filmnoir

2020. december 23.
2020. október 6.
2020. április 12.
2019. augusztus 22.
2018. szeptember 6.
2017. augusztus 8.
2017. január 24.
2016. július 11.
2015. november 5.
2015. július 17.
2015. április 4.
2014. november 27.
2014. június 24.
2014. február 27.

The Big Steal

thebigsteal00.jpgA The Big Steal valószínűleg a „legvilágosabb” noir, amit valaha láttam – sőt, szinte nem is noir. A kategóriába inkább csak néhány cselekményelem, egy-két jelenet és fordulat, nameg a korszak, a közeg miatt illeszthető be – értsd: 1949-et írtunk, és a műfaj teljes erővel robogott, visszatekintve pedig nagyjából minden filmet noirnak neveznek, ami fekete-fehér volt, és a bűnről szólt (arról persze, hogy ez így mennyire indokolt, lehetne vitatkozni). Plusz a The Big Stealnek van a főszerepben egy Robert Mitchumja, aki szokás szerint nagyszerű, a rendezői székben meg egy Don Siegelje, aki már a Piszkos Harry előtt bő 20 évvel is tudta, mitől döglik a légy.

A magát századosnak kiadó Duke Halliday egy táskányi pénz birtokában lévő, Fiske nevű férfit üldöz fél Mexikón keresztül. A menekülőnek a nemrég még majdani, de most már nyilván sosekori felesége, Joan (Jane Greer) is a nyomába ered, ugyanis Fiske tőle is megfújt 2000 dollárt. Duke az amerikai hadsereg hadnagya, a pénz, amit most kerget, az ő gondjaira volt bízva – de nem ez az egyetlen problémája. Az igazi százados, Vincent Blake őt, az üldözőt üldözi, ugyanis meg van győződve róla, hogy Duke magának nyúlta le a hadsereg zöldhasúit.

A The Big Steal kis túlzással egyetlen nagy üldözési jelenet. Duke és Joan a porzó mexikói utakon száguldanak Fiske nyomában, az ő sarkukban pedig Blake lohol hasonló állhatatossággal. Siegel ért a tempóhoz, a film alig 70 perce megállás, pöcsölés, üresjárat nélkül zakatol előre, és amikor éppen nem autógumik csikorognak, és nem fegyverek dörögnek, akkor dialógusok csattognak. A lendületes akciófilm tipikus vonalvezetésű, de a tipikusnál jóval frappánsabb, energikusabb, kedvesebb/szemtelenebb szerelmi szállal/nemek harcával egészül ki (a férfias és kemény, de kedélyes Mitchum és a bájos, de határozott és csípős Greer remek páros), a komikumhoz pedig még egy mexikói rendőrkapitány ötletesen, finoman felvázolt karaktere is hozzátesz. A szereplőgárdából csak Blake-et kihagyó szállodai jelenet (rövid pihenő a hajsza közepette) egy fél filmre való helyzetkomikummal zsonglőrködik.

A The Big Steal a fentieknek megfelelően egy kellemes, ártalmatlan kis film, és csak nyomokban lelhető fel benne a noir súlyos, mindent elborító sötétsége, nyomosztó álomszerűsége, morális ambivalenciája és fatalizmusa. Ez inkább „csak” egy szórakoztató, lendületes akcióvígjáték-limonádé, olyasmi, amit a ’80-as években Mel Gibsonnal csináltak volna meg. De azért a fináléján otthagyta a kézjegyét a tény, hogy a noir aranykorában készült: amikor a kép a mexikói hegyek és sivatagok vadromantikus tájairól beszűkül egy kis, sötét szobába, amiben annak rendje és módja szerint előkerülnek a fegyverek, az árulások, az ökölharcok és a hullák, a The Big Steal majdnem katapultálja magát a nagyok közé. Majdnem. Más kérdés, hogy így is messze emlékezetesebb azok többségénél, amiket Hollywood manapság akar eladni akár az „akció”, akár a „vígjáték” címkével.

2013. október 14.

Detour

detour002.jpg"There oughta be a law against dames with claws.”

A Detour a legrosszabb mestermű, amit valaha láttam. Csiszolatlan-bárdolatlan, megmunkálatlan, durva gyémánt, szélei élesek, rücskösek, színe tompa, felülete koszos, elsőre azt hinnéd, csak egy kemény széndarab. De nem. Sőt, a ’40-es évek egyik legemlékezetesebb noirja, ami nem kis szó, ha belegondolunk, hogy magára a ’40-es évekbeli amerikai filmgyártásra nem kis részt a jobbnál-jobb noirok miatt emlékezünk. A Bogarthoz hasonló nagy sztárokkal fémjelzett zsánerdarabok mellett, mint a Hosszú álom, Hollywoodban futószalagon készültek a névtelen színészekkel, zsebpénzből, pár nap alatt forgatott projektek is, amik nagy részét mára elfelejtette a világ. Az 1945-ös Detour is különösebb reflektorfény nélkül tűnt el a süllyesztőben, amíg a ’70-es és ’80-as években, köszönhetően főleg a kábeltévés sugárzásoknak, a köztudat elő nem kaparta a trutyiból.

A filmben egy Roberts nevű keserű, búvalbaszott, önsajnáló zongorista igyekszik New Yorkból Los Angelesbe, hogy találkozzon énekes barátnőjével, aki színésznői karrier reményében iszkolt Hollywoodba. Mivel egy petákja sincs, stoppal közlekedik (a Detour egy 1939-es – állítólag jó indulattal is csak középszerű – könyv alapján készült, aminek nagyjából felét az alkotók kikukázták; de a gazdasági válság lenyomata az adaptációra is megmaradt) – hamarosan felveszi őt egy jókedvű autós, akinek ráadásul vastag a pénztárcája, és amellett, hogy furikázza Robertset, puszta emberbaráti kötelességből még a vacsoráját is fizeti. Aztán egy szerencsétlen balesetnek köszönhetően jobblétre szenderül, és Roberts úgy okoskodik, hogy nincs az az isten, hogy a rendőrség elhiggye, nem ő tette el láb alól a fickót. Elrejti a hullát, és viszi a kocsit – élete legnagyobb hibáját ott követi el, hogy felvesz egy út mentén stoppoló nőt, Verát, aki nemrég már pont ült az autóban, és tudja, hogy nem ő a tulajdonosa.

A Detour tipikusan az a film, ami egy Warnernél vagy MGM-nél sosem készülhetett volna el. A korszak ún. Powerty Row-jának (B-filmeket gyártó, a nagytestvérekhez képes filléres stúdiók gyűjtőneve) egyik képviselője, a Producers Releasing Corporation kellett hozzá, és Edgar G. Ulmer, aki a német expresszionizmuson, Murnau tanítványaként nevelkedett, és arról volt híres, hogy szarból-húgyból, uzsonnaidő alatt össze tudott hozni egy vállalható filmet. A Detouron érződik is az olcsóság: egy masszív technikai tökéletlenség az egész, minimálhelyszínekkel, átlátszó trükkökkel (sem külső helyszínek, sem normális díszletek nem álltak rendelkezésre, ezért a New York-i utcajelenet során sűrű köd takarja a valószínűleg a színészek mögött fél méterre lévő stúdiófalat), durva, faragatlan narratív megoldásokkal. De egyik sem képes elhallgattatni a noirnak a felszín alatt brutális erővel dobogó, éjsötét szívét.

detour001.jpgCsak egy B-film lehet ennyire nyers, csak abból hiányozhat így minden konformizmus, minden apelláta, és csak abból süthet ennyire a sötétség, az agresszivitás és a düh. Düh az élettel és az emberrel szemben: az élettel, ami újra és újra seggbekúrja az embert, és az emberrel, ami letolt gatyával, bokáját fogva panaszkodik a seggbekúrás miatt – de hogy tegyen valamit ellene? Roberts egy panaszkodó, szánalmas, önsajnáló senkiházi, egy szenvedő, passzív véglény, aki egyfolytában a sors anális erőszaktevése miatt picsog, de arra sem képes, hogy felegyenesedjen, legalább kicsit nehezítve a behatolást. Tökéletes „párt” alkotnak Verával, aki viszont egy mosolyával poklot befagyasztó, minden szavával mérget, megvetést, undort és savat köpő, könyörtelen, szeme-sem-áll-jól femme fatale kígyó. Milyen szépen egymásra talált a zsarnok és az áldozat, a pokolból szalajtott hárpia és az alázkodó nyomorult (és mennyire megérdemlik egymást), szinte el kell a szívnek olvadnia. Ann Savage viccen kívül undorítóan közönséges és gonosz némber, a noir-hagyaték végzet asszonyainak többsége kisiskolás naiva mellette.

Ha stilisztikailag a forgatási körülmények miatt nem is (bár van a filmben néhány nagyon hatásos megvilágítás), tematikailag a Detour abszolút noir-esszencia. Onirikus sorsszerűsége teljes súllyal nehezedik a karakterekre, akik a bűn, a bűntudat, a kegyetlenség, az önsajnálat, a zsarolás, a kapzsiság maguk által egymás közé font hálóját ráncigálják. A sztori az amerikai álom ígéretével kezdődik, csak hogy aztán annak egy perverz, kifordított, sötét rémálomverziójává aljasuljon, amiben Roberts spirálmozgásban süllyed egyre mélyebbre. Az őt alakító Tom Neal kiválóan hozza a hunyászkodó, a felszínen lázadozó, valójában azonban elnyomásra vágyó zérót, ami azért is szép teljesítmény, mert az életben jóval agresszívabb fickó volt, és alighanem az első ferde pillantása után agyonütötte volna Verát: 1951-ben féltékenységből hülyére verte egy színésztársát, ami véget is vetett a karrierjének, később pedig gyengéden fejbelőtte a harmadik feleségét. Végül alig egy évvel a börtönből való szabadulása után meghalt szívrohamban. Ha már amerikai rémálmokról beszélünk…

2013. augusztus 5.

Sötét átjáró

darkpassage01.jpgA film noir egyik alapvetése mindig is az volt, hogy semmi nincs rendben a világgal, miközben a korabeli filmkészítést hamis, látszaterkölcsös gúzsba kötő nemzeti cenzúra, a Hayes-kódex pont az ellenkezőjét igyekezett sulykolni a jámbor mozibajárókba. Természetéből adódóan, nem volt még egy zsáner, ami annyira igyekezett volna feszegetni a cenzúra határait, mint a noir – valamiféle ellenkulturális csodának tekinthető már az is, hogy egy alvilági alakokkal, sötétséggel, bűnnel, szexuális innuendóval és erőszakkal teli műfaj virágozni tudott akkor, amikor mindezek a jellemzők tiltottak voltak. Delmer Daves Sötét átjárója (Dark Passage, 1947) egy érdekes példája ennek az ellentétnek: az akkoriban az új Dashiell Hammettnek tartott, ám azóta elfelejtett David Goodis regényéből készült filmben csak elvétve akad erőszak, fegyver egyetlenegyszer sem sül el benne, és egyébként is a műfaj nyugodtabb, csendesebb, jobbára méregfogak nélküli képviselőjének számít. Csakhogy a törvény, ami a Hayes-kódex számára szent és sérthetetlen volt, durván felsül benne, és a film egyenesen kimondja: törvény és igazság nem ugyanaz.

Vincent Parryt felesége meggyilkolásáért ítélték el, és éppen szökésben van a börtönből, amikor az úton felveszi őt autójába az arra járó Irene Jansen. A lány az apját látja benne, akit ártatlanul csuktak le mostohaanyja megöléséért, és aki emiatt rácsok mögött halt meg – ezért segíteni akar neki. Mivel Vincent egy lépést sem tud tenni az arcképével kiplakátozott városban anélkül, hogy felismernék, plasztikai műtétre kényszerül. És mire végre leléphetne, és új életet kezdhetne, holtan találja legjobb barátját, George-ot. Ekkor már nyilvánvaló, hogy a felesége sem baleset áldozata lett – őt is és George-ot is megölte valaki, Vincentnek pedig ki kell derítenie, ki tette, és miért, hogy tisztázza magát a vádak alól.

A Sötét átjáró története egyszerű, nélkülözi a nagy fordulatokat, a mocskos noir-közeget, a szerelmi szála romantikus filmbe illően naiv, bájos és meghitt, rogyadozik a képtelenség határán egyensúlyozó véletlenektől, és inkább hangsúlyos benne a dráma, mint a meglehetősen hirtelen zenitjére érő krimi. Összességében nem egy mestermű, azonban vannak olyan aspektusai, amiknek köszönhetően csak hajszálon múlik, hogy az legyen. Mint a szubjektív kamera: Vincentnek jó egy óráig egyáltalán nem látjuk az arcát, ugyanis vagy árnyékban van (mint a gyönyörűen megvilágított taxis jelenetben), vagy még inkább, az ő szemein keresztül látjuk a világot, illetve a plasztikai műtét után az egész feje be van kötözve. Majd mikor a kötések lekerülnek, előkerül alóluk Humphrey Bogart, kora legnagyobb és legvagányabb sztárja. Rejtély, a stúdió hogy ment bele, hogy kifizessék a színész tekintélyes gázsiját, hogy aztán a 100 perces játékidő első 60 percében még csak az arcát se láthassa a néző, de Jack Warnernek biztos belekerült egy kisebb infarktusába, mikor rájött.

A szubjektív kamera már akkor sem volt újdonság, pl. ugyanabban az évben Robert Montgomery is próbálkozott vele az Asszony a tóban című Chandler-adaptációjában, ráadásul ő az egész filmet Marlowe szemszögéből vette fel – jól el is fuserálta. Orson Welles pedig már 1941-ben így tervezte leforgatni A sötétség mélyén-t Joseph Conrad híres könyve alapján. De Montgomery l'art pour l'art megközelítésével ellentétben a Sötét átjáróban konkrét szerepe van a szubjektív szemszögnek, sőt a kamera maga narratív eszközzé lép elő benne: a kezdeti bizonytalanság a főhős ártatlanságával kapcsolatban folyamatosan oszlik, és mire a képi világ átzökken a „normális” kerékvágásba, kételynek már nyoma sincs. (Egyébként technikailag is sokkal jobb a szubjektív szemszög kivitelezése, mint Montgomerynél – de akár a Hitchcock-féle 1945-ös Spellbound gyatrán megvalósított fináléja is citálható negatív példának.)

darkpassage04.jpgA Sötét átjáró egy gyönyörűen fényképezett, autentikus San Franciscó-i helyszíneken forgatott (és Hitchcock Szédülését így valószínűleg meg-megihletett), sötét, atmoszférikus tanulmány a magányról, az újrakezdésről, a megváltásról, az emberi természet mocskos és tiszta oldaláról (Vincent csak kétféle emberrel találkozik: cinikus opportunistákkal és önzetlen segítőkkel). A whodunit jelentősége az említett témák mellett egészen elvékonyodik, noha épp a tettes leleplezése vezet a film legnoirosabb, legőrültebb, zsigerien femme fatale-os, mélyen cinikus és gonosz jelenetéhez. Még úgy is, hogy az impresszív szereplőgárda tagjai közül (mint a jókedélyű és jódszándékú, mégis menthetetlenül mengelés benyomást keltő sebész) pont a Madge-et alakító Agnes Moorehead pörgeti kicsit feleslegesen túl a játékát.

A karakterközpontú történetmesélés óriási feldobott labda volt Bogartnak, aki (hasonlóképpen a Magányos helyen-hez) félretette szokásosan kemény, vakmerő, cinikus, macho énjét, és egy sokkal sérülékenyebb, visszafogottabb, bizonytalanabb, félelemmel telibb és érzőbb figurát hozott. Partnere Irene szerepében felesége, Lauren Bacall volt: sziporkázóan gyönyörű és sziporkázóan tehetséges, maga az emberi melegség, őszinteség és jószándék, a tipikusan romlott és kiszámíthatatlan femme fatale tökéletes ellentéte.

Az alvilági alakok helyett „hétköznapi” figurák körül bonyolódó cselekmény sötét oldalát az akkoriban jelentős mértékű, háború utáni paranoia szolgáltatja – a „vörös veszély” már nagyon is része volt a hétköznapoknak, Hollywoodban gőzerővel folyt a McCarthy-féle boszorkányüldözés. Jelzésértékű, hogy Vincentnek fel kell adnia az identitását, hogy életben és szabadlábon maradhasson, és még ez sem elég: a késsel vágható paranoid hangulat briliáns demonstrációja az éttermi jelenet, amiben egyetlen óvatlan válasz egy teljesen ártatlan, pusztán csevegési céllal feltett kérdésre kétségbeesett meneküléshez vezet.

Ezért maradandó, ha nem is tökéletes film a Sötét átjáró: az emberekben lévő jó és rossz közti harcról szól, egy sötét, saját félelmeitől és paranoiáitól rogyadozó világban.

2013. április 17.

The Enforcer

enforcer40.jpgA sajtóban a Murder Inc. névre keresztelt alvilági szervezet az 1930-as években lényegében végiggyilkolászta fél Amerikát, a maffiától és egyéb bűnbandáktól kapott megbízások alapján (áldozataik számát a legóvatosabb becslések is 300-400-ra teszik, a merészebbek 1000 körüli számban gondolkodnak). A pénz ellenében, így látszólag motiváció nélkül végrehajtott gyilkosságok 1940-ben lepleződtek le, amikor egyik tagjukat elcsípte a rendőrség, és a villamosszék nem bizonyult neki elég szimpatikusnak ahhoz, hogy tartsa a száját. A Murder Inc. vezető tagjainak tárgyalása és elítélése által váltak először széles körben nyilvánossá az amerikai szervezett bűnözés méretei és metódusai, köztük a bérgyilkosság, és az olyan hozzá kapcsolódó kódnevek is, mint a „hit” és a „contract”.

Egy évtizeddel később a közvélemény érdeklődése a szervezett bűnözés iránt még mindig növekvőben volt (köszönhetően egy akkori szenátusi vizsgálatnak, ami újra elővette a Murder Inc.-et is), és ekkor készült el a fenti eseményeket alapul vevő, de összességében fiktív történetet elmesélő The Enforcer (1951), amiben Humprhey Bogart egymaga porolja le a villamosszéket az egész bandának.

Martin Ferguson ügyész (Bogart) győztes napra készül a nagy tárgyalás előestéjén: kezében a koronatanú, Rico, akinek segítségével gyerekjáték lesz halálos ítéletet kiharcolni a bérgyilkos-szervezet vezetőjének, Mendozának. Csakhogy ezt ők is tudják: Mendoza emberei készen állnak, hogy megakadályozzák a tanúskodást, Rico pedig egyre paranoiásabb, visszatáncolna, szökne, menekülne, mert bár már csak néhány órát kell túlélnie, ráadásul masszív rendőri védőőrizet alatt, sejti, hogy nem éri meg a hajnalt. És tényleg nem.

A The Enforcernek ez az első negyed órája a ’40-es, ’50-es évek noirjainak egyik legizgalmasabb, legnyomasztóbb felütése. Rico, azaz Ted de Corsia (A meztelen város gyilkosa) egy merő, remegő ideg, egy széthullott ember, aki valami hatalmas, meg nem mutatott, így még félelmetesebb erőtől retteg a szűk, klausztrofób, gyéren bevilágított szobákban. Mendoza maga is ott van az épületben bezárva, nem látjuk, nem halljuk őt, de jelenlétének súlya nyomja az egész jelenetet, és lassan megsemmisíti Ricót, aki bepillantva a cellába, szörnyülködve konstatálja, hogy egykori főnöke mosolyog. Rico megússza az ellene szervezett merényletet, de csak épphogy. Utolsó idegszála is elszakad, és Ferguson minden igyekezete ellenére sem tudja megmenteni önmagától.

Az ügyész ott áll letolt gatyával: tanúja belehalt saját ostobaságába, a tárgyalásig csak órák vannak hátra, és a vád úgy dől majd össze, mint egy kártyavár földrengés idején. Ferguson és Nelson rendőrkapitány letörve, kimerülve, utolsó szalmaszálba kapaszkodva állnak neki, hogy még egyszer, utoljára végigmenjenek az egész ügyön az éjszaka közepén, hátha találnak valamit, aminek segítségével tanú nélkül is megsüttethetik Mendozát. Ahogy kutakodnak az aktáik közt, flashbackekben jelenik meg előttünk az eredeti, Mendoza letartóztatáshoz vezető nyomozás folyamata.

enforcer5.jpgAz említett nyitány a lehető legmarkánsabban viseli magán a film noir tematikus és vizuális jegyeit, és bár ezek később némileg háttérbe szorulnak a nyomozás ábrázolásának javára (játékideje nagy részében a The Enforcer egy tipikus „police procedural” film), el nem tűnnek soha. Végigkísérve Ferguson és a rendőrség kutatását egy furcsa gyilkosság után, aminek elkövetője a rendőrségen feladja, majd a cellájában felköti magát, a flashbackbe ágyazott flashbackekben ismerjük meg az alvilág működését, ahogy sötét, hátsó szobákban bonyolítják ügyeiket, és ahogy vidéki rejtekhelyükön, a törvény elől bujkálva számolnak le egymással, miután nem elfogy a bizalom köztük, hanem a körülmények világossá teszik, hogy soha nem is volt meg.

A The Enforcer (az első nagy stúdiófilm, ami az egész országot behálózó szervezett bűnözéssel foglalkozott) korszakának egyik legkeményebb, leginkább illúziók nélküli filmje, ami a rendőrségi nyomozás realizmusát nagyszerűen vegyíti a kétes alakok és a megnyúló árnyékok noiros stilisztikájával – ahogy Bogart karaktere is a megfontolt, az intelligenciájával és a ravaszságával dolgozó törvényőr és az elszánt, merész, öklével és pisztolyával küzdő fenegyerek keveréke.

A filmet eredetileg Bretaigne Windust rendezte volna (a stáblistán egyedül az ő neve szerepel), valójában azonban viszonylag hamar komolyan megbetegedett, és a zsáner egyik prominens művelője, Raoul Walsh ugrott be a helyére, aki előzőleg épp pályafutása leghíresebb filmjét, a White Heatet forgatta le. Walsh nem volt hajlandó a nevét adni a filmhez, mert nem akarta elvenni Windusttól a befutás lehetőségét (amivel ettől függetlenül nem tudott élni). Viszont neki tulajdonítható a film nagyobbik része, és ez – különösen a feszültebb jeleneteken, amelyek mind az ő keze munkáját dicsérik – meg is látszik rajta. A finálé, amiben a rendőrök és a gyilkosok mind kétségbeesetten próbálják elsőként megtalálni azt az utolsó, a zsúfolt utcákon valahol gyanútlanul sétálgató, vásárolgató embert, aki villamosszékbe küldheti Mendozát, fantasztikus.

