poliziesco

2017. március 3.

High Crime – Franco Nero, az alvilág megszállott ostora

A 70-es évek olasz bűnfilmjeinek egyik legemlékezetesebb, kemény és kegyetlen darabja.

2016. május 7.

Rome Armed to the Teeth – Pokolba a törvénnyel, hulljon a férgese!

A hetvenes évek kultikus olasz zsarufilmjeinek egyik legdühösebb, legagresszívabb darabja.

2015. október 28.

Tony Arzenta – Ölni rutinból, szokásból

Hideg, szikár, illúziómentes bosszúfilm a szoborarcú Alain Delonnal.

2015. június 8.

Revolver – A névtelen és arctalan ellenség

A szokásosnál is keményebb olasz zsarufilm a rendszer elleni kilátástalan harcról.

2015. február 11.

Il Boss – A keresztapa kiábrándult ellenfilmje

A maffia romantikus mítoszának ízekre szedése: az alvilágban nincs se becsület, se hűség, se szeretet, se család.

2014. augusztus 5.

The Italian Connection - Ölni és meghalni Milánóban

Bérgyilkosok, bosszú és őrült tombolás, ahogy azt csak az olasz akciófilmek tudják.

2014. február 19.

Milano Calibro 9

milcal1.jpgFernando Di Leo poliziesco trilógiájának első része úgy indul, mint egy rakéta. Alvilági tranzakció zajlik, drog és 300 000 dollár cserél gazdát a nyílt utcán, több küldöncön keresztül. Mire a folyamatot felügyelő két rosszarcú, szeme-sem-áll-jól, ha-nem-tetszik-ahogy-nézel-elvágom-a-torkod alakhoz eljut a pénzzel teli csomag, már nincs benne pénz, csak holtsúlyként szolgáló papírfecnik. Mivel a fiúk nem hisznek a dollár spontán papírrá mutálódásában, gyorsan megszületik a következtetés, hogy valaki most nagyon boldog az ő kárukra, és mivel se nem túl megértőek, se nem túl türelmesek, megveszett tornádóként indulnak visszafelé a küldöncláncon. Ütnek, fojtanak, vágnak, nincs pardon, nincs kegyelem, nincs alku, és mikor nem tudnak meg semmi hasznosat, összekötözött áldozataikat egy barlangban hagyják ott egy marék égő kanócú dinamit társaságában. Nincs is ennél természetesebb módja a leszámolás, a nyomeltüntetés és a példát statuálás kombinációjának. De kár a gőzért: a pénznek semmi nyoma.

Három évvel később: Ugo frissen szabadul a börtönből, Rocco, az előbb említett rosszarcúak rosszabbik arcúja már vár rá. Annak idején minden más nyomot felgöngyölítettek (értsd: kinyírtak mindenkit, akinek köze volt a dologhoz), csak Ugo maradt, akit a renderőség órákkal a tranzakció után kapcsolt le egy rablási kísérletben. Ki más nyúlhatta le a pénzt? A kisstílű, faék egyszerűségű és jéghideg Ugo hiába bizonygatja, hogy ártatlan, senki nem hisz neki, még saját barátnője sem. A bandavezér, az Americano visszaveszi alkalmazásába, hogy rajta tarthassa a szemét: úgy okoskodik, hogy Ugo előbb-utóbb előkaparja rejtekhelyéről a dohányt, hogy lelépjen vele, és akkor elkapja.

milcal2.jpgAzt az őrült tempót és brutális intenzitást, amivel a Milano Calibro 9 indít, képtelenség fenntartani. A rakétastart után le KELL lassulnia, de ettől még nem lesz kevésbé érdekes. Gastone Moschin fantasztikus, visszafogott erőtől szétrobbanni akaró alakításában Ugo ugyan egy piti senkiházi, ám szinte félelmetes higgadtságával képes szimplicitását valamiféle, már-már misztikus bölcsességgé és erénnyé formálni. Bármilyen súlyos, alárendelt szituációban van is, bárhogy veri rajta a port újra és újra a harsányan üvöltöző és gesztikuláló Rocco (Mario Adorf folyamatosan pumpálja kifelé mindazt az energiát, amit Moschin elfojt), folyton az az érzésünk, hogy Ugónál van minden kártya, csak még nem jött el az ideje, hogy kijátssza azokat. Lélegzetvisszafojtva várod, hogy gyűjtögetett, tartalékolt dühe, ereje és agressziója elszabaduljon. El fog.

