Remélem, mindenki emlékszik még, hogy a Hitman kritikánkban valahol ott hagytuk abba az ismerkedést a nem igazán fényesen sikerült film direktorával, Xavier Gens-nal, hogy komoly internetes suttogással körbezsongott debütáló mozija, a Frontieres a forgalmazói startpisztoly eldördülését várja. Nos, jelentem, a film megérkezett, és azt kell mondanom: „Xavier, ezennel minden meg van bocsátva!".
Emlékszem, néhány éve, amikor a francia filmnapok sajtóvetítésén sínylődtem a Puskinban, és egyik oldalamról a másikra fordulva azon töprengtem, hogy hogyan képes egyetlen nemzeti filmgyártás ennyi tudálékos, szépelgő álművészfilmet kifosni magából egyetlen év alatt. Akkor aztán még a világ összes kincséért sem hittem volna el, hogy ugyanez a filmgyártás fogja néhány év múlva móresre tanítani a világot zsánerfilmkészítésből. Még fel sem épültünk teljesen a Bustillo-Maury páros celluloid-dögvésze, az Inside által okozott, nyolc napon túl gyógyuló sérülésekből, amikor Gens-nak hála, máris itt a következő megkerülhetetlen vérzivatar.
A Frontieres kiindulópontja tulajdonképpen ugyanaz a red herring, mint a Psycho esetében - egy sportszatyornyi eltulajdonított zöldhasú, a felelősségre vonás elől való menekülés, és egy elhagyatott hotel, ahol a vezetőség nem igazán az aminek látszik - a hotelt üzemeltető család pedig azonnal eszünkbe juttat egy texasi családot, akik „mindig is húsban utaztak". Gens nem tagadja meg gyökereit, sőt, büszkén hirdeti, hogy ő sem más, csak egy sokat látott, hétpróbás filmőrült.
A film elején megy is minden, mint a karikacsapás: a soha be nem mutatott rablás utáni menekülés, egy meglőtt bandatag miatti csapatmegosztás, a red herring, így amikor a határszéli hotelba érkeznek főhőseink, ahol az „előhad" a műfaji szabályok megfelelően már felnégyeltetett, a horrorkedvelő néző hátradől, és azt gondolja: megérkeztünk.
Amikor azonban a jól bejáratott torture porn betéteket követően a film felénél a családfő (rokonoknak csak „der Vater") megjelenik SS-egyenruhájában, és francia-német keveréknyelven kezd bele a család tiszta vérvonalának továbbviteléről szőtt terveinek ecsetelésébe, nemcsak szereplőinkkel, de velünk nézőkkel is ismét nagyot fordul a világ.
A végtagcsonkolás és egyéb nyalánkságok, az ugye egy dolog, geeknek való mocsokság, giltiplezsör, de legyünk őszinték, ha kultúrember kart lát lendülni, akkor összeszorul a gyomor. Ez a vaskos (aktuál)politikai attitűd ragadja ki a filmet az ocsmánymozik sorából, innentől ugyanis minden halál százat ér, és a szándékosan elstilizált pokoljárás a történelmünkkel itatódik át. És amire a film végén csutkára vágott hajú hősnőnk - egyfajta felejthetetlen holokauszt-mementóként - véráztatta, elrongyolódott ruhájában visszabotorkál a civilizációba, a sokszor látott mészárszékmozi vérfoltos görbe tükörré és karcos emberjogi kiáltvánnyá is válik egyszemélyben. Hol vannak már azok az idők, amikor Jan Kounen Dobermann-jában egy szereplőnek a Cahiers du cinema egy lapjával kellett kitörölnie a seggét, így köpve szembe a „nagypapa moziját"? Amíg a tengerentúl túlértékelt tacskók és függetlenfilmes nagykutyák csaholják a Grindhouse-holdat, addig egy maroknyi francia filmes valódi emlékművet állít az „aranykornak", filmjeik a hatvanas-hetvenes évek celluloid-söntésekben bemutatott remekműveit idézik. Büszkén merítenek a zsánerfilmes eszközökből, nem béklyózza őket semmiféle cenzúra, nem ismernek irgalmat, és ha kell, akkor fontos kérdéseket boncolgatnak. És ez esetükben a szó szoros értelmében vehető... 
Aja Magasfeszültség-ével kétségtelenül elindult valami a francia filmgyártásban, ami az Inside-dal és a Frontieres-szel elérte eddigi csúcsát. Gens bemutatkozó filmje ugyan nem olyan tökéletes, mint az Inside - ahhoz kissé egyenetlen, és egy kissé túlságosan megfertőzték az elsőfilmes alkotót sújtó tipikus gyermekbetegségek -, de jelentősége és hatása ennek is csak a Richter-skálán mérhető. Nem véletlen, hogy mindkét film első képkockáin a főhősnő hasában cseperedő magzatot, a jövő francia állampolgárát látjuk, ahogy az sem véletlen, hogy mindkettőnek a forrongó Párizs adja a hátterét: ezeket a mozikat forradalmi hevület hajtja.