hammer horror

2017. július 31.

Paranoiac – Családi téboly- és haláltánc

A Hammer egyik legjobb és leghorrorisztikusabb tévelygése a pszichológiai thriller rémálomszerű birodalmába.

2016. december 2.

Frankenstein átka – Frankenstein, a szörnyeteg

A Hammer pszichológiai thrillert csinált Mary Shelley klasszikusából - Peter Cushing legnagyobb rohadékszerepe.

2016. május 23.

The Quatermass Xperiment - A legendás brit horror alfája

Egy lépéssel a gótika előtt: ezzel az előremutató sci-fi-horrorral indult útjára a legendás Hammer stúdió sikerszériája.

2015. szeptember 6.

Captain Clegg - Hammer, csak éppen horror nélkül

Peter Cushing ezúttal nem vámpírokat hajkurász - és élvezi.

2015. május 12.

Captain Kronos – Vampire Hunter – Ha Errol Flynn horrorfilmet csinált volna

Vámpírok, kardcsörték és száraz humor – szokatlan vérszívós kaland a legendás Hammer stúdiótól.

2015. január 30.

The Curse of the Werewolf - Osztályharcba oltott farkasemberhorror

Kétségbeesett és explicit ordítás egy perverz és velejéig rohadt rendszerről, amelyben szadizmus szadizmust (és horrort) szül.

2014. december 22.

Vámpír szeretők - Dekoltázs, gótika, vér, valamint dekoltázs

Klasszikus vámpírregény szintén klasszikus adaptációja - lenge ruhában.

2014. augusztus 7.

The Gorgon - Receptre kapható gótikus horror

Tényleg semmi különös, csak egy tipikus Hammer. Annak viszont jó.

2014. április 3.

Nightmare

nm1.jpgJóval ismertebb és népszerűbb szörnyes sorozatai mellett a Hammer stúdió a '60-as években és a '70-esek elején legyártott egy sor pszichológiai thrillert, melyek meglehetősen hasonló ismertetőjegyekkel rendelkeztek, nem túl nagy rossz szándékkal mondhatjuk azt is: egy kaptafára készültek. Legfőbb ihletforrásukat, vagyis inkább kisebb-nagyobb módosításokkal folyvást újrahasznosított öntőformájukat H.G. Clouzot Ördöngösök című, méltán híres műve nyújtotta, amelyről érdemes tudni, hogy rendezője Hitchcock elől csaklizta el a sztorit, aki aztán bánatában leforgatta helyette a Psychót – a Hammer -féle utánzatokat szokás egyébként mini-Hitchcockokként is emlegetni. Közös vonásuk még az alacsony költségvetés, és az azt történetvezetéssel, váratlan fordulatokkal kompenzálni igyekvő, legtöbbjüket jegyző Jimmy Sangster forgatókönyvíró személye. Az 1964-es Nightmare e sorozatnak nem éppen a legismertebb, végképp nem a legjobb darabja, ám arra kiváló példa, hogy micsoda potenciál tud csak úgy elfüstölni, ha egyébként istenadta tehetségek dafke receptből dolgoznak.

A recept ebben az esetben a következő: csavarnak lennie köll, ha a fene fenét eszik, akkor is. Ha már belelendültünk, lehetőleg rögtön többnek is. Lám, a Shyamalant elemésztő kórság már fél évszázada is szedte áldozatait. Pedig gyönyörűen indul a film: fiatal, hálóinges lány bolyong egy sivár elmegyógyintézet folyosóin, a mindenhol jelenlévő, testetlen fenyegetést már jóval azelőtt érezzük, hogy a semmiből megszólal az őt csalogató, sok jót nem ígérő hang. Amit ő persze elbűvölten követ, hiszen a rémálmok logikája már csak ilyen, míg el nem jut egy sötét cellába, ahol naná, hogy ott várja a kimondhatatlan iszonyat. Sikoly, verejtékes ébredés, pánikroham. Mesteri feszültség- és atmoszférateremtés, minimalista eszközökkel – komoly összegben mernék fogadni, hogy Wes Craven párszor megnézte ezt a nyitányt az első Elm Street forgatása előtt.

