kocsmapult

2016. szeptember 11.

Mikor nőnek fel a szuperhősfilmek?

Eredettörténetet és világmentést már láttunk eleget. Van ennél több ebben a műfajban?

2016. július 3.

A választás szabadsága - Az elérhető optimum nyomában

Mi alakítjuk a cselekményt, vagy a cselekmény alakít minket?

2016. június 8.

A DC univerzuma megint újjászületett

Rebirth, avagy a DC sokadik rebootja 30 év alatt: sebtapasz csökkenő eladásokra és ötévnyi kudarcra... és mi köze mindehhez a Watchmennek?

2016. január 18.

Marsi Mentőexpedíció - Mission Impossible

Hogy csináljunk egy poszt-apokaliptikus robinzonádból interplanetáris MacGayver-mozit?

2015. december 23.

Zavar az Erőben: Star Warsnak jó, filmnek kevésbé

Szerettük Az ébredő Erőt – de azért csak lenne pár keresetlen szavunk az úgynevezett történetéhez. Ezúttal kicsit részletesebben és spoileresen (!!!).

2015. december 20.

Atomot nekik! A Függetlenség napja és a nosztalgia

Meglennénk nélkülük.

2014. augusztus 14.

Mosómedve az űrben: a Marvel megállíthatatlan

Vasembertől a sétáló fáig és azon túl. Meddig fokozható még a szuperhősőrület?

2014. július 27.

Dűne: A film, ami megváltoztatta volna a világot?

Gondolatok Jodorowsky monumentális, szürreális hallucinogén filmjéről, a legjobb sci-firől, ami sosem készült el.

2014. május 11.

Hollywood új szuperfegyvere: az eldobható szuperhős

Az egyszerű filmes folytatások koncepciója már elavult - az új álomgyári divat a komplett univerzumépítés, a Marveltől a Star Warsig.

2014. március 28.

Kocsmapult: Szuperhősválság, 2. rész

superiorsh21.jpg(A cikk első része itt található.) Bár a múltkori „siránkozással” ellentétben a mostani írásnak az a célja, hogy rámutasson az érem másik oldalára, azaz a szuperhősök jelenlegi helyzetével kapcsolatos lehetőségekre és reményére, azért ahhoz, hogy eljussunk odáig, kénytelen vagyok egy kis további siránkozással indítani. A Marvel és a DC képregényei iránti tisztelet általában véve egyre csökken, és csökken – és nem nehéz megérteni, hogy miért. A kiadók majd’ beledöglenek, hogy menő sorozatokkal álljanak elő, minden a vagány koncepciókról és a monumentalitásról szól (ld. még: Hollywood), csakhogy közben szem elől tévesztik azt a célt, amit a ’80-as évek paradigmaváltó művei után tűztek ki maguk elé. Jelesül, hogy a képregényeiket, illetve a szuperhősöket úgy általában, komolyan vegye a nagyközönség, hogy legitim művészi formát faragjanak belőlük.

Futószalagon való termelés folyik, nagyüzem van, és így nehéz értéket előállítani: a Watchmen, a The Dark Knight Returns vagy a Born Again (Daredevil) olyan szofisztikált, érett, komplex alkotások voltak, amik kihasználták, sőt, hirdették, világgá kürtölték ennek a médiumnak a nagyszerű lehetőségeit. Jelenleg azonban a kiadók furcsa irányelvek szerint működnek: a felnőtt olvasóközönségük igényeinek kielégítésére törekednek, de ezt a képregény határait feszegető, jól átgondolt művek helyett többnyire olyan fröccsentett történetekkel és stílussal teszik, ami inkább a szellemi gyorskajához szokott fiatalokhoz látszik szólni, akiket viszont sehogy sem tudnak megnyerni maguknak.

Persze, az előző részben éppen nem annyira a szofisztikált és érett sztorikat hiányoltam, mint inkább a színtiszta szórakoztatást. De, egyrészt, ki mondta, hogy ennek a kettőnek ki kell zárnia egymást, másrészt, tényleg ideje lenne már, hogy a két nagy kiadó felüsse az értelmező kéziszótárt a „diverzifikáció” szónál (vagy guglizzanak rá). Ez a massza, amit a sorozataik most alkotnak (nyilván tisztelet a kivételnek), a nagy, reklámszövegeik szerint „óriási változásokat hozó” crossoverekkel együtt, nyilvánvaló kreatív zsákutca. Remélem, a Marvel/DC vezetői veszik maguknak a fáradságot, hogy kikukkantsanak a kisebb konkurenciák felé is – úgymint Image és társai.

trinitysinsh22.jpgAz Image pl. döbbenetesen minőségi és sokszínű képregénykiadást művel az utóbbi két évben. Azelőtt sem voltak rosszak, de jelenleg egyenesen a zászlóvivői annak a tendenciának, ami a független alkotók és sorozatok felemelkedését jelzi. Ezek egyre nagyobb szeletet követelnek maguknak a piacon, egyre nagyobb hype és elismertség övezi őket. Egy brooklyni képregénybolt (Bergen Street Comics) februárban közölte a vevőivel, hogy a következő pár hónapban fokozatosan leveszi a Marvel és a DC sorozatait a polcairól – előrendelni, megvásárolni továbbra is lehet őket, de a polchelyet inkább fenntartják az önálló, alkotóik által birtokolt címeknek, a szerkesztők által igazgatott, írókat és rajzolókat váltogató, más sorozatokba és crossoverekbe átláthatatlanul bekapcsolódó, önellentmondásokba futó, zavaros szériák helyett. Ez csak egyetlen kis amerikai bolt a sok közül, és aligha csinál nyarat, de ezen a példán is jól látszik, hogy a helyzet változóban van.