A mellékkarakterek az egykori nagyágyútól, Don Vincenzótól a mostani guruig, az Americanóig, jönnek-mennek, és az alvilág szabályairól, kódjairól beszélnek, bár ők is tudják, hogy azok az idők, amikben ezeknek még volt jelentőségük, rég elmúltak – ha voltak egyáltalán olyan idők, és nem csak valamiféle mesterségesen kreált nosztalgia fantazmagóriái. A poliziescók, természetükből fakadóan eleve kérlelhetetlenül zsigerelték ki az amerikai maffiafilmek romantikus ábrándjait a lojalitásról és a családról, a Milano Calibro 9 pedig különösen nyersen leplezi le a betyárbecsület hazugságát, az álértékek mögötti mocsok, árulás, kapzsiság és kisstílűség orgiáját.

milcal3.jpgA rendőrfelügyelő szépen berendezkedett ebben a világban. Nem strapálja magát túlságosan, hagyja, hadd takarítsák fel egymást a város szemetei, liberális helyettesének a gazdagokat védelmező, a szegényeket kizsigerelő, bűnbe hajszoló társadalmi rendszer elleni felszólalásait pedig maró gúnnyal söpri le a válláról. A bűnözési hullámmal kapcsolatos korabeli szempontok kissé sarkítva, de beszédesen jelennek meg a két zsaru karakterében (és ennek a szálnak csak a közeg tágabb ábrázolása szempontjából van értelme, a cselekmény meglenne nélküle), és bár érezzük, hogy a leugatott helyettes nem beszél hülyeséget, a poliziesco cinizmusából/realizmusából (a kívánt szó világnézetnek megfelelően aláhúzandó) egyesen következik, hogy a felügyelőnek lesz igaza. Vagy, hogy még ha a másiknak van is igaza, akkor sem számít. „Nagy a felfordulás, de a főnök örül” – mondja egy zsaru egy gengszterek hulláival teli mészárszékre utalva.

A folyton ide-oda taszigált, vert, megalázott, leszart, és mindezt sztoikus nyugalommal viselő Ugo a tipikus, bármikor beáldozható underdog, nem lehet nem szorítani érte, és egy idő után már nem is azt reméled, hogy bebizonyítja az ártatlanságát, hanem azt, hogy tényleg ő a tolvaj, és átbaszik mindenkit, és viszi a pénzt, és bemutat ennek az egész fertelmes, álságos közegnek. Amikor a fináléban a megdöbbentő pálfordulást produkáló Rocco, Ugo iszonyúan dögös csaja (Barbara Bouchet klubos táncjelenete termeli a nyálat rendesen) és még valaki közt végleg eldől minden, a katarzis megdöbbentő erejű lesz, és egyrészt keserű, másrészt – utólag visszagondolva – teljesen evidens. Mert mégis, mi másra számíthattunk?

2013. november 28.

A rendőrség megköszöni

lapoliziaringr01.jpgNoha a poliziesco filmek gyökerei egyértelműen a ’60-as évek vége felé keresendők (leginkább a nemrég elhunyt Carlo Lizzani Milánói banditák című, dokumentarista krimijében), általában a ’70-es évek elejének amerikai zsarufilmjeit jelölik meg az évtizedes divathullám fő katalizátoraiként – így pl. a Piszkos Harryt (nem elfeledkezve az olyan pár évvel korábbi művekről, mint a Bullit vagy a Coogan blöffje). Utóbbit azonban alig két hónappal korábban mutatták be, mint a Terrence Hill és Bud Spencer filmekkel elhíresült Steno A rendőrség megköszöni (La polizia ringrazia, 1972) című bűnügyi thrillerét, márpedig leginkább ennek sikere vezetett Olaszországban a poliziesco elterjedéséhez (arról nem is beszélve, hogy aztán A Magnum ereje is jól lekoppintotta). Arrafelé sosem voltak szégyellősek, ha divathullám-lovaglásról volt szó, úgyhogy akárcsak az éppen akkoriban elhalt előző trend, a spagetti western esetében, pár év leforgása alatt több száz rendőrfilm potyogott le a futószalagról.

