zárt osztály

2019. július 15.
2017. december 23.
2017. május 16.
2016. november 30.
2015. július 5.

Hollywood ostora

Az Acélemberről, a Watchmenről és a Superman V Batmanről: avagy mentsétek meg az álomgyárat Zack Snydertől, nélküle is van épp elég baja.

2015. június 6.
2015. február 20.
2015. január 21.
2014. április 15.

Revenge of the vakparaszt zugfirkász

ill0l.jpgRendszeresen felmerül a probléma, miszerint a producerek szemlátomást többet foglalkoznak az úgynevezett filmkritikusok reakcióival, mint magával a kritika tárgyát képező mozival. Ennek örömére szíveskednék lefirkálni néhány mondatot a magyar filmszakmáról, a szakma „kritikusokkal” való kapcsolatáról, általában a szaksajtó szerepéről. Előzékeny alkat vagyok, előre szólok: nyomokban vulgarizmust is tartalmazó provokáció zajlik, a bevezető alatt szájkosármentes botránycikket lel a T. Olvasó.

„Nincs mentség a tömeges hozzá nem értésre.”
(Diamanda Galás)

Van egy különös szokás lángok által ölelt, kikötésre képtelenül sodródó kompországunkban: a saját szerepét bizarr módon félreértelmező producer / rendező ádázul mutogat a kritikusokra, rázza az ujját veszettül, vehemensen szidalmazza azt a rühös bértollnokot, ha netalán csúnyát mer firkantani az ő csodálatos mozijáról. Ezen vélelmezés szerint a kritikus a nemzeti filmgyártás nemtelen ellensége: túlórában töri magát, hogy elriassza a nézőket a világszínvonalú magyar filmművészettől; fondorlatos módon téveszti meg a drága kis közönséget, csalja lépre a potenciális jegyvásárlót, aki a szakírók ármánykodásának köszönhetően sorra mulasztja el a kiválónál kiválóbb nagyjátékfilmek megtekintését. Ilyen ez a kritikus: alkatilag gonosz, pusztításra termett figura, rutinszerűen köpi szembe a magas színvonalú alkotói teljesítményt, és – amint az köztudott – még az emberevéstől sem riad vissza.

Tekintsünk el attól a ténytől, hogy a fenti álláspont hangoztatása a paranoia félreismerhetetlen tünete, és legyünk őszinték saját relevanciánkat illetően: lófasz se olvas filmkritikát, vagy ha véletlenül mégis, akkor meg le sem szarja. Azoknak a nézőknek a száma, akik rendszeresen informálódnak, szemlézik a recenziókat, netalán megalapozott preferenciákkal rendelkeznek az adott sajtófelület karakterét és szakmai fedezetét illetően, elenyésző (ők volnának a tudatos nézők, ismerem mind a hármat). Egyetlen példa a kritika hatásfokára: a sajtó által földbe döngölt Coming Out simán hozta a 100 000+ nézőt. Lát valaki bármiféle korrelációt?
A másik félreértés ott mutatkozik, hogy az ily módon megszólított szakírók még csak nem is léteznek. Ezen a kilencvenháromezer négyzetkilométeren nincs olyan, hogy filmkritikus, és belátható időn belül nem is fog teremni ilyesféle állatfaj. Filmkritikusnak lenni professzionális tevékenység, aminek előfeltétele volna, hogy az adott személy ne btw-üzemmódban foglalkozzon filmekkel (miközben marketingstúdiót igazgat, kínai tornacipővel kereskedik, menedzserként dolgozik, doktorátust hajszol vagy grafikusként tolja a nemzetközi kapitalizmus szekerét); hanem ez a munkája. Megfelelő szakmai háttérrel rendelkező, független véleményalkotó, amely konstellációnak elemi feltétele, hogy piaci alapon tevékenykedik, nem pedig mesésen változatos kuratóriumokban bölcselkedik naphosszat holmi állami szubvenciókból. Hány ilyet tetszenek ismerni?

