„Ne szépítsük - a science fiction töketlenné vált.” Rick Remender ezzel a nyájas kijelentéssel vezette be a Fear Agent című sorozatának első számához írt utószavát 2005-ben. Álláspontját ki is fejtette: szerinte a műfaj az ’50-es évek idegenekkel, szörnyekkel, mutánsokkal és inváziókkal teli ponyvás-kalandos történetei után fokozatosan elvesztette vonzerejét, és ahelyett, hogy szórakoztatott volna, inkább azt kezdte magyarázni, hogyan működik a világ (társadalom, technológia), amiben játszódik. És mielőtt a Star Wars rajongók gúnyosan felnevetnének, hogy Remender ezzel jól seggberúgta a Star Treket, meg kell jegyeznem, hogy a jedi lovagok éppúgy megkapták tőle a magukét, mint a csillagflotta tisztek (pont ezt a két sorozatot nevezi meg az utószóban).
A sci-fi az évtizedek során valóban „komolyabbá” vált (ez talán a „töketlennél” némileg méltóságteljesebb szó), de hogy ez baj-e egyáltalán, mindenki döntse el maga. Remender célja mindenesetre az volt, hogy a Fear Agenttel visszahozzon valamit a műfajba az általa kultivált ’50-es évekből, amikor a legendás EC Comics olyan képregényeket futtatott, mint a Weird Science-Fantasy és az Incredible Science Fiction, a mozikban pedig olyan filmek mentek, mint a Világok harca és The Thing from Another World.
A retrónak úgyis éppen divatja van (a szuperhősképregényekbe a dicső ezüstkor szivárog be újra, a filmvilág a tökös macsóhímekre és az exploitationökre tekintget vissza), és mivel a nosztalgiahullám a disztópiákban, a géntechnológia és az informatika boszorkánykonyhájában elmerült sci-fit csak elvétve érintette (ld: Firefly/Serenity), a Fear Agent még egy kis űrt is betöltött hat évvel ezelőtti indulásakor. Az utolsó, 32. rész most novemberben került az amerikai újságosokhoz, rögös és hosszú út után – a sorozat az első év után az Image-től a Dark Horse-hoz költözött, Remender pedig félúton leigazolt a Marvelhez, besűrűsödött a munkabeosztása, és a sorozat utolsó 15 résznek csaknem négy év kellett a megjelenéshez.
De megérte várni a hosszú viszontagságok után végre kijózanodott űrcowboy, Heath Huston utolsó, téren, időn és gusztustalan földönkívüliek agyvelején át vezető missziójára, aminek célja, hogy megmentse társait, családját, az emberi fajt, a Földet, az egész univerzumot. Hogy megmentsen mindent… De kezdjük az elején
Hustonban megvannak a popkultúra nagy hőseinek vitathatatlanul legfontosabb vonásai: részegesebb, mint Philip Marlowe és John McClane együttvéve, cinikusabb, mint Han Solo és Sam Spade összesen, azon felül büdös, bunkó és mocskos, ahogy az egy született texasi disznóhoz illik. Miután két idegen faj háborúja csaknem elpusztította a Földet, Heath a családjától megfosztva, az utolsó Fear Agentként repked űrhajójával a galaxisban, mint szabadúszó szörnyvadász. Ha valahol felbukkan valami ocsmány, csápos és sokszemű, akkor őt hívják, ő pedig – hacsak épp nem öntudatlanul fekszik a saját hányásában – érkezik is hátára szerelt rakétájával, övére csatolt sugárpisztolyával, hamisítatlan texasi attitűdjével, egykedvű közönyével, és legalább három üveg whiskey-vel a gyomrában, amire ráiszik még kettőt, mire a problémákat nyálkatócsává robbantja.
És ekkor még dél sincs.
Most azonban a sors összehozza egy Mara nevű nővel, egy újabb, a Földet fenyegető invázióval, némi intergalaktikus intrikával és háborúval, és mindezzel a nyakán elindul, hogy megtalálja eltűnt feleségét. A tét ezúttal jóval nagyobb, mint megkeresni a lóvét a következő pár hektónyi gondfelejtő piára.
Ha már az említett utószóban Remender a klasszikus sci-fik kaland- és ponyvafaktorát ígérte be, akkor illendő, hogy ne szarozzon, és nem is teszi – a Fear Agent cselekményében nincs semmi finomság és visszafogottság. Nyaktörő tempóban száguld egyik akciótól a másikig, ahogy főhőse körbelövöldözi a fél galaxist, bolygóról bolygóra járva, időben is utazva, fekete lyukba is zuhanva, párhuzamos világba is pottyanva, dögös űrmacákat kefélve, piát vedelve, idegenek, szörnyek és robotok ellen részegen harcolva, meghalva, és leklónozva, bolygókat pusztítva és fajokat irtva. Mindezt egy olyan jövőben, amit utoljára az ’50-es években tekinthetett elfogadhatónak a publikum.
