geektrip

2017. június 22.

Bömbölő motorral és dögös zenével az akciófilm-mennyországba

Mondanánk, hogy kapcsold be a biztonsági övet, de így is, úgy is ki fogsz esni a székből: a Baby Driver az év eddigi legstílusosabb és legszórakoztatóbb filmje.

2016. november 25.

Féktelenül - Teljes gázzal a 90-es évekbe

Száguldás, robbanások, tökös egysorosok és jelenetek, amik nincsenek is - máris kész a hibátlan akciófilm.

2016. április 11.

Gengszterek sofőrje - Egy mindenki ellen

Ryan O'Neal legvagányabb alakítása Walter Hill korai krimijében.

2015. november 27.

Halálos futam 2000 - Gyilkolj a győzelemért!

Eszeveszett fordulatszámon pörgő, cinikus szatíra, rengeteg hulla, és a fiatal Stallone.

2015. április 14.

A félelem országútján - Kurt Russell visszavág

A végtelen sivatag, egy védtelen házaspár és egy rakás tahó pszichopata: kiváló akció-thriller a '90-es évekből.

2014. november 30.

Az országút fantomja - Minden idők legpokolibb road tripje

A nyolcvanas évek egyik legjobb akcióthrillere, avagy a film, ami megcáfolhatatlan választ ad a "Miért akkora orbitális istencsászár Rutger Hauer?" kérdésre.

2014. augusztus 23.
2014. augusztus 21.

Repülők, vonatok, autók - A megvilágosodás 4 (vagy több) keréken érkezik

Vígjáték egy olyan korszakból, mikor a műfajnak még szíve, lelke és agya is volt.

2014. augusztus 13.

Mad Max 2.: Az országúti harcos - Minden idők legdögösebb posztapokalipszis-filmje

Van a Mad Max 2., aztán egy nagy űr, és csak utána jönnek a többiek.

2014. augusztus 3.

Mad Max - A Sebesség Istenei

Vadság, stílus, anarchia - az országúti akció-thrillerek fenséges csúcsragadozója.

2014. május 28.

Kéjutazás - Mint a Párbaj, csak mégsem

A paranoia kerekeken gurul, és egyenesen rád rohan: Kéjutazás.

2014. április 24.

Párbaj

A betonkígyó tovább tekereg a végtelenbe, a napfény vakít, a szél az arcodba vág, nincs határ, nincsenek szabályok és nincs segítség: a Geektrip folytatódik.

Steven Spielberg neve a blockbuster szinonimája, számtalan kiváló alkotása (ugye, szükségtelen felsorolnom) gigantikus költségvetését rendre ahhoz igazodó bevételekkel hálálta meg. Mára megalomániás aránytévesztései és a szirupos negédeskedésre való hajlama végleg eluralkodni látszanak művészetén, ám sokáig a kreativitás és az elhivatottság kéz a kézben jártak a horribilis összegek nyújtotta előnyökkel, a lenyűgözően látványos technikai  truvájok mellé ész és szív is jutott filmjeibe. Ott a helye a legnagyobbak között, nélküle sokunk gyerekkora, sőt, felnőttként kialakult ízlése is másként festene: sokkal szomorúbban, szürkébben, kevesebb álmodozással és önfeledtséggel. Fejet hajtok okkal legendává lett munkássága előtt, imádom klasszikus meséit, az pedig tehetségének legnyilvánvalóbb bizonyítéka, hogy 25(!) éves korában, gyakorlatilag aprópénznek számító 450 000 dollárra rúgó költségvetésből, nagyvászon helyett a televízió képernyőjére szánva leforgatta az egyik legjobb, legfeszültebb, legtökösebb országúti paranoia-thrillert, ami valaha készült.

duel2.jpg

David Mann (Dennis Weaver) egy fontos tárgyalásra igyekszik autójával a sivatagon keresztül. Mikor egy pofátlanul lassan haladó tartálykocsit komoly nehézségek árán sikerül megelőznie, még nem sejtheti, hogy tettével magára haragítja a monstrum sofőrjét, a kellemetlen kakaskodásnak induló vetélkedés pedig hamarosan brutális élethalálharccá, kíméletlen, ősi ösztönöket felszínre hívó küzdelemmé fajul.