ill2.jpg
Kétirányú ez az utca, akad egy másik oldala is a feldobott érmének. El tudják képzelni a kamera túloldaláról, hogy nekem, mint amatőr, de a nemzetközi filmvilág történéseit náluknál talán egy egészen kicsikét több figyelemmel követő „kritikusnak” mennyire gyötrelmes illedelmesen végignézni az általuk készített műalkotásokat? Nem? Segítek egy kicsit.
#1: Tíz éve volt éppen, hogy kikezdhetetlen derűlátásom okán eldöntöttem: az összes, a közelben vetített, tehát hozzáférhetőnek mondható magyar filmet megnézem az adott tárgyévben (emiatt utazni mégiscsak erős volna kicsit). Legalább tucatnyi filmre váltottam jegyet, és egyetlen egy volt közöttük, aminek láttam a végefőcímét, a többiről erősen leromlott kedélyállapotban, idő előtt menekültem el. Úgy éreztem magam a vetítőteremben, mintha egy különösen agresszív, stupid biztosítási ügynök süketelését kellene hallgatnom, csupa lekezelő és irreleváns hencegést, aminek egyetlen célja az én lehúzásom. Fizetőnézőként voltam hülyére véve, miközben a filmkészítők az elvárható technikai minimumot sem voltak képesek teljesíteni.
#2: Talán két éve esett meg, hogy Vágvölgyi B. András úrral tartottunk egy felettébb kiváló házibuliba, benne bírtunk ülni egy autóban, fel is merült a subject, amit nem igazán akartam felhozni, kerülendő a kellemetlenségeket: miként vélekedek az általa dirigált nagyjátékfilmről? Filmszerű film, simán meg lehet nézni – feleltem a baráti unszolásra. Más valószínűleg besértődött volna, de Vagesz jó arc, levette a dolgot, két konyak és egy kifogástalan burgundi pinot noir mellett átbeszéltük a témát. Ma sem tudnék másképpen nyilatkozni: a Kolorádó Kid fogyatékosságai mellett is filmszerű film. Mondhatnék még hat-nyolc ilyet, húsz év alatt ennyit tudott felmutatni a szakma; az ellenpéldaként megnevezhető mozgóképek címlistája (Szuperbojz, anyone?) némileg terjedelmesebb.

ill3.jpg
Természetesen nem zárnám ki azt a lehetőségét sem, hogy sikertelenül próbáltam meghaladni az eukarióták intellektuális színvonalát, de mindmáig nem sikerült ésszel felérnem, hogy miért kellene nekem nézőként komolyan vennem azokat a filmeseket, akik saját magukat sem veszik komolyan.
Hosszú évek óta, szűnni nem akaró kíváncsisággal ámulok rajta, hogy a magyar filmes mily lealacsonyítónak tartja, hogy mást ne mondjak, a tisztes ruházkodást. Emlékszik még rá valaki, milyen is volt az, amikor a Filmszemle legjobb nagyjátékfilmmel kitüntetett rendezője kisétált a díj átvételére egy olyan zenekaros pólóban, amit a legutolsó nyóckeres szipus punk sem ölt magára már vagy tizenöt éve? Egyetlen barát sem volt mellette, aki rászólt volna: baszkikám, te most díjat fogsz kapni, öltözd magad kameraképessé. Vagy amikor a filmes kuratórium elnöke már délutánra „atmoszférikus atomtakony” (©FCS) állapotra itókázta magát, és összefüggéstelenül motyogott a mikrofonba ugyanezen esemény megnyitóján? Mindez nem a büfében történt, de nem ám; hanem a kibaszott színpadon, alig pár tucat kamera előtt. (Persze az is lehetséges, hogy egy különösen komisz influenzavírus volt felelős a csodás mutatványért.) Mutatnék még valamit: íme az Isteni műszak stábja (ezt a filmet is a kritikusok tették tönkre, na persze), a látszat ellenére nem kutyasétáltatáshoz, hanem díszbemutatóhoz öltözve. Így adnak rangot a saját produkciójuknak. Pedagógiai szándékkal mellékeltem ellenpéldákat is, szemléltetendő a világ civilizáltabb felén követett szokásjogot.