2013. január 28.

Egy ember lemarad

oddmanout01.jpgCarol Reed 1947-es filmjét (Odd Man Out) az elemzők általában egy afféle jól sikerült előhangnak tartják a rendező két évvel későbbi, híresebb művéhez, minden idők talán legismertebb angol noirjához, A harmadik emberhez – soha nem is tudott igazán kinőni annak árnyékából. Pedig jobb nála. Amellett, hogy a műfaj egyik leggyönyörűbben fényképezett, leglátványosabban onirikus darabja, és hogy egy haldokló ember keserű vesszőfutásának (pontosabban, -tántorgásának), és az őt elnyelő társadalom és város szomorú portréjának ábrázolásával megragadja a noir lényegét, a kívül-belül tátongó sötétséget, egyben túl is lép a határain, és zsánerláncoktól megszabadulva, költői képekben mesél el egy tragédiát.


A történet egy meg nem nevezett észak-írországi városban játszódik, amiben egy illegális szervezet tagjai egy gyár kirablására készülnek, hogy a zsákmánnyal finanszírozzák a mozgalmuk működését. Nyilván Belfastról és az IRA-ról van szó, de Reed ezt nem csak, hogy nem teszi egyértelművé, hanem a nyitányban – némileg szájbarágós módon – explicite ki is jelenti, hogy az emberekben dúló konfliktusok érdeklik, nem pedig a törvény különböző oldalain álló érdekeltségek összecsapásai. Az akciót Johnny McQueen vezeti, aki fél éven át bujdosott egy lakásban, miután megszökött a börtönből. Annyi idő után most először teszi ki a lábát az utcára, és a dolgok természetesen rosszul sülnek el. A rablás során dulakodás támad, Johnny kénytelen megölni valakit, és ő maga is megsebesül – társai nélküle menekülnek el.

A tipikus kriminarratíva itt fékez be, és fordul át fokozatosan egy fordított odüsszeiába, amiben a főhős nem haza igyekszik, tűzön-vízen át, hanem a halál felé tántorog, teljes tehetetlenséggel. James Mason már a nyitójelenetben is melankolikusan, letargikusan hozza a figurát, aki teszi, amit tennie kell, noha már nem hisz benne, hogy az erőszak célra vezet. Amikor ennek ellenére ölésre kényszerül, az megpecsételi a sorsát, nem csak a lőtt sebtől haldoklik, a bűntudat is gyötri, a teste és a lelke is pusztulófélben van. A körülötte lévő világot pedig mindez igen kevéssé érdekli.

Miközben a rendőrség nagy erőkkel keresi őt a környéken, és saját társai is próbálnak a nyomára akadni, a csaknem magánkívül lévő, vérző, el-elájuló Johnny tucatnyi emberrel kerül kapcsolatba, és többségüknek, legyenek bármilyen jó szándékaik a felszínen, mind megvannak a maguk önös érdekei. A bukott orvosnövendék azért akarja ellátni a sebét, hogy bizonyítson, a kocsmatulajdonos minél előbb kívül akarja tudni az ajtaján, mielőtt bajt kever neki, a nincstelen madarász jutalmat akar a megtalálásáért, a tehetségtelen festő a szemében bujkáló halált akarja megörökíteni. Még Tom atyát is csak a lelke megmentése érdekli, nem sokat számít neki, milyen sorsra jut ezen a világon.

oddmanout02.jpgJohnnynak persze sem a testét, sem a lelkét nem lehet megmenteni – elméje is ködös, hallucinációkkal terhelten, delíriumosan siklik a semmi felé. Robert Kasker ennek megfelelően delejesen álomszerű képei súlyosan-csodálatosan sötétek, élesen kontrasztosak, a jellegzetes noir vizualitás legjavát nyújtják, ahogy a főhős a csendes, sűrű éjszaki hóesésben botladozik elkerülhetetlen, de kínos lassúsággal közelgő végzete felé (amihez William Alwyn a műfaj egyik legjobb zenéjét komponálta). Az éj és a város feketesége mintha maga lenne a purgatórium, ami lassan elnyeli a főhőst; szenvedései már-már krisztusi magasságokba emelkednek.

Reed filmje igazi tragédia, senki nem kapja meg benne, amit akar (a rendőr sem, aki a főszereplőt bíróság előtt szeretné látni), a végső golyózápor nem nyújt semmiféle feloldozást, és senkinek a halála és sorsa nem nyer semmiféle értelmet, még a Johnnyt titkon szerető Kathleen áldozathozatala is hiábavaló. Pedig Reed nem büntet, ha – kezdeti kinyilatkoztatása ellenére – vádolható erkölcsi állásfoglalással, akkor azt sokkal inkább Johnny és társai mellett teszi, mint ellenük. De ebben a világban nem sokra mennek vele.

2012. szeptember 18.

Magas Sierra

bogarthighsierra.jpgA ’40-es évek elejére a szesztilalom puskaporos-vériszamos időszaka már csak egy rossz emlék volt Amerika számára, és egy elillant aranykor a bevételi forrásának egy kényelmetlenül nagy részétől megfosztott szervezett alvilág számára. Ebből következően a ’30-as évek sorozatban gyártott gengszterfilmjeinek is bealkonyult, és lassan emelkedőben volt a tengerentúli mozi egy új meghatározó stílusa: a komplikáltabb, szürkébb morális rendszert prezentáló film noir. Raoul Walsh 1941-es Magas Sierrája (High Sierra) egyfajta átmenet a kettő között, ahogy nyolc évvel későbbi műfajzárlata, a lidérces atmoszférájú mestermű, a Megszállottság (White Heat) is. De míg az már mindenféle illúziók nélkül, a főszereplő pszichózisaira koncentrálva mesél az Amerikát fertőző emberi mételyről, addig a Magas Sierra még egészen nosztalgikusan, szépen, melankolikusan búcsúztatja a nagy nemzet egyik meghatározó figuráját: a klasszikus gengsztert.

Walsh már két évvel korábbi remekében, A viharos húszas években (The Roaring Twenties) is sokkal nagyobb szimpátiával viszonyult a csúcsra törő, Tommy Gunnal aprító tövényenkívülihez, mint kortársai. Az ő főszereplője nem afféle arrogáns, agresszív veszett kutya volt, mint Rico A kis cézárban vagy Tony Camonte A sebhelyesarcúban, hanem egy átlagember, aki az első világháborús rókalyukakból egy álláslehetőségek és remény nélküli Amerikába tér vissza, ahol kénytelen beszállni a szeszcsempészetbe, ha nem akarja, hogy éhen haljon. Eddie Bartlett a történelem viharában vergődő szerencsétlen volt: ha háború tört ki, ment harcolni a tengerentúlra, ha a szesztilalomban volt a nagy üzlet, belevágott, ha az üzlet összeomlott, csóró taxisofőr lett, és kevés olyan kifejező és katartikus zárójelenet van a filmtörténetben, mint amiben Eddie haldokolva bukdácsol egy lépcsősoron, először felfelé, majd lefelé, szimbolizálva saját, és úgy általában, a korszak gengszterének egész életpályáját.

A Maga Sierrában, amit John Huston írt W. R. Burnett regényéből, Roy Earle (Humprhey Bogart) aligha tekinthető a körülmények áldozatának – nyolc év jól megérdemelt börtön után veti bele magát új munkájába, egy kaliforniai nyaraló kifosztásába. Született bűnöző, aki szükség- és törvényszerűen meg is bűnhődik, mégis elnyeri a szimpátiánkat. Walsh komplex emberként ábrázolja őt, szikár, szótlan és kemény, ám messze nem mentes az emberi érzésektől, ráadásul van annyi esze, hogy felmérje: neki már nincs helye ebben a világban. Menekülne hát egy másikba – csakhogy ott sincs helye, és mire ezt is megérti, addigra már késő.

Earle mindenekelőtt szabad akar lenni. Szabad attól az élettől, amit eddig élt, szabad az erőszaktól, az alvilágtól, aminek az évek során kihullottak a méregfogai. A tapasztalt, érett profik vagy börtönben vannak, vagy a föld alatt, a helyüket mitugrász, tehetetlen, beszari fiatalok vették át – a gengszterek aranykorának vége, a világ túl sokat fordult, amíg Earle a rácsok mögött pihent. Hiába is vet rá szemet a rablásba beavatott Marie (Ida Lupino), ő, mint „rosszlány”, annak a világnak a része, amit Earle az „utolsó nagy balhé” után maga mögött akar hagyni. Szemét inkább az ártatlan, jó családból származó, szolid, „tisztességes” Velmára veti, ő jelenti a belépőt számára egy új életbe.

Csakhogy a világ nem fekete és fehér, nem minden ártatlan és tisztességes, ami annak látszik, és Earle ezt saját érzelmei kárán tanulja meg. A gengszter hattyúdalát átszövő szerelmi szálak a nyers modorú főszereplőhöz méltó szikársággal, érzelgősségtől mentesen demonstrálják a kiútkeresés reménytelenségét. Mert hová vezetne a kiút? Velma karaktere a klasszikus gengszerfilm és a noir közti markáns különbség esszenciája. Előbbiben élesen elválik egymástól a jóravaló polgárokat tömörítő társadalom, és az annak szabályain kívül tevékenykedő alvilág, a sötét képű, viszkető ravaszujjú gyilkosaival – utóbbiban azonban a kettő összemosódik, a romlottság ott van mindenkiben, nem csak a gengszterben, hanem a rendőrben, az átlagemberben, és az átlagember bűbájosnak tűnő lányában is. Vagyis nincs kiút, a kiút hazugság.

Bogart csodálatosan játssza a kemény, de sebezhető Earle-t, pályafutása korai éveinek talán legjobb alakítását hozva. A Magas Sierra sikere indította őt el a nagy sztárság felé, ezzel lépett ki a folytonos gengszter-mellékszerepekből (A megkövült erdő, A viharos húszas évek), ezután kapta meg A máltai sólyom és a Casablanca főszerepét, és ahogy olyan klasszikusaiban, mint A Sierra Madre kincse és a Magányos helyen, itt sem a tipikus „bogartizmust” hozta. Lupino tökéletes partnere az izgalmas romlottság és a végsőkig odaadó nő keverékeként, ahogy Velma megakadályozza az új világba való belépését, Marie úgy tartja őt a régiben, akár egy vasmacska.

De ez a régi világ haldoklik, és Walsh nem rejti véka alá, hogy ebben van valami szomorú. Ahogy a szesztilalom idején a népszerűtlen törvénynek ellenszegülő csempészek afféle romanticizált népi hősök lettek, úgy válik Earle-ből is a béklyózhatatlan szabadság jelképe: ha az új világ nem akarja őt, a régi pedig nem tudja megtartani, bemutat mindkettőnek, és a saját feltételeivel távozik. Az autósüldözésbe és tűzharcba torkolló fináléban Earle szó szerint és jelképesen is csúcsra ér: egy hegyen húzza meg magát a rendőrök elől, és nem sokkal azelőtt, hogy végzete beteljesedne, a felkelő Nap sugarai glóriát rajzolnak a feje köré. A gengszter, akinek notóriusságára, kegyetlenségére és indifferens attitűdjére a ’30-as évek zsánerfilmjei figyelmeztették a nézőket, itt, Walsh kezei alatt megdicsőül. A Warner részéről pedig akár nemhivatalos „köszönöm”-ként is felfogható ez a korszak törvényenkívülijei felé: elvégre a showbizniszben ők húzták a legnagyobb hasznot az utcákat vérbe fojtó alakokból. Ég veletek, letűnt korok kétes hősei!

2012. július 30.

The Big Clock

bigclock10.jpgAz egyszerű, szimpatikus dolgozó ember, elveszve a rideg, hatalmas vállalati gépezetben – talán fel sem fogja, hogy egy szörnyeteg gyomrában van, és éppen emésztődik. Ehhez a témához számtalan filmet lehet társítani, kezdve mindjárt az olyan korai olyan klasszikusokkal, mint Chaplintől a Modern idők vagy Fritz Langtól a Metropolis. És utóbbi nyilvánvalóan nagy hatással volt John Farrow 1948-as film noirjára, a The Big Clockra. A cselekmény nagy része egy – akkoriban – ultramodern épületben játszódik, hideg márványfolyosókon, funkcionális, személytelen irodákban, félelmetesen hatalmas vagy éppen nyugtalanítóan szűk belső terekben.

Az épület olyan grandiózus, olyannyira egy különálló világ, hogy saját istene van: Earl Janoth, a mindenható médiacézár, akinek érkezését pompás harangszó jelzi megszeppent alkalmazottjainak, amikor magánliftjén leereszkedik közéjük. Charles Foster Kane is adhatna neki leckéket alázatból és szerénységből. Felejthetetlen, ahogy zsarnokira nyírt bajszát pöffeszkedve, úriasan simítgatja kisujjával, akár egy festőzseni, amint élete mesterművén végzi az utolsó, finom ecsetvonásokat. Az egész világmindenségben nincs és nem is volt színész Charles Laughtonon kívül, aki ezt a paródia határán táncoló, túlzó, ördögi gesztust képes lett volna ilyen meggyőzően eladni.

Janoth hatalma a birodalmán belül korlátlan: minden úgy és akkor történik az épületben, ahogy és amikor akarja. A nászútját a munkája miatt öt éve halogató nyomozó-újságírónak, George Stroudnak ez már nincs ínyére. Inkább felmond Janoth-nak, mint hogy sokadszor is csalódást okozzon a feleségének és a fiának. De a sors több, egymással összejátszó furcsa fintora úgy hozza, hogy George az estét épp munkaadója szeretőjével tölti, és mielőtt elindulna haza, még látja belépni a vállalat fejét a nő lakására – aki néhány perccel később halott.

bigclock2.jpgJanoth is látja George-ot, de csak a sziluettjét, nem tudja azonosítani. Csak azt tudja, hogy valaki képes hozzákötni a személyét a gyilkossághoz, vagyis az egyetlen esélye, hogy azt a valakit előbb találja meg, mint hogy elmenne a rendőrségre. És kire bízná az ügyet, ha nem a vállalat sztárdetektívjére, George-ra? Aki persze kénytelen igent mondani, hogy belülről hátráltassa a nyomozást, máskülönben rákenik a gyilkosságot. A rendszer, a gépezet nem enged: ha már nem akarod önként szolgálni, erőszakkal próbál bedarálni.  

Mert ne legyenek kétségeink: ez a világ ránézésre ugyan sokkal tisztább, rendezettebb, biztonságosabb, mint a noriokban általában prezentált mocskos utcák, sötét sikátorok és füstös lebujok, de a pedáns külső ugyanolyan romlottságot takar, az egész csak egy nagy, csinos, gusztustalan hazugság. És már az elején tudjuk. Tucatnyi zsánerbeli film kezdődik úgy, hogy a kamera felülről, madártávlatból mutatja a nagyvárost, amelynek legalsó szintjén játszódik majd le a komor, kegyetlen dráma. Itt alulnézetből látjuk az ég felé törő épületeket, a kamera felfelé irányítva pásztáz, a bűn utcái helyett a bűn felhőkarcolói szolgálnak helyszínül.

A The Big Clock egy rendkívül rafinált, feszes, jól felépített thriller, ami a maximumot hozza ki a saját maga után nyomozó főszereplő high conceptjéből. George-nak nem csak bizonyítékot kell találnia arra, hogy Janoth a tettes, de amíg ebben sikerrel nem jár, félre kell vezetnie tucatnyi, az irányítása alá tartozó profi detektívet, akiknek segítségével az elmúlt években olyan „eltűnt személy” ügyeket oldott meg, amikbe a rendőrség egész fogsora beletört. Ráadásul folyton ott ólálkodik a közelben Janoth egy hűséges, sötét képű, soha meg nem szólaló bérence, akinek nyilván egyetlen feladata van: ha megtalálják a bűnbakot, ne legyen alkalma kibeszélnie magát a szituációból.

bigclock5.jpgRay Milland fantasztikusan adja át a George-on uralkodó, állandó feszültségét, és azt, ahogy próbálja magába fojtani, nehogy a körülötte lévők felfedezzék. Egészen apró, intelligens színészi gesztusokkal játszik, amik úgy válnak egyre zaklatottabbakká, ahogy a hatalmas épület egyre szűkebbé válik a karaktere számára: szállingóznak be az ajtón az olyan emberek, akik pár órával a gyilkosság előtt látták őt az áldozattal, és akik így azonosíthatnák. Végső menedéke, hangyányira összement esélyeit szimbolizálva, már egy egészen aprócska tér, a címbeli nagy óra belseje. A bestia szíve.

A nagy óra Janoth büszkesége. A világ leghatalmasabb időmérő szerkezete, ami az épületben és a vállalat egyéb, a világ összes többi pontján szétszórt épületeiben lévő órákat szinkronizálja – soha nem áll meg, soha nem késik, vagy siet egyetlen másodpercet sem, és az összes időzónát mutatja. Nem csak Janoth büszkesége, hatalmának szimbóluma is. Amikor az abban rejtőző George véletlenül leállítja a szerkezetet, a médiamogul ereje szertefoszlik: hirtelen pánik lesz úrrá rajta, és hisztérikusan bizonygatja mindenkinek, de legfőképp saját magának, hogy ez csak egy egyszerű mechanikai meghibásodás, nincs jelentősége. De legbelül tudja, hogy lejárt az ideje.

Az idő rettenetes erővel bír a filmben. George nyaka körül percről percre szorul a hurok, ahogy Janoth számára is baljósan hangozhat a ketyegés – és szinte minden második képen ott egy óra valahol a háttérben. Sőt, egy-két beállításban John F. Seitz operatőr (Gyilkos vagyok, Alkony sugárút) és Victor Young komponista (Fegyverbolondok) úgy ábrázolják az órákat, mint valami borzalmas szörnyetegeket egy horrofilmben: a kamera gyorsan, riadtan közelít rájuk, a zene mély, rémült hangon harsan fel. Persze, hisz a címbeli szerkezet „gyermekei”, élet és halál precíz, hideg urai. Nem tisztelnek semmit, még saját teremtőjüket, „istenüket” sem. És a bukás mikéntje is szimbolikus: amikor lejár az idő, a hatalmasságot egy mély, sötét liftakna várja az egyik legjobb haláljelenetben, amit noirhoz valaha forgattak.

2012. június 11.

Búcsúlevél

„Well, I guess I can always go through life sideways.” Mondja Debby, a gengszter szeretője, miután a férfi az egész film noir történetének egyik leghírhedtebb jelenetében leöntötte őt forró kávéval, és egy életre elcsúfította az arcát. A mondat nem csak a nő önvigasztalása, nem is csak későbbi bosszújának kilátásba helyezése, hanem az egész zsáner esszenciájának roppant kifejező szavakba öntése is. Mindazt a viselkedésformát, mindazt a társadalomhoz való hozzáállást írja le, amit a noir jellemzően ambivalens figurái képviselnek, ami szerint élnek, halnak, és ölnek, legyen szó akár nőkről, akár férfiakról.

A két nem viszonya a ’40-es, ’50-es évek amerikai „sötét filmjeiben” mindig is félelmetesen és izgalmasan összetett volt. Férfit és nőt szenvedély, halál és vér kötötte össze, utóbbi manipulálta, felhasználta, romlásba döntötte az előbbit, aki cserébe sokszor nyers, brutális erővel lépett fel. James Cagney A közellenség híres jelenetében még „csak” egy grapefruitot törölt bele Mae Clarke képébe, a Debbyt alakító Gloria Grahame már nem ússza meg ennyivel – ahogy az 1948-as Raw Deal egyik kísértetiesen hasonló jelenetének mellékszereplője sem. De felsejlik még többek közt a tolószékes öregasszony találkozása a lépcsővel is, az ördögi vigyorú Richard Widmarck jóvoltából (Kiss of Death).

Csakhogy velük ellentétben Debby felveszi a kesztyűt. A Búcsúlevél (The Big Heat, 1953), tekintve hogy a legendás Fritz Lang rendezte, csak a felszínen szól a talpig becsületes, elszánt, hajthatatlan és hajlíthatatlan Dave Bannion nyomozó bűn elleni hadjáratáról. Ez ugyanis a Nők filmje. Ők lendítik előre a cselekményt, ők keverik a lapokat, ők teremtik a konfliktusokat, ők oldják meg őket, és ők is fizetik meg az árát. Mint a frissen megözvegyült Mrs. Duncan, aki az öngyilkosságot elkövetett rendőr férje által hátrahagyott búcsúlevéllel zsarolja Mike Laganát, akinek zsebében van az alvilág és a fél város (a rendőrfelügyelő a kártyapartnere). Vagy mint az egykori férj szeretője, Lucy Chapman, aki felhívja Bannion figyelmét az egyszerűnek tűnő ügyet komplikáló körülményekre, és másnap reggelre már egy útszéli árokban hever.

Vagy mint Bannion felesége. A Búcsúlevél egy tipikus nyomozós krimiként gördül előre, amíg a Lang által gondosan felvázolt kontraszt a nyomozó csendes, melegséggel és szeretettel teli családi élete és az utcák sötét, haláltól és bűntől bűzlő közege között brutálisan el nem párolog egy robbanásban. Aminek Bannionnal kellene végeznie, de helyette a felesége hagyja ott a fogát. A férfi begőzöl, mindent megtesz, hogy kipucolja a mocskot a városból, még egy sánta, öreg nőt sem rest felhasználni céljai érdekében (hogy egyszerűen nem ismeri fel, mekkora veszélybe sodor másokat a tetteivel, vagy nem érdekli, sosem teljesen világos). Az egyébként is keményfejű detektív bosszúszomjas ámokfutását (ami konkrét előképe a ’70-es, ’80-as évek zsaru- és revansfilmjeinek) Debby tuszkolja háttérbe – ekkor lép be a tehetetlen, dühös gyásszal megtöltött színre, vagyis csak nagyjából félúton, mégis, az egész film rögtön teljesen más irányt vesz.