A film tudatos egyszerűségében rejlik a legnagyobb ereje: alig másfél órás, feszült, idegőrlő, eszeveszett hajsza, felesleges sallangok és mellékszálak nélkül, céltudatosan, szikár eszközökkel elmesélve. A forgatókönyvet saját novellájából megíró zseniális Richard Matheson (Legenda vagyok) története bajosan lehetne csupaszabb, azt a keveset azonban, amit közölni kíván, precíz eleganciával, mérnöki pontossággal konstruált epizódokkal építi fel. Minden apró momentumnak hibátlanul eltalált helye van a sztoriban, kezdve a rádióból feszengve végighallgatott töketlen nímand vallomásától a feleséggel folytatott telefonbeszélgetésen át (melyből megtudjuk, hogy Mann képtelen megvédeni nejét zaklatójától) az iskolabusz teljes kudarccal és impotens megalázottsággal végződő megtolásának kísérletéig, főszereplőnk karakterének jellegzetességei fokozatosan bomlanak ki a szemünk előtt. A belső monológok esetlen alkalmazása, felesleges erőltetése némileg belerondít az összképbe, de megbocsátható, lévén ez az egyetlen hiba, ami felróható a műnek.

Az üldözés kulisszái mögött felemelő megváltástörténet rejlik, a tartálykocsi nem pusztán fizikai fenyegetés, sokkal inkább előre elrendeltetett sorscsapás. Mann a küzdelem során érik férfivá, csak a szüntelenül ismétlődő, és egyre kegyetlenebb atrocitások képesek kirángatni tespedtségéből. A teljes összeroppanás határán egyensúlyozó férfi a harc fájdalmaiban, a félelem szorításában kezd élni igazán, ekkor jut el odáig, hogy végre kiálljon magáért, és körülményeivel szembeszállva, domináns falkavezérként védelmezze érdekeit. Először menekülne, kétségbeesve próbál segítséget kérni, a gépszörny azonban minden kísérletét vad támadásokkal torolja meg, csak akkor vonul vissza, mikor a kiszolgáltatott férfi gyalog, de határozott indulattal megindul felé. Mann és Brody rendőrfőnök karaktere között nyilvánvalóak a párhuzamok, Spielberg a Cápa sztorijában bevallottan a Párbaj alapkonfliktusát látta meg, de a kocsiját elhagyó, a fenyegetéssel farkasszemet néző sofőr alakja a T-Rexet fényfáklyával csalogató Alan Grantet is eszünkbe juttathatja.

duel_1.jpgA forgatásra hosszas castingolás után "felkért" tartálykocsi tökéletes választás: szemből már-már emberi ábrázattal rendelkezik, örökké vicsorgó pofája, szélvédőjének sötét szemüregei feneketlen rosszindulatot, kérlelhetetlen gyűlöletet sugallnak. Spielberg a szörny minden megjelenését gondosan készíti elő, és, bár a fehér cápával ellentétben rögtön a film elején megpillanthatjuk teljes, rettenetes valójában, a rendező képes a történet során egyre nagyobbá, egyre félelmetesebbé, és egyre fenyegetőbbé varázsolni. Az egyszerű trükk, hogy sofőrének arcát soha nem láthatjuk, földöntúli borzalommá formálja: nem lehet meggyőzni, felesleges kérlelni, magyarázat és könyörület nélkül tör az életünkre.

A kameramunka bámulatosan ötletes megoldásai, a vágás lendületes ritmusa, a zene hatásos alkalmazása okán a Párbaj ma is élvezetes, tökéletesen megállja a helyét thrillerként és akciómoziként egyaránt. A finálé grandiózus, apokaliptikus, festői képei pedig olyan elementáris erővel tepernek le, ami végleg feledteti, hogy tulajdonképpen tévéfilmet nézünk.

