hong kong violence

2024. augusztus 12.
2020. november 15.
2020. május 6.
2019. szeptember 4.
2018. július 28.
2017. augusztus 16.
2017. március 21.
2017. január 11.
2016. augusztus 14.
2016. február 24.
2016. január 29.
2015. szeptember 13.
2015. június 20.
2015. március 26.
2014. október 2.
2013. november 21.

Full Contact

fullcontact00.jpgA hongkongi mozinak a John Woo 1986-os Szebb holnap című fegyverbalett-eposzával elstartolt heroic bloodshed korszaka rövid életű, viszont annál emlékezetesebb volt. Elsősorban persze éppen Woo filmjei miatt, de azért akadt még egy-két rendező, aki be tudott dobni a közösbe egy klasszikust. Mint Ringo Lam, akinek ultraerőszakos Full Contactja (Xia dao Gao Fei, 1992) nem egyszerűen egy a korszak hasonló darabjai közül, hanem konkrétan magának a korszaknak a lezárása. Nem csak azért, mert a közönség ekkorra elfordult ezektől a stilizált akciómoziktól (a Full Contact óriásit bukott, de már Woo egy évvel korábbi mesterműve, a Hard Boiled sem volt túl sikeres), és a stúdiók ezután inkább más irányba mentek, hanem azért is, mert a film egyfajta tematikai hattyúdala azoknak a témáknak, amikre a Szebb holnap és követői a véres golyóorkánjaikat felfűzték.

Jeffnek és barátainak sürgősen szükségük van egy nagyobb összegre, hogy lelépjenek a városból, amiben egy helyi gengsztervezér vadászik rájuk. Szövetkeznek a hírhedt Judge nihilista bandájával (kihívóan melegen és félőrülten, Simon Yam simán ellopja a filmet), hogy kiraboljanak egy ékszerboltot, de az akció közben Judge elárulja őket. Jeff épphogy megússza, hónapokig épülget sérüléseiből, barátnőjét pedig később elszereti kis csapatának árulója, Sam – de Jeff nyilván nem hagyja annyiban a dolgot. Igényt tart a pénzre, a nőre és a bosszúra.

A Full Contact sztorija Richard Stark briliáns Parker-sorozatának első kötetét, a The Huntert követi (ahogy a Lee Marvin-féle Point Blank és a Mel Gibson-féle Visszavágó), bár a stáblistán hiába keresnénk ennek nyomait. Hogy a hasonlóságot nyúlásnak, véletlennek vagy homage-nak tudjuk be, az mindegy is, mert – ha már a Kelet és a Nyugat oda-vissza hatásáról van szó – akárcsak a City on Fire és a Kutyaszorítóban relációjában, a film túl sok hangsúlyos ponton különbözik az eredetitől, hogy ne tudna stabilan megállni a lábán. Lam főhőse egy bőrdzsekis, motoros, a harcban jéghideg, de a saját morális kódját következetesen betartó vagány (némileg szokatlan szerep a jellemzően öltönyös-napszemüveges Chow Yun-Fat számára), aki a cselekmény során feloldhatatlan konfliktusba kerül az őt körülvevő világgal.

fullcontact01.jpgWoo heroic bloodshedjeinek karakterei olyan emberi értékekért éltek és haltak, mint a becsület és a tisztesség, és ez nem egyszer még a rosszfiúkra is igaz volt. Nála a legelkeseredettebb ellenségeket is összekötötte egy közös értékrend, egy hasonló világnézet, és részben ettől tudtak ezek a filmek olyan eszméletlenül erőteljesek lenni. Lam azonban keményen megtapossa ezt a férfias macsópátosszal felpumpált morális rendszert.

A Full Contact úgy viszonyul a heroic bloodshedhez, mint a Vad banda a klasszikus westernekhez. Peckinpah és Lam főhősében is megvan az a szilárd, férfias erkölcsi tartás, ami immár dinoszauruszokká teszi őket a modern, sem istent, sem embert, sem törvényt nem ismerő, állatias világban. Judge többször is explicite kifejti, hogy az életben semmi más nem számít, csak az erő – nincs morális kód, nincs becsület, a gyengék farkastörvények által hullanak, és annál jobb, az erősek pedig kedvükre uralkodnak. Lam még a szexen keresztül is érezteti ezt a bestialitást. Judge és pribékjei – élükön a már-már röhejesen kurvás, rúgóscombú Virginnel – mindenhol, mindig, mindenkivel. A Kelet ugyanúgy és ugyanazért bukik el, amiért annak idején a Nyugat, ráadásul Jeff és Judge tipikusan westernjellegű szembenállása duplán aláhúzza a párhuzamot.

A két karakternek a film klasszikus hármas felosztásához időzített három párbaja (egymás kóstolgatása az első találkozáskor, összecsapás a bárban, és a végső leszámolás) briliánsan emeli ki a köztük lévő erkölcsi ellentétet, ami sokkal fontosabb, mint maga a pénz vagy a bosszú – a Full Contact a régi és az új világ, a morális értékek és állatias ösztönök összeütközéséről szól.

fullcontact04.jpgAz összeütközés pedig brutális, hideg, kíméletlen, és hajlamos hatalmas (nem csak képletesen értett) robbanássorozatokban kulminálódni. Noha a Full Contact a heroic bloodshed értékeinek bukásáról szól, Woo akciófilmes forradalma azért nem csak revizionista, hanem hagyományos módon is otthagyta rajta a kézjegyét. Lam korábbi filmjei, így pl. a City on Fire nyers, szinte dokumentarista akcióit itt már dögös megvilágítások és virtuóz kameratrükkök vadítják, a véres kést lemosó esőcseppektől a kilőtt golyót követő nézőpontig, ami ezután még rengeteg akciómoziban tér majd vissza. Mindezzel együtt a Full Contact messze nem olyan stilizált, mint pl. a The Killer. Itt a halálban nincs semmi szépség és vizuális költészet, az emberek nem lassítva, elrepülő galambok és látványos törmelékfelhők közepette dőlnek el, hanem véres homokzsákként zuhannak össze, vagy kegyetlen naturalisztikussággal, villámgyorsan lövik agyon őket –folyton egyetlen pillanat választ el a potenciális vérfolyamtól, nincsenek előjelek, felvezető motívumok.