A forró kávé külsőleg való alkalmazása elveszi a Nő elsőszámú fegyverét, a szépségét, és a második, amihez nyúlhat, az a pisztoly. Gloria Grahame szenzációsan atipikus femme fatale. Nem az a hosszúcombú, érzéki, dögös „knockout”, de határozottan van benne valami: kislányos ártatlansággal, élénkséggel vegyülő pimaszság és fáradt, ringyós elegancia. Meg az az egyszerűség és nyíltság, amivel a gengszter szeretőjétől kapott piszkos pénzről, a könnyű, kényelmes életről beszél, és amivel Banniont próbálja elcsábítani. Nincs benne ármány, ami a szíven, az a száján és a pisztolya csövén. Egy „szokásos” noirban az alvilágot megfejő, jéghideg, számító Mrs. Duncan megenné reggelire.

De egy szokásos noirban nem is maradna Debbyre a probléma megoldása. A saját történetében másodhegedűssé redukálódó Bannionra (egyébként Glenn Ford szintén nagyszerű a szerepében) csak azért van szükség, hogy egy csodálatosan fényképezett pisztolypárbajban felülkerekedjen a nő kávéfröcskölő szeretőjén, Lagana jobbkezén, az „alig várom, hogy kinyírhassak valakit” mosolyú Lee Marvinon. Mire eloszlik a lőporfüst, úgy tűnik, helyreáll a világ rendje. Bannionnak új nap kezdődik az őrsön, minden megy a régi kerékvágásban, kollégái büszkék, hogy együtt dolgozhatnak az ügy hősével. Pedig ő csak asszisztált a Nőhöz, aki ezúttal nem szempillarezgetéssel és combvillantással vágott magának utat az alvilágban az igazság, de legalábbis az ő igazsága érdekében, hanem ólommal – és forró vízzel. Mert ami visszajár, az visszajár.

2012. május 3.

Raw Deal

Anthony Mann 1948-as film noirja egy szerelmi történet férfiaknak. A homme fatale két nő, illetve jelképesen – és valójában – jó és rossz között őrlődik, miközben nyomában lohol a rendőrség és az alvilág is, hogy rácsok mögé és koporsóba zárja. A korszak egyik rezidens B-noir színésze, Dennis O’Keefe (T-Men) alakította Joe a börtönből lóg meg barátnője, Pat (Claire Trevor, a Key Largo Oscar-díjasa) és főnöke, Rick Coyle (Raymond Burr) segítségével. Utóbbi a szabadság mellett még 50 ezer dollárt is ígér neki, ha már Joe miatta/helyette üli idejét a hűvösön, egy régi, félresiklott meló miatt.

Menekülés közben Joe túszul ejti Annt, a lelkes szociális munkást, aki gyakran látogatta őt a börtönben – de Ann legalább annyira tárgya Joe szexuális vágyainak, mint túsz. Valószerűtlen szerelmi háromszög alakul ki, miközben kiderül, hogy Rick 50 ezer dollár helyett inkább ólommal fizetné meg Joe szolgálatait – az mégiscsak olcsóbb.

A Raw Dealt (nem, semmi köze ahhoz a másik Raw Dealhez) Pat, azaz egy nő narrálja, és már itt, a tipikus, karcos férfihangot helyettesítő lágy, melankolikus merengésnél, és Paul Sawtell azt aláfestő, hátborzongatóan gyönyörű zenéjénél (mintha egy gótikus horrorhoz íródott volna) olyan erős a film álomszerű hangulata, hogy a néző úgy érzi, mintha egy másik világba tévedt volna. A legendás operatőr, John Alton döntött kameraállásokkal, félig bevilágított, vészterhes árnyékokkal teli, klausztrofób helyszínekkel fokozza a hatást (az alagútszerű sikátorban játszódó végső leszámolás különösen erőteljes), a forgatókönyvíró pedig egészen bizarr fordulatokkal.

Mint amikor a menekülő trió meghúzza magát egy vidéki házban, hogy ott csöppenjenek teljesen véletlenül a közepébe egy gyilkos elmebeteg után folytatott rendőrségi hajszának. És az álomszerűség végzetszerűséget is jelent: ahogy Pat szerelme börtönből való szökését narrálja, nyoma sincs hangjában boldogságnak, megkönnyebbülésnek, noha a szökés maga sikeres – tudjuk, hogy kapcsolatuknak, akárcsak magának Joe-nak, befellegzett, a történet, amit mesélni kezdtek nekünk, sötét, és csúnya végre fut majd ki.

A főhős sorsának beteljesülése egy érzelmileg roppant ambivalens jelenetben következik be, aminek szinte elviselhetetlen feszültsége Mann egy korábbi noirjának, a Desperate-nak a végjátékát idézi (abban szintén Burr volt a rosszfiú). Alton kamerája egy hangosan kattogó óra üveglapját mutatja, amin a súlyos morális dilemmát átélő Pat arca tükröződik vissza. Vetélytársa, Ann halálos veszélyben van – ha eltitkolja Joe elől, együtt elmenekülhetnek, de élete végéig üldözni fogja a lelkiismerete. Ha elmondja Joe-nak, a férfi Ann segítségére siet, és talán mindennek vége. A jelenet végletesen fatalista, a szereplők útja egyetlen irányba futhat, nincsenek lehetőségeik, még ha ők maguk hiszik is, hogy saját, szabad akaratukból cselekednek.

A Raw Dealt ez a fatalizmus és álomszerűség emeli messze az átlag fölé, egyébként viszont meg-megcsikordulnak a fogaskerekei a nem eléggé kidolgozott karakterek miatt. Joe kapcsán például nem világos, miért bomlik utána ilyen rettenetesen két nő is, Rick pedig villan egyet, mint karóba húzandó pszichopata (brutálisan ráront egy nőre, mert az véletlenül meglöki), de egyébként kihasználatlan marad, és az őt játszó Burr sem olyan fenyegető, mint a Desperate-ben. Viszont tematikailag és képileg, legyen bármily kevéssé ismert, a Raw Deal a fekete filmek abszolút esszenciája.

2012. március 19.

Gyilkos vagyok

„I killed him for money - and a woman. And I didn't get the money and I didn't get the woman.”

Ez a sor, ami Billy Wilder klasszikus noirjának a legelején hangzik el, az egész mű, sőt, az egész zsáner esszenciáját foglalja össze. Ha ezek a filmek úgy 30 évvel később jönnek divatba az exploitation hullám keretein belül, valahogy így hangozhatott volna kollektív szlogenjük: „He wanted to fuck. Now he is fucked.” Walter Neff biztosítási ügynök, akárcsak Frank Chambers, A postás mindig kétszer csenget csavargója, már a Nővel való első találkozáskor elveszik. A férjével akarja meghosszabbíttatni a járműbiztosítását, de onnantól kezdve, hogy megpillantja a femme fatale-t, rongyos törölközőjébe csavarba, egy lépcső tetején állva (totális alá-fölérendeltségi viszony, az első pillanattól), másra sem tud gondolni. Amivel a Nő, Phyllis, tökéletesen tisztában is van. Mosolyog, csábít, manipulál, és öl, ha kell, Walter pedig csókokkal, ölelésekkel, sokatmondó és még többet ígérő pillantásokkal kipárnázott úton rohan a kárhozatba.

A postás mindig kétszer csenget említése nem véletlen: James M. Cain híres regénye elsőként dobott a bűn hálójába hétköznapi embereket, szemben Hammett és társai detektívjeivel, a Gyilkos vagyok alapjául szolgáló könyvben (Double Indemnity, itthon Dupla vagy semmi címmel adták ki) pedig ugyanő, ugyanazt a témát gondolja tovább. A főhős belehabarodik a férjezett, ám házasságában boldogtalan femme fatale-ba, aki meggyőzi, hogy mindketten jobban járnának, ha ne adj Isten, megözvegyülne. Ám míg a Postás… esetében a főszereplők szerelme őszinte, szándékuk – egymás felé – tiszta volt, itt az erkölcsi romlottság már minden tettükben és gondolatukban megnyilvánul. És míg könyvben a Postás…, addig filmen a Gyilkos vagyok törte meg a jeget – 1944-ben készült, azaz korai noir (a Postás… adaptációja két évvel később született), és egyben az első nagy hollywoodi film, amiben a főszereplők gondosan megterveznek, és kiviteleznek egy hidegvérű gyilkosságot. Nem csoda, hogy nyolc évig pihent a stúdiónál, mire ténylegesen le merték forgatni.

Akkor viszont a film noir egyik legmasszívabb alapja lett, mind a karaktertípusokat, mind a sötét sorsszerűséggel hömpölygő cselekményt, mind a bűn természetének ábrázolását illetően. És akkor még nem említettük a képi világot: John F. Seitz (ő jegyzi majd Wilder 1950-es remekművét, az Alkony sugárutat is) operatőri munkája legalább annyira útmutató volt a zsáner későbbi darabjai számára, mint Harry J. Wildé a Gyilkosság, a gyönyöröm-ben. A ragyogó kaliforniai külsőkkel éles kontrasztban állnak a tompa, szűrt fényekkel megvilágított, sötét iroda- és lakásbelsők, annak vizuális kifejezéseként, hogy mi lappang a felszín alatt.

Mindenféle szenny és immoralitás, amit Raymond Chandler is jól ismert. Wilder őt kérte fel társírónak, ez volt az első filmes munkája – enyhén szólva nem voltak egy hullámhosszon: elképzelésük és munkamódszerük is gyökeresen eltérő volt, ráadásul Chandler, aki ekkorra az anonim alkoholisták klubjába tartozott, a stresszes munka miatt újra vedelni kezdett (Wilder lényegében miatta csinálta meg az Oscart és Arany Pálmát nyert Férfiszenvedélyt egy évvel később). Viszont Wilder is elismerte utólag, hogy a film sokat köszönhet rafinált, pergő dialógusainak – elég csak meghallgatni Phyllis és Walter első találkozását, aminek udvarias-üzleties maszkja alatt, a legjobb noirokhoz méltón, valósággal izzik a szexuális feszültség.

Az a bizonyos immoralitás már ekkor, eredendően ott van a szereplőkben: Phyllisből (Barbara Stanwyck, a noir egyik klasszikus „dame”-je pályája csúcsán) már első megjelenésekor sugárzik a romlottság, minden érzelem és erkölcsi gát nélkül szövögeti terveit, és hálózza be a férfit. Waltert (a komédiákkal felfutott Fred MacMurray el sem akarta vállalni a szerepet, de később karrierje legjobbjaként emlegette a filmet) hajtja a „szakmai” kíváncsiság, hogy bennfentesként át tudja-e verni a biztosítótársaságot, azaz, véghez tudja-e vinni a tökéletes bűntényt. Első találkozásuk után még úgy menekül Phyllistől, mint egy közelgő természeti katasztrófa elől (nem hülye: azonnal megérti, miért akar balesetbiztosítást kötni a férjére annak tudta nélkül), a második alkalommal viszont szinte minden átmenet nélkül, nem hogy nem akarja lebeszélni tervéről, hanem megígéri, hogy segít neki. Szinte magától jön a dolog, természetszerűleg, mint a levegővétel. Ölni? Miért ne? Az egyetlen ellenérv, ami felmerülhet, a lebukás lehetősége – emberi, morális aggályok szóba sem kerülnek.

A Gyilkos vagyok delejes, álomszerű atmoszférája részben abból is ered, hogy nem teljesen világos, Phyllis és Walter miért ölik meg előbbi férjét. Mert szeretik egymást? Ugyan, legfeljebb nemi vágyról van szó, de az is hamar elillan, és Walter nem sokkal később már Phyllis mostohalányának csapja a szelet. A pénz? Mindig jó hajtóerő, de egyáltalán nincs kihangsúlyozva, sőt, idővel teljesen elfelejtődik. Mert Wildert csak az érdekli, hogy megmutassa az emberi természet sötét, mocskos oldalát, és azt, hogy milyen könnyen képes dominánssá válni– elég hozzá némi mondvacsinált motiváció. Akárhogy is, Phyllis és Walter nem kerülhetik el a sorsukat, ahogy a legtöbb hasonló noir, a Gyilkos vagyok is fatalista. A főhős tipikus narrációját eleve egy olyan keret adja, ami a nyitójelenettől fogva nyilvánvalóvá teszi, hová tart a cselekmény. Walter gondolatai pedig, miután Phyllisszel flottul, gond nélkül végrehajtották a tökéletes gyilkosságot, zsáneresszenciák: „Suddenly it came over me that everything would go wrong…I couldn't hear my own footsteps. It was the walk of a dead man.”

A megérzés jogos, pedig ha csak a külvilágon múlna, akár még meg is úszhatnák a bűntényt, annak ellenére is, hogy Walter munkatársa és barátja, Keyes, bulldogként veti bele magát a nyomozásba. De persze nem csak a külvilágon múlik: Waltert felemészti a bűntudat és a félelem, és Phyllissel végül egymás ellen fordulnak. A film elegánsabban oldja meg ezt a lezárást, mint Cain a könyvben, és a megváltoztatott körülményekkel nem csak a főszereplők sorsának beteljesülése, hanem a keretes narráció is természetesebbnek hat. Wilder és Chandler másik jelentős adaléka a sztorihoz, hogy jócskán kibővítették Keyes (Edward G. Robinson, mint mindig, szenzációs) szerepét, és a Walterhez fűződő viszonyának ábrázolását. Az említett befejezés is ennek köszönhetően olyan katartikus: két férfi, egy cigi, egy öngyújtó, és egy „I love you”, utóbbi drasztikusan más kontextusban, mint a korszak filmjeiből megszokhattuk.

2012. február 21.

A postás mindig kétszer csenget

Miután John Garfield egy borosüveggel agyonüti szeretője, Lana Turner részegen dalolászó férjét egy sötét éjszaka, az út szélére húzódott autójában, az immár halott áldozat utolsó énekszavai még visszhangoznak pár másodpercig a környező hegyekben. Ha nem tudnánk eleve, hogy a bűn nem marad következmények nélkül, ez akkor is előre sejtetné a későbbi eseményeket. A fatalizmus úgy telepszik rá a boldognak csak nagyon rövid ideig nevezhető, gyilkos pár szerelmére, mint egy élősködő. És tudjuk, hogy nincs számukra menekvés: tetteik visszhangja velük marad életük végéig, és ez az élet egyikük esetében sem fog sokáig tartani.

A noir már csak ilyen: ritkán van benne tiszta szerelem, ártatlan pedig soha. És szinte mindig halálra van ítélve. A csavargó Frank Chambers (Garfield) sorsa már akkor eldől, amikor szeme a földön guruló ajakrúzs gazdájának csupasz lábaira téved. A Nő belép, a Férfi megkívánja – a Férfi elveszett. Az ördögien szép Cora Smith (Turner) egy benzinkutat üzemeltető középkorú, köpcös, vidám kis fickó felesége, házassága elhamarkodott menekülés volt a körülötte legyeskedő hímdisznók elől, élete így most frusztrált és boldogtalan. Hogy ezek ketten még nagy bajba keverednek együtt, már itt nyilvánvaló. Frank felkapja a leejtett rúzst, Cora, a megtestesült férfivágy, páváskodva, öntelten várja, hogy odavigye neki, az azonban ehelyett hetykén, peckesen nekidől a pultnak, „gyere ide, ha kell” arckifejezéssel. Rövid és néma, de intenzív nemi hadviselésük szexuális töltetétől szét akar robbanni a vászon.

Frank és Cora őrülten egymásba gabalyodnak, de a nő nem hajlandó egyetlen garas nélkül célba venni a horizontot, maga mögött hagyni az anyagi biztonságot, és annak lehetőségét, hogy kezdjen valami értelmeset az életével – a bizonytalan vándorlét nem neki való. B terv: pusztuljon a férj! Az első gyilkossági kísérlet kudarcot vall, a törvény felfigyel rájuk, és úgy tűnik, a pár veszi a lapot (a tett pillanatában hirtelen sötétség borul a házra egy rövidzárlat miatt – nem jó ómen), elállnak a szándékuktól. De később újra válaszút elé kényszerülnek, és a második kísérletük sikerrel jár. Ezután már csak a sorssal kellene kibabrálniuk, hogy megússzák ép bőrrel.

Pechjükre, James M. Cain átkozottul fatalista volt. 1934-es A postás mindig kétszer csenget című könyve a hardboiled krimi egyik alapvetése, az első, amiben nem alvilági figurák vagy rendőrök és magándetektívek merülnek alá a bűn bugyraiban, hanem egyszerű kisemberek. Első – mára nagyjából elfedett – filmes adaptációja ’39-ben készült, Franciaországban, a második pedig három évvel később, Olaszországban. Luchino Visconti ez utóbbi, a franciával ellentétben nagyon is híres és elismert művében (Ossessione) azonban alaposan eltolódnak az eredeti arányok: a noir elemek mellékessé válnak, a filmet a szegénységben és kilátástalanságban vergődő kisemberek napi viszontagságai és az azok által behatárolt szerelemi vívódások és viharok viszik előre – nem hiába lett belőle a neorealizmus úttörője. A harmadik híres adaptáció Bob Rafelson nevéhez fűződik, 1981-es, vontatott mozija Jack Nicholsonnal és Jessica Lange-gal azonban inkább köszönheti státuszát a merész konyhaasztalos szexjelenetnek, mint bármi másnak (nekünk, magyaroknak is van egyébként egy, a’30-as évek Budapestjén játszódó adaptációnk).

Egyvalami mindegyik filmben közös: a bűn elől nincs bennük menekvés. Számba véve a többi motívumot és a cselekményt, Tay Garnett szóban forgó, 1946-os feldolgozása a leginkább hű az egyébként igen kurta könyv szelleméhez. A Nő hatalma mindenek felett áll: bár Cora – ellentétben Cain későbbi könyvének, a Double Indemnitynek, és a belőle készült klasszikus Billy Wilder adaptációnak a hősnőjével – nem szándékosan, nem rosszindulatúan manipulálja Franket, iránta érzett szerelme őszinte, a férfi mégis tehetetlenül vonaglik a femme fatale hálójában. Kapcsolatuk viharos, szenvedéllyel, kételyekkel és bizalmatlansággal teli, és bár mindketten próbálnak kikerülni a másik bűvköréből, hiába. Nem csak a szerelem köti ugyanis össze őket, hanem a végzet is.

A néző hasonló ambivalenciával viszonyul Frankhez és Corához, mint azok egymáshoz. Hol a nehéz körülmények boldogságért harcoló áldozatainak, hol aljas, lelkiismeretlen, bitófára való gyilkosoknak látja őket. Előbbi kép mellett van a romlott környezet: a film kissé leülő, bírósági tárgyalásba süppedő középső felvonását a Brute Force fegyőre, Hume Cronyn menti meg, aki visszataszító féregként, gátlástalanul manipulálja, torzítja az igazságszolgáltatást, magánnyomozó jobb keze pedig később megzsarolja a szerelmeseket. Utóbbi benyomást erősíti azonban, hogy a főszereplők kényelmi, anyagi megfontolásból ölnek, és Garnett ráadásul sosem ábrázolja ellenszenvesnek áldozatukat, az alapvetően joviális férjet.

És amikor azt hinnénk, hogy a szerelmesek megmenekültek, és tetteik minden mocskosságuk ellenére boldogsághoz vezetnek, a sors utánuk nyúl. Mintegy mellékesen. Mint amikor egy kellemetlen emberrel való vita után lépnél ki az ajtón, győztesen, de az illetőnek hirtelen eszébe jut utolsó, pusztító érve, és rád szól, hogy „hoppá, várj csak!”. És még vissza sem fordulsz, de már tudod. Franknek egy kicsit később esik csak le – a korszaknak és a zsánernek megfelelően, hiszen kell egy zárszó, ami nyíltan kimondja, hogy bűnözni nem csak, hogy nem szép dolog, de ráadásul ráfizetés is. A befejezés így kissé didaktikus, szerencsére azonban mélyen emberi és noirhoz illően cinikus is egyben – a cím metaforájának magyarázata erősen katartikus, annál jobban csak John Garfield arckifejezése hagy nyomot a nézőben. Az a megkönnyebbülés, az a majdnem-boldogság, amivel megérti, hogy ami történik vele, az jogos és igazságos. 

2012. január 31.

Magányos helyen

Ironikus, hogy Humphrey Bogart leginkább úgy él a köztudatban, mint egy cinikus, acélos, elnyűhetetlen „tough guy”, és kritikusai éppen azt vetik a szemére, hogy más szerepet nem is tudott meggyőzően hozni – miközben pedig legkiemelkedőbb alakításai pont akkor születtek, amikor kirángatták őt ennek a típusfigurának a keretei közül. Gondoljunk csak a Magas Sierrára vagy A Sierra Madre kincsére – és a Magányos helyen (In a Lonely Place) című 1950-es film noirra. Az alapvetően jólelkű és kedves, de iszákos és félelmetesen hirtelen haragú, lecsúszott forgatókönyvíró bőrében Bogart olyan esendő, érzékeny, sebezhető és kiszámíthatatlan volt, mint soha máskor.

Nicholas Ray rendező jól értett az ehhez hasonló, sérült, megtört férfikarakterekhez, ezt később bizonyította James Deannel (Haragban a világgal) és Robert Ryannel (Veszélyes terepen) is. Mindannyiukban valami megfoghatatlan, (ön)pusztító belső erő munkálkodik, amit csak ideig-óráig tudnak kordában tartani (feltéve, hogy akarják egyáltalán), és ami előbb-utóbb mindenképpen rászabadul a környezetükre – ami persze a legkevésbé sem vétlen a dologban, Ray miliőábrázolása ezt mindegyik esetben egyértelművé teszi. A Magányos helyen Dixon Steele-je (Bogart) a fény, a sztárság és a lehetőségek otthonában, Hollywoodban próbál boldogulni, de az álomgyárat borító cukormáznak a nyomai már itt, (éppen hogy) az Alkony sugárút előtt  sem lelhetők fel.

Sőt, míg Billy Wilder csodálatos noirjának keserű szövetén folyamatosan átszivárog a régi kor dicsőségének szinte vakító, és éppen ezért csak még inkább tragikus fénye, a Magányos helyen Hollywoodjának sem a múltjában, sem a jövőjében, sem a jelenében nem dereng fel semmiféle csillogás. Lecsúszott filmesekkel találkozunk, és korai reményeiket rég feladott, önjelölt színésznőcskékkel, rendezőkkel, akiknek ez nem több egy átlagos munkánál, amiért megkapják az életszínvonaluk fenntartásához szükséges csekket. Ebben a „valósággyárban” tapossa a malmot Dixon Steele, akit éppen egy bombasikerű, ám bombasztikus regény szolgai adaptációjának megírására kérnek fel. Dixon olyannyira lelkes, hogy még elolvasni sem hajlandó a könyvet. Egy ruhatáras lányt kér meg, hogy menjen haza vele, és foglalja össze neki a lényeget, hogy munkához tudjon látni. Másnap reggel a lányt holtan találják. Na, vajon ki az első számú gyanúsított?