A film a rendezőzseni első önálló munkájaként alapból érdemes a figyelemre, ráadásul a később legendássá lett alkotásoktól legfeljebb költségvetése marad el, ambíció, lelkesedés, a filmkészítés iránti látható odaadás tekintetében abszolút helye van mellettük. Talán a Mester is újranézhetné, hátha kap egy kiadós gázfröccsöt a kreativitása.

2014. április 2.

Konvoj

Végtelenbe kígyózó választóvonal. Dübörgő kerekek alatt sistergő beton. Határtalan égbolt. Fehéren izzó csontok a homokban. Felpörgő motor zaja. Sűrű benzingőz. Ördögszekerek. Apokalipszis mindig. A szabadság mámora vagy a paranoia vérfagyasztó kiteljesedése: sosem tudhatod, mi vár rád az úton. Öveket bekapcsolni: szigorúan szubjektív válogatáson alapuló sorozatunkban igyekszünk összeszedni nektek mindent, ami elől nem érdemes kitérnetek, ha a geekség országútján száguldoztok: Geektrip!

convoy2.jpgMikor matchbox-nyűvő kiskölyökként először találkoztam a Konvoj laza banditáival, még fogalmam sem volt Sam Peckinpah zseniális életművéről, a vadnyugati hősképet újradefiniáló westernjeiről, csak annyit tudtam, hogy ez az egyik legtökösebb, legvagányabb film, amit valaha láttam. Bár nyilván nem mérhető a klasszikus munkákhoz, forgatásának problémás körülményei köztudottak (a szisztematikus önpusztításban elmerülő Peckinpah helyett egyes jeleneteit James Coburn dirigálta le), mégis magán viseli a markáns rendezői jegyeket, ráadásul vicces, látványos, végtelenül cool és igen, a mai napig az egyik legtökösebb, legvagányabb film, amit valaha láttam.

Főszereplőnk Martin "Gumikacsa" Penwald (Kris Kristofferson) - becenevéről próbáljatok ne a fürdőkádban töltött önfeledt percekre asszociálni, talán helyesebb lenne az "Abroncskacsa" elnevezés, bár tény, hogy magyarul ez sem hangzik kevésbé hülyén, a lényeg: a névnek a sztori  szempontjából abszolút van értelme - nem vágyik sokra: járja az utakat, jókat kajál, piál, gyönyörű nőkkel szeretkezik. Világrendje hiánytalanul kialakult, egyszerű és teljes, azt azonban nem tűrheti, ha ok nélkül baszogatják. Márpedig Lyle Wallace seriffnek (Ernest Borgnine) ez a feltett szándéka: egy régi sérelmét megtorolni kívánva nem nyugszik, míg verekedést nem provokál Gumikacsa törzshelyén, hogy aztán a szövetségi hatóságokat is bevonva hajtóvadászatot indíthasson hősünk és társai ellen. Az öntörvényű kamionosok menekülése a híradóstáboknak köszönhetően hamarosan széles médianyilvánosságot kap, az emberek forradalomárokként ünneplik a sofőröket, Gumikacsa pedig népi ikonná válik, holott ő csak azt akarta, hogy végre békén hagyják.

Mint a sztori leírásából is kikövetkeztethető, a film igen közeli rokonságot mutat a lehengerlő Vanishing Pointtal, ám míg abban a Barry Newman által alakított Kowalski önként vállalt elszigeteltségben, magányosan, elfojthatatlan dühtől fűtve néz szembe a hatóságokkal, Gumikacsa a kezdetektől maga mellett tudhatja társait, akik soha, semmilyen körülmények között nem hagyják egyedül, segítik, nem csak szimpátiájukat fejezik ki iránta, de aktív részt vállalnak menekülésében. Bár Gumikacsa magasról tesz a Messiás szerepre ("Nem engem követnek, csak én megyek elöl"), elfogadja a támogatást, sőt, a konvoj törvényen kívüli közösségként, kerekeken guruló családként funkcionál. Míg Kowalski kocsija ki van szolgáltatva az őt ért atrocitásoknak, a konvoj kamionjai dinoszauruszokként dübörögnek keresztül az akadályokon, házfalakat zúznak és rendőrautókat préselnek, vagy blokádokat bontanak, ha éppen úgy adódik.