ill4.jpg
Legvégül, de nem utolsósorban: hogy ne csak a fikaszivattyút üzemeltető, destruktív köcsögöt lássák bennem, felhívnám a figyelmet néhány működőképes konstrukcióra, mert nem muszáj újra feltalálni a kereket, ha már mások voltak oly kedvesek. Dél-Korea, Skandinávia, Kína, Thaiföld - mindannyian képesek voltak nulláról felépíteni markáns karakterrel rendelkező, látványosan működőképes, kommersz szinten is irdatlanul erős filmiparukat. Dél-Koreában az 1990-es évek közepén fektették le az alapokat, és az ezredfordulón már ott tartottak, hogy a hazai produkciók népszerűség terén kegyetlenül leverték a hollywoodi látványfilmeket. Ma a dél-koreai blockbusterek tízmilliós nézettséget érnek el (populáció: 50 millió fő), és a nyelvi és kulturális korlátok ellenére is komoly nemzetközi eredményeket képesek felmutatni. Senki ne mondja, hogy ez egy vállalhatatlan challenge. Csak el kellene végre felejteni azt a tévhitet, hogy az állami források toldozása-foldozása, meg az intézményi háttér folyamatos átszabása önmagában is garanciát ad a minőségre. Nem ad.
Hálás újságírói lelemény a keretes szerkezet, élnék is vele. Az 1960-as évek végén történt, hogy az ortodox jazzrajongók nekiláttak szidalmazni azon zenészeket, akik elektromos hangszerekre váltottak, mondván, hogy a villamos instrumentumok tönkreteszik az egyébiránt is lejtmenetben lévő műfajt. Az imígyen megszólított Miles Davis, kinek érdemeit reményeim szerint szükségtelen taglalni, csak annyit felelt erre a nyilvánvaló szamárságra: sem a basszusgitár, sem az elektromos zongora, sem más hangszer nem árthat a zenének – a jó zenét csakis a rossz zene képes tönkretenni.

2013. december 25.

Fogságban

add ide a bibit!

pris01.jpg

féldrámáról állírában írni
mintha mixert főznénk üstökben
lógnak az olvasói elvárások
majd kontraszelektív fürtökben

ezennel olyan firkát kaptok
mit a megszokás átszunyókált
kentétek már aloeverával
a viszkető ánuszrózsát?

csak mert villeneuve hősei is
szabálytalanul kreatívak
de azonosulhat velük bárki
aki nem hülye vagy nem vak

paul dano a gyanúsított
miután eltűnik két jó kislány
donnie darko meg csak pislog
hogy mi a faszt mond a poligráf

jackman és howard az apák
fájdalmuk csak nem könnyűl
s az ember millióinak
szemében gyászkönny űl

zokog az ősz zokog jackman
fél hogy örökre alkonyúl
dürrenmatt ígérete integet
sluizer lépdel nyomtalanúl

úgy tűnhet a fabuláért még
a reminiszcenciák is jót állnak
remélem a kerepesin miattam
mihály és attila hamvai sem rotálnak

bátor a jackman és majdnem a howard
erkölcsi kétségbe merülnek
a hátsó ablakok tövénél
démollban sáska hadak hegedülnek

kit fejbe kólintott egy hajtómű
attól nem várhatnak csodát
darko helyett ők faggatják danot
aztán talán isten megbocsát

villeneuve sztorija amúgy jó bonyi
ám amit takar mindössze álmorál
szembesítések helyett inkább
barkácsolt paravánja előtt álldogál

a bibi hogy a mögé sose néz
minden potencia marad látencia
ráadásul eléggé indokolt volna
egy kis grafikus violencia

az önbíráskodás szépen csillog
emésztetlenül csak megnyaltan
várhatod hogy a valódi látványt
jelző sípszó felharsan

trendin nyitva marad minden
spoilerveszély én előre szóltam
mégis mi maradhat abból akit
a kíváncsi jackman bibisre gyóntat?

milyen e szövettani kísérlet után
a diagnosztikai lelkület
jackman arcán decens undor vagy
perverz kétség terül el?

feljelenti-e dano howardot
ki látogatta mint vallató turista
meddig és hogyan örül lányának
végül a pragmatikus opportunista?

villeneuve precíz imposztorként
öltözteti legitimmé a hiányt
s míg korhatártalan munkája
tapinthatóbb tökökért kiált

ő fölényesen széttárja tagjait
mint anno sharon stone
eddig tartott pöcsök a balladám
nesze semmi fogd meg jól

2013. február 24.

Ilyen nincs (és mégis van)!

Ah, Oscar! Pár óra múlva megint ünnepet ül az amerikai filmgyártás vaksága, konformizmusa és töketlensége, és mivel minket nem hívtak meg, hogy a helyszínen röhöghessük ki a hülyeségeiket, helyette jót szunyókálunk majd az éjjel - de előbb még bosszúból sorra vesszük az Akadémia néhány legostobább döntését (teljesség igénye nélkül - máskülönben ez egy cikksorozat lenne, ami még jövő ilyenkor is futna), elsősorban geekes szemszögből. Persze, tudjuk, hogy ez nem fair, mert az Oscart ostorozni olyan, mint egy meleg, néger, értelmi fogyatékos tinisrácon viccelődni. Túl könnyű célpont. De mi már csak ilyet szemét bullyk vagyunk. (by Dr. Sick Fuck & Rusznyák Csaba)