Dixont egy szomszédja, Laurel Gray (Gloria Grahame, akinek házassága a rendezővel a forgatás alatt ment a kukába) húzza ki a pácból a rendőrségen, aki látta távozni a lányt a férfi lakásából. Az előző, viharos románcán túllépni igyekvő Laurel és a dührohamaival küszködő Dixon menthetetlenül egymásba szeret, a kérdés csak az, hogy képesek-e a mégoly tiszta és mély érzelmek elmosni a kettejük közti, természetükből fakadó bizalmatlanságot és (ön)bizonytalanságot, ami lassan egy tragédia felé tereli őket. Dorothy B. Hughes eredeti regényében egyébként a főhős valóban elkövette a gyilkosságot, míg a filmben, bár egészén a végéig nem mondják ki, hogy ártatlan, sosem merül fel komolyan a bűnössége.

A gyilkosság senkit ne tévesszen meg, a krimiszál másodlagos, pontosabban, csak egy plot device, amivel az írók Dixon és Laurel kapcsolatát rángatják dróton. A Magányos helyen egy szerelmi dráma, amiben a szerelmeseket nem külső tényezők igyekeznek elszakítani egymástól, hanem saját, belső késztetéseik és problémáik. Szükségük van egymásra, és arra, amit együttlétük magával hozna (az egyiknek a biztonságot, a másiknak a megváltást), de ők önmaguk legnagyobb ellenségei, és ahhoz nem elég erősek, hogy önmagukat legyőzzék. Mint a legjobb noirokban általában, a sötét, fekete-fehér képek itt is a szereplők lelkivilágának vizuális leképezései, és ebben az esetben a kapcsolatuk illusztrálásába még a díszletek is belejátszanak. A két főszereplő lakását az apartman blokkban (ahol rajtuk kívül sosem látunk más lakókat) egy csinos kis udvar választja el – beláthatnak egymás ablakán, mindig ott vannak egymás közelében, egymás szeme előtt, de a szimbolikus távolság is mindig ott van közöttük, egyértelműen, áthidalhatatlanul.

A híres vacsorajelenetben, amiben Dixon rendőr barátja önkéntelenül is fojtogatni kezdi feleségét, ahogy túlságosan belééli magát a felvázolt „így ölte meg a gyilkos a lányt” szcenárióba, ördögi fény játszik Bogart izgatott arcán, és a kedves, hétköznapi férfi maszkja alól néhány pillanatra felrémlik a pszichopata, aki csak ürügyet keres felgyülemlett frusztrációjának gyilkos indulatokkal való levezetésére. Ezt a pszichopatát Laurelnek is van alkalma megismerni, amikor egy ártatlan, bájos tengerparti piknik néhány rosszul időzített szónak köszönhetően rémálomszerű, csaknem gyilkosságba torkolló száguldássá válik. Mert a noirban nem létezik tiszta szerelem, vagy ha mégis, nem marad következmények nélkül. A forgatókönyv eredeti változata szerint Dixon egy dühroma során agyonveri Laurelt, de Ray végül megváltoztatta a befejezést, ami így kevésbé kegyetlen és gonosz, noha a maga módján még mindig tragikus. A férfi megkapó sorait idézve: Dixon és Laurel pár hétig éltek, amíg szerették egymást. A film végén lelkileg halottak.

2011. december 1.

Gyilkosság a gyönyöröm

A Gyilkosság a gyönyöröm (Murder, My Sweet) annyira esszenciális film noir, hogy Nino Frank francia kritikus, aki először használta a korszak sötét, hardboiled amerikai krimijeire a „film noir” kifejezést egy 1946-os esszéjében, a Gyilkos vagyok mellett ezt jelölte meg egyik fő, meghatározó példájaként az új zsánernek. Edvard Dmytryk 1944-es filmje a műfaj egyik atyja, Raymond Chandler Kedvesem, Isten veled (Farewell My Loevely) című remek könyvéből, a szerző második munkájából készült, a főszerepben a híres, mára archetipikus magándetektívvel, Philip Marlowe-val.

Két évvel korábban a könyvből már forgott egy adaptáció The Falcon Takes Over címmel, az RKO Falcon-sorozatának keretei közt, de ezt manapság már csak a teljesség és az érdekesség kedvéért szokás felemlegetni. Két évvel ezután pedig jött az első Chandler-könyv filmváltozata, A hosszú álom, amiben Marlowe-t Humphrey Bogart játszotta, és sikere örökre elhomályosította Dmytryk munkáját. Pedig Frank nem véletlenül emelte a zsáner piedesztájára, és a főszerepet alakító Dick Powell is méltó vetélytársa Bogartnak – ez meg már önmagában nem kis dolog.

A regény eredeti címéből egyébként pont Powell miatt lett Murder, My Sweet. A színész azelőtt főleg vidám kis musicalekben játszott, a ’30-s, ’40-es évek egyik legnépszerűbb táncoslábú férfijaként, és a stúdiónál aggódtak, hogy a Farewell, My Lovely túlságosan is a zenés filmek irányába tereli a nézők asszociációját. És bár Powell kiruccanása a sötétebb műfajba hosszútávon nem bizonyult túl tartósnak és sikeresnek (az ’50-es években már inkább a rendezés felé kacsintgatott, az ő nevéhez fűződik pl. a tengeralattjárós thrillerek egyik alapvetése, a The Enemy Below), de Marlowe-ként nagyszerűen helytállt.

Nála a karakter, bár vastagon megvannak benne a szükséges sztoikus és cinikus vonások, izgágább és energikusabb, és még nem olyan megviselt és világvert, mint később Bogartnál. Ironikus, hogy ha a könyveket nézzük, Powell Marlowe-ja inkább az idealisztikusabban induló (noha kiábrándultan végződő) Hosszú álomhoz, míg Bogarté inkább a teljesen reményvesztett Kedvesem, Isten veled-hez passzol. Ami a ballonkabátos színészlegendához képest Powellből menthetetlenül hiányzik, az annak páratlan sármja és jelenléte – de alakításának erejét tekintve nincs miért szégyenkeznie.

A film, bár sok kisebb-nagyobb részletében eltér a regényeredetitől, a cselekmény fő pontjain pontosan követi azt. Marlowe két ügyben kezd párhuzamosan nyomozni – egy felbecsülhetetlen értékű nyaklánc elrablásában és egy egykori táncoslány állítólagos eltűnésében - és a kettő szálai végül összefonódnak, hogy egy komplikált, gyilkossággal, zsarolással és rablással teli rejtélyt szőjenek. Miután a film noirt Nino Frank részben pont a Gyilkosság a gyönyöröm-ön keresztül definiálta, egy olyan megjegyzéssel, mint a „megvan benne minden, ami a noirt noirrá teszi”, körkörös érvelésbe futnánk – ha úgy tetszik, a Gyilkosság a gyönyöröm része magának a film noir definíciójának.

Adott a cinikus, lakonikus magándetektív, aki monoton, érzelmektől mentes hangon narrálja végig a filmet, mintha nem is a saját történetét mesélné, hanem filozófia előadást tartana egy csapat kialvatlan hallgatónak. Ha akarja, Powell hangja szinte megbabonázó. Aranyszabály, hogy ami leírva működik, az nem biztos, hogy kimondva is, és Chandler ízes-szaftos-ponyvás, faltól-falig noir szövegeire ez sokszor igaz. Több olyan emlékezetes sor van a filmben (pl: „I caught the blackjack right behind my ear. A black pool opened up at my feet. I dived in. It had no bottom. I felt pretty good. Like an amputated leg.”), ami más színészek szájából könnyen falsul hangzana. Powell eladja őket, mert hangjában, egész viselkedésében őszinte a stílus és a távolságtartás.

A mellékszereplők többnyire csupa sötét, romlott alakok, a gazdag femme fatale-tól kezdve a nagydarab exfegyencen át a szélhámos médiumig, noha Chandler regényének miliőjét a filmesek a cenzúra miatt még kénytelenek voltak tompítani is – a néger lokál éppúgy repült a történetből, mint a totális rendőri korrupció (a Hayes-kódex elveinek megfelelően a filmváltozatban a kopók becsületesek és tisztességesek, még ha keményfejűek is). A komplikált, sok karaktert mozgató cselekmény kissé egyenetlen, újra és újra megbicsaklik, ami az alapanyagot ismerve nem csoda: Chandlernél a hangsúly a karakter- és környezetábrázoláson van, a sztori másodlagos, sőt, ürügy csupán a romlott világba tett hullámvasutazásra – és a cselekmény elnagyolását a mainstream film kevésbé viseli jól, mint a ponyvaregény.

Ami hátránya Dmytryknek mindebből származik, azért kompenzál a vizualitással. Képi világában a Gyilkosság a gyönyöröm mérföldekkel jár a noir filmes alapjait lefektető A máltai sólyom, és úgy általában, a műfaj többi addigi képviselője előtt. Hosszú, súlyos árnyékokba hasító magányos fényei (mint a szenzációs, keretet adó, kihallgatós nyitójelenetben), szokatlan beállításai, hipnotikus erejű képei (mint a hatalmas termetű Malloy első felbukkanása, ahogy alakja az ablakon tükröződik, amin a döbbent Marlowe kinéz) eleve álomszerű hangulatot teremtenek, a bedrogozott főszereplő ténfergése egy korrupt orvos rezidenciájában pedig minden szempontból a ’40-es évek krimijeinek egyik csúcspontját képezi. Márpedig a ’40-es évek finoman szólva jó évtizede volt a krimiknek.

2011. november 7.

Valakit megöltek

Otto Preminger 1944-es film noirjábán (eredeti cím: Laura) nincs semmi konvencionális, sem a korszak kontextusában, sem mai szemmel nézve. Kezdjük azzal, hogy a cselekmény gazdag emberek körül bonyolódik, pompás, fényben úszó apartmanokban, ragyogó éttermekben, sötét képű torokmetszők és piti gengszterek nélkül. Pedig éppen a noir volt az, ami a krimi műfaját lerángatta az arisztokratikus körökből az utca mocskába. Aztán vegyük a femme fatale-t, aki a játékidő nagy részében halott, a gyilkosságot, ami még a film kezdete előtt történik, és jó 10 perc eltelik, mire megpillantjuk az áldozat arcát, meg a nyomozót, aki csendesen, szinte passzívan jár-kel a gyanúsítottak közt, és egyiküknek még azt is megengedi, hogy folyton elkísérje őt. Az illető mellesleg egy korosodó újságíró, aki, bár üvölt róla a homoszexualitás, beteges féltékenységgel hajtott el minden más férfit a nála pofátlanul fiatalabb, azóta meggyilkolt nő mellől – pedig soha, még csak hozzá sem ért. És a „whodunit” ráadásul teljesen mellékes.

A Valakit megöltek (túlságosan árulkodó magyar cím) úgy kezdődik, mint egy álom: David Raksin méltán elhíresült, gyönyörű romantikus melódiája egy nosztalgikus, szomorú hangú narrációt és egy gazdagon, fényűző tárgyakkal berendezett lakás képeit festi alá. „Sosem fogom elfelejteni a hétvégét, amin Laura meghalt.” – halljuk. A vitriolos cikkíróhoz, Waldo Lydeckerhez McPherson nyomozó érkezik kihallgatásra, az említett Laura meggyilkolásával kapcsolatban. A gyanúsítottak száma szűkös: Lydecker maga, a nő vőlegénye, a szoknyavadász, simlis Shelby Carpenter, az utóbbiba szerelmes Ann Treadwell és a házvezetőnő, akiről messziről érződik, hogy a legyet is óvatosan terelgeti ki az ablakon. Ami közös bennük, hogy mind odáig voltak Lauráért – különösen a feminin vonásokkal bíró, peckes Lydecker, aki maga vezette be a nőt az elegáns és drága társasági életbe. És a lassan, rövid lépésekkel haladó nyomozás során maga McPherson is a halott Laura hálójába kerül.

Fantasztikus jelenet: McPherson éjszaka belép a nő lakásába, tölt magának egy italt, végigsimítja a bútorokat, parfümöt szagolgat, olvasgatja az asztalon talált leveleket, és bámulja a nő gyönyörű portréját, amit egy korábbi, művész hódolója festett róla. Szomorúságtól, magánytól, gyásztól és odaadástól lüktetnek a képek, nameg valami furcsa, bizarr, sőt, groteszk romantikától. Randevú egy halott szellemével egy kísértetházban. Aztán a halott, hús és vér, belép a kíséretház ajtaján, és kihívó hangon megkérdi az élőt, hogy mit keres ott. 

Bármilyen más filmben ez a fordulat mindent borítana. Preminger alig hangsúlyozza ki. McPherson megdöbben, majd egy rövid dialógus után kiderül, hogy mi történt, hogy a puskával arcon lőtt nő valójában nem Laura, hanem egy ismerőse volt – és nagyjából minden megy tovább a maga útján. Kivéve, hogy három férfi megszállottságának tárgya „ismét” él, és lélegzik. Aki magának akarta, továbbra is magának akarja, aki holtan akarta, még mindig holtan akarja, és aki a halottba szeretett bele, örül, hogy figyelmét egy élőre fordíthatja, aki történetesen ugyanaz. És ez áll a Valakit megöltek fókuszpontjában: a szerelmi megszállottság, nem a gyilkosság, az csak a díszlet, ami azt illusztrálja, hogy ez a megszállottság milyen messzire képes vinni valakit.

A film egyetlen problémás pontja a Laurát alakító Gene Tierney. Kétségkívül elegáns és gyönyörű, de nem képes átütő alakításra (sokkal jobb volt Jules Dassin Az éjszaka és a város-ában), és a mindenki szívébe beférkőző karakterhez szükséges plusz báj, varázs és természetes-erőteljes jelenlét is hiányzik belőle (képzeljük csak el helyette mondjuk Lauren Bacallt, Lana Turnert vagy Rita Hayworth-t…). McPherson szerepében Dana Andrews figyelemreméltóan jellegtelen, mintha álmosan, nemtörődöm módon bukdácsolna végig a nyomozáson – de ez furcsa mód jól áll neki, hisz egy olyan férfiról van szó, aki azután találta meg élete szerelmét, hogy az illető már meghalt. Vincent Price szinte felismerhetetlenül fiatal a hetyke Carpenterként (azért a hangját így is ezer közül megismerni) de még az ő tökéletesen hozott, visszataszítóan simulékony modora ellenére is, színészileg egy az egyben Clifton Webb viszi a vállán a filmet.

Lydeckerként irritálóan gőgös és affektáló, ugyanakkor rendkívül ravasz és intelligens, plusz bujkál benne egy jó adag csendes szomorúság és kétségbeesés is, a Laurához fűződő viszonyában rejlő kérdések, a lebegtetett homoszexualitásával együtt pedig különösen érdekessé teszik. Vajon valóban szerelmes a nőbe? Vagy egy projektként, ízlése, befolyása és intelligenciája diadalaként tekint rá, akit körbehordozhat a karján a felső tízezerben, mint valakit, aki egy senki volt, amíg ő, saját kezűleg ki nem emelte a tömegből? Vagy olyan tökéletességet jelképez a számára, aminek élvezetét puszta büszkeségből, és valamiféle torz igazságérzetből nem engedheti meg a nála „alacsonyabbrendű” férfiaknak? Vagy ez mind együtt? A film pszichológiája Lydeckerrel kapcsolatban működik a legjobban, és az egyetlen, amiért bűnössége nem teljesen nyilvánvaló már félúton, az, hogy Price karaktere olyan tenyérbemászó, hogy a néző nem tud nem az ő bukásában reménykedni.

Nem sokon múlt, hogy a filmnek ne legyen ilyen erős ütőkártyája. Premingernek egyrészt meg kellett győznie Webbet, hogy vállalja el a szerepet (a hangosfilm megjelenése óta a színpadra költözött, vagyis 14 év után ez volt az első filmes munkája), másrészt harcolnia kellett érte a stúdióval is, a fejesek ugyanis nem tartották őt alkalmasnak. A Valakit megöltek egyébként is hírhedten nehéz körülmények közt született. Daryl F. Zanuck, a Fox akkori alelnöke Rouben Mamouliant akarta rendezőnek (Dr. Jekyll és Mr. Hyde, 1931), aki viszont olyan csapnivalóan teljesített, hogy kénytelen volt végül Premingert engedni a kamera mögé, aki elődje munkájának nagy részét azonnal kikukázta. Zanuck később egy másik befejezést akart ráerőltetni a rendezőre, de egy újságíró barátja meggyőzte, hogy az elképzelése hülyeség. És valóban: az elképzelés az lett volna, hogy a végén kiderül, az egész csak egy álom volt (Fritz Lang egy amúgy remek film noirját is ez tette tönkre akkoriban).

Nem mintha amúgy nehezünkre esne álomként tekinteni a film cselekményére. Sajátos hangulata, zenéje és említett furcsaságai eleve pár lépéssel az éber, való világ talaja felett tartják (nem beszélve a néhány megmagyarázhatatlan sztori elemről, mint a gyilkos fegyver elrejtése, megtalálása, majd újbóli elrejtése), és persze a halott Laura azután sétál be élve az ajtón, hogy éteri portréja alatt az alkoholtól bódult nyomozó békésen elszenderül. Talán a Valakit megöltek tényleg egy álom, amiben egy magányos, keserű férfi ténylegesen megmentheti a nőt, akit szeret, ellentétben a valósággal, ahol csak az jut neki, hogy gyilkosát keresve igya le magát üres lakásában.

2011. november 1.

Hard Boiled

Milyen lehet egy napjainkban játszódó film noir, ahol a detektív a Twitter és a Foursquare segítségével keresi a gyilkost? Két amatőr filmes elképzelte és leforgatta az alábbi alig 4 perces szellemes és szórakoztató rövidfilmet.

2011. október 11.

Gyilkosság

Stanley Kubrick 27 éves volt, amikor harmadik egészestés filmjét, a Gyilkosságot forgatta – sok rendező a fél karját odaadná érte, hogy pályafutása csúcsán, évtizedes tapasztalattal a háta mögött adjon ki ilyen színvonalú munkát a kezei közül. És bár maga Kubrick csinált ennél sokkal nagyobb és sokkal fontosabb filmeket később (minek köszönhetően a Gyilkosságra sokán szinte csak lábjegyzetként tekintenek az életművében), jobbakat aligha. Ez az 1956-os, fatalista noir (The Killing, Lionel White regényéből) az ekkor már hanyatlásnak indult zsáner késői ékköve, egyben a 6 évvel korábbi Aszfaltdzsungel indította „caper” filmek alműfajának netovábbja. És ott van benne Kubrick művészi hitvallása is, feketén-fehéren, ráadásul a művész és a gengszter közt meglepően, de érzékletesen felvázolt párhuzamban. Ahogy a sakkozó verőember, Maurice mondja: „A gengszter és a művész a tömegek szemében ugyanaz. Csodálják és imádják őket, de mindig ott szunnyad bennük a vágy, hogy lássák, ahogy dicsőségük csúcsán elpusztulnak.” És el is pusztulnak (legalábbis előbbiek), mert ez a sorsuk.

Adja magát a párhuzam John Huston 1950-es, a caper filmek alfájának számító Aszfaltdzsungelével: mindkettőben egy nagy értékű rablást tervez egy csapatnyi elszánt megélhetési bűnöző, a tökéletesen kidolgozott terv azonban végül tökéletesen kisiklik, és a rablókat magával ragadja egy végzetszerű örvény – ráadásul mindkettőben Sterling Hayden a főszereplő. Kubrick Jim Thompson dialógusaival felturbózott műve formabontóbb: az idősík feldarabolásával, és egyazon cselekményelemek többször, több szemszögből való ábrázolásával (előbbiben nem, utóbbiban alighanem úttörő a Gyilkosság) feszült figyelemre kényszerít, és túl azon, hogy az egyébként nyílegyenes sztorit kreatív mozaikká bontja le, hamar elülteti a nézőben a végzetszerűség érzetét is. Valahányszor másodszor látjuk ugyanazt az eseménysort, az eleve elrendeltség mindig egy kicsit nagyobb súllyal nehezedik a történetre, és a finálé sem véletlenül van úgy előkészítve, hogy a vak is lássa, mi lesz a lóversenypályáról megfújt kétmillió dollár sorsa.

Míg Huston az Aszfaltdzsungelben némileg szentimentális módon, melegséggel és szimpátiával viszonyult gengsztereihez (a zárójelenetben, a szűk belsők után kinyíló totállal és Rózsa Miklós zenéjével szabályosan elsiratja haldokló főhősét), addig Kubrick vagy jéghideg távolságtartással, vagy (mint a végkifejletben) kegyetlen cinizmussal tekint rájuk. Előbbit demonstrálja többek közt a narráció is, amit viszont ironikus módon a stúdió fejesei erőltettek a rendezőre, ugyanis féltek, hogy a nézők anélkül nem lesznek képesek követni a megbolondított időszerkezetet. A „mesélő” színtelen, tárgyilagos hangon kommentálja az cselekményt, metodikusan közli az aktuális időt, percre pontosan, mintha egy rendőrségi diszpécsert, vagy – ahogy felette áll az eseményeknek, és felette áll a szereplőknek – egy testetlen, omnipotens entitást hallanánk. Még annyi érzelem sincs benne, mint a korszak realista rendőrségi drámáinak szenzációhajhász narrátoraiban (ld. A meztelen város).

Ezt a dokumentarista stílust erősítik a cselekményt szinte híradószerűen kiegészítő lóversenyes felvételek, és az eredeti helyszíneken, naturális módon felvett külső jelenetek – viszont teljesen elvetik azt a noir legszebb hagyományaihoz hű épületbelsők, amikben a szűk, sötétbe burkolózó helyiségeket, és a bennük kuporgó, az életük balhéjára készülő szereplőket gyakran egyetlen fényforrás világítja meg. A legendás operatőr, Lucien Ballard éles kontrasztjainak és sűrű árnyékainak látványos stilisztikai bravúrja szöges ellentétben áll az említett külsőkkel, tovább erősítve az „ember tervez, Isten végez” motívumot. Amint a rablók elhagyják jellegzetesen noiros környezetüket (avagy: túllépnek a tervezési fázison), és kilépnek a való világba, elvesztik a kontrollt, dől, romlik, és pusztul minden, míg végül legtöbbjüket épp a saját odújukban éri utol a sors, egyetlen szerencsétlenül elsülő sörétes puska formájában, egyetlen végzetes pillanat alatt.