convoy4.jpgA társadalomkritikus mondanivaló itt nem csak a képeken keresztül sejlik át, de konkrétan el is hangzik a konvoj tagjaival lezavart rövid riportokban: szóba kerül  a fekete vietnami veterán felháborodása hazájának közönye iránt, a növekvő gáz-és benzinárak és a Watergate-botrány is - ezeknél azonban jóval szofisztikáltabb üzenetet hordoz a kíváncsiskodó riporter arcába tolt szőrös férfisegg. A nézők örömmel ölelték keblükre a filmet (ez lett Peckinpah legnagyobb bevételt generáló műve), annak ellenére, hogy a Konvoj korántsem a tömegek felszabadítása mellett érvel: mikor egy hataloméhes politikus meglátja a szedett-vedett bagázsban a potenciális szavazóbázist, vigyorogva, átlátszó ígéreteket szajkózva ereszkedik le közéjük, ők pedig gondolkodás nélkül, lelkes, bamba birkákként tapsolnak neki. A legtisztább szándék is önmaga ellen fordul, ha szélesebb rétegek próbálják kisajátítani, a forradalom is üres jelszóvá silányul, mikor csak azért állsz mellé, mert nincs más ötleted. A szabadság személyes ügy, olyasvalami, amit csak egyedül harcolhatsz ki magadnak, ha valaki mást kell követned, hogy önállóságot hazudj, rossz úton jársz.

Bár a karavánt ekhós szekerek helyett kamionok alkotják, a Konvoj ízig-vérig westernfilm, egyfajta pozitív hangvételű A vad banda. A párhuzamok a vadnyugati antihősökkel számosak, kezdve az egymást bandita-neveken szólító sofőrök minden mást felülíró bajtársiasságától a törvények módszeres figyelmen kívül hagyásán át a hatóságok gerinctelenségén keresztül a fináléban egymás mellé, a városba induló pisztolyforgatókat idéző képbe rendeződő kamionokig: a díszletek változtak, a lényeg nem nagyon. A seriff jelvényt viselő gazember, fogalma sincs az élet valódi értékeiről és élvezeteiről, kisstílű, töketlen vesztes, akit a sofőrök szánakozással vegyes megvetéssel figyelnek. Lyle egyetlen mozgatórugója a mások feletti hatalom gyakorlásának kényszere, nem tudja elviselni a zabolázatlan szabadság látványát, a tisztességes vetélkedés helyett csak a túlerőben bízhat. A sofőrök vele ellentétben rendelkeznek erkölcsi tartással, tudják, mi a becsület, a tisztesség, hitük csak a társadalmi berendezkedéssel, a törvény betűjével összeegyeztethetetlen. A feszültség egyre fokozódik, a tétek növekednek, a finálé azonban kétarcúra sikerül: magában hordozza egy katartikus végkifejlet lehetőségét, de a forgatókönyv csavar rajta egyet, és végül a rendezőtől szokatlan irányba fut ki. Lehet  nem szeretni ezt a lezárást (sokan vannak ezzel így), én mégis úgy érzem, beilleszthető Peckinpah világába. Ez egy ilyen kor, itt ilyen finálé dukál, ráadásul a direktor az egész film hangulatát, szellemiségét aláásná egy önismétlő befejezéssel.

convoyp3.jpgA kocsmai verekedés, az autós üldözések és a karambolok vértelenek, de elsőrangúan kivitelezettek, a roncsolt fém sikolyai fülsértők, a tömegek érzékelhetők, az összecsapások lényegesen átélhetőbbek és élményszerűbbek, mint egy fizikai képtelenségekkel zsúfolt CGI-hajsza esetében. Chip Davis aláfestőzenéje ízlésesen keveri a western-hangulatot a modern megoldásokkal, feszültségteremtő és lelkesítő, vigyorgásra késztető momentumokkal egyaránt szolgál.  A humor végigkíséri a filmet, megléte ugyanolyan fontos jellemvonásként kerül bemutatásra, mint a becsület, vagy a tisztesség, még Lyle karaktere is akkor válik némiképp (na nem nagyon) szimpatikussá, mikor végre képes röhögni az életén.

