A folytatásokhoz alapvetően úgy áll hozzá az ember, hogy a szóban forgó műtől minimum azt várja el, legyen jobb, érdekesebb, izgalmasabb ésatöbbi, hiszen egy elbaltázott második rész könnyen visszarúg az elsőre, kellemetlen élménnyé degradálva azt. Semmi értelme még egyszer letenni az asztalra ugyanazt, és az sem jó, ha a folytatás nagyon más, mert akkor meg semmi köze az elődhöz (abba bele se menjünk, hogy ez finnyásság vagy igényesség). Nem könnyű helyzet, ám ha kérdésünk lenne, forduljunk bátran Ben H. Winters-höz, ő ugyanis láthatólag tisztában van vele, miként gyártson remek folytatást.
Az úriembertől tavaly tavasszal olvashattuk magyarul a Gyilkosság világvége előtt című regényét, amiről mi, hazai olvasók, már akkor tudhattuk, hogy a The Last Policeman nevezetű trilógia első része. Folytatásában, a Végső ígéretekben a Föld felé tartó aszteroida által kiváltott pre-apokaliptikus állapotok közé térünk vissza. Ezúttal már júliusban járunk, vagyis cirka három hónap maradt a Maia becsapódásáig, a főszereplő-narrátor Henry Palace azonban maradt a régiben. Vagyis segít, ahol kell.
Jelen esetben egy nagyon kedves gyermekkori ismerős veszi igénybe Hank nyomozói képességeit: a hölgy talpig becsületes és a feje búbjáig hívő férje tűnt el, és hiába a közelgő világvége, úgy nem lehet itt hagyni ezt a sárfészket, hogy ne tisztáztak volna le mindent. Hank bitangnagy fába vágja a fejszéjét, hiszen már se internet, se rendőrség, csak a saját szimatában bízhat, ha elő akarja keríteni a fickót. Ráadásul ahogy a civilizáció szépen lassan megy le a klotyón, úgy lesz egyre bajosabb épségben tartani a saját irháját.
A Végső ígéretek egyik bravúrja - a kidolgozottabb krimiszál mellett - ugyanis az emberiség társadalmi visszafejlődésének, egészen pontosan az összeomlásig vezető útjának bemutatása. A kezdőlöketet már az első könyvben megkaptuk; láttuk, ahogy szépen lassan minden értelmét veszíti, ahogyan apránként kifogynak az erőforrások, leállnak a gyárak, és úgy egészében az emberiség feladja a reményt. A folytatás ennél szigorúbb körülményeket tár fel, és noha még mindig ne a Mad Max vagy a The Walking Dead kíméletlen farkastörvényeire gondoljunk, mindezek ígérete már ott lebeg a csak suttogva kimondott lehetőségek között. Nem hiába a regény egyik kulcsmondata a “várjatok, míg elfogy a víz”.
Persze az egészet újfent Hank szemén keresztül láthatjuk, az ő kissé távolságtartó tolmácsolásában ismerjük meg a pizzériájához ragaszkodó apóst vagy az egyetemi campust Szabad Köztársasággá kikiáltó egyetemista utópiát. Utóbbi szerepeltetése telitalálat, a kötelező középiskolai utópia-regények kellemes nosztalgiája, mind koncepcióját, mind kidolgozottságát tekintve. Az apokalipszis küszöbön állásával már magasabb hőfokon rotyognak az indulatok, mozgalmasabb és baljóslatúbb színezetet adva a fennmaradó időnek.
Hank ebben a felszín alatt gyülekező, kitörésre készülő őrületben igyekszik nyomokat találni, és laikus szemmel nézve nagyon jó munkát végez. A Végső ígéretek egy hamisítatlan bűnügyi regény, részletesen kidolgozott bűnténnyel, mellékvágányokkal, buktatókkal, fordulatokkal, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Az első kötet időnként toporgós tempója teljességgel a múlté, és habár a könyv üdítően rövid, Winters dícséretre méltó érzékkel sakkozta ki az arányokat: nem kapkodta el el a hangsúlyos pontokat, viszont bátran beletekert a leülés-veszélyes részeknél. Nincsenek üresjáratok, nincs köldökbámulós álfilozofálás, Hank pár mondatban lerendezi magában a dolgok aktuális állását, és végig a fő feladatára koncentrál.
És ez korántsem egyenlő a felületességgel - az, hogy nincsenek hosszú oldalakra nyúló leírások, még nem jelenti azt, hogy a környezet vagy az emberek boncolása elnagyolt lenne. Éppenséggel csak olvasnunk kell a sorok között, hogy átérezhessük, milyen lehet a felbomlóban lévő civilizációban élni, hovatovább egy eltűnt személyt előkeríteni. Ebben szintén ragyogóan teljesít a Végső ígéretek: Hanknek a normalitáshoz foggal-körömmel ragaszkodó mentalitása kifogástalan tolmácsként funkcionál, ráadásul végső motivációit tekintve alaposan elgondolkodtatja az olvasót. Az őrület sztrádáján egyre magasabb fokozatba kapcsoló világ és annak Palace nyomozó szerinti olvasata felfedezésre váró kettősség, amely külön hangulatfokozó elem - a tébolyban a normális válik deviánssá.
Úgyhogy ha a harmadik rész - amelynek a befejezés kellően megágyazott - ugyanilyen élvezetes lesz, akkor nyugodtan hátradőlhetünk (leszámítva, hogy nem tud elég korán jönni). A Végső ígéretek éppen annyi ismerős elemet hoz magával, hogy ne legyen túlzottan más, mint elődje, viszont merészebben, kíméletlenebbül szövi tovább az elkerülhetetlen vég krónikáját, kellő újdonsággal töltve fel az utolsó nyomozó történetét.
Eredeti cím: Countdown City, fordította: Orosz Anna
Agave Könyvek Kiadó, 2016, 266 oldal