A nagyoknak érdemes lenne meggondolniuk, hogy igazodjanak ezekhez a trendekhez. Kevesebb, de átgondoltabban szerkesztett sorozatot kellene futtatniuk, nagyobb szabadságot adva a gondosan kiválasztott alkotógárdáknak. Igazi tehetségeket kell leszerződtetni, és nem azért, hogy aztán gúzsba kössék őket, hanem azért, hogy hadd éljék ki kreativitásukat, hadd kísérletezzenek. Nem kell hat Batman-sorozat, öt Justice Leage-csapat és nem kell Rozsomák meg Pókember mindenhova, még mellékszereplőnek sem. Nem kell sorozatgyártás, minőség kell mennyiség helyett, és picsába az 52 címmel. Semmi értelme görcsösen ragaszkodni egy számhoz ostoba presztízsokok miatt. Mindez persze szép elgondolás, de könnyű visszavágni a kérdéssel: hogyan is engedhetné meg magának a kísérletezést egy profitorientált vállalkozás a régi sikerreceptek alkalmazása helyett? Kivéve, hogy azok a receptek már nem olyan sikeresek, mint egykor. És itt jön (jöhetne) elő a pozitív oldala a filmadaptációk előretörésének. Ha egyszer a kiadóknak már úgyis a megafilmek jelentik az igazán nagy bevételi forrást, nem lenne kifizetődő az azokhoz képest szinte elhanyagolható pénzt termelő képregényekkel új utakat keresni? És mintha látnám is annak jeleit, hogy tényleg vannak ilyen próbálkozások.

batmansh23.jpgPersze, nem a DC-nél, ami az olvasók és a kritikusok szemében is folyamatosan csúszik lefelé a lejtőn, egyre érdektelenebb szériákkal, egyre átlagosabb, műanyag látványvilágokkal, egyre kétségbeesettebb gimmickekkel, mind a marketingben, mind a karakterekben és a világújítási szándékban. A kiadót egyébként is alkotók egész sora (pl. Mark Waid) ostorozta az utóbbi hónapokban, nem csak a kreatív szabadság lehető legdurvább korlátozása, de az írók és a rajzolók pofátlan kiszipolyozása miatt is (ettől persze még vannak remek sorozatok a DC-nél is, a Batmantől a Swamp Thingen át a Wonder Womanig). Közben a Marvelnél szép csendben fújdogálnak a változás szelei, és láthatóan sokkal nagyobb teret hagynak az alkotóiknak, mint a DC, vagy mint akár pár évvel ezelőtt ők maguk. Ahelyett, hogy a hozzájuk szerződött tehetségeket beolvasztanák, hagyják, hadd hallassák saját, egyéni hangjukat.

Rick Remender ugyanolyan szimpatikusan őrült és lendületes ponyva sci-fis történettel kezdte pályafutását az Captain Americánál, mint amilyen korábbi Image-szériája a Fear Agent volt. Dan Slott megölhette Peter Parkert (még ha csak ideiglenesen is), és testébe helyezhette egyik legnagyobb ellensége, Doctor Octopus elméjét (Superior Spider-Man). Matt Fraction ritkamód egyedi és emberi, visszafogott történetekkel operáló, stilisztikai bravúrként valósíthatta meg Hawkeye-sorozatát. Jason Aaron a Thor: God of Thunderben a Marvel univerzum egészétől függetlenül írhatott (és írhat máig is) a kilenc világban szerteszét játszódó, óriási fantasy eposzokat. Mark Waid végre eltávolíthatta a Daredevilt abból a „grim & gritty” stílusból, ami Brian Michael Bendis és Ed Brubaker idején még fantasztikusan működött, de ami az utóbbi években már borzalmasan erőltetetté vált. Jonathan Hickman Avengers-sorozatainak erősen tudományos/evolúciós/morális problémaköre és hangvétele is csak rá jellemző. Brian Posehn és Gerry Duggan Deadpoolja az utóbbi évek egyik legviccesebb, független képregényhez méltón vad sorozata. (Néhány hasonló pozitívum nyilván akad a DC-nél is, de ott ezek inkább érződnek kivételeknek, mint tendenciának.)

hawkeyesh24.jpgÉs egyre kevésbé tűnik úgy, hogy az aktuális nagy crossoverekbe beleerőszakolnák ezeket az egyéb címeket, holott – ha már Thor – J. M. Straczynski éppen emiatt a gyakorlat miatt távozott a Marveltől 2009-ben  (bár ez a DC-nél is megfigyelhető szerencsére, pl. a jelenlegi nagy „eventjük”, a Forever Evil is csak néhány szériába ágazik el – csak ott ezt egyéb baromságokkal kompenzálják, mint pl. a Villain’s Month). Ezek a szokásostól elütő, kisebb-nagyobb mértékig merész húzások mind szépen ki is fizetődtek – illetve, ha megnézzük eltérő stílusaikat, műfajaikat, akkor bizony ez kezd nagyjából az a fajta diverzifikáció lenni, ami felé haladniuk kellene a kiadóknak. Könnyen lehet, hogy a DC (ami a diverzifikáció ellenkezőjét csinálja, ld. a Wildstorm és a Hellblazer beolvasztását) azért nem tesz efféle lépéseket, azért toporog a saját szarában, mert még nem nevelte fel magának azt a masszív mozifilmes fejős tehenet, amit a Marvel már vagy 5 évvel ezelőtt megtett, és aminek pénzügyi hátterével merészelhetne elszakadni a régi módszerektől.