A korszak amerikai és olasz zsaruthrillereinek összehasonlítása azért is adja magát, mert mindkét ország filmesei ugyanabból az állampolgári frusztrációból táplálkoztak: a nagyvárosi bűnözés egyre elterjedtebbé, merészebbé és brutálisabbá vált, az emberek féltek, a rendőrség tehetetlennek tűnt. A törvényeket az igazság érdekében áthágó, a betondzsungelben véres kézzel rendet vágó antihősök kézenfekvő eszképizmust jelentettek, de a csizmában persze másképpen viszonyultak a témához, mint a csillagok és sávok hazájában. Az amerikai rendőrfilmek ragaszkodtak a kemény, hideg, munkáját érzéketlenül végző, rendíthetetlen hérosz mítoszához, olasz társaik viszont sokkal inkább fókuszáltak a körülményekre, amikben a főszereplőiknek boldogulniuk kellett. Jóval több harag és szenvedély van bennük, jóval erőteljesebb a politikai-társadalmi tudatosságuk – a közeg nem egy ürügy a filmek lényegéhez, a közeg maga a lényeg.

A rendőrség megköszöni teljes egészében a reménytelen törvényhozási körülményekről és azok veszélyes következményeiről szól. Bertone felügyelő általában már haragra sem gyúl, amikor a rendőrségnek a politika és a média által megkötött kezeiről beszél, csak keserű, bár láthatóan frusztrált mosollyal prezentálja az újságíróknak a Róma éjszakai életét legyűrhetetlen abszurditással és képtelenséggel szabályozni próbáló, teljesen haszontalan igazságszolgáltatási rendszert, és a bűnözőket, akik vidáman hasznot húznak belőle. Aztán egyszer csak hullani kezdenek a törvényt kijátszó bűnözők: valakik éjjelente Róma gazembereire vadásznak, kegyetlenül, brutálisan és precízen. A rejtélyes, önbíráskodó „kivégzőosztag” még a rendőrség körein belül is szimpatizánsokra talál, de Bertone hajthatatlan: ugyanúgy rács mögé akarja zárni őket, mint minden közönséges gyilkost.

Mindössze néhány évvel később Maurizio Merli egy-két zsarufigurája (mint Tanzi) valószínűleg maga is egyenesen pisztolycsőből osztotta volna az igazságot az önbíráskodókkal együtt, de A rendőrség megköszöni ezen a téren még kifejezetten visszafogott. Bertone, bár tudatában van, hogy a rendszer, amit szolgál, rothadt, korrupt és impotens, nem hajlandó kimozdulni a törvény adta keretek közül – túl erős a kötelességtudata. Enrico Maria Salerno fantasztikusan hozza a tehetetlensége miatt belül nyilvánvalóan gyötrődő, kívül azonban – egy-két kitörést leszámítva – higgadt, professzionálisan viselkedő zsarut, látni, ahogy majd szétszakítja józan eszének és hivatali kötelességének soha fel nem oldható konfliktusa.  

lapoliziaringr02.jpgA karakterhez hasonló visszafogottság jellemző a cselekményre is. Nincsenek hosszú tűzharcok és fél városon átívelő autósüldözések, amik később olyannyira meghatározzák majd a műfajt. Steno ritka és rövid gőzkieresztő akciókat engedélyez, és jellemzően azoknak sincs jó végük (különösen kegyetlen és hirtelen, ahogy egy elrabolt lány a rendőrautók kerekei alatt végzi a kiszabadítására tett kísérlet során).  A rendőrség megköszöni inkább egy visszataszító panorámát fest a saját bürokratikus apparátusa miatt mocsokban és erőszakban dagonyázó Rómáról (Stelvio Cipriani kiváló zenéjének segítségével), még csak nem is elsősorban maguknak a bűnözőknek csapva oda, hanem a politikának és az igazságszolgáltatásnak, aminek tehetetlenségével és korrupciójával szemben egy jó ember erőfeszítései nem érnek semmit.

És az önbíráskodók? A poliziescótól alapvetően nem áll távol, hogy a törvényt eltaposó, önjelölt igazságosztók kezébe adja a megoldást (vagy legalábbis annak látszatát), ám Steno ennél jóval tovább megy. A kivégzőosztag túl profin működik ahhoz, hogy csak egy maroknyi ember frusztrált bosszúja legyen, és valóban: a város nemkívánatos elemeit hidegvérrel irtó gyilkosok mögött egy egész elit szervezet áll, aminek megvannak a saját politikai céljai. A megváltás reményét mindenki feldughatja a seggébe.

A poliziescók eleve nem a naivitásukról híresek, de illúziómentes fináléjával A rendőrség megköszöni olyan vércinikus, hogy csomó utódja idealista ábrándnak tűnik mellette.

2011. március 11.