A kontroll, mint mindig, az egy gyenge láncszemnek köszönhetően veszik el, és Kubrick cinizmusára jellemző, hogy ez a gyenge láncszem az egyetlen, amit gondosan és részletesen felépít. Mindenki más, beleértve a főhőst, Johnny Clayt (Hayden), egy-két jellemvonással szinte hanyagul felruházott, homályosan motivált figura, és ugyan életszerűségükhöz hozzátesz egy-egy apró, ügyes jelenet (pl. Mike összeszólalkozása munkatársaival az öltözőben), messze nem olyan kidolgozottak, nem olyan hús-vér emberek, mint George Peatty (Elisha Cook Jr., a noirok örök „kisembere”), aki azért száll be a balhéba, hogy kielégítse felesége, Sherry  pénhézségét. A nagyszerű Mary Windsor, akire Kubrick a Hajszál híján-ban figyelt fel, egy magas, szőke, számító szépséget, egy esszenciális femme fatale-t játszik, beleadva az ahhoz szükséges összes megnyerő esztétikát és visszataszító romlottságot. George egy töketlen nyomorultnak fest mellette, egy senkinek, akit bárki, bármikor ide-oda pofozhat – és az is. Sherry természetesen megcsalja, és amit a balhéval kapcsolatban pofátlanul nyilvánvaló manipuláció útján kihúz belőle (George akkora balek, hogy amíg nem díszítik sörétek az arcát, fel sem merül benne, hogy átverik, és kihasználják), azt kisstílű gengszter szeretőjének adja tovább (Vince Edwards, a Murder by Contract bérgyilkosa) – így kerül a fentebb említett puska a rablókkal teli szobába.

Visszatérve az Aszfaltdzsungelre, Huston hősei leginkább önmagukat hibáztathatják tervük kisiklásáért (saját társuk árulja el őket, többen is önnön ostobaságuk miatt buknak el), Kubricknál viszont kizárólag külső körülmények játszanak szerepet, és Sterling Hayden karaktere az első balkanyar után nem is tud mást tenni, mint sodródni az eseményekkel. Hatalmas a kontraszt a rablás feletti totális kontroll, és az azutáni menekülés esetlegessége, fejetlensége között. Johnny számára néhány valószerűtlenül bizarr, noirosan álomszerű másodperc jelenti a vízválasztót. 15 perc késéssel érkezik a rablás utáni találkahelyre, és épp akkor parkol le az épület előtt, amikor a vérző és kába George kitántorog az ajtón a nyílt utcára, fényes nappal rázuhan autójának motorháztetejére, és őt még csak észre sem véve feltápászkodik, továbbinog a saját kocsija felé, és haldokolva elhajt valahová. A néző már ezen a ponton tudja: Johnny akár ki is szállhatna, hogy ott várja be a szirénaszóval érkező rendőröket, és bevalljon mindent. Neki azonban szüksége van még egy utolsó gonosz tréfára a sorstól, hogy eljusson a végkövetkeztetésig, és beletörődjön: „What’s the difference?”

Ez a tréfa a fináléban csattan, a film fatalizmusának kiteljesedésekor. Johnny hosszasan gyömöszöli a pénzt egy újonnan vásárolt, mégis kopott, működésképtelen zárral ellátott, „csak-a-szentlélek-tartja-egyben” bőröndbe, majd a repülőtéren egy újabb külön jelenetben próbálja feleslegesen meggyőzni a személyzetet, hogy felvihesse magával a gépre. Közben már látjuk az idegesítő nyugdíjas néni idegesítő kis körömpiszok kutyáját, és tudjuk, hogy a végzet fogaskerekei forognak, és kattognak, és előre látjuk, hogy vezet a sok kis apróság láncreakciószerűen az elkerülhetetlenhez. Johnny csak áll, és nézi, ahogy szétnyílt bőröndje pénzt havazik a repülő turbinája mögött, és hiába mondja neki szerelme, hogy fusson, tudja, hogy nincs értelme. Nyugodtan, türelmesen várja, hogy a két biztonsági ember kilépjen a reptéri váróból, hanyagul kivegyék tokjukból a pisztolyaikat, és felé induljanak – ők sem sietnek, nincs miért, a kép is kimerevedik, nincs már mit mutatni. A dolgok úgy vannak, ahogy lenniük kell.

2011. augusztus 25.

Zsebtolvaj

Samuel Fuller sosem volt szívbajos. Maga J. Edgar Hoover sem tudta eltántorítani attól, hogy úgy forgassa le 1953-as film noirját, ahogy kedve szottyant hozzá. A címbéli Skip McCoy véletlenül egy kommunista kémnek leszállítandó anyagot emel ki egy nő táskájából, és a segítségét kérő naiv szövetségi ügynöknek, aki szentül hiszi, hogy a csillagos-sávos lobogó érdekeit még egy elvtelen zsebtolvaj is szem előtt tartja, cinikus-megvető mosollyal csak annyit válaszol: „Are you waving the flag at ME?” Ennyit a patriotizmusról. Nem csoda, hogy Hoover ki volt bukva. De Fuller antihősei, mint általában, most sem ismernek sem istent, sem hazát – kizárólag egymáshoz lojálisak.

Fullernek volt némi fogalma az alvilágról: rekordidősen, 17 évesen vált a New York Evening Graphic bűnügyi újságírójává, koptatta az aszfaltot, beszélt a napról napra élő piti bűnözőkkel, ismerte a közeget, és még élete vége felé is elismeréssel, sőt, szinte bámulattal nyilatkozott az utcák sötét alakjairól. A témához való – a korhoz képes kifejezetten merész – hozzáállása a Zsebtolvajon (Pickup on South Street) is átüt. Skip egy arrogáns, kihaénnem, laza, pofátlan gazember, Fuller mégis megszeretteti velünk. A maga ura, úgy éli az életét, ahogy jónak látja, és egy megvető pillantásnál nem szán többet az egyszerű emberek mindennapi élete fölött álló eszmékre. De megvan a maga kódexe: lehet, hogy nem kell félned tőle, ha az országát próbálod eladni (pénz azért jó, ha van a zsebedben, ha azt akarod, hogy engedje), de ha bántod a nőjét, jobb, ha szeded a lábad. Richard Widmark szenzációs a szerepben: persze, akinek a karrierje azzal vett rakétastartot, hogy egy tolószékes idős asszonyt halálba lökött a lépcsősor tetejéről (Kiss of Death), annak össze is kell szednie magát, hogy másért is emlékezzen rá az utókor.

Skip a társadalom nagyobb részéből elegánsan kivonta magát, mondhatni, szó szerint a peremén él: lakhelye egy pár négyzetméres, cölöpökön álló fatákolmány, ami a New York-i kikötő legszéléről lóg be az öböl fölé. Nem hatja meg, hogy már háromszor ült zsebtolvajlásért, és ha még egyszer elkapják bármiért, az életfogytiglanit jelent, nem hatja meg egy csábító szem- és mellpár sem – az „apartmanjában” felbukkanó nővel, akit korábban kirabolt a villamoson, úgy bánik el, mint bármilyen betörővel tenné, majd pedig gyengéd rugdosásokkal téríti magához az önkívületi állapotból. Már ekkor látszik: ezt a kettőt az Isten is arra teremtette, hogy egymásba szeressenek. Skip cinizmusa, „engem kizárólag a pénz érdekel” attitűdje csak akkor mállik le róla, amikor veszélybe kerülnek a hozzá hasonló „aljanépek”, akik a világ többi részével (közük az egy kalap alá került kommunista kémekkel és szövetségi ügynökökkel) ellentétben jelentenek számára valamit.

Egyikük természetesen „a nő”. Az említett Candy (színészileg Jean Peters a film gyenge láncszeme, de még az ő alakítása is befér a „korrekt” kategóriába) mérgezett egérként rohangál a kommunisták és a szövetségiek közt, hogy valahogy megmentse a mindkét fél felé teljesen ignoráns, és így mindkét fél szempontjából egyre terhesebbé váló szerelmét, aki mélyen és őszintén megdöbben rajta, hogy van valaki, aki az életét kockáztatja érte. Ez küldi Skipet harci pályára, nem a hazaszeretet. A másik fontos ember az életében a korosodó alvilági besúgó, minden piti bűnöző mostohaanyja, Moe, aki, igaz, hogy pár dollárért eladja a rendőrségnek a „fiait”, de ahogy Skip egy laza vállvonással kommentálja, valamit neki is ennie kell. A Moe-t alakító Thelma Ritter (hatszor jelölték Oscarra, többek közt a Zsebtolvajért is) egyszerre tölti meg a képernyőt hidegséggel és melegséggel, vidámsággal és melankóliával, rettenthetetlenséggel és sebezhetőséggel, karaktere az egyik legjobb és legkomplexebb, amit nőnek írtak a film noirok történetében – és játékával magabiztosan felel meg a szerep követelményeinek.

Moe, saját szavaival élve, azért él, hogy meghalhasson: addig nem akar elpatkolni, amíg nincs pénze egy tisztességes temetésre egy exkluzív percellában. Utolsó, gyilkosának előadott monológja inspiráló és szívszorító: az öreg, sírba tartó, aprócska nő megmakacsolja magát, és sziklaként néz farkasszemet a halállal, mert ezúttal sem a barátját, sem a hazáját nem hajlandó elárulni. Skip, az ignoráns külvilág csodálkozásával nem törődve, kifizeti Moe-nak az áhított temetést. A betyárbecsület egyik legszebb, leghatásosabb filmes megnyilvánulása ez.

Fuller cselekedeteiken keresztül definiálja a karaktereit, de mindenkihez hozzáír egy-egy apró finomságot, valami sajátos, nem klisészámba menő, nem feltétlenül archetípusokhoz igazított jellemzőt vagy szokást, amitől azok még inkább életre kelnek. Itt mutatkozik meg újságírói múltja, avagy a – jó értelemben vett – szenzációhajhászás, a figyelemfelkeltő címszavakban fogalmazás. Skipnek az egész öböl a hűtője (sörét egy dobozban tárolja, amit kötélen ereszt le a vízbe), Moe, miközben információval üzérkedik, nyakkendőket árul, a kínai étterem asztalánál hízó informátor pedig evőpálcikával kapja fel, és dugdossa zsebébe a fizetségül kapott bankjegyeket. A cselekmény is ehhez hasonlóan gördül előre: gyorsan, frappánsan, akadályok, mellékvágányok nélkül, mindig a lényegre szorítkozva, minden esemény és karaktermomentum felett pontosan annyit időzve, amennyit szükséges, és egyszerű, de roppant hatásosan felvázolt, alapvető emberi érzésektől fűtötten tartva a dinamikus, agresszív fináléba, mintha valami ősi természeti erő hajtaná, és nem megfontolt, művészetet alkotó emberi kéz.

2011. július 11.

Hosszú álom

Egész Hollywood meg volt őrülve a 19 éves Lauren Bacall és a 45 éves Humphrey Bogart románcától – kivéve Howard Hawkst, a rendezőt, aki összehozta őket erősen Casablanca-utánérzetű filmjében, a Szegények és gazdagokban. A mellesleg házas Hawks egy kicsit maga is beleesett a gyönyörű, fiatal színésznőbe, de nem tudott versenyezni a Sam Spade-féle lazaságot és sármot kisujjból hozó Bogarttal. A rendező és színésze többször összekapott a forgatáson, a kedélyeket Jack Warner csillapította – de a szerelmespár, köszönhetően a körülöttük keletkezett médiafelhajtásnak, nem csak személyes, hanem kreatív szempontból is keresztbe tett Hawksnak. Mire a film dobozba került, a stúdió fejesei rájöttek, hogy Bogart és Bacall közt korántsem izzik annyira a levegő a vásznon, hogy komolyan profitálhatnának való életbeli románcukból. Hawksnak egy sor jelenetet újra kellett forgatnia, és elbillentenie a film lényegét a magánkopó és a gazdag úrilány szerelme felé.


Ehhez, úgymond kapóra jöttek a második világégés eseményei – 1943 után már nyilvánvaló volt, hogy csak idő kérdése, hogy a szövetséges bakancsok Berlin rommá bombázott utcáin kopjanak, Hollywoodban pedig féltek, hogy a harcok végeztével drasztikusan esik majd a nézőknek a háborús filmek iránt mutatott érdeklődése. Így aztán azok bemutatását siettették, míg néhány egyéb projektet – köztük a Hosszú álmot – jegeltek. Az első verzió már 1945 elején készen volt, ám mivel csak jó másfél évvel később került mozikba, Hawsknak volt ideje a stúdióigényeknek megfelelően alakítani rajta. 1946 azóta minden film noir rajongó egyik kedvenc éve – nem pusztán azért, mert a Hosszú álom a zsáner egyik leginkább kiemelkedő darabja, hanem azért is, mert magát a zsánert is az keltette igazán életre.

Bár a noir „hivatalosan” már az 1941-es A máltai sólyom óta sínen volt, a háború évekig szabotálta a kibontakozását. A stúdiókban úgy gondolták, hogy a sötét alakokkal, becstelenséggel, gyilkosságokkal és amoralitással teli hardboiled krimik nem rezonálnak jól a nemes harccal, amit a haza bátor fiai a tengerentúlon vívnak, hogy egy őrült rezsimjétől megóvják a világot. 1946-ban aztán végre átszakadt a gát: jött A postás mindig kétszer csenget, Az óra körbejár, a Gilda, A gyilkosok és a The Blue Dahlia, csak hogy a legismertebbeket említsük. De mind közül a Hosszú álom volt a legjelentősebb. Raymond Chandler regényéből (és többek közt William Faulkner forgatókönyvéből) Hawks egy sötét, szövevényes, energikus noirt forgatott, ami mind karaktereit, mind témáit, mind képi világát tekintve a műfaj abszolút esszenciája.

A felütés tipikus: a magándetektív Philip Marlowe elvállal egy rutinszerű megbízást. Egy zsarolót kell lekapcsolnia, aki egy gazdag, haldokló tábornok folyton bajba kerülő lányain próbál élősködni. De kár strapálnia magát, lekapcsolja a fickót valaki más, három golyóval. Mire hősünk kettőt fordul, újabb hulla bukkan fel, és ez még csak a kezdet. A cselekmény a tucatnyi, egymással mindenféle kétes kapcsolatban álló karaktereivel igen bonyolultan gördül előre, és csaknem teljesen zavarossá válik – a Hosszú álom notóriusan nehezen érthető film, a fáma szerint nem csak Hawks és az írók, de maga Chandler sem tudta mindig, hogy honnan fúj a szél. De mind a regény, mind a film szolgál valami mással a szokásos „whodunit” kérdésen felül, amire érdemes figyelni – épp csak az a valami nem ugyanaz.

Chandler könyve a szilárd elvek szerint élő férfi helyzetét (és kiábrándulását) vizsgálta egy tejesen elvtelenné vált világban, de ennek vászonra ültetését az akkori amerikai filmkészítést több szempontból is gúzsba kötő Hayes-kódex ellehetetlenítette. A regény sok eleme (a gyilkos személye, az egyik áldozat és sofőrjének homoszexuális kapcsolata, a rendőri korrupció, az erőteljes szexualitás, és úgy általában, a szinte sokkolóan erkölcstelen miliő) vagy egyáltalán nem, vagy jelentős változtatásokkal, tompításokkal jelenik meg a filmben, a történet zárása pedig teljes átírást kapott. Hawks így a stúdió „finom” sugallatára a két sztár kapcsolatát helyezte előtérbe. A Hosszú álom annak krónikája lett, hogyan talál egymásra két ember a körülmények ellenére, egy hullákkal, bizalmatlansággal, hazugságokkal és átverésekkel fertőzött közegben. És Hawksnak ténylegesen sikerül ezt a kényszerű pluszt a film lelkeként eladnia.

Ezért nem kevés hálával tartozik színészeinek: mindketten ragyogóak, fantasztikusan festenek együtt, egymásra vetett pillantásaikban tombolnak a vágyak és a (nem mindig pozitív) érzelmek. Bogart hozza a tőle szokásos, hidegvérű, cinikus és laza figurát (csodálatos dialógusokkal teli forgatókönyv dolgozott alá), és bár külsőre messze jár mindenféle tipikus férfiideáltól, stílusával, lazaságával, szarkazmusával, foghegyről beszélésével elhiteti velünk, hogy bármilyen nő másodpercek alatt elalél tőle. Bacall pedig az esszenciális femme fatale: gyönyörű, őrjítő, hol szigorú, hol pajkos, észbontóan rejtélyes, észbontóan elegáns, észbontóan nő (hihetetlen, hogy mindössze 20 éves volt a forgatás alatt). Amikor ezek ketten egy éjszakai lokál asztalánál ülve lóverseny-metaforában beszélnek a szexuális aktusról, a kép szinte szétreped az erotikus feszültségtől (a cenzorok pedig szerencsére mindig is elég hülyék voltak, hogy ilyen okosan megírt, többértelmű dialógusoknak legfeljebb az egyik olvasatát fogják fel).

A mellékszerepekben is remek alakításokkal találkozunk. Elisha Cook Jr., a noirok alacsony, gyáva rosszfiúja most egy higgadt, szimpatikus ember, aki kisnövését nagy adag tisztességgel kompenzálja (nem is él sokáig), Bob Steele nyúlfarknyi szerepében is emlékezetes a profi, jéghideg gyilkosként, Martha Vickers pedig mérhetetlenül buja és amorális, kár, hogy karakterének súlyát alaposan csökkentették a könyvhöz képest (féltek – nem minden ok nélkül – hogy elhomályosítaná még Bacallt is).

Az átírt befejezésnek köszönhetően sajnos le kell mondanunk Marlowe szenzációsan megírt könyvbeli záró monológjáról, amiből csak úgy üvölt a hasztalan frusztráció és a keserű beletörődés. Pedig micsoda jelenet lehetett volna ebből az egyébként is leharcoltan festő Bogarttal! Karaktere itt gyökeresen eltérő módon búcsúzik, ami azonban majdnem olyan erőteljes, mint a regénybeli. Hawks a gyilkossal való végső konfrontáció során (erre egyébként a zsaroló halálának helyszínén kerül sor, ahova a cselekmény újra és újra visszatér, a bűn és az immoralitás fókuszpontjává avatva a házat) alkalmat ad Marlowe-nak arra, amire Chandler nem adott. Kiélheti a benne felgyülemlett dühöt és frusztrációt, így biztosítva, hogy a zárójelenetben rámosolyoghasson szerelmére, ahelyett, hogy a világ mocskosságán tűnődve merülne bele a whiskey-s poharába. Ahogy vicsorogva tüzel fegyvertelen (!) ellenségére, kihajtva azt saját embereinek géppuskacsövei elé, Bogart szinte félelmetes.

Figyelembe véve a film és a könyv eltérő hatásmechanizmusát, Hawks helyesen döntött. Chandler akciót nélkülöző, kizárólag dialógusokra építő fináléja prózában nagyszerűen működik, de a mozgókép ennél drámaibb szálelvarrást követel meg, amit Max Steiner feszült zenéjével és Sidney Hickox dinamikus képeivel a rendező magabiztosan szállít. Bár a regény lényege adaptálás közben elveszett, került a helyére más – és ez egyszer a stúdiónak igaza volt. Nemcsak a sztárrománcot sikerült pénzzé tenniük, de – Hawsnak hála – a film is mestermű lett a saját jogán, akárcsak a könyv. Még ha kicsit másképp is.

2011. június 17.

Too Late for Tears

Byron Haskin 1949-es noirja nem szűkölködik zseniális jelenetekben, de van egy, ami, bár előre ránézésre ártalmatlan, és hétköznapi, kiemelkedik azok közül is. A szituáció ismerős: egy nő félreáll az út mellett az autójával, és rövidesen megáll mögötte egy másik kocsi is. Egy férfi száll ki belőle, hetykén, magabiztosan. A helyszín a semmi közepe. A nő védtelen, sebezhető. Senki más, amerre a szem ellát. Te pedig megmerevedsz a székben, és szuggerálni kezded a képernyőt: ne bántsa, ne bántsa… mármint a nő. A férfit. Mert utóbbi az, aki veszélyben van. Mert előbbi addigra már eltett láb alól legalább két embert. Mindkettőt azután, hogy elcsábította, és eljátszott velük, mint cica a gombolyagával. Íme, Lizbeth Scott a film noir történetének egyik legkegyetlenebb femme fatale-ja.


Jane Palmer szerepében a színésznő, akinek karrierje az ’50-es évek második felére sajnos elpárolgott, egy szívverésnyi idő alatt képes átlényegülni ártatlan tekintetű szépségből jéghideg, manipulatív gyilkossá. Ilyet persze láthattunk rengeteg noirban, de Roy Huggins pompás forgatókönyve emeli a szokásos tétet: Jane nem egy társadalom perifériájára szorult bűnöző, nem egy megkeseredett, excentrikus özvegy, nem holmi gengszterfeleség, hanem egy hétköznapi háziasszony. Mit mond ez el (illetve mondott el már akkor) az amerikai társadalom rendre cukormázzal öntözött középosztályáról? A Too Late for Tears egyike azon kevés filmeknek a zsánerben, amik képesek az utca mocskát és aljasságát teljes egészében integrálni a tisztes polgárok ártatlan mindennapjaiba – és ami azt illeti, inkább botorkálnál egy koszos sikátorban, rablók és torokmetszők között, mint ülnél egy takaros kis lakásban, köntösben, Jane-nel a kandalló mellett.

Gyilkosságaira az egyik legnépszerűbb bűn készteti: a kapzsiság. A film elején még nem tudjuk, de később nyilvánvalóvá válik, hogy rettenetes szegénységben nevelkedett, és nem annyira egy férfihoz ment hozzá, mint inkább a jóléthez és a biztonsághoz. És amikor egy esti autóút alkalmával valaki tévedésből 60 ezer dollárral tömött táskát dob a kocsijukba – egy zsarolónak szánt fizetség – Jane meggyőzi becsületes férjét, Alant, hogy ne menjen vele a rendőrségre. A pénzzel kapcsolatos sokadig szóváltásuk után a nő úgy dönt, ha a férfi golyóval a hasában, nehezékkel a lábán nyugszik majd egy tó fenekén, az megoldja a dilemmát.