Egyébként nyilván nem tudni, hogy a mostani szuperhősfilmes őrület meddig tart ki Hollywoodban, hiszen trendek mindig jönnek és mennek, de a Marvelnek pl. 5-6 évre előre megvannak a tervei. Ami azt is jelenti, hogy a mainstream szuperhősképregények előtt jelenleg két út áll: vagy megragadnak a jelenlegi állapotukban, sőt, egyenesen arra a szintre redukálódnak, amin már csak felhasználható nyersanyagai lesznek a filmiparnak, és a művészi igényesség többé fel sem merül velük kapcsolatban, vagy megújulnak, és utánanyúlnak olyan olvasóknak is, akik már leszoktak az olvasásukról, vagy akik akár sosem olvasták őket korábban. Jól behatárolt, egyértelmű koncepciók mentén meghatározott sorozatok kellenek: olyanok, amik gyerekeknek szólnak, olyanok, amik nőknek, olyanok, amik a gyereklelkű harmincasoknak (a mostaniak általában ilyenek – ezekből is kell, de nem CSAK ezekből kell), olyanok, amik a médium határait feszegetik, olyanok, amik fontos, érdekes és vitatott témákat érintenek – az eposzi akcióktól a vad vígjátékokon át az elgondolkodtató drámákig. A sötét, komor művektől a kellemes, önfeledten szórakoztató darabokig. Olyan sorozatok kellenek, amikre felfigyel a nagyvilág is, nem csak a rajongók, és amikről hírt ad a New York Times (nem, nem gimmickre, nem „Superman halálára” gondolok). És egyikből sem kell húsz, de még tíz, vagy akár öt sem.

Ezen kívül le kell vetni a kontinuitás béklyóit, nem kell mindennek mindennel összefüggésben lennie, nem kell minden sztorinak rögtön három másik sztoriba vezetnie, hagyni kell, hadd menjenek a szériák a maguk útjain, elég, ha külön event képregényekben érnek néha össze. Nem kellenek sorozatok csak azért, hogy ennek meg annak a karakternek is legyen egy sajátja, nem kell szálakat és szereplőket bevezetni sehova, csak azért, mert a filmadaptációkban népszerűek voltak (sőt, ezt a visszahatást jobb lenne teljesen kigyomlálni). Főleg nem kellenek sorozatok csak azért, hogy teljesítsenek velük valami szaros kvótát.

capamsh25.jpgA konklúzió? Én bízom benne, hogy mindez, vagy legalábbis valami hasonló pozitív változás előbb-utóbb bekövetkezik. Szuperhősképregények mindig is lesznek, nem egy hullámvölgyön túljutott már a zsáner, túl fog majd jutni ezen is. A kérdés csak az, hogy mikor, és főleg, hogy addigra mennyire sínyli meg ezeket az állapotokat. Jelenleg az igazán izgalmas és érdekes dolgok jellemzően a Marvel és a DC világain kívül történnek Amerikában, és ha ez sokáig így marad, akkor egyre többen és többen hagyják majd ott a mainstream jelmezes igazságosztók piacát (főleg, hogy a független képregényes szcéna is tele van jelmezes igazságosztókkal, szóval nem mintha nem lenne mindenféle alternatíva). Még ez sem tragédia, mert ha a szuperhősök egyszer kimásznak ebből a gödörből, annak híre megy, és az elpártolt olvasók is visszatérnek majd. De azért jó lenne, ha nem érnénk el egy ronda mélypontot ahhoz, hogy tényleg javulni kezdjenek a dolgok. Talán nem fogunk – megkockáztatom, hogy legalább a Marvel jó úton halad. Márpedig elég az egyiknek jó úton haladnia, hogy a másik előbb-utóbb kénytelen legyen követni.

2014. március 21.

Kocsmapult: Szuperhősválság, 1. rész

shwolverine0.jpgAz utolsó nagy, mainstream szuperhős, akit felszívott magába a popkultúra globális szivacsa, 1974-ben született – igen, Rozsomákról van szó. Az azóta eltelt negyven évben nem jött egyetlen új jelmezes igazságosztó sem, aki akkora hatással lett volna a világra, aki akkora ikonná vált volna, mint ő. Rozsomák még bekerült Superman, Batman, Pókember és a hozzá hasonlók társaságába, azóta pedig csak a nagy halál van (talán az 1991-ben debütált Deadpool az egyetlen, aki közel járt hozzá, hogy ilyen jelentős figura legyen, de ő még mindig csak a szűkebb értelemben vett geekek kiskedvence). Kell ennél jobb és egyszerűbb érv arra, hogy a mainstream szuperhősképregények mennyire képtelenek megújulni? Hosszú évtizedek óta ugyanazokkal a karakterekkel zsonglőrködnek, akik mostanra saját, szappanoperaszerűen hömpölygő kontinuitásuk rabjai – nem lehet őket megváltoztatni, megölni, jelentősen megújítani, nem öregedhetnek, nem házasodhatnak (ha mégis, azt előbb utóbb eltörlik, mintha soha meg sem történt volna), csak az marad, hogy újra és újra elmeséljék velük nagyrészt ugyanazokat a történeteket. Elég szarul hangzik, nem?