nm2.jpegA fenti rémálom és az ahhoz hasonlóak főszereplőnket (vagyis hát, izé… na mindegy, lent majd világosabb lesz), Janetet gyötrik éjszakáról éjszakára, mióta tizenegyedik születésnapján a kedves mama egy tortaszelő kés nem rendeltetésszerű használatával lepte meg. Mivel rohamai idővel egyre gyakoribbá és súlyosabbá fajulnak, bentlakásos iskolája aggódó, felelősségteljes tanereje saját, és szobatársai lelki békéjét megóvandó úgy jár el, ahogy minden józan gondolkodású thriller-statiszta tenné: tanév közepén hazaküldi ódon, félreeső kúriájába, nem mellesleg az ominózus malőr helyszínére, hát persze, hogy pár héttel a vészterhes dátum évfordulója előtt, majd ott nyilván megnyugszik. Ez a terv aztán nagyjából pont olyan olajozottan működik, mint elsőre gondolnánk, ugyanis hiába várják otthon a lányt a szerető szolgálók, féltő gyámja, valamint az általa felfogadott társalkodónő (valójában ápolónővér inkognitóban), a rémálmok csak nem szűnnek meg, sőt, Janet immáron aktív alvajáró-fogócskákba bonyolódik egy látomásaiban újra és újra felbukkanó, titokzatos, sebhelyes arcú fehérnéppel.

Ennyi eredetiségért, azaz annak korántsem bántó, ám pregnáns hiányáért persze még nem jár szivar, de a film első fele egy nagyon elegánsan levezényelt, kompakt, érzékeny horror némi gótikus behatással, amit ráadásul elég hamar új megvilágításba helyez, mikor megtudjuk, hogy Janetet nem annyira a múlt, mint inkább a jövő kísérti. Gyötrelmét csak részben okozzák traumatikus emlékei, sokkal fontosabb és intimitása, ergo elkerülhetetlensége miatt ijesztőbb azon jogosnak tetsző félelme, hogy anyjához hasonlóan neki is hiányzik egy pötty a bögréjéről, és csak idő kérdése, hogy újabb katasztrófa következzen be. A lidércnyomás egyre elviselhetetlenebb, a valóság és a rémlátomás határa képlékenyebb, a születésnap pedig baljósan közeleg...

… majd valahol a felezővonalnál elérkezik, és ekkor a film hirtelen nézőpontot, főszereplőt és igen, műfajt vált. Bármi többet írni a továbbiakról irdatlan spoiler lenne (bár rutinosabb versenyzők azért szerintem már az első 20 perc után gyanakodni fognak), legyen részemről elég annyi, hogy némi idegenkedés és az új status quo megszokása után úgy voltam vele, hogy na, nem is rossz, nem is rossz. Egészen, amíg az új ív gellert nem kap, neki nem lát újrahasznosítani az addigi megoldásokat, és el nem kezd meredeken alászállni a kiszámíthatóság és az unalom szféráiba, hogy aztán a film végén bekövetkező, teljességgel értelmetlen és megalapozatlan második csattanóval fejjel előre, derékig fúródjon az öncélú hatásvadászat trutymákos szemétdombjába.

nm3.pngAz a döbbenetes, hogy a Nightmare még így is nagyon élvezhető. Ha a hülye, l'art pour l'art fordulatokat kivesszük a képletből, akkor ha nem is egy jó filmet, de két nagyon ígéretes, és a kurtaságukban rejlő lehetőségekhez képest mesterien kivitelezett filmcsonkot kapunk. Mindkettő simán megérdemelte volna az önálló kifejtést, és minden képkockáról üvölt, hogy az alkotóknak (ne menjünk el szó nélkül a később David Lynch egyik kedvenc operatőrévé avanzsált, de a kamera mögött már az Ártatlanokban is nagyot alkotó Freddie Francis rendező kitűnő teljesítménye mellett sem) ment is volna a dolog, ha maradnak egy témánál, és nem gondolják azt, hogy a film átütő erejét majd az egyszer használatos, eldobható meghökkentés adja. Miket beszélek, a legjobb az lett volna, ha meghagyják a kettéosztottságot, viszont a nesze semmi jellegű, Scooby Doot idéző lezárás helyett a fináléban magukat megerőltetve, ténylegesen megpróbálják szerves tematikai-dramaturgiai egésszé összegyúrni a két szálat. Minden ízében rendhagyó, a Hammer filmek kultuszán is túlnövő, istenverte klasszikus lehetett volna ebből, így meg maradt másfél órányi, igazán kellemes szórakozás, amit sajnos az utána felböfögött, kellemetlen szájíz kísér.

2014. január 22.