De nem a naiv és ostoba férj az utolsó, aki Jane csapdájába esik (és nem is az első: volt már egy férje korábban, aki tisztázatlan körülmények közt távozott az élők sorából). Az ajtón Danny Fuller kopogtat – a pénzzel teli táskának az ő autójában kellett volna landolnia. A férfi arrogánsan, agresszíven ront rá a nőre, fenyegeti, pofozza, nincs számára menekvés. Jane hárít, könyörög, kérlel, végül időt nyer. Mire Fuller egy-két találkozással később feleszmél, máris a nő ujjai köré van csavarodva, hogy mozdulni sem tud. Lebilincseli a szépsége, izgatja a hidegsége, megrémiszti a kegyetlensége. Jane az ellentmondást nem tűrő, veszélyes keményfiúból idővel egy remegő-reszkető, szánalmas részegest farag, aki, ha még képes volna gondolkodni, döbbenten ébredne rá, hogy ő elérte morális határait (nem hajlandó gyilkosságra), és hogy Jane-nek nincsenek olyanjai.

Fuller szerepében Dan Duryea fantasztikus átalakuláson megy át, élete egyik legerősebb alakítását hozza. Ritkán játszott szimpatikus karaktereket, és eleinte itt sem azt teszi. De lassan, ahogy agresszorból áldozattá válik, elnyeri a néző kegyeit, és Jane sógornője, Kathy mellett, ő válik a film szívévé. Mire részegen leszállítja Jane-nek a mérget, amivel a nő el akarja tenni láb alól a gyanakvó Kathyt, már megtört ember. Ahogy átadja az üveget, azt mondja, akitől vette, megjegyezte, hogy nem olyan alaknak tűnik, mint amilyenekkel általában üzletelni szokott – azaz nem úgy fest, mint egy gyilkos. Duryea maga a megtestesült szomorúság és világfájdalom, amikor egy keserű nevetés után egyenesen Jane szemébe nézve még hozzáteszi: „I wonder what he would’ve said if you bought the stuff.”

A színen addigra feltűnik még egy férfi, Don Blake, aki Alan egy második világháborús bajtársának adja ki magát, és aki segíteni akar Kathynek bátyja eltűnésével kapcsolatban. Jane rajta is kipróbálja bájait, de pechjére Blake figyelmét inkább Kathy kelti fel. A nőiesség totális hatalma semmivé foszlik, amikor érdektelenséggel találja szembe magát – vagy a szexuális vágynál is erősebb motivációval, merthogy Blake nem az, akinek mondja magát. Jane menekülne a férfitól, akit kivételesen nem tud manipulálni, de hiába. A bevezetőben felvázolt jelenet után, a film fináléjában, Mexikóban vagyunk, és ez az a pont, ahol az addig hibátlan film túl sokat és túl gyorsan akar elérni. Jane történetének végére Huggins és Haskin egy remekül felvezetett jelenetben tesznek pontot, aminek klimaxa azonban valósággal üvölti, hogy „sorsszerű és metaforikus vagyok”. Kicsit visszafogottabb és elegánsabb szálelvarrás dukált volna, de a Too Late For Tears így is a film noir műfajának egyik legméltatlanabbul elfeledett gyöngyszeme, amihez a hulla fölött szállingózó bankjegyek pazar záróképül szolgálnak.

2011. május 24.

Kurosawa retrospektív: Veszett kutya

Kurosawa első igazi remekművét, egyben egyik legjobb filmjét, maga a Mester nem szerette. Elégedetlenségének oka az volt, hogy úgy vélte, kitűzött célját nem sikerült elérni. És ugyan ebben egyet kell értenünk vele, hozzá kell tennünk: jobb is így. A rendező, aki saját kiadatlan regényét Ryuzo Kikushima segítségével adaptálta vászonra (ők ketten még sokszor dolgoztak együtt, a Véres tróntól A testőrön át a High and Low-ig), kedvenc írója, Georges Simenon stílusában akarta elkészíteni a filmet, de szándéka ellenére az végül nem egy feszes detektívtörténet lett – hanem sokkal több annál. A cselekmény gerincét adó nyomozás mögött az 1949-es Veszett kutya egy kínzóan realista látlelete a keserűséggel, kilátástalansággal teli, háború utáni japán társadalomnak, és az abban vergődő-hánykolódó embernek. A feszültségek, frusztrációk egy rendőr ellopott, és bűncselekményekre használt szolgálati fegyvere kapcsán jutnak forráspontjukig.


A gyilkossági nyomozónak frissen kinevezett Murakamit (Toshiro Mifune, az első „Kurosawa-állandó”, játéka intenzív, mint mindig) egy különösen fülledt napon, egy zsúfolt buszon fosztja meg coltjától egy zsebtolvaj. Ez már eleve súlyosan megalázó, és a férfi az önmarcangolás, feletteseinek viszonylag enyhe büntetése, és lemondásának elutasítása után azonnal elvegyül a nagyváros utcáin, hogy a tettes és a fegyver nyomára akadjon – de a helyzet tovább romlik, amikor coltjával rablást, majd gyilkosságot követnek el. Murakaminak a veterán Sato detektív (Takashi Shimura, a második „Kurosawa-állandó”, most is bölcs és nyugodt) segít a nyomozásban, de az ő útmatatásai ellenére sem képes kiverni a fejéből, hogy a gyilkosban és benne sokkal több a közös vonás, mint szeretné.

Simenon mellett Kurosawa Jules Dassin pusztán egy évvel korábbi A meztelen város című noirját, pontosabban annak dokumentarista realizmusát jelölte meg inspirációként. Ahogy ott, a detektívmunka itt sem kemény tekintetekből, ajtók berúgásából, Sherlock Holmest megszégyenítő dedukciókból, trükkökből és bűnözők elveréséből áll, hanem nyomasztóan hosszú várakozásokból, az apró nyomok lassú és precíz lekövetéséből és fárasztó lábmunkából. A film leghíresebb jelenetében (ami a cselekmény szempontjából ironikus módon szükségtelenül hosszú) a háborúban harcolt Murakami magát veteránnak „álcázva” merül el Tokió utcáinak hétköznapi mocskában és tömegében, piti bűnözők és szegények között kutatva. A képek (sok dokumentumfelvétellel, amit a Godzilla későbbi rendezője, Ishiro Honda rögzített) nyomasztóan monotonok – Kurosawa egyik lepusztult, túlzsúfolt helyszínről vág a másikra, mégis minden ugyanolyan, és a néző hamar ráébred, hogy ebbe a reménytelen, vigasztalan közegbe illik maga Murakami is.

A főszereplőnek az arctalan sokasággal, sőt, a bűnözőkkel való azonosulása a film mondanivalójának alappillére. A fegyverét ellopott nő, akinek – bizonyíték hiányában – csak a jóindulatában bízhat, végül megszánja Murakamit, és elmondja neki, amit tud. Sőt, fizet neki egy sört és egy kis ételt, melléfekszik a szabad ég alatt, és a csillagok szépségéről beszél neki. A háború utáni Japánban uralkodó állapotok még az ellentétes pólusokat is közel hozzák egymáshoz, a mindennapi szenvedések rendőrt és bűnözőt is összekötnek – a legkétségbeesettebb pillanatokban is megnyilvánuló mély humanizmus Kurosawa pályafutásának egyik állandó jellemzője.

Ennek a végpontja természetesen a Murakami és a fegyverével ölő Yusa (Isao Kimura, belőle lett A hét szamuráj fiatal Katsushirója) közti párhuzamok feltárása. Mindketten a háború veteránjai, mindkettejük vagyonát ellopták, amikor hazatértek a frontról – egyikük a bűn felé fordult, a másik rendőr lett. Sato számára ennyi elég, hogy protezsáltját jónak, Yusát rossznak bélyegezze, de a tipikus zöldfülű-veterán felállás itt ideológiailag fordított. A tapasztalt Sato fekete-fehér világnézete elavult a háború utáni világban, és nem elég a front borzalmait átélt Murakaminak, akit gyötör, hogy nem képes azonosítani a hasonló körülmények szülte döntések közti éles különbséget. Nem tudja megfogni azt a pillanatot, ami nem a bűnbe lökte, mint Yusát, hanem egy tisztességes élet felé. A neveltetés, a környezet, a tapasztalatok vagy pusztán valamiféle véletlen játszott közre? Kurosawa nem ad választ, marad a kétely, a bizonytalanság, és Murakami megszállottjává válik a nyomozásnak. Bár a Yusa és közte lévő különbség világosan megmutatkozik a tetteikben, a hasonlóságok még a legvégén is makacsul tartják magukat.

Amikor végre találkoznak, és a cselekmény kifut a bő két órája várt fináléra, a gondosan épített feszültség nem egy precízen koreografált összecsapásba torkollik, drámai ököl- és pisztolypárbajjal (ellenben a hajszaindító pillanat, az első szemkontaktussal és a felismeréssel, igazi képi bravúr). A testőr vagy A hét szamuráj lenyűgöző akciójelenetei még váratnak magukra, Kurosawa, pályájának ebben a szakaszában másképp viszonyul az erőszakhoz. Ahogy A vihar kapujában esetében, a harc itt is esetlen, nyomorúságos, piszkos és kétségbeesett, híján van mindenféle dicsőségnek és hősi manírnak. Murakami és Yusa földön, vízben, sárban hemperegnek, koszosan és kimerülten, a köztük lévő hasonlóságok vizuális megerősítéseként néhány beállításban még megkülönböztetni sem lehet őket.

Mintegy végső cáfolataként Sato egyszerű „jó-rossz” felfogásának, a végül megbilincselt, és saját életének borzalmával, önutálatával szembesülő Yusán szánalmas, rettenetes sírógörcs lesz úrrá, ahogy egy virágmezőn vonaglik, miközben a háttérben éneklő gyerekek haladnak el. A kontraszt csaknem túl markáns, csaknem erőltetett, csaknem giccses – csaknem. Kurosawa már akkor is pontosan tudta, meddig feszegethetők a hatásos történetmesélés érzelmi-dramaturgiai határai (ld. még Sato és Yusa korábbi, mesterien filmezett konfrontációjának csaknem túlzó késleltető eszközeit). Yusa egy szenvedő ember, egy roncs, gyilkos és áldozat egyszerre, akit a történelem megrágott, és a társadalom kiköpött. Az őt és a hozzá hasonlókat sanyargató vágyak és szükségletek felkavaróan gyönyörű ábrázolása az a jelenet, amiben barátnője megmutatja Murakaminak a drága ruhát, amit Yusa a rabolt pénzből vett neki. A nő felveszi, pörög-forog benne, miközben hisztérikusan rikoltozik „örömében”. A főszereplő megkövülve nézi őt egy gótikus horrorokat idéző beállításban: kint az eső zuhog, és az ég dörög, bent a nő táncoló árnyéka vetül a férfi szinte rémült alakjára – a masszív társadalmi elégedetlenség és kilátástalanság, a soha be nem teljesülő vágyak, az áthidalhatatlan osztálykülönbségek, mint valami sarokból kiugró rém, úgy vetik rá magukat Murakamira. A film kiállítása egyébként is pazar: a néhány erőteljes, dinamikus képi csúcspont sem homályosítja el a többi jelenet visszafogottabb vizuális ötletgazdagságát, a mélységélesség variálásától a nyomasztó tömegjelenetekig.

És ha már osztálykülönbségek: ez volt Kurosawa egyik kedvenc témája, amihez mindig visszanyúlt. Markánsan ott van A hét szamurájban is, 1963-as krimijében, a High and Low-ban pedig ez minden konfliktus alapja. A Veszett kutyában az említett jelenet mellett van még egy, ami ezt a motívumot veszi elő. Újabb erőteljes kontrasztként, Murakami és Yusa küzdelmét egy lágy Mozart darab festi alá, amit egy tehetős nő játszik zongorán, egy közeli ház nyitott ablakánál. Yusának három tölténye maradt, Murakami fegyvertelenül találja szembe magát vele. Végsőkig elszánt, kemény tekintete csöppnyi kétséget sem hagy afelől, hogy mindhárom golyót belelöveti magába, ha ez az egyetlen módja, hogy kivegye ellensége kezéből a további gyilkolás lehetőségét (Mifune játéka itt szinte félelmetes erejű). Az első lövés eldördülésekor a zongorázó nő feláll, kinéz az ablakon, és ahogy meglátja a távolban, fák között egymással szemben álló két rongyos, koszos alakot (akár egy szamurájfilmben), csak ásít, és teljes érdektelenséggel fordul vissza a zenéjéhez. A szakadék áthidalhatatlan, a pórnép kicsinyes drámái még akkor is irrelevánsak a felsőbb rétegeknek, ha az ő küszöbükön játszódnak le. Csak egy férfi üldözi megszállottan, fáradhatatlanul a saját árnyékát – avagy az embert, aki lehetett volna, és aki kevés híján lett is.

2011. március 31.

Aszfaltdzsungel

„Crime is only a left-handed form of human endeavor.”

A nyitójelenetben a keménykötésű Sterling Haydent látjuk, ahogy egy kihalt városrész oszlopai közt bujkál a távolban cirkáló rendőrautó elől. És máris „bent” vagyunk. Az alvilág piszkos, veszélyes, sötét bugyraiban, és ezúttal nem külső szemlélőkként, nem ártatlanul bajba keveredett, tisztes polgárokként, nem az utca megtisztításáért dolgozó detektívekként, hanem lecsúszott, napról-napra élő, a világtól elidegenedett piti gengszterekként. Mi vagyunk a rablók, és ha kell, a gyilkosok, akik végrehajtanak egy nagy, tökéletes, és elronthatatlan melót, ami az első alkalommal tökéletlennek bizonyul, és elromlik, és onnantól kezdve várhatunk, menekülhetünk, küzdhetünk, de nincs visszaút. Az életünk lassan összeomlik.


Mindössze 10 év alatt John Huston két hatalmas mérföldkövet adott az amerikai filmgyártásnak – és most ráadásul csak egy műfaj, a krimi keretein belül beszélünk. Az 1941-es A máltai sólyommal elindította a pár év alatt rendkívül népszerűvé vált film noirok hullámát, az 1950-es Aszfaltdzsungellel pedig merészen megváltoztatta a képet, ami azok sötét karaktereiről alakult ki a nézőkben. Ellentétben a ’30-as évek megalomán, abszolút uralomra törekvő, ámokfutó gengsztereivel (Kis cézár, ami éppúgy W. R. Burnett egyik könyvén alapszik, mint az Aszfaltdzsungel) és a ’40-es évek kiábrándult, olykor saját szubkultúrájukból is kilógó antihőseivel (Magas Sierra, aminek szintén Huston írta a szkriptjét), ezek az alvilági alakok egyszerű emberek, örömökkel, gondokkal, vágyakkal, erényekkel és hibákkal, mint mindenki más, csak történetesen nem cipőt pucolnak, buszt vezetnek, vagy irodában dolgoznak, hanem bankot és ékszerboltot rabolnak ki. Nem hatalomról meg luxusvillákról ábrándoznak, hanem elvesztett családi farmjuk visszavásárlásáról, vagy szűkölködő feleségeik és gyerekeik életének egy fokkal kényelmesebbé tételéről. A „gonoszságok” mögé hétköznapi, emberi érzelmek és célok kerültek, amikkel a nézők azonosulni tudtak – az Aszfaltdzsungel humanizálta a bűnözőket, a cenzorok pedig csak pislogtak zavarukban.

Ezekkel az addig példátlanul realisztikus és árnyalt karakterekkel készítette el Huston az első igazi „heist”-filmet, ami részletesen mesél el egy bűncselekményt a tettesek szemszögéből (pedig a könyvben még a rendőrség, itt csupán a legszükségesebbre redukált szempontja volt a hangsúlyos). Az Aszfaltdzsungel egy ékszerrablás története, a később tipikussá váló, hármas tagolásban: 1: a csapat összeszedése, és a felkészülés, 2: a rablás kivitelezése (a 10 perces, zene nélküli jelenet önmagában hagyományteremtő, bár ennek a feszültségdózisán a későbbi „utánzók” némelyike még sokat emelt), és félresikerülése, 3: a menekülés és a tragikus következmények. Az olyan ’50-es évekbeli noiroktól kedve, mint Dassin Rififije és Kubrick The Killingje, az olyan későbbi klasszikusokon át, mint az Ocean’s Eleven és Az olasz meló (nem beszélve ezek remake-eiről), a kortárs A banki melóig, mind Huston remekművére vezethető vissza.

A rablás szellemi gazdája a börtönből frissen szabadult lángelme, a vérprofi és jéghideg, ugyanakkor udvarias és kellemes modorú úriember, Erwin Riedenschneider (Sam Jaffe majdnem ellopja az egész filmet), de a sztori a folyton leégett, piti, ám öntudatos és büszke erőember, Dix Handley körül forog. Sterling Hayden élete alakítását nyújtja, tökéletes a szerepben, leszámítva talán csak a film noir örök dühös emberét, Robert Ryant, senki nem tudta volna akár csak hasonlóan jól hozni ezt a karaktert. Ő, Riedenschneider és társaik azért is nyerhetik el oly könnyen a nézők szimpátiáját, mert bűnöző mivoltuk ellenére van bennük becsület és lojalitás, ami a körülöttük lévőkből – még azokból is, akik a törvény másik oldalán operálnak – látványosan hiányzik. A bukméker Cobby, akin keresztül a banda a balhét szervezi, a rendőrség első nyomására feldobja a társait, az ügyvéd Emerich, aki a pénzt adja a művelethez, megpróbálja átverni őket, hogy egyedül léphessen le a zsákmánnyal, a körzet nyomozója pedig természetesen pofátlanul korrupt, és csak a saját zsebére dolgozik.

A filmben ugyan nincs klasszikus értelemben vett femme fatale, a nőknek mégis fontos szerep jut, ahogy jellemző módon csak annyi időre lépnek elő a háttérből, hogy akaratlanul is jóvátehetetlen károkat okozzanak. A betegeskedő feleségére ráunt Emerich azért kényszerül társai elárulására, mert egy fillére sincs, amióta fiatal, szexbomba szeretőjét tartja el (Marilyn Monroe valósággal ragyog – nem véletlen, hogy Joseph L. Mankiewicz ezt látva szerepet adott neki a Mindent Éváról című filmjében), Riedenschneider pedig azért kerül rendőrkézre, mert megbabonázva bámul egy érzéki táncot lejtő tinédzserlányt egy útszéli bárban, ahelyett, hogy a mexikói határ felé iszkolna. Dix barátnője, Doll (Jean Hagent később az Ének az esőben-ért jelölték mellékszereplői Oscarra), ugyan sem közvetve, sem közvetlenül nem felelős semmiért, viszont tökéletesen illik a szürke, búbánatos, ütött-kopott városképhez éppúgy, mint a leharcolt Sterling Haydenhez – nyoma sincs rajta mindannak a bájnak és ragyogásnak, ami a korabeli stúdiófilmekben a női szereplőket jellemezte.

Ebből a tökéletesen sötét, faltól falig bűnnel tapétázott noir panoptikumból csak a példásan tisztességes, dicső bűnellenes keresztes hadjáratot folytató rendőrkapitány karaktere lóg ki (valószínűleg a stúdió nyomására került a filmbe a korrupció ellenpontjaként, aminek akkoriban nagyon nem örültek a cenzorok, és a filmek felé ezt az ollójuk csattogtatásával kommunikálták). A sztori végén egy tökéletes politikus géppuskaszájával ontja kliséktől recsegő, didaktikus példabeszédét bűnről és igazságról, aminél más filmben és más körülmények közt csúnyán kilógna a lóláb. De Huston az egészet zárójelbe teszi, mert mindez a piszkos zsarun kiakadt újságírók mikrofonjainak kereszttüzében hangzik el, és ily módon irhamentő kirakatszövegnek hat, amiből szinte érezni a cinizmust, és az iróniát (ami egyébként sem állt távol a rendezőtől, ld. még: a hőn áhított ékszerzsákmány a cselekmény sorsszerű előre gördülése folytán nemhogy értéktelenné, de ráadásul teherré válik).

Akció szinte egyáltalán nincs az Aszfaltdzsungelben, tempója ennek ellenére gyors és töretlen. Az erőszak csak egy-két alkalommal szabadul el, de akkor hirtelen és intenzíven, és még azelőtt vége van, hogy a néző feleszmélne: a sorsdöntő események egy-két pillanat alatt játszódnak le, aki például a rablás utáni elszámolás során egyet pislog, az lemarad a több végzetes következménnyel is járó ólomcseréről. A film többnyire drámaian csendes, Rózsa Miklós zenéje összesen két alkalommal csendül fel (az elején és a végén), Huston inkább a díszletekkel, a helyszínekkel teremt atmoszférát. A ritkán felbukkanó városi képek sötétek és ridegek, a cselekmény főleg kopott, lelakott, súlyos árnyékokkal terhelt belsőkben bonyolódik, ami erősíti az elidegenedés, a klausztrofóbia egyre hangsúlyosabb, depresszív érzetét. Ahogy közeledünk a végkifejlethez, a még élő és szabadon lévő bandatagok körül mintha zsugorodna a tér, mind a kamerabeállításoknak, mind a helyszíneknek köszönhetően.

Aztán a zárójelenetben a szűk belsők kinyílnak, és kint találjuk magunkat a természetben, távol a koszos, bűnös nagyváros zajától, ahogy Dix végre eljut családja egykori farmjára, aminek visszavásárlása volt élete álma. De nem pénzzel a zsebében érkezik, hanem golyóval a hasában. A sztori első felében lövik meg, lassú haldoklása bő egy órát tesz ki a vásznon, amivel Huston már-már operai szintre emeli sorsának beteljesülését. Itt, a főcím óta először, teljes pompájában harsan fel a zenekar is, hogy hatalmas érzelmi erővel támogassa a tragikus véget, az elmúlt óra klausztrofób közelképeinek feszültsége pedig egy gyönyörű totál szomorú katarzisában oldódik fel. A halál a régóta visszatartott levegő kieresztése. A vállakat nyomó súlyok legördülése. Megkönnyebbülés, megpihenés. Az Aszfaltdzsungel benne van Huston három legjobb rendezésében, és nála ez nem kis szó.