Gyorstalpaló: A ’30-as évek végén megszületett Superman és Batman karaktere, majd a siker mintájára jöttek a többiek, beindult a futószalag: Wonder Woman, Flash, Captain Marvel, Captain America stb. A második világháború sok sorozatot a propaganda irányába vitt, utána pedig az egyre agresszívebben terjedő sci-fi és krimi képregények kárára csökkent a szuperhősök népszerűsége. Az ’50-es évek végére valamennyit visszanyertek belőle, a ’60-as évek első felében pedig Stan Lee forradalmat robbantott a Marvel égisze alatt. Az ő hősei Supermanhez és társaihoz képest meglepően emberiek voltak: ha egyikükről lekerült a maszk, alatta esetleg egy tinédzser fiú rejtőzött, aki ugyanolyan problémákkal küszködött, mint megannyi igazi tinédzser fiú a világon. A jelmezes igazságosztó többé nem feltétlenül megfoghatatlan bálvány volt, lehetett akár a szomszéd srác is – vagy az olvasó maga.

shtdkr.jpgA ’70-es években vége szakadt a szuperhősök ártatlanságának, antihősök, illetve komolyabb, sötétebb tónusú történetek születtek, amik alkalomadtán társadalmi problémákat sem féltek érinteni (ld. a drogfüggőségről szóló Pókember és Green Lantern/Green Arrow sztorikat). A ’80-as években a jelmezes igazságosztók felnőttkorba léptek a Watchmennel és a The Dark Knight Returnsszel, amik amellett, hogy elősegítették a műfaj komplexebbé, kifinomultabbá válását, és tökön rúgták a "képregény gyerekeknek való" ige ostoba hirdetőit, utat nyitottak a később majd gombamód szaporodó ironikus, szatirikus, posztmodern/meta személetnek is. A ’90-es évek főleg az amerikai képregénypiac majdnem-összeomlásáról híres, egyébként a karakterek sebezhetősége (Superman „halála”, Batman „gerinctörése”), és az ezzel kapcsolatos agyament szenzációhajhászás uralta az időszakot, a kreativitás pedig elkezdett oldalágakba szivárogni (Dark Horse –Hellboy, Image – Spawn). A 2000-es éveket már nehéz trendek által meghatározni, bár a Marvel Ultimate univerzumának és a Warren Ellis/Bryan Hitch duó Authorityjának hatása érezhetően máig gyűrűzik („hardcore” szuperhősök, „szélesvásznú” történetmesélés). De mi jellemzi az utóbbi éveket, innen hova tovább?

Hol van manapság a változtatási szándék, a fejlődés, a merészség, a tökösség? Kicsit úgy tűnik, mintha a DC és a Marvel lefutotta volna az összes kört, amit a témában le lehet futni. A ’70-es évek második felének újszerű antihősei már a ’90-es évekre standarddá váltak, a ’80-as évek komorsága és érettsége szintén betagozódott a fősodorba, a ’90-es évek „sebezhető/halandó” hőseinek koncepciója mára nevetség tárgya (halál-feltámadás körforgása), és már nem csak a független sorozatokban lehet Dunát rekeszteni az alternatív, a klasszikus felfogást megcsavaró szuperhőstörténetekkel, de ezek beszivárognak a mainstreambe is (Hawkeye). Egyikben sincs már semmi különös (és ez független az adott sorozatok mindenkori színvonalától), viszont minden karakterrel megtörtént már minden, csurig van a történetük ezer kalanddal, szerelemmel, drámával, halállal, feltámadással, eposszal és tragédiával, minden szarral, amit el lehet képzelni, és sok mindennel, amit nem. És hol van egy olyan sztori, aminek van bátorsága tabukhoz, vitatott témákhoz nyúlni, mint anno a ’70-es években? Ott volt pl. az Ultimate Spider-Man 2008-as éves különszáma, ami körül már előzetesen hatalmas hírverés alakult ki, merthogy a tinédzserek közti szexről volt szó benne (a 16 évesPeterrel és Mary Jane-nel) – de a témát a konformista – és álságos – „várjunk még ezzel” konklúzióval sumákolták el.