Mert itt van a lényeg: röhögj, kajálj, szeretkezz nagyokat, élj, és élvezd, amíg elveid meghazudtolása nélkül teheted. Ja, és ha lehet, mindig maradj a konvoj elején. Vagy legalább az élmezőnyében.

2014. február 11.

Száguldás a semmibe

cVanishingPoint.jpgRozsdamarta autótetemek a homokban. Gyárak, munkagépek, a város forgataga után csak a Semmi, kaktuszbokrok, csörgőkígyók és lókoponyák. Agyadban adrenalin dörömböl. Verejtéked rád feszül. Benzin és benzedrin hajtanak előre. A valóság felhígul, a világ süvítő színsávokra bomlik körülötted. Nem állhatsz le. Nem adhatod fel. A tét mindennél nagyobb: személyes szabadságod, integritásod. Az Életed. Elemelkedsz a talajtól. Modern Ikarosz vagy, a Napkorong vonz magához. Felfelé zuhansz, egyenesen az égbe. Annyira nevetsz, hogy az már halálsikoly. Hiába figyelnek, nem értik, mi vagy. Egyesek készek lennének követni bárhová, másoknak potenciális veszélyforrást jelentesz. Mindent megtennének, hogy ellehetetlenítsenek. Félnek tőled. Látják, hogy nem tűröd a bilincseket. Az országút fehér cápája vagy: ha meg kellene állnod, belepusztulnál. A világ nem tűri jelenlétedet. A falak körbezárnak. Az egyetlen lehetséges megoldást választod: leszegett fejjel nekik rontasz.

A művészet valahol ott kezdődik, ahol az alkotás túllép önmagán, plusztartalmakat nyújt az információkon felül, melyeket közölni hivatott. Valódi befogadói élményről akkor beszélhetünk, mikor a mű képes lelki folyamatokat, felháborodást, dühöt, örömöt, vagy egyenesen extázist generálni bennünk. A Száguldás a semmibe (Vanishing Point) kétségkívül ilyen film: a fehér Dodge Challenger villámcsapásként hasítja fel a retinádat, felrobban az agyadban, kipurgál és megtisztít, a detonáció ereje pedig szíved legszenzitívebb pontjáig hatol. 

A történet puszta eszköz itt, ürügy a féktelen száguldásra, de lássuk: az ex-autóversenyző Kowalski (Barry Newman) feladata, hogy eljuttasson egy fehér Dodge Challengert Denverből San Franciscóba. Hamarosan összetűzésbe kerül a hatóságokkal, a rendőrség üldözőbe veszi, ügye pedig széles médianyilvánosságot kap, köszönhetően a vak, fekete rádiós Super Soul (Cleavon Little) buzgó lelkesedésének, mellyel a hajszát közvetíti. Kowalski a nép számára ikon, a hatóságok szemében szálka lesz, az egyszerű emberek áhítattal és izgalommal, a rendőrség értetlen, tehetetlen dühvel figyeli ámokfutását.

A Száguldás a semmibe amellett, hogy elképesztően pörgős, minden ízében vonzó, tökös és szórakoztató road movie, lényegében a Szabadság eszményéhez intézett hősköltemény, modern eposz, a mindenkori hatalom pofájába vágott, diadalmasan kinyújtott középső ujj. Megismételhetetlen bravúr, precízen felépített, megtervezett, mégis az ősi ösztönökre ható, elemi erejű, hátborzongató trip, a sivatag fölötti végtelenbe nyúló égboltra üvöltött forradalmi kiáltvány.