Egy olyan jövőben, aminek formálásában nem volt szerepük Isaac Asimovoknak, Arthur C. Clarke-oknak és Philip K. Dickeknek. Egy olyan jövőben, ami hemzseg a rakétaalakú űrhajóktól, a nyálkás, csápos szörnyetegektől, egy medúza és egy emberi agy kereszteződésére emlékeztető felsőbbrendű lényektől, a félszemű űrkalózoktól, a kerek idomokkal díszített sugárpisztolyoktól és az oldschool űrruháktól üveggömbsisakkal a tetejükön.
Nincs űropera, ami ennél űroperább lenne. Egyszerűen nincs.
És Remender teljes vállszélességgel kiáll az agylövése mellett. A Fear Agent ugyan dugig van humorral, hogy a népirtások és hullahegyek közepette is meg tudja őrizni könnyed hangvételét és sajátos báját, de a régi idők ponyva sci-fijeit nem holmi elnéző mosoly kíséretében idézi meg jellegzetességeik posztmodern kiforgatásával, gúnyolódással és folyamatos önreflexióval, hanem egy az egyben, hűen és komolyan, a korszaknak adózó látványos hódolattal.
Ahogy az a képi világán is látszik. A sorozatot hosszú ideig felváltva rajzolta Tony Moore és Jerome Opena, de az utolsó részekre csatlakozott hozzájuk Mike Hawthorne – és ez a Fear Agent egyetlen nagyobb problémája. Hawthorne munkája ugyanis laposabb, fantáziátlanabb, és főleg, hiányzik belőle az a kellemes, oldschool beütés, ami mind a szögletesebb vonásokkal dolgozó Moore-nál, mind a lágyabb, letisztultabb stílusú Openánál megvolt, és ami – legyen szó bolygók, földönkívüliek, akciók vagy arckifejezések ábrázolásáról – tökéletesen illett Remender ponyvájához. Nyilván megvolt az oka a harmadik rajzoló behozatalának, de kár, hogy szükséges volt, és kár, hogy ráadásul pont a finálé előtt kellett megtörténnie.
Heath Huston arroganciáját, taplóságát, alkoholizmusát, és az atrocitásokat, amiket elkövet (mint az említett fajirtás) Remender egy pillanatra sem tompítja, mégis képes eladni őt szimpatikus embernek, szerető férjnek és apának. Ponyvához képest az író meglepően intelligensen, fokozatosan ad rétegeket a piálást és okádást jól bejáratott ütemterv szerint végző karakterhez: ahogy egyre többet tudunk meg a múltjáról, úgy nő a szemünkben egy sokkal összetettebb és tragikusabb figurává, mint amilyennek első látásra tűnt. A „kihaénnem”, „leszarom” és „basszamegavilág” háromszögében mozgó, állandó humorforrásként kiaknázott attitűdje mélységet és alapot kap, és ez a drámai érzelmi erővel robbanó releváció teljesen felkészületlenül éri az olvasót sokrésznyi esztelen, zabolátlan űrkalandozás után.
A Fear Agent így válik a sci-fi-kalandba csomagolt tragédia és komédia tökéletes egyvelegévé, és Remendernek sikerül konzekvensen egyensúlyozni főhősével a két véglet között. Ugyan Heath alapvetően egy szánalomra méltó, szerencsétlen emberi roncs, de ez az oldala soha nem merül el giccsben, sulykolt melankóliában és görcsösen a néző szimpátiájára játszó melodrámában, épp ellenkezőleg: állandóan oldódik a cinikus humorban, a frappáns dialógusokban, az ötletes és pokolian vicces narrációban, vagyis nem rajta fogsz nevetni, hanem vele. Annak ellenére, hogy sci-fi hős ennyit még nem szenvedett. (Remendernek külön bejáratott és következetesen használt egysorosai vannak a Heath nyakába zúduló szarlavinák aláhúzására).
De agyelpiálás meg önsajnálat ide vagy oda, abban, hogy valaki képes megőrizni harci szellemét és (mégoly groteszk) humorát azután is, hogy elveszített mindent és mindenkit, ami, és aki valaha fontos volt neki, és fáradhatatlanul és kérlelhetetlenül és megállíthatatlanul és csakazértis gázol át milliárdok hulláján, tér és idő szövetén, hogy mindent helyrehozzon, amit lehet, abban valami kurvanagy eposz és pozitív életérzés van. Ahogy a hagyományos, westernbeli naplementébe lovaglást sajátosan megcsavaró zárójelenetben is, ami a vad fordulatokkal és őrült csavarokkal teli sztorit egy gyönyörű katarzisra futtatja ki, és úgy tép szanaszét emocionálisan, hogy pislogni sem tudsz. Ha még nem esett volna le: a Fear Agent a 2000-es évek egyik legjobb sorozata.