
Rajz: Salvador Larroca
Cable azon hősök közé tartozik, akiknél már elvesztettem a fonalat a halálai és visszatérései számon tartásában. Meg még azon hősök közé is, akikkel olykor látványosan nem tudnak mit kezdeni az írók (ld. a 2000-es évek egyik legértelmetlenebb sorozatát, a Soldier X-et – emlékszik egyáltalán rá valaki?) – az Avengers Arena című atrocitást elkövető Hopeless is eme írók közé tartozik a Cable and X-Force első két három alapján. Anno Duane Swierczynski konkrét, hozzá illő szerepet, feladatot adott a karakternek, és nem mondom, hogy az a sorozat tökéletes volt (hínnye, de még mennyire, hogy nem), de tartott valahova, célja volt, és bizony szolgált pár remek sztorival. Ebből a szériából semmi ilyesmit nem nézek ki. Cable megint összeszed egy maroknyi kétes hírnevű/kétes szituációban lévő (anti)hőst, megint van valami homályos célja, ami a jövővel kapcsolatos, megint nyögi a techno-organikus vírus következményeit, megint minden nagyon rejtélyes, katonás és sötét. Megint minden nagyon unalmas. Jobb pillanataiban csak unalmas. Rosszabb pillanataiban – pl. Kolosszus még az elmúlt egy-két év fényében is botrányosan karakteridegen ábrázolásával – konkrétan frusztráló. És persze az egész csapat, a céljuk, a működésük, a mindenük, annyira badass, hogy még az X-Mennel is szembeszállnak, ha kell. Nem tudom, honnan jön ez a reménytelen író (tessék, ellőttem, fú, de szar), főleg nem tudom, miért tolnak alá rögtön két sorozatot is, de részemről eddig elégtelen a teljesítménye.
Morbius: The Living Vampire #1
Történet: Joe Keatinge
Rajz: Richard Elson
A Pókember kaszál a képregénypiacon rendesen (ld. lent), hát mikor máskor próbálkoznának meg egy spin-offal, ha nem most. Morbiusnak, aki 1971-ben kezdte mellékszereplői pályafutását a The Amazing Spider-Man lapjain, már volt egy saját sorozata a ’90-es évek elején, de aztán csak tessék-lássék foglalkoztak vele, nagyobb címekben meg szinte alig – amíg Dan Slott tavaly elő nem kaparta a Pókemberhez. A karakter érdekes, potenciállal teli (főleg a jelenlegi szituációjában), úgyhogy innen nézve érthető, miért kap saját szériát, minden más nézőpontból viszont teljesen érthetetlen. Új sorozat egy C-listás epizódszereplővel, egy széles körben szinte teljesen ismeretlen írótól – az ilyenek nem szoktak jól végződni, és mindebből kiindulva nem adnék neki egy évnél hosszabb életutat. De azért az első szám alapján nem bánnám, ha tévednék. Keatinge, bármerre akarja vinni is a sztorit a későbbiekben (ez itt még meglehetősen homályos), mindenképpen jól alapoz. Úgy mutatja be a szimpatikusan komplex és sérült főhőst, a múltját, a jelenét, a személyiségét, hogy az érdekes legyen azoknak is, akik már ismerik, és informatív, könnyen átlátható azoknak, akik még nem – de már az utcai banditán is látszik, akivel Morbius konfrontálódik, hogy az író jó karakterrajzban. Richard Elson képei nem nyújtanak semmi különöset, de hoznak egy elvárható, korrekt színvonalat.
Superior Spider-Man #1
Történet: Dan Slott
Rajz: Ryan Stegman
Ez nem tartott soká. A karácsonykor nagy dirrel-durral megjelent Amazing Spider-Man 700-ban Peter Parker meghalt, csak hogy most rögtön vissza is térjen. Persze még nem teljes, fizikai valójában, de ez mellékes, a lényeg, hogy nem halott (szóval hiába reménykedtem botor módon abban az 1%-ban). A Pókember bőrébe bújt Octopus doki koncepciójával egyébként jól bűvészkedik Slott: a Peter személyiségével „szennyezett” gazember mesterien, számítóan, brutálisan veri el a port az új Sinister Sixen, szabadidejében pedig Mary Jane-nel vacsorázik, és a melleit bámulja közben. És persze eszi a fene, amiért minden, amit ezután elér az életben, Peter Parkernek lesz tulajdonítva, nem neki, ami egy logikus és ügyes fogás a karakteren. (Pont az egója kvázi figyelmen kívül hagyása volt az egyetlen bajom az előző sztorival: egyszerűen nem hiteles Octopustól, hogy sosem magyarázza meg áldozatának a testcserés trükköt. Túl arrogáns és hetvenkedő ő ahhoz, hogy ne dicsekedjen el a teljesítményével, a győzelmével.) A koncepcióból még így is sokat ki lehet hozni, hogy lényegében már most egyértelműen látjuk az egész „Superior” végjátékát: az Octusban dúló személyiségi konfliktusok gazdag táptalajai az izgalmas történetmesélésnek. Az új rajzoló, Ryan Stegman pedig jó munkát végez, elődjénél kicsit nyersebb, durvább vonásokkal dolgozik (a színárnyalatok is sötétebbek), de azért megmarad a képi világ lazább, rajzfilmesebb aspektusa is.