Vanishing Point 071.jpgDialógusok csak a legszükségesebb esetben segítik tájékozódásunkat, a rendező Richard C. Sarafian okkal bízik képei letaglózó erejében: mikor az országúti járőröket eszetlen vagánysággal, nyaktörő mutatványokkal, vigyorogva szívató Kowalski után a rádió stúdiójában extázisban táncoló Super Soult látjuk, az többet nyújt minden didaktikus tanulságnál, érezzük az örömöt, megéljük a pillanatot. A meztelenül motorozó gyönyörű lány, a csapdaként felvonuló ormótlan, tankszerű munkagépek, a kígyózó országút, a meghódíthatatlan, de felfedezésre váró sivatag mind olyan erős szimbólumok, melyek nem szorulnak magyarázatra. A Kowalski múltját felvillantó flashbackek bőven hagynak teret a találgatásra, a hős mindvégig a néző számára is titokzatos, megfejthetetlen, ebből következően vonzó jelenség marad.

1971-et írunk, a hippikultúra még tartja magát (a film teljes természetességgel kezeli főszereplője kábítószer-függőségét és a marihuána fogyasztást), de nem lehet kétséges, hogy a hatalom ökle hamarosan lecsap a virággyerekekre, a Szabadság hazájában ugyanis megengedhetetlen, hogy azt csináld, ami jól esik. A rendőrség figyelmét azonnal felkelti a látható örömmel száguldozó virtuóz sofőr, a zsaruk kezdetben egymásnak sem képesek megmagyarázni, pontosan miért is kellene feltartóztatniuk a kocsit, egyszerűen csak meggyőződésük, hogy ez a gátlástalan viselkedés nem helyénvaló. Bár a civil lakosság egy emberként ölelné keblére Kowalskit, ő közöttük is kívülálló marad: Super Soul segítségét csak vonakodva fogadja el, a segítségére siető hippiket elnéző mosollyal figyeli, véletlenül sem egy közülük. A düh, ami munkál benne, összeegyeztethetetlen a flower-power szellemiségével. A film elején tét nélküli szórakozásnak látszó rendőr-heccelés fokozatosan válik élethalálharccá, hiába tudjuk, hogy Kowalski felelősségre vonása nem szükségszerűen lenne súlyos, sőt, a végső csapda sem feltétlenül kijátszhatatlan, a szembenállás mindenkori vágya a végletekig hitelesíti hősünk motivációit. Mikor a hatóságok szó szerint megrohamozzák Super Soul stúdióját, ráadásul egy flashbackből megtudjuk, hogy Kowalski ellenérzései a rendőrséggel kapcsolatban korántsem megalapozatlanok, végleg nyilvánvaló válik, melyik oldalt kell választanunk. 

vanishing point 3.jpgHa mindez még nem lenne elég, íme néhány tényszerű adalék a Száguldás a semmibe kúlságfaktorának érzékeltetésére: Quentin Tarantino a Halálbiztosban nem csak megidézi a mozit, de konkrétan kimondatja szereplőivel, hogy ez a hetvenes évek egyik legjobb filmje (valamint nem lehetetlen, hogy a főhőst kísérő országos figyelem volt az ihletője a Született gyilkosok médiaszatírájának), a Primal Scream nevű kiváló, ám hazánkban méltatlanul kevesek által ismert pszichedelikus rockbanda pedig Vanishing Pointra keresztelt albumát teljes egészében ennek a műnek szentelte, nem csak számcímeiben (Kowalski) utalva rá, de konkrét hangmintákat is felhasználva belőle.

A Száguldás a semmibe bátor, felszabadító erejű filmélmény, ott a helye az olyan klasszikusok mellett, mint a Száll a kakukk fészkére vagy a Szelíd motorosok. Különösen ajánlom azok figyelmébe, akik szerint a társadalmi szabályrendszer elfogadása a szellemi érettség bizonyítéka, az érvényesüléshez elengedhetetlen, ily módon vállalható kompromisszum. Nem az. Csak a legtöbben szükségszerűen megtesszük, mert elhitetik velünk, hogy nincs más választásunk.

Mindig van másik út. Csak néha a Semmibe vezet.

(A filmből 1997-ben készült egy remake Viggo Mortensen főszereplésével, ami pont annyi figyelmet érdemel, amennyit a cikkben szántam rá.)

;