shultisp.jpgEgyrészt a Marvel és a DC szorult helyzetben vannak, mert az olvasóik egyre nagyobb része van 30 év felett – vagyis a felvevőpiac öregszik, hiányzik az utánpótlás, egyre kevesebb gyereket érdekelnek a képregények. Másrészt viszont ezt a helyzetet legalább részben saját maguknak köszönhetik. A Watchmennel és a The Dark Knight Returnsszel annak idején behúztak sok kétkedőt és felnőttet, azóta pedig ennek a rétegnek a kielégítésére törekednek, csak közben elhanyagolták a fiatalabbakat - és bár ennek nem kellene vagy/vagy szituációnak lennie, ezek a cégek egy dologban egész biztosan nem voltak jók soha, az pedig a termékpalettájuk diverzifikációja. Csak nézzük meg, mennyire ritka manapság az igazán felhőtlen szórakoztatás (FUN!) ezekben a sorozatokban: a szuperhősök elvileg példaképek, de melyik kölyök akar olyan hős lenni, akit már kétszer megöltek és feltámasztottak, klónoztak, akinek az élete tele van bűntudattal, tragédiával, kétségekkel, barátai/barátnői, családtagjai jelentős részét pedig kinyírták az utóbbi években, és folyton gyötrődik valami miatt? Persze, kell a dráma is, csak nem ilyen mértékben, nem ilyen erőltetetten, és főleg nem úgy, hogy egyébként is csak az aktuális sztoriig/eventig tart a hatása.

Nyilván az sem segített a fiatal vevők elmaradásában, hogy az utóbbi másfél évtizedben vészesen elterjedtek az olyan alternatív szórakozási formák, amikkel szemben a képregény nehezen állja a sarat a körükben (a Facebooktól kezdve a DVD/BD-ken át a konzolokig és okostelefonokig), de naivitás lenne azt gondolni, hogy ha a kiadók időben felismerték volna a problémát, nem tehettek volna valamit kiadványaik népszerűbbé, versenyképesebbé tételéért. Ez csak üzlet: igényfelmérések, pozicionálás, marketing. A Marvel és a DC azonban, noha egyfolytában szajkózzák a szöveget a megújulásról, láthatóan évtizedek óta képtelenek letérni a járt és elkoptatott útról, és szépen bedobozolták magukat abba a pozícióba, ahol a fent említett, öregedő olvasótábor igényeinek felelnek meg. Ez pedig hosszútávon bukta.

shnew52.jpgA DC 2011-ben azért indította nulláról az egész univerzumát az Új 52-vel (a ’85-os Crisis on Infinite Earths után másodszor), hogy új olvasókat húzzon be – elbaszta. A sorozatok ugyanolyanok voltak, ugyanazoknak szóltak, és egyébként is, az is lehet, hogy már késő egy ilyen „egyszerű” trükkel (értsd: a hatalmas, átláthatatlan és ellentmondásos kontinuitás eltörlésével, tiszta lappal) megfogni a potenciális érdeklődőket. Hosszú évek maradtak ugyanis ki, azaz lassan felnő az a generáció, ami a ’80-as, ’90-es évekbelivel ellentétben már szinte egyáltalán nem olvas képregényt, és innentől kezdve jó eséllyel nem fognak az ő gyerekeik sem.

A kiadók a nagy, sok évtizedes ikonjaiknak köszönhetően tudnak még ilyen helyzetben is szakítani: az alapvetően felnőtt olvasótábor ellenére a rajongók többsége sorozatokat, karaktereket követ, nem írókat, rajzolókat, ami egy franchise-rendszeren belül (számukra) elvileg nem feltétlenül szerencsés, hiszen a minőség ki van téve a mindenkori szerkesztői és marketingszempontok, illetve az azok által meghatározott alkotógárda változásainak. De a szappanopera behúzta az embereket Pókember, Batman és a többiek életébe, így sokan akkor is veszik, illetve gyűjtik ezeket a füzeteket, amikor az aktuális sztorik éppen nem tetszenek nekik, részben, hogy „ne maradjanak le”, részben az „előbb-utóbb úgyis jobb lesz” gondolatmenetet követve. (Ami még csak nem is önáltatás, mert ezeknek a szériáknak a színvonala folyamatosan, éveken, évtizedeken át hullámzik, hol fent, hol lent). Ezért van egyszerre féltucatnyi Batman-képregény, és ezért kell Rozsomák és Pókember szinte minden létező szuperhőscsapatba. Ez viszont egy rohadtul felelőtlen, meggondolatlan belekényelmesedés a fenti helyzetbe, ráadásul olyan kuszaságot eredményez, ami az esetleges új olvasót kapásból elrettenti. („– Láttam az új X-Ment, tök jó volt, gondoltam, kipróbálom a képregényt. Van? – Persze, melyiket kéred? – Miért, több van?  - Naná, vagy 10. – 10 X-Men? Oké, melyik a fősorozat? – Attól függ, honnan nézzük. – Fogom érteni bármelyiket előismeretek nélkül? – Hát…” Stb.)

shavengers.jpgKözben ezek az ikonok fénykorukat élik a mozivásznon, és kezdem úgy érezni, hogy ennek hatásai magára a képregényiparra inkább negatívak, mint pozitívak. A Marvelnek nyilvánvalóan aprópénz a képregényekből származó bevétel amellett, amit egy Bosszúállók hoz a konyhára, ami nem baj, viszont egyértelmű, hogy ezek az audiovizuális orgiák nem késztetik a nézőiket arra, hogy a karakterekkel az eredeti médiumukban is ismerkedjenek. Míg a szerzői sorozatok eladásait egy mozis vagy tévés adaptáció az egekbe katapultálhatja (ld. Watchmen, The Walking Dead), addig a franchise-rendszerben működő szuperhősöknél még akkor sem jelent szinte semmit a filmes boost, ha a kiadó direkt igyekszik a képregényeket minél hasonlóbbá tenni az adaptációkhoz (ld. a Bosszúállók közönségét megcélzott, a filméhez hasonló csapatfelállással startolt Avengers Assemble-t, vagy a Samuel L. Jackson-féle Nick Fury borzalmasan kínos beleerőltetését a kontinuitásba). Jelenleg a filmek ilyen szempontból csak arra jók, hogy még egy látványosabb, színesebb, izgalmasabb, nagyobb közösségi élménnyel járó alternatívát kínáljanak a comicokhoz képest, tovább erősítve a fiatalok „minek olvassam, ha játszhatom/nézhetem is?” szemléletét.