oscarwtf.jpg

Hová lettél, drága völgyünk vs. A máltai sólyom (1941)
Hollywood élbolyából manapság Spielberg szarja a legszorgalmasabban a giccset, de annyira rondán még ő sem blamálta magát, mint John Ford, a Hatosfogat és az Aki legyőzte Liberty Valance-t legendás rendezője, aki a Hová lettél drága völgyünk című gusztustalan családi síróseposzával nyalta magát az Oscarig. Mindezt John Huston és Humphrey Bogart korszakalkotó film noirja, A máltai sólyom ellenében. (Sőt, volt versenyben egy másik pici filmecske is, amire néha hivatkoznak itt-ott: az Aranypolgár.) Ennyire balfék döntést azóta sem nagyon hozott az Akadémia – de azért derekasan próbálkozott. (rcs)

A magam útját járom vs. Gyilkos vagyok (1944)
Elég a címeket olvasni, máris minden világos. Bing Crosby kedves, melegszívű, szeretetet és giccset sugárzó musicalje pont az a film volt, amit az Oscar szívesen díjazott a második világháború árnyékában (van oka, hogy manapság már a kutya sem emlékszik rá), míg Billy Wilder James M. Cain regényéből készült, fülledt, gonosz, az átlagember-szereplőket gyilkosságba hajszoló noirja (Raymond Chandler forgatókönyvíró közreműködésével) pont nem az a film volt. Az, hogy sokkal jobb, mint előbbi, nem számít. A vidám lallalallázás fontosabb volt, mint az emberi természet sötét oldalának feltárása. (És ott volt még Cukor Gázlángja is.) (rcs)

A nagy balhé vs. Az ördögűző (1973)
Eszem ágában sincs bántani a Redford/Newman páros jópofa, frappáns, vicces, elegáns szélhámosfilmjét. Tény, hogy nagyon jó nézni, és erőlködés nélkül jobb kedvre deríti az embert. De hogy díjat nyer Az ördögűzővel szemben? Bár gondolom, már eleve azért is valamiféle elismerés illeti az Akadémiát, hogy egyáltalán merészelt jelölni egy horrort, amiben egy tinédzserlány egy feszülettel közösül. Magyarul: esélye sem volt. (rcs)

Farkasokkal táncoló vs. Nagymenők (1990)
Egyik oldalon egy szép nagy, hosszú történelmi eposz szerelemmel, könnyel és drámával, Amerika nemlétező bűntudatába csomagolva, a másikon egy vad, brutális, generációs gengszterfilm a felnőtté válás témájával vegyítve, hűségről, árulásról, drogról, gyilkosságról és még sok másról, amihez nem zsebkendő kell, hanem gyomor. Az Akadémiának elég ritkán szállnak le a golyói, ez az év sem számít azon alkalmak egyikének. Persze jó film a Farkasokkal táncoló, de esélye sem kellett volna, hogy legyen a Nagymenőkkel szemben. Ráadásul A halál keresztútján-ról szép csöndben elfeledkeztek az idióták. (rcs)

A bárányok hallgatnak vs. JFK (1991)
Teljesen érthetetlen, miként vihette el tárgyévben a szobrot A bárányok hallgatnak. Korrekt módon ledirigált, gondosan megírt, szép ívű krimi az, de az év filmje titulust némiképpen túlzásnak érzem a tételre vonatkozóan. Érthetetlen, miért nem a JFK kapott szobrot, hiszen minden szempontból előnyben volt riválisával szemben: Oliver Stone az amerikai történelem egyik legvitatottabb és legnagyobb horderejű tragédiáját dolgozta fel mesteri színvonalon, irdatlanul jó színészgárda brillírozik, a forgatókönyv gyakorlatilag tökéletes, és a 189 perces játékidő ellenére egyetlen ütemnyi üresjárat sincs a filmben. Tényleg érthetetlen. (dr. sf)

Forrest Gump vs. Ponyvaregény (1994)
Robert Zemeckis és Tom Hanks filmje nagyszerű komédia, és afféle örök közönségkedvenc, amit nem illik bántani, és igazából én sem akarom. De Tarantino merész, vagány, átkozottul vicces és erőszakos, ráadásul eredeti (flame war: ON) Ponyvaregényével szemben mégiscsak el kellett volna véreznie. Persze értem, hogy miért nem így történt, a Forrest Gump túl aranyos, túl érzelmes, a háttere túl történelmis/amerikaias/grandiózus, a főszereplője túl „defektes”, túl szimpatikus ahhoz, hogy bármi megálljon vele szemben az Akadémia előtt.  (rcs)