2011. március 7.

Desperate

15 perc múlva éjfél, Steve Randall teherautósofőr az asztalnál ül, és egy pisztoly csövével néz farkasszemet. A fegyver gazdája pontban 12-kor tervezi agyonlőni. Költői igazságszolgáltatás: akkor sütik meg öccsét a villamosszékben rendőrgyilkosság miatt, és ezért Randallt hibáztatja. Az idő kínos lassúsággal vánszorog. A gyilkos utolsó vacsorát ajánl fel, és biztosítja áldozatát, hogy nem akarja megfosztani egyetlen perctől sem. Várnak. Az arcok izzadnak, remegnek, komorak és elszántak. Negyed óra még sosem volt ilyen hosszú – mikor legközelebb az órára nézünk, még mindig csak pár perc telt el, pedig mintha időtlen idők óta várnánk már. A gyilkos sem tudja nem kommentálni: „Who was it said time flies?”


Anthony Mann forgatott jó néhány remek film noirt és westernt, nem egy közülük jobb is, mint az 1947-es Desperate, de ennél a bő ötperces jelenetnél izgalmasabbat egész pályafutása alatt nem rendezett. A helyiség fényviszonyai, az egyre hangosabban ketyegő óra, és az arcokról készült közelik szinte elviselhetetlen feszültséget gerjesztenek, és amikor egy kopogás megtöri a nyomaszó csendet, az olyan, mintha egy bomba robbanna az ajtó túloldalán. Ha Hitchcock látta valaha ezeket a képsorokat, biztosan emelte a kalapját.

A B-noirok egyik névtelen „ismerős arca”, Steve Brodie játssza Steve Randall teherautósofőrt, akit egy régi barátja, Walt Radak felbérel egy éjszakai szállításra. Túl későn ébred rá, hogy a munka illegális – végül egy rendőr életébe és Walt öccsének szabadságába kerül a dolog. Steve-nek menekülnie kell, nem csak a bűnözők, de a rendőrök elől is, ugyanis mielőtt tisztázhatná magát, biztonságba kell juttatnia terhes feleségét.

A Desperate a „világosabb” noirok sorába tartozik, főhőse egy ártatlan ember, akit ismerősei rántanak le a bűn sötétségébe. Mint ilyennek, van esélye a menekülésre, míg az eleve alvilági körökben mozgó noir-hősökre tipikusan ólommérgezés vár a történetük végén. Ez a koncepció itt erősíti a noirok jellegzetes álomszerűségét – Steve mintha egy rémálomba csöppenne, amikor bűnözők gyűrűjében találja magát a félresikerült éjszakai meló után. Eleinte fel sem fogja, mekkora bajban van, gondolja, hogy egyszerűen csak kisétál a lakásból, és háta mögött hagyja az egészet, mint egy kellemetlenül hosszú munkanapot. Egy alapos összeverés kell, hogy ráébredjen a helyzet komolyságára. A brutális jelenetet Mann egy himbálózó mennyezeti lámpa szinte túlvilágian táncoló fényénél veszi fel. Steve immár egy másik világba került.

A Desperate egyenetlen film. Nagyszerűen indul, és nagyszerűen ér véget (az említett „várakozás éjfélre”-jelenet utáni lépcsőházas finálé nem kevésbé emlékezetes), de cselekménye csúnyán elakad félúton, pedig a játékidő alig haladja meg a 70 percet. A szökésben lévő házaspár rokonoknál húzza meg magát, akiknek a kérésükre tartanak egy újabb, „tisztességes” esküvőt, egy seriff majdnem elkapja őket, Walt egy korrupt magánnyomozót bérel fel a megkeresésükre, de ezek nagy része puszta közjátékként zabálja a játékidőt. A nagyjából fél évet felölő cselekmény (a bűntény elkövetésétől a rendőrgyilkos öccs kivégzéséig) ritmusa így megtörik, darabossá, epizodikussá válik, és majdnem a semmibe veszik. Szerencsére Mann időben észbe kap, és folytatja a megfeneklett történetet.

Steve Brodie-tól közepes alakításra futja, és még egy ártatlanul megvádolt hőshöz képest is egy kicsit túl naiv és túl tiszta – olyannyira, hogy amikor a végén fegyvert fog, hogy saját kezűleg vadássza le Waltot, nehezen akaródzik elhinnünk, hogy képes ilyesmire. A film emlékezetes alakítása Raymond Burr nevéhez fűződik: szokása szerint az antagonista, azaz Walt szerepében biztosítja róla a nézőt, hogy időnként végigfusson a hideg a hátán (a legtöbben a Hátsó ablak gyilkosaként emlékezhetnek rá, de Mann legjobb noirjában, a Raw Dealben is ő volt a mumus). Ahogy halálos nyugalommal és tökéletes elszántsággal várja az éjfélt, a gyilkolás, a bosszú pillanatát, az félelmetes. Nem akarnál egy helyiségben lenni azzal a tekintettel. Ott bujkál benne mindaz a sötétség, ami a műfaj sajátja.

2011. február 4.

The Breaking Point

„Elsétálsz, ha meglátsz olyasvalakit közeledni, mint én.” Mondja a becsületes hajóskapitánynak egy illegális üzleteket bonyolító sötét alak Mexikóban. „De ha bajba kerülsz… te sem különbözöl mástól.” Tudja, miről beszél: ekkorra a családjáról gondoskodni kénytelen, komoly pénzszűkében lévő kapitány elvei már elhajlottak. És ennyi elég, hogy elinduljon egy veszélyes úton, amin csupa hazugság, sötétség, vér és gyilkosság várja – és talán halál. A „csak most az egyszer”, a „nincs más választásom”, és az „utána megváltoztatom az életem” mind olyan önigazolások, amik a jó szándékú, ártatlan embert előzékenyen vezetik oda, ahová soha nem kellene eljutnia: a film noir birodalmába.


Hemingway Gazdagok és szegények című könyvét először Howard Hawks adaptálta filmre 1944-ben – legalábbis papír szerint. A Humphrey Bogart és Lauren Bacall főszereplésével készült Egyszer fenn, egyszer lenn ugyanis olyannyira eltért az alapanyagától, hogy inkább hasonlított egy könnyed hangulatú Casablanca-utánérzésre. Hat évvel később viszont éppen annak rendezője, Kertész Mihály vette újra elő a könyvet, és forgatott belőle egy sokkal hűbb adaptációt, ami a sztori mellett megtartotta a könyv komoly hangvételét, realizmusát és társadalmi üzenetét is.

Harry Morgan (John Garfield egyik legjobb alakítása) abból él, hogy kis hajójával horgászokat utaztat a tengeren. Keresete éppen csak elég arra, hogy felesége és két kislánya feje fölött legyen tető, a tányérjukon pedig étel. De amikor egy utasa Mexikóban fizetés nélkül felszívódik, és a pénz nélkül még a kikötőt sem tudná elhagyni, kénytelen-kelletlen elvállalja egy csapat kínai Amerikába csempészését. A dolog azonban rosszul sül el, és Morgan önvédelemből agyonlövi megbízóját. A rendőrség a nyakára akaszkodik, az adósságok pedig lassan teljesen ellepik – felesége határozott kérése ellenére végül elvállal egy újabb, még veszélyesebb illegális munkát.

A körülmények hatására bűnre kényszerülő ember története jól és régóta ismert (már a ’30-as évek gengszterfilmjei is erre alapoztak, ennek legmarkánsabb példája A viharos húszas évek), amiben a The Breaking Point kiemelkedik hasonszőrű társai közül, az a szereplők motivációinak és reakcióinak szokatlanul alapos ábrázolása. Morgan elsősorban ugyan a pénz miatt teszi, amit tenni kénytelen, de döntésébe más faktorok is belejátszanak. Balul elsült embercsempésző akcióján nem képes túltenni magát, kínozza a kudarc és az emberölés utóíze. Hiába biztosítja róla szerető felesége, hogy nála férfibb férfit nem hord hátán a Föld, neki bizonyítania kell. A tét nem „csupán” az, hogy családjának lesz-e mit ennie, hanem az is, hogy ő, mint férfi, mint férj és apa, képes-e megtenni azt, ami szükséges. Erejének, férfiasságának elillanását érzi, így utolsó hajóútjára, aminek során egy lóversenypálya bevételét elrabló csapatot kell kimenekítenie a bűntény helyszínéről, úgy készül, mint egy háborúra.

De nem ő az egyetlen, akit bizonyítási vágy gyötör. Felesége, a csinos, de öregedő és szürkülő Lucy keserűen veszi tudomásul, hogy Morgan, ha csak mellékesen és futólag is, de szemet vetett egy fiatal, szőke lányra. Számára ez jelenti a címbeli „töréspontot” – új frizurával próbál éveket lefaragni a korából, olyan kétségbeesetten igyekszik felhívni magára gondokba merült férje figyelmét, mintha a világ sorsa múlna rajta. Közben a háttérben ott húzódik a több dialógusban is említett recesszió, és a sötét alakokkal és hullákkal szegélyezett film noirt keserű realizmust eregetve járja át a súlyos egzisztencialista dráma.

Talán még jobban, mint elsőre hinnénk. A zárókép a zsáner történetének egyik legmegrázóbbika, miközben pedig semmi köze nincs a főszereplőhöz. Morgan hajóstársát és barátját, a fekete bőrű Wesley Parkot, a gengszterek úgy lövik le menekülés közben, mint egy kutyát – sőt, még úgy se. Egyszerűen bosszantja egyiküket, amikor megszólal, ezért beleereszt két golyót. Később a hulláját, mint valami feleslegessé vált nehezéket dobják ki a hajóból. A film végén Park kisfia értetlenül áll a mólón, senki nem szól hozzá, senkit nem érdekel, még az odagyűlt tömeget eloszlató rendőr sem törődik vele. A fehér emberek története véget ért, egy tisztességes néger halálának pedig nincs semmiféle következménye. Isten hozott Amerikában, az álmok és lehetőségek hazájában!

 

2010. december 21.

Idegenek a vonaton

Az első jelenetben még csak két pár cipőt látunk, ahogy gazdáik egy pályaudvaron igyekeznek az induló vonat felé. És már tudjuk, hogy baj lesz. Tudjuk, hogy a rikítóan kontrasztos, már-már bohócszerű fekete-fehér cipő viselője valamiképp agresszorként lép majd fel a fegyelmezett, hagyományos fekete lábbelijében lépkedő férfi életében. És valóban: onnantól kezdve, hogy cipőik véletlen összekoccanása kommunikációt szül köztük, nyomasztó és sötét, gyilkossággal és felszín alatt forrongó szexualitással szegélyezett útra lépnek, aminek végén életre-halálra menő összecsapás várja őket egy megvadult vidámparki körhinta őrült forgatagában.


Két férfi két problémával. Guy Haines sikeres teniszjátékos, akinek felesége, Miriam megcsalta, és akitől szeretne elválni, hogy hozzámehessen új szerelméhez, Anne-hez, egy szenátor lányához. De a „boldogságot mindenfelé kereső” Miriam nem hajlandó kilépni a házasságból. Bruno Anthony „anyuci kicsi fia”, egy átlagember, akinek apja a szálka a szemében – meg van ugyanis győződve róla, hogy fia nem épelméjű, és segítségre van szüksége. Bruno röviddel összeismerkedésük után, sajátos ajánlatot tesz Guynak: megöli neki Miriamet, ha Guy cserébe végez az ő apjával. Mivel mindketten idegeneket gyilkolnának meg, látszólag nem lenne motiváció, amiből a rendőrség ki tudna indulni. Guy elneveti a dolgot, de Bruno hamarosan teljesíti az „alku” rá eső részét.

Miriam meggyilkolása az egyik legjobb jelenet, amit Alfred Hitchcock valaha forgatott. Bruno távolról követi, és figyeli az esti, kisvárosi vidámparkban szórakozó és kacérkodó nőt, akit még fel is ajz az idegen távolról sem diszkrét érdeklődése, dacára annak, hogy két vele lévő udvarlója nyilvánvalóan szexuális kompenzációra számít fáradozásaiért cserébe. Bruno a „szerelmesek alagútján” is áthág csónakjával a nő és hódolói nyomában, és amikor egyedül marad, megközelíti. Csak Miriam arcát látjuk, ahogy megfordul, szemüvegén visszatükröződik a beazonosítása érdekében, Bruno által gyújtott öngyújtó lángja, majd a férfi két keze elkapja a torkát. A zene, a szokásostól eltérően, nem sikkant fel ijedtében (Dimitri Tiomkin score-ja egyébként végig lenyűgöző), Miriam száját nem tudja hang elhagyni, szemüvege nesz nélkül huppan a puha, füves talajra. A némaságot még nyomasztóbbá teszi, hogy az addig briliáns módon visszafogott jelenetet ezután a nő leesett okuláréján, nyugtalanítóan torz képként tükröződve látjuk tovább. Nem mintha Robert Burks operatőrnek nagy szüksége lenne efféle trükkökre, játéka a fény-árnyék hatásokkal egyébként is az egyik legemlékezetesebb a film noirok történetében (ezért és a Meggyónomért is jobban megérdemelte volna az Oscart, mint a későbbi Fogjunk tolvajt!-ért.)

Brunót Robert Walker játssza, aki addig leginkább kedves fickókat alakított filmjeiben. Bizalomgerjesztő, joviális arca itt kis idő elteltével sajátosan cinikus maszkjává válik a mögötte megbúvó gyilkos zsarolónak. És Walker félelmetesen jó: robbanásra kész, ravasz, alattomos pszichopata, akinek megnyerő mosolya mögül figyelmeztetés nélkül tör elő a női nyakakat szorongató vadállat. A film egy újabb csúcspontja, amikor Bruno, ahogy mindenfelől beszivárog Guy életébe, megjelenik a főhős leendő apósának partiján, és két idős nőt kezd szórakoztatni a gyilkossággal kapcsolatos elméleteivel. Mikor meglátja Anne húgát, Barbarát, aki hasonlít Miriamre, az egyik idős nő mímelt, játékos fojtogatása halálosan komollyá válik. A jelenet hátborzongató: a kamera először Barbara arcát mutatja, ahogy kiül rá az iszonyat, majd Brunóét, ahogy úrrá lesz rajta valami vérfagyasztó megszállottság, és zsigereinkben is érezzük, hogy kezeivel valami szörnyűséget művel a képen kívül.

A két főszereplő kapcsolata jóval összetettebb és mélyebb annál, amit a zsarolás és a gyilkosság témái önmagukban megszabnának. Hitchcock egyszerre teszi őket egymás ellentéteivé, és egymás kiegészítőivé. Bruno Guy sötét vágyainak megtestesülése (látjuk utóbbi leplezhetetlen zavarát, amikor a másik ajánlatot tesz a felesége megölésére), Guy pedig átszakított már néhány célszalagot életében, amire a még mindig önmagát kereső, és bizonytalanságát csaknem gyerekes öltözködéssel túlkompenzáló Bruno mindeddig képtelen volt. Ennek ellenére, viszonyukra a tipikus jó-rossz szembenállásnál sokkal jellemzőbb a rossz és a gyenge küzdelme: Bruno ez egyszer biztos magában, pontosan tudja, mit akar, míg Guy félelemmel és bűntudattal telve sodródik (ártatlansága dacára is csatlakozik az árnyékok közt – és (kerítés)rácsok mögött! – bujkáló antagonistához, amikor a rendőrök megérkeznek a házához felesége halálhírével), és csak reagálni képes, csak akkor cselekszik bármit is, ha már nincs más választása.

Kapcsolatukat tovább bonyolítják a hol jobban, hol kevésbé rejtett homoszexuális felhangok. A kiindulási pontként felhasznált Guy-Anne-Miriam szerelmi háromszög Guy-Anne-Bruno szerelmi háromszöggé módosul, és bár ez csak utalások szintjén van jelen, nyilvánvaló, hogy az anyjával élő, elfojtott vágyakkal teli Bruno nem kizárólag az apja megöletése miatt jár Guy nyakára. Kérdéses ugyan, hogy Hitchcock mennyire szánta ezt a vonalat hangsúlyosnak (mindenesetre ne feledjük, hogy már eljátszott ezzel a motívummal A kötélben is, amiben az itteni főhőst alakító Farley Granger feminin vonásokkal gazdagította cinkostársi kapcsolatát John Dallal), de az tény, hogy a karakterek bármelyik interakciójába könnyedén belelátható. (Patricia Highsmith eredeti regényében ez legfeljebb nagyon finom sugallatként van jelen.)

Az elfojtott vágyak és a felgyülemlett feszültség végül a gyilkosság színhelyéül is szolgáló vidámparkban robban ki, Guy és Bruno végre nem csupán verbális, hanem fizikai ütésváltása során. A rendezőhöz méltón a finálét egy hosszú, párhuzamos suspense szekvencia vezeti fel (Guy teniszmeccse és Bruno erőlködése, hogy kihalássza a csatornába esett bizonyítékot, amivel besározhatja a főhőst), a tényleges összecsapásnak pedig epikus hangulatot kölcsönöz, hogy egy elszabadult, ámokfutó körhintán játszódik le (megintcsak: nem minden szexuális felhang nélkül). A főszereplők erőviszonya még itt is változatlan marad: Guy pusztán a vakszerencsének köszönhetően kerül ki győztesen az élethalálharcból. És ugyan Highsmith könyve teljes egészében mellőzte a happy endet, mivel Hitchcock máshogy bonyolítja a cselekmény fonalát, nála nincs értelme „büntetni” a főhőst. A film minden szempontból inkább szól Brunóról, mint a szituáció viharaiban hánykódó Guyról, így ez azon kevés noirok egyike, amiknek erejét nem csökkenti a pozitív végkicsengés.

És ha mindez még nem lenne elég, az Idegenek a vonaton ráadásul megfogalmazta a film noir egyik legfontosabb alaptételét is (természetesen Bruno szájából hangzik el): „Mindenkinek az életében van valaki, akitől meg akar szabadulni.”

2010. december 1.

Meggyónom

A film noir és a pályafutása nagy részében a bűn témáját boncolgató Alfred Hitchcock összepárosítása teljesen evidensnek tűnik, ám nyilván oka van annak, hogy ebben a műfajban, viszonylag sok próbálkozása ellenére, csupán egyszer sikerült maradandót alkotnia (Idegnek a vonaton). És az ok egyszerű: Hitchcock a suspense mestere volt, de a film noir jóval több, mint „csak” suspense. A film noir az erkölcsi vákuumról szól, az ellenállhatatlan, romba döntő vágyról, az emberben lakó gonoszról, a világ mocskosságáról, a hatalmas szürkeségről, ami a leginkább csak elméletben létező fehér és fekete közt húzódik. Márpedig Hitchcock legtöbb filmje (ideértve a nagy klasszikusokat is) inkább egy adott, briliáns módon kidolgozott szituációra épül, és nem annyira az emberekre, akik belekeverednek. Így a lélek mélyén kutakodni igyekvő Meggyónomnak pont a legizgalmasabb, legérdekesebb aspektusa marad kiaknázatlan: az emberi tényező.

Logan atyának egy nap szörnyű bűnt gyón meg gondnoka, Otto Keller: meggyilkolta az ügyvédet, akinél kertészként dolgozott. Logan természetesen az ügyben nyomozó rendőrség kedvéért sem törheti meg a gyónási titoktartást, viszont ebből adódó zavart viselkedésével felhívja magára a figyelmet. Amikor kiderül, hogy az áldozat zsarolta feleségét, Ruth-ot és Logant, amiért azok régen viszonyt folytattak egymással, a pap válik az első számú gyanúsítottá.

Paul Anthelme 1902-es színdarabja tökéletes noir-alapanyag. Tele van morális dilemmákkal, bűnnel (erkölcsivel és kriminológiaival), vággyal, tragédiával és eleve, az elképzelhető legtisztább típuskarakterek egyikét (pap) keveri egy mélyen felkavaró, mocskos szituációba. Ebben a műben Logannek és Ruth-nak van egy törvénytelen gyereke, és előbbi az akasztófán végzi Keller tette és önnön hite, meggyőződése miatt. Hitchockot és íróit nem lehet hibáztatni, amiért ez utóbbiakat megváltoztatták az adaptációban – a cenzorok haragja azonnal lesújtott volna. Viszont messze nem ezek a film egyetlen elmulasztott lehetőségei, és a többire már nehezebb bármiféle mentséget találni.

Szerepéből adódóan a főhős passzivitásra van kárhoztatva: nem tehet mást, mint kivárja, hogyan alakulnak a dolgok körülötte, hiszen a rendőrséggel nem szabad beszélnie, Kellerrel pedig – érthető okokból – nem akar. A tétlenség nehéz kiindulási pont egy krimiben, de Hitchocknak elvileg van miből dolgoznia. Logan és a gyilkos kapcsolata gazdag táptalaja lehetne egy feszültségteljes, ellentmondásos érzelmektől izzó drámának, ám a kettejük közti kommunikáció félúton teljesen elsikkad, és a film inkább Logan és Ruth sokkal kevésbé érdekes és jelentős szerelmi szálát domborítja ki, nem utolsósorban egy szükségtelenül hosszú flashback formájában.

A főszereplő végig egydimenziós marad, szilárd (avagy: unalmas) szobra egy olyan meggyőződésének, aminek alapjait az írók látványosan elmulasztottak lefektetni. Krisztusi áldozathozatalát ráadásul kicsit sem kifinomult eszközökkel rágják szájba, gondolataiba merülésekor minimum a kép felét be kell töltenie egy ágaskodó Jézus-szobornak. Hitchcocktól ennél elegánsabb megoldásokhoz szoktunk. És Keller még ennél is rosszabb, ő maga a megtestesült sztereotípia: hazug, aljas, manipulatív, kicsinyes, arcátlan és alakoskodó, de csak hogy teljesen biztosak legyünk benne, hogy tényleg az ördöggel cimborál, ráadásul még német is. A film akkor fut végleg vakvágányra, amikor a finálét a nem különösebben tapasztalt írók (egyikük a magyar származású Tábori György) egy unalmas és sablonos bírósági tárgyalásra hegyezik ki, majd egy kínosan kiszámítható és következetlen deus ex machinával oldják fel a konfliktust. Pedig Hitchcock itt végre teljes joggal hozhatná előtérbe a suspense-t, amihez kevesek értettek nála jobban, de a Meggyónom még ezen a téren is középszerű marad.