Az egyik lépés a jó irányba valószínűleg az lenne, ha a kiadók nem ugyanazt próbálnák újrateremteni a képregények lapjain, amit a nézők a moziban látnak, elvégre azzal eleve nehéz versenyezni, hanem inkább új utakat keresnének, és mernének változtatni, kísérletezni. Mert ebből így az lesz, hogy a képregények lassan a mozifilmek merchandise-termékeivé válnak (ha ugyan nem váltak máris), ahogy a filmek pedig paradox módon már inkább az egyéb cikkek (pólók, figurák, játékok stb.) merchandise-termékei, és nem fordítva. (A klasszikus példa: a Disney anno 5 milliárdot kaszált a Verdákhoz kapcsolódó cuccokon, míg maga a film tizedannyit sem hozott – kell kérdezni, hogy akkor vajon a film több-e egy drága reklámnál, amivel ezer más dolgot lehet eladni?)

Akárhonnan indulunk, folyton ide lyukadunk ki: a szuperhősképregényeket ismét vagánnyá, szórakoztatóvá, relevánssá kell tenni, és nyilván nem csak az eleve meglévő, öregedő olvasóközönség számára. És a helyzet azért szerencsére messze nem reménytelen, lehetőségek, pozitív tendenciák nagyon is vannak (meg hát szuperhősképregények régóta léteznek, és mindig is fognak, és ahogy a korábbi hullámvölgyeken, nyilván ezen is túljutnak majd), úgyhogy ezt a pesszimistára sikeredett merengést a cikk második részében kissé kompenzáljuk. Stay tuned!

2014. március 6.

KOCSMAPULT: Facsarható-e még tovább az exploitation?

django.jpegKult a pult alól

Van valami mélységesen elkeserítő abban, hogy a hatvanas-hetvenes évek európai és ázsiai kultikus műfaji klasszikusaira manapság a kutya sem kíváncsi - mármint egészen addig, amíg Hollywood elő nem ássa őket egy fejés erejéig, azaz ki nem hozzák odaát DVD-n Quentin Tarantino ajánlásával, vagy az említett fékezhetetlen, ámbátor (pozitív és negatív értelemben is) gyermeki rajongású rendező nem csinál belőle egy paródiába hajló pastiche-filmet. Mi pedig Európában jó áron visszavásároljuk tőlük kirakósdarabkánként saját filmtörténelmünket - mondhatnánk némi cinizmussal (és egy kicsit nagy mellénnyel).

Ilyenkor a tisztalelkű filmgeek bizony komoly dilemmába kerül afölött lamentálván, hogy kezdjen-e kínos, hipster-szagú panaszkodásba arról, hogy ő már akkor szerette a spagettiwesterneket, a szamurájfilmeket, a nácis kalandfilmeket vagy éppen a kreatív gusztustalanságukkal egymásra licitáló olasz horrorfilmeket, amikor még nem volt hivatalosan is menő, avagy legyen-e inkább hálás, amiért így legalább kevésbé süllyednek a feledés homályába eme csiszolatlan gyémántok. (Arról már nem is beszélve, hogy mennyire jogos kulturális kizsákmányolásról beszélni olyan művek kapcsán, amelyek eleve az akkori kor szellemében, azaz a friss amerikai divatot pofátlanul másolva születtek meg, legyen szó a proto-slasherek művészi hajlamokkal terhelt giallo-utódairól, vagy éppen a klasszikus krimi-trió - Bullit, Piszkos Harry, A francia kapcsolat - nyomán kisarjadó olasz rendőrfilmekről).

Disclaimer: esztéták nagyon érdekes eszmefuttatásokat írnak a "trash", "exploitation", "B-film" és más szomszédos fogalmakról, ezek a finom különbségtételeket azonban itt nem használtam. Továbbá hajlamos vagyok összemosni nagy költségvetésű tömegfilmeket igényes műfaji filmekkel és félig viccből leforgatott trashfilmekkel, mert mai befogadóként szíve joga a nézőnek nem annak tudatában és tükrében élvezni egy filmet, hogy elismert mű vagy sem, híres-e a rendezője, annak idején soknak számított-e a költségvetése stb., hanem pusztán csak élvezni.