Az angol beteg vs. Fargo (1996)
Ah, a Fargo… A Coen testvérek ÉS a ’90-es évek egyik legjobb filmje, szenzációsan vicces, kegyetlen és morbid krimidráma. Ami azt illeti, valószínűleg túl vicces, túl kegyetlen és túl morbid. Sokkal ésszerűbb volt díjjakkal megszórni Anthony Minghella mocskos unalmas sivatagi szenvelgését, mert… mert a szerelemről szól, és… szépen folyik belőle a nyál. Meg tele van nagy nevekkel a színészektől a producereken át valószínűleg az utolsó világosító asszisztensig. Az ilyet egyszerűen ILLIK ovációval ünnepelni, az nem baj, hogy szar. (rcs)

Titanic vs. Szigorúan bizalmas (1997)
Ha valakinek kételyei volnának arra vonatkozóan, hogy mekkora kurva tud lenni az élet, csak képzelje magát Curtis Hanson helyébe azon a bizonyos estén. A Szigorúan bizalmas rendezője a ’90-es évek legnagyszerűbb neo noirját tette le az asztalra, a vakparaszt döntnökök pedig James Cameron gátlástalanul stupid Titanicját találták az év legkiválóbb produkciójának. Szóval ordas nagy kurva tud lenni az élet. (dr. sf)

Szerelmes Shakespeare vs. Az őrület határán (1998)
Megint a szép és az aranyos nyert a mély és tartalmas ellen. Mert ekkorra Harvey Weinstein már rég zsebrevágta az egész Akadémiát (ld. Az angol beteg), és kb. minden második évben az van, amit ő akar. (rcs)

Egy csodálatos elme vs. A Gyűrű szövetsége/Moulin Rouge! (2001)
Nem olyan rossz film az Egy csodálatos elme. Csak olyan kis töketlen, biztonságos, színtelen-szagtalan, szépelgő, konformista feelgood giccs. Vagyis tipikus Oscar. Ron Howard nyelve a játékidő során nagyon szépen és következetesen csusszan egyre mélyebbre az akadémiatagok seggében. Az ellene indult LOTR nyilván túl „komolytalan” volt, a Moulin Rouge! meg túl harsány, abba meg belemenni is felesleges, hogy olyanok, mint a Black Hawk Down, a Mulholland Drive a Memento vagy akár a Kiképzés, miért maradtak ki még a jelöltek közül is. (rcs)

Chicago vs. akármi, bazmeg (2002)
De tényleg. AKÁRMI. New York bandái (öregedő, már-nem-a-régi Scorsese)? Jobb. Az órák (Stephen „giccsművész” Daldry fontoskodása)? Jobb. LOTR – A két torony (a trilógia legkevésbé erős darabja)? Jobb. A zongorista? Az már annyira nem egy ligában játszik vele, hogy összehasonlítani sem fair. Persze én egy előítéletes fasz vagyok, mert már akkor tudtam, hogy a Chicago szar lesz, amikor hallottam róla hogy ez egy… Musical. Richard. Gere-rel. (rcs)

A tégla vs. A család kicsi kincse (2006)
Nagyon szeretjük Martin Scorsese-t, a mester filmtörténelmi szerepe elvitathatatlan, de a bérmunkában levezényelt A tégla szentté avatása minimum bizarr gesztus volt. Diplomácia ide vagy oda, szörnyen komikus ez a díj; mintha a Spanyol Királyi Akadémia egy Picasso festmény fénymásolt változatára hivatkozva minősítette volna zseninek Salvador Dalít. Ajánlanám helyette az eredetit (Szigorúan piszkos ügyek), a riválisok közül pedig a romlatlanul üde és helyenként arcpirítóan szellemes, az amerikai függetlenfilm legbecsesebb erényeit hordozó A család kicsi kincsét.(dr. sf)