The Devil Rides Out

DR1.jpgMit tehet az egyszeri brit arisztokrata, ha elég pár röpke hónapra magára hagynia fogadott fiát, és az rögtön nyugtalanító ábrákkal rója teli obszervatóriumát, stikában szemmel láthatólag áldozatnak szánt tyúkokat tart, gyanús vendégeket fogad, szám szerint tizenkettőt, röviden: a Sátánnal kezd el cimborálni? Nos, amennyiben csöppet sem angolosan Duc de Richleau-nek hívják, és Christopher Lee alakítja, két dolgot: az első öt percben felméri, hogy egy Hammer-film főszereplője, majd elegánsan átlépve a tényen, hogy az ilyen szerepek többnyire Peter Cushingnak vannak fenntartva, ő maga meg inkább a másik oldalon szokott riogatni, azonnali hatállyal nekilát rendet rakni. Ha kell, vaskos pofonokkal, ha meg az nem segít, készségszinten elsajátított okkult tudásával.

De Richleau neve manapság nem sokaknak mondhat bármit is, pedig az előző század derekán alkotó, hallatlanul sikeres brit ponyvaíró, Dennis Wheatley egyik legnépszerűbb, közel tucatnyi regényt megért figurája. Kicsit D'Artagnan, kicsit Van Helsing, kicsit Sherlock Holmes, és mindig, minden körülmények között nagyon talpraesett hős volt ő, aki zsánerről zsánerre ugrálva hol világi bűnügyekkel, hol okkult veszedelmekkel dacolt. Talán pont jól felismerhető konstruáltsága okán tűnt el a süllyesztőben, hiszen előképeivel ellentétben nem túl eredeti karakter, a filmesek sem kapták fel – annál érdekesebb ezek után, hogy Ian Fleming számára egy másik, szintén Wheatley által alkotott karakter szolgált később James Bond ihletforrásául.

DR3.jpgA The Devil Rides Out tehát már két szempontból is némileg kilóg az egyébként is csak felszínesen nézve homogénnek tűnő Hammer-repertoárból. Egyrészt enyhén unkonvencionális, de azért az összképbe így is szépen besimuló főszereplője, másrészt témaválasztása miatt. A stúdió ugyanis hiába kokettált számtalan filmjében a sátánizmussal, kevés kivételtől eltekintve az mindvégig csak kiegészítő gimmick maradt a fő attrakció (azaz többnyire a vámpírok) mellett. Itt azonban megkapja a maga reflektorfényét, hiszen a De Richleau és ellenlábasa, az átható tekintetű Mocata (Charles Grey, akit leginkább – hopp, még egy Bond-párhuzam – Blofeldként ismerhet a nagyérdemű) a fogadott fiú, valamint egy titokzatos lány lelki üdvéért folytatott macska-egér harca során utóbbi nem sokat tököl, és az Ördög Bibliájának valamennyi piszkos trükkjét beveti. Van itt minden: kecskevérivás, megtévesztés, hipnózis, kántáló kultisták, ön- és közveszélyessé bűvölt áldozatok, pokolból előhívott szellemek, egy ízben még maga a Vén Bakkecske is tiszteletét teszi – igaz, De Richleau nem lenne önmaga, ha nem zavarná haza gyorsan egy oldtimer, egy ima, és egy feszület segítségével.

A bökkenő csak az, hogy mindez nagyon sok. A script az általában íróként és forgatókönyvíróként egyaránt sokat dicsért Richard Matheson érdeme, ám itt nem igazán sikerült remekelnie. Mivel az eredeti regényt nem olvastam, nem tudhatom, a dramaturgiai csapda nem eleve abban rejlik-e, de egy idő után kezd nagyon érdektelenné válni, ahogy a cselekmény középpontjaként és fő mozgatórugójaként szolgáló két fiatalt a viaskodó felek ide-oda rángatják egymás között, újabb és újabb légből kapott okkult trükköket bevetve. Fél óra után elég nyilvánvaló, hogy minden kiszabadításra jut majd egy álnok visszacsábítás, és ez a séma sajnos kitartóan megismétlődik egészen a végső percekig. Ráadásul minden újabb fordulatnál kapunk egy rakat olyan mozzanatot, ami korábban a legkevésbé sem volt előkészítve, a rengeteg Hammer-filmre jellemző, illúzióromboló, last-minute happy end így nem is valósulhat meg másként, mint egy borzasztó olcsó és az összhatást még inkább lerontó deus ex machina révén.