Ezért tűnik a Full Contact sokkal erőszakosabbnak még a Hard Boilednál is, a lényegesen alacsonyabb bodycount ellenére. Lam egy zsánert végzett ki benne, durván, brutálisan, illúziók nélkül – és ami a legfontosabb, kurvára emlékezetesen.

2013. június 28.

Drug War

drugwar01.jpgHa olyan filmet akarsz, ami pofátlanul és gátlástalanul kibaszik veled, mint nézővel, és aztán kényszert érzel rá, hogy köszönetet mondj neki ezért, akkor Johnnie To Drug Warjánál tovább egy lépést se tegyél. Próbálom összeszámolni, hány éve nem láttam kínai filmet, ami ennyire feszes, okos, tökös, gonosz, izgalmas és vicces, de vagy matekból vagyok gyökér, vagy Kína muzsikál nagyon gyéren mostanában – de mindegy is, mert még ha jó kommunista munkaerkölccsel, két kézzel szórnák is a remekműveket a vörös nagyhazából, a Drug War akkor is kiemelkedő teljesítmény lenne.

Pedig az alapfelállás már-már sértően egyszerű: egy kábítószerellenes rendőrcsapat elfog egy nagybani droggyárost, aki tudja, hogy szeretett hazájának igazságszolgáltatási rendszere nem csinál lelkiismereti kérdést az ilyesmiből. Kábszert gyártasz? Megdöglesz. Úgyhogy Timmy Choi megegyezik Zhang kapitánnyal: utóbbi megkapja aranytálcán az ország egyik legnagyobb drogüzletének fejeseit, előbbi pedig megtartja életét. Majdnem minden simán is megy. Egy pontig, amin túl meg már semmi nem megy sehogy, csak vér van, káosz és halál.

A cselekmény, minden sallangot, magánéleti, drámai szálat mellőzve, tudatos csőlátással fókuszálva a police procedure-ra, egy-két nap alatt játszódik le, amely során Zhang inkognitóban találkozik Timmynek az életük nagy dobását végrehajtani készülő üzlettársaival. A szűk időkeretek közé szorított sztoriban mindig minden és mindenki mozgásban van, az autók, az emberek, az érdekek, a lojalitások, de ami a legnagyobb bravúr, hogy a nézőnek a karakterekről kialakult képe is. Akik először komikus mellékzöngének tűnnek, azokból megállíthatatlan rendőrhentes lesz, és az egyetlen szereplő, akihez a metodikus történetvezetés érzelmileg közel enged, a leggusztustalanabb rohadék véglényként lepleződik le.

Ami meg halálosan komolynak indul, azt fokozatosan egyre több gonosz, cinikus és szemét humor szövi át,   alapjaiban változtatva meg hozzáállásunkat a karakterek életéhez, sorsárhoz, drámájához és véletlenjeihez. To és írói (a szokásosak) a slapstick és a paródia felé is kacsintgatnak (Zhang kényszerű bedrogozása frenetikus, a szituáció egyszerre vicces és pattanásig feszült), de a legjobbak azok a jelenetek, amiken azért nem tudsz sem sírni, sem röhögni, mert azt próbálod eldönteni, hogy melyik lenne a helyénvaló. Mint amikor egy lőtt sebektől haldokló nő legnagyobb problémája az, hogy visszahúzza lecsúszott csizmáját, ami miatt a golyókat bekapta, és amit azért vett fel, hogy ne zokniban kelljen tűzharcba keverednie (mert tűsarkúban sokkal praktikusabb). A „hölgyek előre” udvariassági formula egyébként pofátlan sovinizmussal érvényesül: az elsők közt dőlnek ki mindkét oldalon (néger szereplő biztos nem volt kéznél).

drugwar02.jpgAkciójelenet csak kettő van a filmben, és már az első intenzitása is kisebb meglepetésként hat az első egy óra feszültségre és átveréssorozatra építő, gőzkieresztést nem engedélyező dramaturgiája után, a finálé viszont ténylegesen letaglózó erejű. A mindenki mindenki ellen szcenárióban a veterán To vad mesterrendezői garázdálkodással osztja a végtelenül sötét humorral fűszerezett, egészen az abszurditásig fokozott hiriget, és gyönyörű, hogy az egészben van valami esetlenség és véletlenszerűség, valami olyan orrfacsaró életszagúság, ami mérföldekre áll John Woo tökéletesre komponált golyóballadáitól.

A film egészen az epilógusig tesz mindenféle nézői elvárásra – és amikor végre megfelel egynek, addigra már azt várod, hogy egy gonosz csavarral megint szőnyeget húzzon a lábad alól. De nem teszi, és pont így baszik ki veled még egyszer, utoljára.