Nagy pénzzel nagy felelősség jár (így szól az a mondás, ugye?). Meg nagy branddel is. Vagy legalábbis az kéne, hogy járjon, bár ezt hallva a hollywoodi nagymenők valószínűleg csak esetlenül a szájuk elé tett kézzel kuncognának. Aztán a szúrós tekintet dekódolása után komolyan, értetlenkedő arccal széttárnák a kezüket, és azt mondanák: De hát, hiszen beleöltünk a filmbe több mint 200 milliót, mit vártok még tőlünk? Nos, kezdetnek megtenné egy forgatókönyv.
Na, jó, kicsit visszaveszek: A csodálatos Pókember 2. nem rossz film, pontosabban, nem végig rossz film. Az a fajta irritáló hollywoodi produktum, ami olyan benyomást tesz, mintha valami részeg barom összevágott volna két, még az Univerzum számára is rejtélyes okokból, ugyanolyan koncepcióval és stábbal forgatott mozgóképet: egy nagyon jót és egy nagyon rosszat. Aztán válogassa csak szét magának a pórnép a 3D-s szemüveggel a fején, ahogy akarja.
Onnantól kezdve, hogy a forgatókönyvre lecsapott a Kurtzman/Orci-páros (ismert A Hollywoodi Dögvész néven is), sejthető volt, hogy bajok lesznek a sztorival, de ekkora kulimászra én sem számítottam. Már egy órája véget ért a vetítés, de még mindig próbálom helyretenni a motivációkat, a miérteket, a hogyanokat, az utalásokat, a- Hogy micsoda? Ja, hogy több mint 200 milliót öltek bele? Oké-oké, elkussoltam.
A film láthatóan a kényszeres univerzumépítés igája alatt nyög: a mindenféle gonoszoktól kezdve a jövőben vélhetően nagyobb szerephez jutó egyéb mellékalakokig (mint Felicia Hardy, a majdani Fekete Macska, vagy csak az említés szintjén felbukkanó J. Jonah Jameson) egy egész rakás karaktert kell felvezetni, féltucatnyi szálat kell elindítani, nem lehet csak úgy kényelmesen, szépen az aktuális sztorit szövögetni. Be van már ugyanis jelentve a harmadik és a negyedik rész, meg a Venom és a Sinister Six spin-off.
Az egész cselekményen érződik ez a „csak jussunk el minél előbb A-pontból B-be” hozzáállás. Kézben a pókemberes need-to-do listával, az írók buzgón pipálgatnak: lelkiismereti válság, tragikus múlt, szerelmi dilemma, gonosz nagyvállalat, Electro, Rino, Zöld Manó, Doctor Octopus utalás, Jameson utalás, pipa, pipa, pipa, levegőt fáradtan kifúj, megvagyunk. A kapkodásnak és a zagyvaságnak a gazemberek isszák meg a legjobban a levét: Harry Osbornként Dane DeHaan nagyszerűen hozza a zavart, halálfélelemmel teli, kétarcú Harryt, amíg egy fordulatot követően (pipa) a forgatókönyv kínos ripacskodásba nem kényszeríti.
Jamie Foxxnak lenne alkalma egyenletesen végigvinni a szerepét, csak az övét meg elfelejtették megírni. A legrosszabb képregényes hagyományoknak megfelelően, ostoba ürügyek sorozata következtében lesz belőle egy egész New Yorkot fenyegető rosszfiú (lényegében picsog és hisztizik, hogy egyem a kis szívét), és a legtragikusabb az, hogy bár a sötét oldalon neki jut a legnagyobb játékidő, karaktere dramaturgiailag teljesen felesleges, simán el lehetne távolítani a filmből. És akkor legalább több idő jutna Peter Parker/Pókember és Harry Osborn/Zöld Manó sokkal fontosabb, de az Electro-féle akciójelenetek kárára elhanyagolt kapcsolatának (ami nem ártana, főleg, hogy, a Parker vs. Osborn vonal már a szülőknél kezdődött, ahogy azt a film hangvételéből egyébként igencsak kilógó, kémthrilleres beütésű flashback-nyitányból megtudjuk.)
Na, de, most már lassan arról is beszélnem kéne, hogy miért nem teljesen rossz ez a film. Annak ellenére, hogy az akciójelenetei sem túl kiemelkedők (a legjobb, legizgalmasabb képi megoldások mind Pókember sima hálóhintázásaihoz köthetők), és itt-ott a többnyire jól eltalált humor is mellémegy (a főhős leáll viccelődni a magából kikelve ripacskodó Paul Giamattival – mit tehetne szegény, a létező legotrombább sztereotip oroszszerepet osztották rá –, miközben az egy kamionnal száguld, és autókat meg embereket tör/zúz). Na, jó, most már tényleg: miért nem teljesen rossz.
Egyrészt azért, mert mindazok, amik a főhőssel kapcsolatosak, a dilemmái, a kétségei, az őrlődései, az egyéb karakterekhez fűződő viszonyai, remekül működnek, másrészt azért, mert Andrew Garfield és Emma Stone párosa valami fantasztikusan jó. Szerelmük ábrázolása élettel, humorral, bájjal, természetességgel teli, és színészileg is nagyszerű. Erre persze lehetne azt mondani, hogy ez szimplán azért van így, mert a való életben is együtt vannak, de nem. A forgatókönyvnek ez a része egyszerűen meg van írva. Jól. És amikor megtörténik AZ, akkor az bizony kész szívszakadás, és durván és hirtelen és egy fülnek fájdalmas csattanással valami nagyon jó ér véget.
A csodálatos Pókember 2. valahol egy kurvajó film (akár még az elsőnél is jobb), csak végül maga alá temeti a saját ambíciója, és sokszor úgy néz ki, mint a vécén nagyon-nagyon erőlködő ember. Hülyén. Pedig elvertek rá több mint 200 milliót, ugyebár.