DR2.jpgEzen a csapongó mivolta ellenére is monoton katyvaszon Terence Fisher sem tudott segíteni, pedig látni, hogy megpróbálta. Személyében nem csak a Hammer egyik ikonikus és sokat foglalkoztatott rendezőjét tisztelhetjük, de egyébként sem túlzás a 60-as évek leginnovatívabb horrorrendezői közé sorolni. Azután, hogy 1957-ben (52 évesen!) elvállalta a klasszikus, '31-es Frankenstein remake-ét, ami mind a stúdió, mind önmaga és Christopher Lee számára a nagy áttörést jelentette, bő másfél évtizeden át sorban szállította a szórakoztató rémhistóriák mércéjével mérve jobbnál jobb filmeket, hála az akkortájt újszerűnek ható megközelítésének, miszerint a folyamatos sokkolás helyett lehetne akár karakterközi viszonyokra és pszichológiai aspektusokra is koncentrálni. Szegény egyik legnagyobb érdeme, jelesen a Frankenstein és a Drakula franchise-ok megteremtése egyben a legnagyobb átkának is bizonyult, hiszen hiába rendezett legalább annyi önálló filmet, mint a két brandben összesen, hiába fűződnek a nevéhez e sorozatok jobban sikerült darabjai, a dömping maga alá temette a hírét. A The Devil Rides Out nem a legjobb munkája, de szerencsére még így is magán viseli a kézjegyét, a párbeszédek, és egyes jelenetek kivitelezése ugyanis gyönyörű. Különösen remek a közel negyed órás szekvencia, mely során protagonistáink egy védelmező, mágikus kör közepette próbálják átvészelni az éjszakát és az ellenük küldött démoni veszedelmeket (köztük a trükkök elavultsága ellenére emlékezetesre sikerült, denevérszárnyas ló hátán feszítő Halál Angyalát – fuck yes). Nagy kár, hogy erre a természetes és maximálisan kielégítő fináléra aztán még tök fölöslegesen rádupláznak egy jóval laposabb befejezéssel.

Oké kis film ez, de pont annyival unalmasabb a szokásos múmiás-vámpíros-farkasemberes Hammereknél, amennyivel más vagy több szeretett volna lenni. Messze nem ez volt Fisher egyetlen kiugrási kísérlete tematikailag, ugyanakkor szomorú módon az utolsó: ez után még összedobott két Frankenstein-filmet (igaz, ezek közül a Frankenstein Must Be Destroyed meglepően erősre sikerült), majd lehúzta a rolót. Aztán lehet, hogy nem kéne fanyalognom: egy ingatag, de újító alkotói pályának láttuk már csúfabb alkonyát is.

Ja, még valami: a filmben gyönyörű oldtimerek vannak, olyanok, amiket szerintem már 1968-ban sem lehetett könnyű felhajtani vagy üzemképessé tenni, és a kamera nem csak, hogy gyanúsan nagylelkűen elidőz felettük, de még egy egész vagány, sátáni trükkökkel megspékelt, meglehet totálisan öncélú üldözési jelenetet is kapunk. The Devil RIDES OUT, aha, így már értem.

2013. október 15.

Twins of Evil

twinsofevil1.jpgKellemetlen lehet szép, fiatal nőnek lenni a XIX. századi Karnstein falucskában: folyamatosan és igen állhatatosan öldösik őket, hol az Isten, hol a Sátán nevében. Előbbiért Gustav Weil (az isteni, avagy ördögi Peter Cushing), a Testvériség nevű helyi boszorkányüldöző közösség megszállott, puritán vezetője a felelős, utóbbiért a hírhedt Karnstein-vérvonal legutóbbi ivadéka, a báró, aki kastélyának komor falai között a Sátán kegyeit keresi, és találja. A dicsőséges Hammer-korszak egyik legjobb, bár az agyonemlegetett klasszikusoktól ismertségben kissé elmaradó horrora, a Karnstein-trilógia záródarabja (a három film közti összefüggés inkább csak tematikai, nem kell a Twins of Evilhez az előző két rész), a boszorkány- és a vámpírmítosz összeházasításával borzongat. De nem elsősorban azért, hogy ijesztgessen és vért folyasson, hanem hogy annak az örök, sötét, ronda, mégis vonzó és izgalmas valaminek a természetét vizsgálja, amit pusztán úgy hívunk: Gonosz.