Kedvenc kezdőjeleneteink: Milano Calibro 9

Ezt az új sorozatunkat legjobb nem elaprózni, úgyhogy rögtön azzal a kezdőjelenettel startolok, amit cakumpakk a leghatásosabbnak tartok: Fernando DiLeo 1973-as, jéghideg Milano Calibro 9-e úgy indít, mint egy tornádó, és később sem áll le. Gaston Moschin és Mario Adorf egyaránt karrierjük legemlékezetesebb alakítását nyújtják az olasz gengszterfilmek ebben az egyik legjobbikában, amelyet Luis Enrique Bacalov fantasztikus zenéje fest alá.

2011. január 19.

Vallanzasca - Gli angeli del male - előzetes

Michele Soavit nem számítva, Michele Placido az, aki életben tartja az olasz maffiafilmek és poliziescok hagyományait az új évezredben. Az évtizedek persze nem múltak el nyomtalanul, az előzetesről ordít, hogy Placido elmúlt tíz-húsz év filmes gengszterábrázolásainak is nagy rajongója. A Vallanzaca, a 2005-es Bűnügyi regény bevált receptjét követi, ismét a hetvenes években járunk, és ismét egy bűnbanda karriertörténetét követhetjük végig. A trailer diszkógömbös retrohangulatot és rockzenére vezényelt leszámolásokat ígér, a végén a kötelező bukással. Hazai mozibemutatóról még csak álmodni sem merek. 0:38-nál, a napszemüveges férfi, nem kiköpött úgy néz ki, mint Tomas Milian?

2009. október 12.

Calibro70

A hetvenes évek zavaros viszonyai több olyan különleges eurokult alműfajt is életre hívtak Olaszországban, melyek máig kicsiny, de masszív rajongótáborral bírnak, fénykoruk azonban már a 80-as évek előtt véget ért. Próbálkozások persze akadnak néha, de még giallo-fronton sem éppen számosak (legutóbb még a nagy Dario Argento-nak sem igazán sikerült megidézni önmagát), poliziesco-k helyett pedig manapság az öregedő francia színészekkel kell beérni a hamisíthatatlanul keserű ízű európai bűnfilm rajongóinak.

A Calibro70 lehetetlent vállalt és ahhoz képest egész szépen teljesít: minimálpénzből igyekeztek összehozni egy klasszikus olasz rendőrfilmet, pontosabban annak élet- és kis híján mérethű utánzatát. (A témával ismerkedőknek ajánlom Wostry Feri cikkjét: 1. rész, 2. rész). Lelkes és elszánt múltidézés ez, pattogós muzsikákkal (ehhez pedig itt található a kötelező hanganyag),  lepukkant rejtekhelyekkel, hosszú hajú és különös beceneveken nyomuló gengszterekkel, vödör vízbe fojtogatással, bankrablással - és egyetlen, megkerülhetetlen bökkenővel.

A "rajongóktól rajongóknak" címkével ellátható filmanyag Achilles-ina az az egyszerű tény, hogy ma nem akkor van, és minden, ami negyven éve helyt állt és ösztönből, vad hévvel reagált a valóságra, ma már történelemkönyv lapjaira kívánkozó illusztráció egy letűnt korszakhoz. Mint a lovagi játékok: minden hasonlít az eredetire, de mégsincs tétje a küzdelemnek.

No persze a szűk utcákon, fekete macskaköveken suhanó Alfa Romeo látványa így is szívmelengető, a feszes muzsika varázslatosan ismerős hangulatú és azok a frizurák, garbók és napszemüvegek is remekül hozzák a korabeli hangulatot. Mégis, az összhatás túlságosan mímelt, és a film csak akkor kezdi igazán otthon érezni magát a bőrdzsekijében, amikor könyökkel kitöri a virtuális vitrin üvegét, kirohan a képzeletbeli Filmtörténeti Múzeum "Bűnfilm" terméből az utcára, és ott féktelen dühöngésbe kezd - viszlát, drága '70-es évek!...

Calibro70

Így válik fél óra után egy ügyetlen pastiche elegáns kalapemeléssé és egyben posztmodern fricskává. Hogy ennek ki mennyire örül, személyes ízlésének függvénye, de a hosszan kitartott záró kép egészen biztosan mosolyt - mit mosolyt! őrült nagy vigyort - varázsol mindenki arcára, aki vágja a témát. És őnekik ajánlom, ha eddig nem hozta össze volna vele őket a jósors, a Franco Nero főszereplésével készült, youtube-on is fellelhető ötperces neo-noir-spagettiwestern-szösszenetet is. Mert vagyunk, akik a múltban inkább otthon érezzük magunkat, mint a jelenben, legalábbis ha filmekről van szó...

;