Nem állítom, hogy tudom a helyes választ a felvetett filmes trash-újrahasznosítás helyes megítélésének kérdésére, annyi azonban bizonyos, hogy az említett szerelmetes korszak varázsát, amikor fiatal rendezők nácikat (Indiana Jones), rosszindulatú tengeri szörnyeket (Cápa) vagy mesei sci-fi elemeket (Star Wars) olyan igényes filmekbe és főként olyan lelkesen pakoltak bele, hogy lépten-nyomon szubzsánereket teremtettek, ma már senki nemigen tudja újraalkotni. Pontosabban, ideát nem is nagyon próbálják, az USA-ban pedig nem tudják, mert a közönségnek mindent kamaszosan kontrasztosra, túlzóra kell fogalmazni, a gonosz fatálisan, feloldozhatatlanul gonosz, a jó pedig akkor is jó, ha gonosz, a morális dilemmák feloldódnak, a történetek szépen véget érnek, mintha nem lenne elég szürke festék hozzá, hogy az átmenetek, a cinikus igazságok, az élet sunyi kis kompromisszumai és kisstílű titkai, azaz az elköhécselt fingások és alkalmatlan pillanatban jelentkező merevedések is a vászonra kerüljenek. (Ez is Új-Hollywood egyik árulása, mert ők, annak idején, egy-két szűkös évtizedig képesek voltak erre, de a közönség kinevelésénél megtérülőbb volt inkább elkurvulni, és ezért ma már laza is csak görcsösen tud mindenki lenni.)

Persze, túlzok és egyszerűsítek, ez már az ötödik-sör-után-vitázni lelkiállapotom, de egyszerűen utálom, hogy mostanában minden menő blog és hírportál állandóan a “geekek korszakáról” meg a “geekek felemelkedéséről” ír. Szerintem ugyanis egyáltalán nem annyival frankóbb ma geeknek lenni, mint egy vagy két évtizeddel ezelőtt, és ezt nem azért mondom, mert hiányolom a belső körös ízét a dolognak, a szubkulturális jelleget, a klubozást meg az összekacsintásokat, hanem azért, mert a mennyiségi túlzások mellett egyre inkább eltűnik az, ami miatt valóban jó volt ez az egész. Mert a nagyi főztjének ízét nem lehet nagyüzemben, három kontinenst ellátó gyárban előállítani - de a százezer nagyi korszaka helyett most pont a General McNagyi King Holding mammutcég korszaka köszöntött be, és a spenót ugyan már fos ízű, de legalább baromi sok van belőle, és muszáj örülni neki, mert “hiszen te régen is szeretted a spenótot, nesze itt van kétszáz liter naponta, most akkor tömjed és fizess”.

Nem akarok Batman VS Godzillát, IMAX-os Raptorjézust, a vikingek a zombirobotok ellen filmet  - pedig milyen vicces és kreatív lenne, tudom! tudom! - nincs szükség új Vissza a jövőbe-mozira digitálisan fiatalított Michael J. Foxszal akkor sem, ha technikailag lehetséges, nem kell nyolc mozifilmes adaptáció Tolkien egy frissen felfedezett lábjegyzetéből, sőt nem akarok folytatást még a Fireflynak sem, meg Cowboy Bebop film sem kell Keanu Reevesszel, és Yoda fiatalkori kalandját sem akarom játszani okoskarórán (pedig akkoriban még nem okoskodott, hanem fülpillán pörgött meg csapkodott a fénykarddal, ahogy az díszjedihez illik). Nem akarok mást, csak hogy az álomgyár-kártyavár újra bedőljön, és jöjjön most el pár évtizedre az írók, a rendezők, a kreatív alkotóművészek új generációjának kora, legyen lehetősége új történeteknek sarjadni a romokon, és a nézőknek némi ideje megtanulni - nézni. Az erőszak fájjon, a szex legyen erotikus, hogy a pornó újra pornográf lehessen, és ne gusztustalan, teljesítménykényszertől gúzsba kötött élsport, a fantáziát ne pixelben mérjék - és én máris kész leszek szemet hunyni az amatőrszínészek, az olcsó megoldások, a kisebb szakmai hibák felett.

Neo-exploitation: van új szemét a Nap alatt?

Egy szellemes megfigyelés szerint a történelmi korszakok, kultúrák fejlettségének jó fokmérője az emberek és az ürülékük távolsága (a ház mögé szarástól az egyiptomi, kapacitásuk elérésekor befalazott illemhely-szobákon és a középkorban az utcán folyó fekálián át a vízöblítéses vécéig). Nos, talán ehhez hasonlóan a szeméttermelés is a fejlődés egy fokmérője, legalábbis úgy tűnik, a kapitalizmus legfejlettebb, legmagasabb bástyái durván köröket vernek a fejlődő országokra, illetve a pár évtizedes eredményekre. Pont filmszemét-termelésben maradjunk alul?...

A neo-exploitation, ha kreativitásban nem is, legalább stiláris mértéktelenségével próbál újat hozni, ily módon megragadni igyekszik a gyaloglás közben is buzgón Tartalmat Fogyasztó, városi kutyaszar-aknákon kívül a villogó-felugró ablakokat is kerülgető derék polgárok figyelmét (akik ugyan két óráig nem bírnak egyetlen mozifilmre koncentrálni, de közben a három másik helyszínen zajló buliról szóló tudósításokat szinkronban húzzák magukra, egyúttal saját pillanatnyi lelkiállapotukról is naprakész tudósítást nyújtva a spanoknak - ez az újfajta hangalámondás bizony egyre gyakoribb multiplex-élmény).