A romlott, borzalmas tévútra keveredett Jó (Weil) és az abszolút Rossz (a báró) máglyahalálokkal és emberáldozatokkal vívott harcának középpontjában a szemtelenül fiatal és szép Gellhorn ikrek, Maria és Frieda állnak, akik szüleik halála utána kerülnek gyámságba nagybátyjukhoz, a szikár puritánhoz. Az öreg boszorkányvadász már a dekoltázsukra vetett első pillantás után gyűjtené alájuk a gyújtóst, pedig a végtelenül naiv és jámbor Mariához képest még a meg se született bárány is pokolra való kárhozott. De Frieda már más kérdés: nyughatatlan, gonosz lélek, alig várja, hogy a rémhírekbe burkolt báró karjaiba vethesse magát. Jutalma az öröklét ígérete: egy harapás a nyakba, és már ő is hozzájárulhat Karnstein populációjának ritkításához.

A Twins of Evilben megvan minden, amit a felvetett motívumokra nyálat csorgató horrorrajongó elvár: sátánista szertartás, szűzlányáldozat, fejlevágás, kastélyostrom, karó a szívbe, forró szexualitás, pihegő keblek (az ikrek játéka egyébként rettenetes, bár nyilván egyéb kvalitásaik okán kapták a szerepet – ha ez nem lenne elég célzás, akkor hozzáteszem, hogy castingjuk alapját az 1970-es, Playmate-ként való pózolásuk jelentette). És mindez ráadásul csak a második legjobb dolog benne, illetve ha Peter Cushingot is számítjuk, akkor csak a harmadik. A legjobb a tipikus vámpírtörténetekkel szembemenő komplex (a)moralitás, a gonosz és annak az emberre gyakorolt hatásának ábrázolása, merthogy a boszorkányüldözés témája nem találomra került a sztoriba.

twinsofevil2.jpgA vakbuzgó Weil ártatlan lányok egész sorát küldi máglyára, csak mert szépek, fiatalok, gyanúsan egyedül élnek, és gyanúsan nem borulnak le félpercenként Isten előtt. Peter Cushing saját korábbi Van Helsing-alakításait burkolja sötét, kegyetlen fanatizmusba – szándékai eredendően nemesek, de a Jó szolgálatának már csak az illúziója maradt, maga sem veszi észre, hogy sűrű keresztvetései és imamormolásai gaztetteket takargatnak. Önámításán hiába is látnak át többen, cselekedni senki nem mer, mert az Egyház hatalma túl nagy, a környéken pedig ráadásul véres trónt ül a Karnstein-kastély, aminek erejével még a császár sem mer dacolni: tudja, hogy a Sátán áll mögötte. A Gonosz tökéletes védelmet élvez, míg a Jó vagy fél, vagy délibábokat kerget, és tudtán kívül az ő munkáját végzi.

De a dolog nem fekete-fehér. A két Gellhorn-iker a jó és a rossz abszolút megtestesítői, a sármos és tisztességes, jóravaló helyi tanár, Anton pedig éppen az alma rothadt feléhez, Friedához kezd vonzódni. A rossz kell, mert az érdekes, az izgalmas, az vonzó, abban van rejtély és felfedezni való, a nyitott könyvként leírt Maria pedig csak az, ami a jó általában. Unalmas. Antonnak ebben a perspektívájában nyilvánul meg leginkább a Twins of Evilnek még a hasonló horroroknál is feketébb, szíve, amit a happy end sem tud teljesen negligálni: az ember semmi a csábító, megtévesztő, gyönyörű Gonosz színe előtt, sötétsége úgy vonzza, mint molylepkéket a fény, és a sorsa is hasonló azokéhoz.

2010. szeptember 9.

Taste the Blood of Dracula

A Hammer Films produkcióiról írt többi kritikánk elolvasásához kattints a cikk végén a "Hammer" címkére!

A három jómódú londoni polgár a viktoriánus képmutatás mintapéldái: míg otthonuk életét a puritanizmus jegyében irányítják, éjjelente kuplerájokban dorbézolnak. Egy idő után már ez sem elégíti ki őket, és a sátánista Lord Courtley meghívására részt vesznek a főúr okkult ceremóniáján, melynek során inniuk kell a Drakula előző filmbéli halálakor felfogott vérből. A túlvilági machinációktól megrettenve a felső-középosztály agyonveri a nemesit, hozzájárulva ezzel Drakula feltámadásához. A gróf zokon veszi szolgája kivégzését, ezért mindhárom gyilkos lányát vámpirizálja, csak hogy később az apáikra eressze őket…

A hatvanas-hetvenes évek fordulóján, e film elkészültekor a Hammernél teljes a bizonytalanság a cég által bejáratott brit gótikus horrorfilmek tematikai továbbvitelét illetően. Változtak az idők, egyre drasztikusabb filmek láttak napvilágot világszerte, és a Hammernek követnie kellett a trendeket. A Taste the Blood of Dracula-n jól érezhető ez a korábbi megoldásokhoz vonzódó, az újat csak nehezen elfogadó – de azért végül mégis elfogadó – hozzáállás.