A mások élete vs. A Faun labirintusa (2006, idegen nyelvű film kategória)
A mások élete az a fajta átkozottul jó film, amitől szinte semmilyen alkotással szemben nem sajnálnék bármiféle győzelmet, de azért mégis… A Faun labirintusa a horror, a fantasy, a dráma, a háborús film és a mese egy olyan mocskos és gyönyörű, letaglózó és felemelő, tökéletes, intelligens, katartikus összefésülése, amilyenhez hasonlót sem nagyon tudok mondani. És bár ennek ellenére itt tényleg nehéz haragudnom az Akadémiára, mégiscsak ott motoszkál bennem a gondolat, hogy ez esetben is a konzervatívabb, biztonságosabb döntést hozták, az „igazságos” helyett. (rcs)

Gettómilliomos vs. akármi, bazmeg (2008)
Danny Boyle Gettómilliomosa saját jogon is nevezhető cukrozott takonynak, de tágabb kontextusban szemlélve sokkalta kiborítóbb összefüggések tárulnak fel. Lankadatlan szeretettel ajánlanám az Akadémia tagjainak a Sex Pistols nevű tánczenekar Holidays in the Sun című, értelmiségi lagzikban felettébb népszerű örökzöldjét: Johnny Rotten csodaszépen összegzi lírai művében, miért is lehet engesztelhetetlenül gyűlölni ezt az émelyítően gusztustalan és hazug filmet, ami úgy mutatja be az indiai nyomornegyed totálisan elbaszott sorsú lakóit, hogy közben a tisztelt rendező úr is éhbérért foglalkoztatta a helyi stábot. Nem Oscart, hanem faszkorbácsot érdemelt volna eme teljesítményéért. (dr. sf)

A király beszéde vs. Fekte hattyú/A hallgatás törvénye/Közösségi háló (2010)
Három valóban kiváló, sőt, akár fontosnak is nevezhető mozi állt szemben Tom Hooper filmjével, az Akadémia nyámnyila tagjai mégis A király beszédét választották az év legjobb darabjának. Irritálóan művi, borzalmasan szerethetetlen ez a film; laboratóriumban kiszámolt, szélcsatornában tesztelt, a legcsekélyebb ellenállás irányába nyomuló, opportunista tévéjáték. Colin Firth megfogadta a tanácsot, miszerint ha Oscarra hajtasz, akkor nem szabad „fullba nyomni a kretént”, s lám, mire feleszmélt a karakterből, már ott csillogott a szobor a nappaliban. Három percig se tartott, és mindenki elfelejtette ezt a totálisan középszerű, érdektelen darabot – elnézést is kérnék, hogy exhumáltam dicstelen hulláját. (dr. sf)

2012. december 7.

A Felhőatlasz az év nagyhanggal semmitmondó bullshitfilmje

atlasbullshit.jpgTermészetéből adódóan nehéznek tűnik megválaszolni a „miféle film a Felhőatlasz?” kérdést, minthogy a válaszadó sorolhatja a jelzőket, műfajokat, hogyizé, dráma, antiutópia, sci-fi, thriller, vígjáték, és ebből még mindig nehéz lesz összerakni a képet – de hé, no problemo, én itt vagyok, hogy leegyszerűsítsem a dolgot, és megkönnyítsem mindenki helyzetét, ráadásul egyetlen szóval: a Felhőatlasz egy bullshitfilm. Nem kell megköszönni.

Tudod, miről beszélek, de legalábbis már erősen sejted: nagyon hangos, de semmit nem mond, nagyon nagy, de kongóan üres, a szépelgésnek és a szemfényvesztésnek abban a koordinátarendszerében helyezkedik el, ahol annak különböző pontjain A forrás, a Mr. Nobody és a Maradj! is. Giccses, manipulatív, álentellektüel közhelygyűjtemény, ami úgy felhúzott, ahogy film már régen. Nem, nem azért, mert ez a legrosszabb, amit az utóbbi időben láttam, az talán túlzás volna. A Tykwer/Wachowski csapat Felhőatlasza azért botrányos, AHOGYAN rossz. Avagy inkább nézek egy Szellemlovas 2-t, vagy, hogy a művész urak életművében maradjunk, egy Speed Racert, mert azok legalább a maguk egyszerűségében nézhetetlen taknyok, és nem akarják elhitetni velem még azt is, hogy fontosak. (A könyv lehet, hogy tényleg az - nem olvastam. Elhiszem, hogy rohadt nehéz filmes alapanyag - nem érdekel.)

Excuse my french, de kurvára tele a faszom azzal az alkotói hozzáállással, aminek lényege, hogy kell egy (vagy két) tehetséges operatőr (John Toll, Frank Griebe), hogy csurig legyen a film szép képekkel, egy kellemes, fülbemászó zene (a Heil/Klimek duó, ami az utóbbi tíz év egyik legjobb score-jáért – Perfume – felelt, plusz maga Tykwer), hogy jelezze, hol kell meghatódni, és akkor már csak néhány instant életbölcsességre van szükség, hogy a néző úgy érezze, értéket kapott, és térdre zuhanjon a katarzistól.