Márpedig aminél fogva a legkönnyebb és legbiztosabb megragadni és megvezetni a modern embert, az továbbra is (és egyre inkább) táplálékának, azaz az információnak a begyűjtésére szolgáló legfontosabb szerve - a szem. Évtizedekkel ezelőtt még ráérős, intelligens krimit volt érdemes forgatni a megfigyelés és megmutatás anatómiájáról (Kamerales és Hátsó ablak), a VHS-korszak már sötétebb energiákat szabadított el (Videodrome), az internet pedig még explicitebb követőket hozott: a lábnyomok egészen a Fűrész szériáig és az elmúlt évek európai művész-kínzáspornó filmjeiig (A betolakodó, MártírokEgy szerb film) vagy a Black Mirror visszafogottabb média-kritikájáig vezetnek, melyek aligha jöttek volna létre a net sötét bugyraiban csereberélt, az ingyenes terjesztéstől eltekintve snuffnak is beillő, valódi sokk-videókig (iraki lefejezés, orosz csavarhúzós-kalapácsos gyilkosságok és társaik).

A japán neo-exploitation például gyakorlatilag semmi jelentős tematikai újdonságot nem tudott felmutatni a '90-es évek remekművei óta (Tetsuo, Ichi the Killer stb), csupán az elembertelenedő életmódot illusztráló, az egekbe emelkedő ingerküszöböt megugorni próbáló képek bizarr, agresszív támadásának fokozásával kivívott tizenöt percnyi hírnevet váltja aprópénzre (ugyanis mindig a legutóbbi az “eddigi legdurvább”). E filmek temérdek szexuális fétise, a történelmi motívumok (a szamurájfilmek ismerős kelléktára) exploitív beemelése és ilyen módon a bőkezűen mért popkult szószért hálás közönség kiszolgálása pedig mind a '70-es években bejáratott fogás (women-in-prison filmek, pinku eiga-filmek stb).

Ma a gyors és erős képek működnek, amelyek a harctéri fegyverek automatizáltságával és agressziójával állnak maguknak talált céljukra, és nem tágítanak, valamint a falatonként kínált youtube-videók (technikai profizmusban nagyon komoly amatőr rövidfilmes csatornák léteznek már - láttam múltkor egy, a Half-Life 2 gravity gunjával lebegtetett tárgyakkal és szereplőkkel teli kreatív gegfilmecskét, hát én az ilyen igényes gamer-kényeztetést tudnám nézni 15 percnél jóval hosszabb ideig is...).

Ez tehát a “hogyan”, a “mit” pedig jóval egyszerűbb: bármit ki lehet használni, ami brand, és ami nem az, azt brandesíteni kell, azonnal. Nem kellenek felesleges, mert elhagyható körülmények, jellemvonások, apró nüanszok. A szereplők ruházata legyen könnyen fröccsönthető, hajstílusa azonnal felismerhető, barátai és társai politikailag korrekt sztereotípiák alig álcázott variációi. Segít, ha a cselekmény is egyszerű sémákra bontható, mert nem fárasztja el a gyanútlan nézőt: látványos CGI harcjelenetből legalább egy trailernyi kell, ezeket pedig instant dialógusokkal és utazás-szekvenciákkal kell összekötni - csakúgy, mint egy átlagos akció-platformer vagy FPS játékban.

sharknado.jpgEnnek megfelelően vígan burjánzik a közeljövőben elkerülhetetlenül bekövetkező kulturális szingularitási pontjukat előjelző művek két csoportja is: a videojáték-grafikájú filmek (a Transformers 3. egy akciójelenetét konkrétan konzoldemónak néztem egy Media Marktban, amíg Shia LaBeouf fejét nem mutatták egy pillanatra - és azután is - pedig még csak azt sem mondhatom el magamról, hogy “kihagytam egypár évtizedet a videojátékokból az egyetem óta...”), illetve a filmszerű videojátékok (lásd a pazar látványvilágú és nevetségesen kevés valódi választási lehetőséget kínáló Call of Duty-szériát, továbbá a hangsúlyt a történetmesélésre helyező, gyakorlatilag interaktív filmnek titulálható, témájukban is übergeek Telltale Games szériákat (Jurassic Park, The Walking Dead, Fables: The Wolf Among Us) vagy épp David Cage játékait). A fúziót lehetetlen megakadályozni, ha egyszer egy olyan elcsépelt cselekmény-darabokra redukált, hihető és eredeti mese-vázra igényt egyáltalán nem tartó mű sem okoz komolyabb felzúdulást, ami neonízű rágógumi-látványvilágában és primer ösztönökkel gyurmázó kommunikációs eszközeiben leginkább egy játéktermi demóra hasonlít (Sucker Punch) - sőt gyanútlan geekek veszik védelmükbe: “hiszen csak szórakoztatni akart”. A Sharknado pedig nem is próbálja tagadni, hogy itt semmilyen igény nem lesz figyelembe véve, hiszen a tagline: "Enough said".

Talán maradi vagyok, talán öregszem - de azzal igazán nem lehet megvádolni, hogy gyerekkori emlékeim és a nosztalgia húz vissza. Én annak a generációnak a tagja vagyok, amelyik az internettel nőtt fel, valahogy mégis a '70-es évek exploitationjének adom meg magam szívesebben, nem a mai, szégyentelenül nyomulós porszívóügynök-filmeknek.

De hát kinek a géppuskás pap, kinek a szexuálisan túlfűtött papné, ugyebár…

;