Lee szinte csak mint életre kelt lábjegyzet van a filmben jelen. A mai napig váltig hangoztatja, hogy a stúdió kizsarolta tőle a részvételt (bár Lee az ilyen és ehhez hasonló, Hammer-gyűlölő hozzászólásait mindig egy csipet sóval illik fogyasztani), amely eredetileg egyébként sátánista thriller lett volna, ám a befektetők ragaszkodtak a sztori „drakulásra” alakításához.

A film szubtextusa mára kedvesen idejétmúlttá vált (már ha lehet egyáltalán egy vámpíros horrorfilmnél ilyesmiről beszélni): a hippikorszak lázadó fiatalságának eszméjét kommercializálva Hammerék zászlajukra tűzik: „Le az idősebb generációval! Le a fasiszta apákkal!” A film rendezője a magyar származású Peter Sasdy, aki legjobb munkáit televíziós területen alkotta (ilyen pl. a Nigel Kneale forgatókönyve alapján készült hátborzongató The Stone Tape (1972)). A tempót sikerül jól megszabnia és általában az ijesztőnek szánt jelenetekben is ügyesen időzít, sőt, az alacsony költségvetés okozta nem éppen rózsás látványvilágot is sikerül tetszetősen megjelenítenie, természetesen a kitűnő operatőr, Arthur Grant hathatós közreműködésével. Ami igazán keresztbe tesz a filmnek, az a fentebb már megemlített, menet közben toldozott-foldozott forgatókönyv, és ezért nem sorolható a Taste the Blood of Dracula a legjobb Hammer-produkciók közé.

2010. szeptember 7.

Dracula Has Risen from the Grave

A legendás Hammer Films produkcióit végigkritizáló sorozatunkat három meglehetősen rövid, évekkel ezelőtt született írásommal kezdem, pusztán lustaságból. Ha ez a három lement, a többi már a szokásos hosszúságú lesz. :)

"In my early teens, I went with groups of friends to go see certain films. If we saw the logo of Hammer Films we knew it was going to be a very special picture... a surprising experience, usually - and shocking..." -- Martin Scorsese

Hogy a vérszopó gróf nyughelyét örökre lepecsételje, Muller püspök (Rupert Davies) egy hatalmas keresztet aggat Drakula kastélyának kapujára – mindhiába, ugyanis a helyi pap (Ewan Hooper) véletlenül mégiscsak feléleszti halálálmából az emberiség ellenségét (aki a Dracula – Prince of Darkness végén zuhant a kastélyárok jeges vizébe). A papot szolgájává téve Drakula (Christopher Lee, ki más?) fertőzni kezdi Muller városát: először Zenát, a kocsmároslányt (Barbara Ewing) vámpirizálja, majd Muller unokahugára, Mariára (Veronica Carlson) kezdi fenni a fogát. A püspök Maria vőlegényével szövetségben megpróbálja elpusztítani a grófot, ám egy többszáz éves vámpír eszén nehéz túljárni…

A Hammer Dracula-sorozatában ez a negyedik film (megelőzi őt a Dracula (1958), a Brides of Dracula (1960) és a Dracula – Prince of Darkness (1966)) szeretne hangulatában és dinamikájában méltó lenni elődeihez, ám az atmoszféra-teremtés annyira lefoglalja, hogy elfelejt eredeti fordulatokat vinni a történetbe. A film igazán maradandót a fényképezés és zene frontján nyújt, köszönhetően a stúdió öreg rókáinak, Arthur Grantnek és James Bernardnak. Freddie Francis – kiváló operatőr, de középszerű rendező, akinek a Dracula Has Risen from the Grave még az egyik legjobb munkája - az első három filmet instruáló nagy Terence Fishertől vette át a stafétabotot. „Szerelmesfilmnek” tekintette ezt a negyedik Drakulát, amelyben a gróf figurája csupán mint „zavaró tényező” van jelen. A helyenként szaggató tempó és Drakula ténykedésének a korábbi epizódokból átmásolt fordulatai megerősíteni látszanak ezt.

;