Talán semmitől sem félünk jobban, mint a haláltól (bár persze ez egyénenként változó). Nem látunk a jövőbe, nem tudjuk, mikor következik be az elkerülhetetlen vég. Úgy éljük az életünket, hogy igyekszünk tudomást sem venni róla, akármikor meghalhatunk. Ez így természetes, ehhez szoktunk hozzá. De mi történne akkor, ha tegyük fel, egy hatalmas aszteroida tűnne fel, hogy kábé hat hónap múlva sebészi pontossággal trafálja telibe szeretett Földgolyónkat? Mindenki tudná, hogy mikor következik be az esemény, mint ahogy azt is, teljességgel elkerülhetetlen - nincs Bruce Willis, hogy felmenjen robbantani egyet, nincs rakéta, ami idejében le tudná szedni, semmi, finitó, konyec, le lehet húzni a rolót. Hogyan reagálna erre a komplett emberi faj?
Ben H. Winters Edgar Allan Poe-díjas regényében pontosan ez az alapszituáció: a Maia névre keresztelt aszteroida feltartóztathatatlanul robog az űr hideg sötétjében, hogy a felütéstől számított 6 hónapon belül kérlelhetetlenül becsapódjon. Az emberek nyilván nem fogadják kitörő örömmel a hírt, sokan felmondanak, hogy eleget tegyenek a bakancslistájuknak, mások depresszióba esnek, még többen a drogokhoz nyúlnak, egyesek pedig egész egyszerűen úgy döntenek, nem várják meg a világvégét, elébe mennek és öngyilkosságot követnek el. A Gyilkosság világvége előtt főszereplője, Hank Palace nyomozó - aki két éve rendőr, és csak annak köszönheti hirtelen kinevezését, hogy sürgősen kellett valaki a concordi rendőrség lelécelt nyomozói helyére - azon kevesek táborát gyarapítja, akik a normalitás látszatához ragaszkodva folytatják az életüket.
Hank tipikus rendőr-karakter: szüleit gyerekkorában egy gyilkosság miatt veszíti el, és azóta álmodozik a napról, amikor igazi nyomozóvá avanzsálhat. A Maia felbukkanása egyszerre semmisíti meg naiv ábrándjait és teljesíti óhaját, így aztán érthető, miért akar foggal-körömmel utánajárni egy gyanús öngyilkosságnak. Egy olyan világban, ahol az emberek szinte mindent feladtak, mert semmi értelme többé hosszútávra tervezni, nem könnyű fába vágja a fejszéjét. Hank az árral szemben úszik, ahogy söröző kollégái, a csak magával törődő katonaság, a megszűnő térerő, a kiporciózott benzin és az egyre eluralkodó káosz jelentette akadályokra fittyet hányva, már-már fanatikusan próbálja bebizonyítani igazát a vélt gyilkosságról.
Winters szintén nem kis feladatra vállalkozott a közelgő világvége felbomló társadalmának megrajzolásakor, mégis telitalálat, ahogy Hank szemén keresztül csupán az emberek viselkedésének egy-egy mozzanatát mutatja meg az olvasónak. Nem köti az orrunkra, hogy miért van kirakva a kávézó pultjára néhány papírpohár a kontinensek neveivel, hogy miért lett a börtönbüntetés százszor elrettentőbb, hogy a biztosítók miért mennek tönkre, hogy miért színészkedik el néhányan a normális élet jeleneteit, hogy miért lett hirtelen annyi házasság, hogy miért értékelődik fel szívfájdítóan a gyermekeddel eltöltött közös idő. Semmi szükség rá, mert azon nyomban elgondolkodsz rajta, és mindannyiszor elborzadva bólogatsz: a Maia félévre elnapolt halálos ítélete miatt.
Winters meglepő élességgel lát a vesénkbe, amikor a Hank kínkeserves nyomozása során felbukkanó személyiségeket prezentálja. Mindegyikük tökéletesen hiteles, sokszínű, a világvége-sokktól kisodródott személyiség, belső mozink képkockái erőlködés nélkül kezdenek peregni képzeletünk vetítővásznán. Nem kell pszichológusnak lennünk hozzá, hogy megfejtsük őket, de mégis nyomozásra sarkallnak minket: vajon ki hogyan dolgozta fel ezt a hatalmas traumát, hogyan képes továbbélni ezt a hat hónapnyi életet? Nonstop részegen, netán belőve? Magasról téve mindenre, és kipróbálni, amit még lehet? Vagy érlelgetve azt a bizonyos gondolatot, majd a cselekvés mezejére lépni? Esetleg kapaszkodni a vágyainkba, a gyerekkori bevésődéseink által diktált szent küldetésünk véghezvitelébe?
A sok reményvesztett ember közt Hank normálisnak tűnik - de hogy maradhat valaki normális ennyire extrém körülmények között? Sehogy. A történet narrátori szerepkörét ellátó pedáns, kissé rögeszmés Hank életfeladatát keresztülhúzta az aszteroida, ám ő mégsem adja fel. Meg kell oldania egy gyilkosságot, ha törik, ha szakad. Akkor is, ha rajta kívül mindenki más öngyilkosságként kezeli az ügyet. Hank remek útikalauznak bizonyul: rajta keresztül a fél-létben lebegő amerikai Concorde városának utolsó mindennapjaiba kapunk betekintést, és ahogyan Winters a szereplők esetében tette, a regény atmoszféráját is néhány megfelelően elhelyezett mondattal építi fel. Többre nincs is szükség, a hangulat elkap, a világnak meg úgy is vége.
A Gyilkosság világvége előtt remek könyv. Krimiként is pompásan megállja a helyét, sőt, a rejtély megoldása pimaszul frappáns. A hangulatteremtés zseniális, a karakterek szinte lemásznak az oldalakról, és mindez olyan érzékkel eltalált lélekrajzzal párosul, amit csak a regény kellőképpen rövid terjedelme tud még ennél is nagyobb magaslatokba emelni. A fordításról szintúgy csupa jót lehet elmondani: nagyszerű stílusban tálalja a hétköznapiságuktól megfosztott szituációkat, az eltérő élethelyzetek bemutatását. A szöveg érthető, gördülékenyen lehet vele haladni.
Szerencsére ez csak az első része egy trilógiának (Az utolsó nyomozó), egyben üdítő színfoltja az idei megjelenéseknek - nehéz mellélőni vele.
Eredeti cím: The Last Policeman, fordította: Falvay Dóra
Agave Könyvek Kiadó, 2015, 270 oldal