A katarzistól, ami nincs felépítve, megalapozva, csak a végpontja (halál, szerelem beteljesülése stb.) van odakenve, mintha a szex egészét kiváltanák egy nemi szervbe helyezett apró kütyüvel, ami bármikor, egy gombnyomásra kiváltja az orgazmust, picsába a körítéssel, partnerrel, előjátékkal, aktussal. Persze ha a fél évezredet felölelő filmed átlag percenként vált az adott tematikák és motívumok által összekötött történetszálak, zsánerek, idősíkok közt (van itt sablonos thriller, humortalan vígjáték, sekélyes dráma, amit csak akarsz, és mind ugyanazokat a frázisokat ismételgeti), esélyt sem hagyva a nézőnek, hogy beleéljen, megismerjen, elmerüljön, akkor eleve csak ezek az üres illúziók, avagy – Harcosok klubja után szabadon – érzelem-adagok maradnak.

Mindebből kiindulva gyorsan be is lőttem magamnak a film valószínűleg legfogékonyabb közönségét, azokat, akik a legnagyobb eséllyel fossák le gyönyörűségükben a bokájukat a zacskós leveses katarzistól. Azok, akik a közösségi oldalakon szomorú, „nagy igazság” szavakkal kommentálják a szánalmas lelki koldusok által könnyfacsarásra gyártott gusztustalan „igaz történeteket” a feleségtől elhidegült férjről, aki a betegségét eltitkolt nő halála után 2 perccel jön rá, hogy mennyire szerette. Azok, akik a Facebookon harminc szomorú smiley kíséretében osztják meg a félbevágott fejű kutyák képeit, és zsinórban fogadják virtuálisan örökbe az otthontalan ebeket meg az éhező afrikai gyerekeket, majd büszkén rámosolyognak a tükörképükre, hogy ma is sikerült valami jót cselekedniük a csúnyarossz világban.

Nekik a művészetben az a lényeg, hogy mit közöl, az nem számít, hogyan közli. Pusztán az, hogy a film kapcsán olyan nagy szavakkal lehet dobálózni, hogy élet, halál, szerelem, szabadság, lázadás, bőven elég a bestmúviofdejérhez, az pedig, hogy mindez milyen gusztustalan, manipulatív giccsel van körítve, az hogy a tanulságot többször több szereplő rágja szájba merengő-fontoskodó hangnemben, nem zavarja őket, azt, hogy az értéknek csak a gyorsfogyasztói illúzióját okádják eléjük szivárványszínekben, nem veszik észre. Nekik tökéletes szellemi táplálék a Felhőatlasz. Ahogy egy Romana füzet vagy egy Michael Bay-opus naplementés záró monológja is. (Nem, egyáltalán nem állítom, hogy ez az utóbbi két bekezdés mindenkire igaz, akinek tetszik a film, tessék úgy érteni, ahogy kell.)

És istenüccse, nem akartam véresszájjal mocskolódni, de Wachowskiék keresztülhúzták a számításaimat, amikor nyilatkozataikban a művészet úttörőiként tetszelegtek, Hugóhoz, Melville-hez és Dickenshez hasonlították magukat, és azt sugallták, hogy akinek nem tetszik a Felhőatlasz, az hülye hozzá. Szóval, tudjátok mit, tesók? Baszódjatok meg egy lófasszal!

2012. december 3.

A Skyfall egy szívás, avagy Sam Mendes, mocskos kurva a te neved

skyfall.jpg(Bár szabály, hogy ugyanarról a filmről, könyvről, stb., két írást nem közlünk, a Doktor ellenkritikáját (amely korábbi, pozitív Skyfall-recenziónkkal megy szembe), úgy érzem, hiba lett volna megtagadni olvasóinktól. A cikk egyben a Zárt osztály elnevezésű sorozatunk első írása is - ebben a rovatban olyan filmekről emlékezünk majd meg, amelyektől a szerző az agyvérzés határára került. - WF.)

„Even shit has it's own integrity” Gore Vidal

Már az első sajtóközleményből nyilvánvaló volt, hogy piszkosul randa ügy lesz ebből. Sam Mendes filmográfiájának minden egyes nyomorult tétele a létező legkövetkezetesebb módon valósítja meg az émelyítő giccs apoteózisát, az pedig, amikor egy okoskodó pöcsfilkó tökös akciófilmet akar rendezni, valahogy sosem sül el jól.