Thunderbolts #1-2
Történet: Daniel Way
Rajz: Steve Dillon
Ah, a Way-Dillon duó. Róluk mindig a Wolverine Origins fog eszembe jutni. Mint egy elűzhetetlen, visszatérő rémálom. Ami persze nem Dillon hibája, csak tudnám, mégis miért dolgozik együtt olyasvalakivel, mint Way. A Thunderbolts az utóbbi jó pár évben (egészen azóta, hogy Warren Ellis írt bele két sztorit még 2007-ben) szinte konstans nagyon magas színvonalon mozgott, tökös, akciódús, badass, látványos hardcore szuperhíró sorozat volt, aminek alapkoncepcióját Way most épp kikukázta. Jó-jó, kétségkívül van lehetőség egy Red Hulk-Venom-Elektra-Megtorló-Deadpool felállásban, de ennek a címnek nem ilyen karakterekről kellene szólnia. Mindegy, lépjünk. Ezekkel a szereplőkkel egy jó író csodát tudna tenni, Way azonban többnyire feleslegesen erőlködik, a csapatdinamika csikorog, a dialógusok laposak, se erejük, se humoruk, se virtusuk. A cselekmény lassan halad, az akciók rövidek és messze nem kielégítőek, az ellenségek jelentéktelenek, arc nélküliek, az erőviszonyok ábrázolása nevetséges (egy Deadpool-Elektra páros nehogy már megfutamodjon legfeljebb 20 mezei katona elől). Ami pedig Dillont illeti, még mindig nem érzem úgy, hogy a szuperhősképregény neki erős oldala lenne, sőt.
Na, ez elég lehangoló volt – a Marvel NOW! baromi jól indult az októberi-novemberi számokkal, és már kezdtem nagyon komolyan megörülni, erre kiderül, hogy az azóta megjelentek majdnem mind vackok. Kompenzációként lássuk, hogy muzsikálnak azóta a korábban már tárgyalt szériák – kivéve az Uncanny Avengerst, amiből azóta sem jelent meg új szám, tekintve, hogy az eredetileg decemberre tervezetett elpaterolták január második felére (Marvel LATER! a.k.a. John Cassaday és a határidőre rajzolás – az 5. számtól már jön helyette Olivier Coipel). A nagy meglepetés az Iron Man: az első két rész alapján majdnem leírtam, de a jelek szerint hiba lett volna. A 3-5 számok (Cassaday-val ellentétben Greg Land nem pepecsel sokat – ez persze meg is látszik a végeredményen) alapján sem ez lesz a Marvel csúcssorozata, de azt legalább demonstrálják, hogy Gillonnak igenis vannak remek ötletei, és a kivitelezésüket sem feltétlenül szúrja el. (Persze a 6. számtól pont változik a felállás: Tony az űrben kalandozik majd, és tagja lesz a Guardians of the Galaxy-nak is, aminek új sorozata márciusban indul Bendisszel és McNivennel.) Az A+X-nek a harmadik száma is jópofa volt, de konstans változó alkotógárda által futtatott team-up antológiánál ebből nem lehet következtetéseket levonni. Az All New X-Men 5 füzet után is nagyszerű. Bár a cselekmény enyhén szólva nem dübörög gyorsvonatként, ez egyáltalán nem baj, sőt, a sajátos szituációból Bendis rengeteget kihoz karakter- és dialógus szinten. A Captain America második része megerősített benne, hogy Fear Agent-szerű csodálatos B-s/ponyvás sci-fi agymenésre számíthatunk Remendertől, úgyhogy e téren nem is lehetnék boldogabb. A Deadpool szintén tartja magát, mint a Marvel vicces-erőszakos őrülete. A Fantastic Four a harmadik számra úgy tűnik, kiforrta magát, látványos, izgalmas, ötletes űrkaland, amilyennek reméltük. Testvére, az FF két füzet után is az expozíció stádiumában van – eddig jó, de még mindig nem látni, mi lesz belőle. Az Indestructible Hulk sem csapott még a lovak közé, de a második szám Stark/Vasember – Banner/Hulk duója is jó dolgokkal kecsegtet. Az X-Men: Legacy remek érzékkel összerakott, tempós-ötletes önkeresési dráma akcióval, humorral, pátosz és giccs nélkül. És a végére a legjobbat: Esad Ribic csodálatos látványvilágával és Jason Aaron fantasztikus, évezredeken átívelő sztorijával a Thor: God of Thunder továbbra is tökéletes – ha tartja a színvonalat, nemsokára úgy emlegetjük, mint a legjobb Marvel/DC képregényt (direkt kerülöm a „szuperhőscímkét”, mert legfeljebb nagyon marginálisan lenne igaz rá).