Az irracionális módon agyonkaserolt forgatókönyvről elég annyi, hogy a sztori legfontosabb moduljait, a dramaturgiai fordulatokat mintha már láttuk volna a közelmúltban (The Dark Knight), a script fennmaradó hányada pedig viccnek sem nevezhető. Ugorjunk. Az egyébiránt kiváló Javier Bardem a rendező úr igényeinek megfelelve hozza a falu ripacsát, az operatőr pedig hiába töri magát, szép képekkel sajnos – bármiképpen is vélelmezi Tarr Béla – csak a fotográfusok kiállításait lehet eladni, ami köztudomásúlag nem azonos a filmmel.

És még nem is ez volna a legnagyobb baj.

Mendes valamennyi műremeke arról tanúskodik, hogy a rendezőnek lövése nincs a szélesvászon lélektanáról. Neki nem elég sejtetni, utalni kell rá; nem elég utalni, meg kell mutatni; nem elég megmutatni, szobrot kell emelni; nem elég szobrot emelni, azt rá kell borítani a nézőre. Abból majd ért a paraszt. Képtelen felfogni a filmkészítés leglényegét, hogy a nappali alapterületével megegyező vászonfelületen a szofisztikált gesztusok is tökéletesen működnek, semmi szükség túlcsinált ripacskodásra meg szakadatlan tehénbőgésre; nem attól lesz egy közlés hangsúlyos, hogy zsinórban ötször, egyenesen a kamerába bámulva vakkantja el valamelyik mellékfigura, és nem attól lesz rétegzett egy karakter, ha explicit ábrázolják a legbelső vívódásait.

Még mindig semmi gond, bírom én az erőset. Számottevő élettapasztalatomnak köszönhetően hozzáedződtem a fent vázolt világnézethez, láttam már szakmai alapon, belülről szellemi fogyatékosok bentlakásos intézetét. Érthetetlen nagylelkűségemtől vezettetve hajlandó volnék megbocsátani, de a karakter lemészárlása felett már képtelenség szemet hunyni.

Szegény, szerencsétlen 007-es: a figura iránt tökéletesen érzéketlen Sam Mendes gusztustalan módon meggyalázta Bond alakját. A világhírre verekedett szopómajom által újradizájnolt duplanullás operatív ügynök képtelen teljesíteni az erőnléti tesztet. Lőni sem tud. Remeg a keze. Szégyenkezik a kora miatt. Nagyon kéne neki a szeszkó. Lyukas a pulóvere, nincs kalapja, buksi fején kopogtat az eső. Keményen üti a balsors, és még a borotváját is elveszítette.

Sammy boy, alig ismerek rád. Más voltál régen. Miféle beteges alkotói önkorlátozás ez? Miért ne lehetne, mondjuk: meleg? Gondoljuk tovább: kerekesszékes meleg? Krónikus vizelettartási problémákkal? És mindezt érvényes társadalombiztosítási szám nélkül! Az mennyire korszerű, mély és árnyalt James Bond volna! Négyzetre, mit négyzetre, sokadik hatványra emelt dráma! Rengeteg jó ötletem van még, kérdezz bátran, you’re welcome. No charge.

Mendes annyira kreatív, mint az önmagát fantáziadúsnak vélelmező kamionparkolós kurva, aki a változatosság kedvéért keresztbe kapja be a munkaeszközt; holott bevallása szerint „azért vállalta el a Skyfall-t, mert valami olyat akart rendezni, ami rákényszeríti, hogy másképp csinálja a dolgokat, mint ahogy megszokta”. Haversrác, ne mondd, hogy senki nem szólt: sajnos pont ugyanazt a fingszagú giccset csináltad, amit megszoktunk tőled. Totális tévútra vitted a Martin Campbell által felépített karaktert, leromboltad Daniel Craig hitelét (a bevételi adatokat tekintve nehéz elképzelni, hogy készül még vele tisztességes Bond-film). Hülyére vetted a filmtörténelem legnagyobb brandjét.

Odaszartál a küszöbre, s bár az utánad jövők talán el tudják takarítani a mocskodat, de a látványt feledni: azt sajnos soha.

Cubby Broccoli, ha élne, kilencágú faszkorbáccsal kergetne végig a Sunset Boulevardon.