Ellenben a képi és zenei kivitelezés első osztályú: Robert Burks, aki a rendező állandó operatőre volt az ’50-es évektől, pályafutásának egyik legelegánsabb, legkifejezőbb, igazi noir-esszenciaként értékelhető munkáját tette le az asztalra. A néző arcába tolt Krisztus szobrok hatását persze ő sem tudta visszafogottabbá tenni, de a látszólag nyugodt és letisztult képeken el-eluralkodó súlyos sötétség, a hosszú árnyékok és az éppen elkapott mimikák (mint a gyónás utáni reggeli jelenetében) tökéletes leképezései a felszín alatt háborgó érzelmeknek, az első két jelenet (Keller hazatérése és gyónása) vizualitása pedig egyenesen lehengerlő. Ugyanez a kifejezőerő a fő erénye Dimitri Tiomkin zenéjének is – a komponista, némileg félretéve saját, főleg westernekben kamatoztatott masszív motívumait, lágy hegedűvel zengett gyönyörűen, ugyanakkor (bal)sejtelmesen romantikus dallamokat. Zenéje sokkal többet elmond a Loganban dúló érzelmi viharokról, mint Montgomery Clift alakítása vagy a forgatókönyv.

Színészi oldalról a filmet a karizmatikus Karl Malden cipeli a vállán, a tántoríthatatlan, következetes nyomozó szerepében. A főhőst alakító Cliften ellenben látszik, hogy nem szokott ilyen passzív, visszafogott karakterekhez, és a magába forduló ember arckifejezését gyakran összetéveszti a teljes kifejezéstelenséggel, míg a szerelmeként tündöklő Anne Baxter egyszerűen csak halovány – O. E. Hasse pedig nem tehet mást, minthogy átadja magát a figuráját elmosó sztereotípiáknak. Nagy kihagyott lehetőség a Meggyónom. Izgalmas, fordulatos krimiként éppúgy működhetett volna, mint lelkek mélyére hatoló, morális témákat boncolgató drámaként, de végül csak egy gazdag és értékes életmű lábjegyzete lett belőle. Ki emlékezne rá ma, ha nem Hitchcock neve állna rajta?

2010. október 20.

Brute Force

Kevés ennél találóbb cím létezik a filmtörténetben. Jules Dassin éjfekete film noirjának fináléja olyan sokkoló, nyers erőszakorgiát kínál, amihez hasonlót a mozibajáró közönség soha korábban nem láthatott (1947-et írtunk), és nem látott később sem, amíg be nem mutatták Sam Peckinpah Vad bandáját bő 20 évvel később. A korszak börtöndrámáinak legjobbikában Burt Lancaster (mindössze második filmszerepében) próbál kitörni a rácsok mögül, ahol a rabok életét egy szadista, kegyetlen börtönőr keseríti, és a film kezdeti szentimentalizmusát és látszólagos politikai állásfoglalását úgy pusztítják el az elemi és sötét emberi érzelmektől fűtött börtönlázadás brutális képei, mint a foglyok testét a Gatling-ágyúk forró ólomköpetei.

A Brute Force volt a háború utáni amerikai filmkészítés egyik legnagyobb alakjává vált Jules Dassin első kitérője abba a bűnnel, erőszakkal és pszichózisokkal teli sötétségbe, amit film noirnak hívunk (neki köszönhettük később A meztelen várost, a Rififit és Az éjszak és a várost is). Ennek ellenére a kész művön egyáltalán nem érezni semmiféle bizonytalanságot és útkeresést. Igaz, a játékidő első felében majdnem egy nácizmusellenes propaganda benyomását kelti (a kommunizmus 1947-ben még nem váltotta fel teljesen az előző mumust, de pár évvel később már magát Dassint is feketelistára tette a hírhedt McCarthy-bizottság), és félúton kevés híján elveszik a szükségtelen múltidéző érzelgősségben, brutális erejű fináléja azonban elsöpör minden mást – köszönhetően William H. Daniels fenyegető árnyakkal teli, nyers operatőri munkájának, és Rózsa Miklós feszültségtől remegő, a maga módján mégis gyönyörű zenéjének is.

A börtönben Munsey kapitány (Hume Cronyn félelmetesen aljas kis féreg) az élet és a halál ura: az igazgató székére pályázik, de ambíciója nem professzionális. Nagyobb hatalommal nagyobb visszaélési lehetőség jár, ő pedig élvezi, hogy a rabok ki vannak neki szolgáltatva, kedve szerint alázza, töri és gyilkolja meg őket, legfőbb hajtóereje a szadizmusa. Fasisztoid természetére (pusztuljon a gyenge, hogy élhessen az erős) már korán fény derül, és amikor a finálé előtt Wagner zenéjére kínozza az egyik foglyot, hogy információt csikarjon ki belőle, csak a náci egyenruha hiányzik róla. Rejtély, hogy a törvény embereinek negatív fényben való ábrázolását tiltó Hayes-kódex árnyékában ez a karakter hogyan élhette túl a cenzúrát.

A börtön vezetéséért felelős többi tisztviselő sem a szakmája büszkesége. Az igazgató inkompetens, évtizedek óta megszokásból a székében rohadó bürokrata, akinek a hatalma csak névleges, még ha ezt ő maga sem ismeri el, az orvos keze pedig gyakrabban van tele pohárral, mint sztetoszkóppal. Más-más okokból, de mindketten képtelenek rá, hogy bármit is tegyenek Munsey uralma ellen, az egész hely egy morális vákuum. Közben Richard Brooks (Key Largo) forgatókönyve mindent megtesz, hogy magukat az embertelen körülmények közt élő rabokat (a túlzsúfolt börtönben hatan szűkölködnek egy cellában) szimpatikusnak és a körülmények áldozatainak mutassa be.

Ez az a pont, ahol az egyébként nyers, realista, kompromisszumokat nem ismerő film enged a hollywoodi szentimentalizmusnak. A sorban felvillanó flashbackek a noir legnagyobb kliséit és néhány kevésbé meggyőző femme fatale-ját vonultatják fel, hogy az elítéltek éles kontrasztként álljanak az inkompetens és szadista börtönadminisztrációval szemben. Joe Collins (Lancaster tele erővel és energiával) egy kerekesszékbe szorult rákos nőbe szerelmes (csak a villogó neonfelirat hiányzik a feje fölül: „szimpatikus, érző ember vagyok”), egyik társa a felesége által elkövetett gyilkosságot vállalta magára, hogy megóvja őt a börtöntől, egy másik pedig nagyigényű szerelmének lopott méregdrága szőrmekabátot. Dramaturgiailag ezek a jelenetek majdnem feleslegesek, a karakterek megálltak volna a maguk lábán sietősen és némileg hanyagul felvázolt háttértörténetek nélkül is. Épp csak ez esetben a film korabeli posztereit nem lehetett volna kidekorálni a női mellékszereplők csábító pózolásival.

De mindez az érzelgősség a fasizmus elleni politikai ágálással együtt amúgy is semmivé foszlik a finálé közeledtével. A film már akkor kimutatja a méregfogát, amikor a rabok lángszórókkal kényszerítenek egy besúgót egy ipari prés alá (a társadalmon belüli társadalom, vagy ha úgy tetszik, az ellentársadalom bosszúja egy közösséget bomlasztó kívülállón), de akkor szabadul csak el igazán a mozgóképes pokol, amikor megkezdődik a börtönlázadás. Az otthonról, az olyannyira kívánt szabadságból hozott motivációk semmissé válnak, a mészárszék pokoli forgatagában nem számít többé, hogy Collins szerelme meghal, ha nem jut ki hozzá időben, vagy, hogy Soldiert (Howard Duff) áhítattal várják felesége szerető karjai. Az elkeseredett csata egyik oldalán sincs semmiféle hősiesség, csupa negatív, sötét érzelem robban a vásznon, a rabokat féktelen gyűlölet, harag és bosszúvágy hajtja, az utolsó percek lüktetnek a nyers, brutális erőtől, a vad, kegyetlen összecsapás félelmetes intenzitásától.

Ahogy a lángoló őrtorony tetején haldoklik, miután ellenségét állati bestialitással, győzedelmesen a feje fölé emelte, és lehajította az udvaron lázongó társai közé, Collins elégedetten dől el. Nem a szerelme jár a fejében, hanem dühének kielégítése, bosszújának beteljesedése, ahogy a szökési kísérlet másik fejese, Gallagher (Charles Bickford) is mosolyogva hal meg, látva társa diadalát. Hiába prédikál az orvos a zárójelenetben a meghiúsult lázadásról, az elveszett életekről, az nem változtat a lényegen: férfiak megtették, amit meg kellett tenniük, került, amibe került. És ennél nagyobb happy endet úgysem kapsz egy ilyen könyörtelen film noirtól.

2010. augusztus 24.

Hangover Square

Őrület szimfóniára: a századforduló Londonjában egy skizofrén problémákkal küszködő komponista vergődik egy sanzonénekes femme fatale hálójában, miközben az utcákon szaporodnak a hullák, az emberek Guy Fawkesra emlékezve szalmabábukat égetnek, és mindent elborít a sötétség. Semmi sincs rendben, minden kifordult magából, mintha csak a világvége közeledne. A film noir sokat táplálkozott a második világháború után az államokban burjánzó pesszimizmusból, gyanakvásból és nyugtalanságból, így nem csoda, hogy a zsáner 1945 után kapott csak igazán erőre. Ráadásul a háború kellős közepén, a nemzet frontvonalakon harcoló, bátor fiairól szóló tudósítások után aligha akartak a nézők egy olyan Amerikát (avagy Angliát) látni, amiben sötét alakok szervezkednek a hullákkal szegélyezett utcákon. Viszont a műfaj ennek ellenére volt már olyan népszerű, hogy az alkotók alternatívákat keressenek maguknak, így aztán a noir megfertőzte a kosztümös filmeket. Cukor 1944-es Gázlángja után egy évvel jött John Brahm Hangover Square-je, ami az eredeti regény második világháború idején bonyolódó cselekményét visszaröpítette a XIX. század legvégére. És bár a film nem alvilági miliőben játszódik, minden más szempontból tökéletes zsáneresszencia.

Egy fiatal komponista, George Harvey Bone, egy versenyműn dolgozik, ami felkelti a híres karmester, Sir Henry Chapman figyelmét, ráadásul az úriember elbűvölő lánya, Barbara, beleszeret George-ba. Minden nagyszerűen alakul, amíg a férfi meg nem ismerkedik a bárénekes Nettával, aki bájaival ráveszi, hogy hanyagolja a zongoraművet, és inkább neki írjon könnyű és gyors sikert ígérő darabokat. George a női manipuláció és a határidős komponálás egyre fokozódó stressze alatt nyűglődik, időről-időre pedig magánkívüli állapotba kerül, és olyan gyilkosságokat követ el, amikre utóbb maga sem emlékszik.

A Hangover Squere egyfajta variáció a klasszikus Dr. Jekyll-Mr. Hyde témára, azzal a fontos különbséggel, hogy itt nincs szó rejtélyről: az első jelenettől fogva tudjuk, hogy George a gyilkos, így a film a misztikum helyett képes a lelki folyamatok nyomasztó ábrázolására fókuszálni. A sztori pszichológiai aspektusa végig hangsúlyos, és ez egyébként sem áll távol a jellemzően neurotikus és patologikus figurákkal teli noirtól. Az erősödő nyomás alatt egyre inkább összeroppanó George kétségbeesetten igyekszik lavírozni szenvedélyes szerelme és professzionális zenészkarrierje közt, önkívületi állapotban elkövetett gyilkosságai egy zavarodott, felkavart lélek tudatalatti, pusztító gőzkieresztései. De ki más is mozdítaná igazán előre a történet szálait, ha nem a nő?

A két lábon járó érzékiség, Netta szerepében Linda Darnell, a filmtörténet egyik legelemibb femme fatale-ja, igazi manipulatív ribanc, aki pontosan tisztában van vele, hogy milyen hatással van a férfiakra, és mindenféle moralitást kivágva az ablakon, nem rest úgy játszani velük céljai elérése érdekében, mint cica a gombolyagával. De az éremnek persze két oldala van: a testes, jámbor George (Laird Cregar maga az ártatlanság szobra, szinte az arcára van írva: verj át) nem egy ostoba ember, többször is átlát a szitán, és tudja, hogy érzéketlenül, gátlástalanul manipulálják. Csakhogy szíve és lába köze újra és újra meggyőzi, hogy egy hamis mosolyért és a gyönyör érzékien, ám homályosan elrebegett ígéretéért megéri a vágóhídra menetelni. Egyik oldalról visszataszítóan hazug, másik oldalról tragikusan ostoba kapcsolatuk egy London közepén szalmabábukból állított, monumentális máglyatorony tetejének szinte apokaliptikus tisztítótüzében végzi. Zseniális jelenet.

A suspense lélegzetelállító. A nyitányban a zsúfolt, mulatozástól és zenétől hangos londoni utcákon vagyunk. Esteledik, egy lámpagyújtogató teszi a kötelességét, és ahogy fény támad, figyelmünk egy ablakra siklik, amin a kamera továbbra is vágás nélkül, de nyugtalan, zaklatott mozgással úszik keresztül, amíg végül meg nem állapodik egy épp brutális gyilkosságot elkövető férfi szemszögeként. Ezt a félelmetes intenzitást csak az említett máglyás jelenet, és a finálé tudja felülmúlni. Kézenfekvő lett volna a filmet azzal lezárni, hogy George-on egy újabb gyilkos hangulat uralkodik el, de John Brahm nem hagyta, hogy az addig elsődleges fontosságú pszichológiai szál épp a legfontosabb pillanatban szoruljon háttérbe. A tartalom (zenitjére hágó drámai konfliktus) és a forma (képek és zene) olyan mesterien feszültségteljes egységét kapjuk, amit Hitchcock is megirigyelhetett. Ahogy George zenekari kísérettel előadott zongoraműve a felvezetés után egyre monumentálisabbá és gyorsabbá válik (a dicséret a legendás Bernard Herrmannt illeti), úgy szivárognak be a koncertterembe a letartóztatásra gyűlő rendőrök és orvosok, a kamera a zenével és a gyilkos mivoltát végre elfogadó George-dzsal együtt vadul meg. Rendezés mesterfokon – fogalmam sincs, Brahm miért vonult vissza később a tévésorozatok világába.

És amikor George a lángolva omladozó épület közepén játszik a zongorán, ragaszkodva hozzá, hogy befejezze élete főművét, ez lévén az egyetlen, amit nem vehetnek el tőle, az élet tragédiája és beteljesedése kéz a kézben jár a lassan mindent elborító füstben.

2010. július 22.

A meztelen város

New York, éjszaka: a legtöbben alszanak, de nem mindenki. Egy fáradt nő takarít, egy unott férfi rádióműsort vezet, egy lelkes szerkesztő a reggeli újságot készíti elő, elegáns hölgyek és urak partin vesznek részt, két sötét alak pedig egy gyönyörű, fiatal nőt gyilkol meg a lakásán. Ahogy a narrátor fogalmaz a film híres utolsó sorában, nyolc millió történet van a meztelen városban – ez egy közülük.

Ma már nehéz átérezni, hogy milyen forradalmi erejű volt A meztelen város 1948-ban. Jules Dassin az egészet eredeti, külső helyszíneken, azaz New York utcáin és épületeiben forgatta, ami az akkori, szigorúan stúdióközpontú felvételek idején unikumnak számított, és addig példátlan realizmussal csapta arcon a nézőt. Igaz, alig egy évvel korábban már mozikba került Henry Hathaway hasonló körülmények közt készült Kiss of Death című noirja de Dassin ezeket a körülményeket sokkal jobban kihasználta. Merthogy nem véletlen a címválasztás, A meztelen város igazi főszereplője New York maga: a város él, lélegzik, saját arca és egyénisége van, sőt, olykor úgy tűnik, saját akarata. Amikor a finálé lélegzetelállító hajszájában a gyilkos a Williamsburg hídon menekül, mintha csak maga a Nagy Alma súgná neki, hogy fel, fel, a toronyba, mert ha már nincs menekvés, ha már körül van véve, legalább nagyszabású halála legyen. A cselekményt időről-időre megszakító, nem egyszer valós életképek (a munkájáért Oscart bezsebelt William H. Daniels operatőr egy mozgó furgonból, rejtett kamerával filmezte az utca emberét) sem csak a film realizmusához adnak hozzá, hanem még inkább kihangsúlyozzák a helyszín monumentalitását, és azt, hogy amit éppen látunk, az csak egy a lenyűgöző metropolisz számtalan színes, élettel, halállal, reménnyel, keserűséggel, boldogsággal és unott rutinnal teli történetei közül. Vizuális költészetbe foglalt szerelmi vallomás egy városhoz.

A dokumentarista stílus nem csak a képi világig terjed: ellentétben a korszak tipikus rendőrfilmjeivel, A meztelen városban nincsenek jóképű, cinikus, kiégett és keményöklű nyomozók, akik sóhajtozó nők gyűrűjében, romantikus vagánysággal, furmányos nyomok útján jutnak el a pár jobbhoroggal és szigorú tekintettel vallomásra bírható bűnözőkhöz. Az archetípusok helyett igazi emberek vannak, és igazi rendőrmunka. A joviális, ugyanakkor „én vagyok a legokosabb a szobában” mosolyú veterán nyomozó, Dan Muldoon (az Oscar-díjas, és a krimiben egyébként meglehetősen járatlan Barry Fitzgerald ellopja az egész show-t), és lelkes, fiatal társa, Jimmy Halloran szánalmas nyomtöredékekből indulnak ki, reménytelen kihallgatásokat és fárasztó lábmunkákat végezve zsákutcából zsákutcába jutnak, impresszív mesterdetektíves trükkök és Sherlock Holmest megszégyenítő dedukciók helyett pedig inkább az életnek és a véletlennek köszönhetik az ügy felgöngyölítését. Ez a fajta hitelesség (ami visszaköszön a rendező későbbi, Rififi című filmjének zene és dialógus nélküli, 25 perces rablásjelenetében is) csaknem egyedülálló a korszakban, mindössze a CSI ősének tekinthető 1950-es Mystery Street nyújt ilyen részletes betekintést a nyomokkal való szöszmötölésbe.

A realizmusra fektetett hangsúly, „dokunoir” mivolta ellenére A meztelen város messze nem száraz film. A két főszereplő karakterének apró nüanszai (egy-két ugratás itt, néhány poén ott, gyors betekintés a családi háttérbe amott) élettel és szenvedéllyel töltik meg a történetet, és a hozzájuk beszélő, őket bíztató narrátor is szimpátiára készteti a nézőt – egy pillanatig még a fináléban reménytelen helyzetbe kerülő kegyetlen gyilkossal szemben is. Különösen furfangos a halott femme fatale, Jean Dexter figurája. Noha a cselekmény nem kínál különösebben rafinált megoldásokat és váratlan fordulatokat, az, ahogy a fiatal, gyönyörű nő az ügy fokozatos felgöngyölítése során ártatlan, szegény áldozatból lassan az életet vadul habzsoló éjszakai pillangóvá, végül pedig a férfiakat a lába közével manipuláló, egy ékszerrablás-sorozat középpontjában álló, mindenki mást is magával rántó ribanccá válik, elemi erővel húzza alá a noir klasszikus „mindenkinek van valami vaj a fején” motívumát. És mindeközben a város csak figyel. Szenvtelenül követi az eseményeket, és hatással van mindenkire, de rá nincs hatással senki és semmi, nem számít sem élet, sem halál. Elvégre ez csak egy a nyolcmillió történet közül, és pár nappal később az utcaseprők már mint elfeledett szemetet szedik össze a lefolyónyílásokból a Jean Dexter meggyilkolását címlapsztoriként közölt, ronggyá ázott újságokat. <

2010. július 13.

Murder by Contract

1958-ra a klasszikus film noir már a végét járta, de egy mára elfeledett rendező még rúgott egy utolsót, egy jó nagyot, és bár sajátos hangulatú műve, a Murder by Contract messze nem tartozik a zsáner ismertebb (vagy akár legjobb) darabjai közé, de egyvalamit nincs, aki elvitasson tőle: évtizedekkel megelőzte a korát. Csoda, hogy Tarantino sehol nem említi ezt a filmet, mint ihlető forrást (Scorsese viszont igen), és azon sem lepődnék meg, ha Lawrence Block is merített volna belőle kissé bogaras bérgyilkoskarakteréhez, Kellerhez.

Claude egy hétköznapi, tanult ember, rendes állással. Egy nap azonban úgy dönt, hogy mivel ebből a munkából és fizetésből soha az életben nem fogja tudni megvásárolni álmai házát, inkább bérgyilkosnak áll. Valószínűleg nem a Murder by Contract az a film, ami bemutatja, hogy pontosan milyen sötét lelki folyamatok vezetnek ahhoz, hogy valaki pénzért embereket öljön, de pont ide bőven elég ez a „miért ne” attitűd is. Mert ez a meló egyrészt baromi jól fizet, másrészt meg Claude úgy véli, precizitása és érzelmi sivársága alkalmassá teszi a népességredukáló hivatásra – és igaza is van. Egész addig jól megy a bolt, amíg ki nem derül, hogy következő célpontja, aki egy tárgyaláson fontos (túlságosan fontos) emberek ellen készül tanúskodni, egy nő. Claude itt megtorpan – de nem holmi morális aggályból (ez nem egy vívódós-megfigyelős-beleszeretős bérgyilkosfilm), hanem mert a nők „kiszámíthatatlanok”, így nehezebb végezni velük, és dupla pénz járna értük. Ráadásul, igazolva elméletét, egyik merényletkísérlete a másik után vall kudarcot.

Claude kapcsolata a titokzatos, soha meg nem mutatott megbízóval két gengszter, akiknek az a dolguk, hogy ide-oda kocsikázzák, mindig vele legyenek, és megmutassanak, elmondjanak neki mindent, amit a célpontról tudnia kell. De hiába közeledik egyre vészesebben a tárgyalás napja, a gyilkosság megtervezése helyett emberünk inkább a tengerparton barnítja a bőrét, úszkál az óceánban, és várost néz (most mit csináljon, nem járt még Los Angelesben…), miközben két kísérője, a forrófejű, ifjú Marc, és a bölcsebb, nyugodtabb Roger egyre kényelmetlenül mocorognak az ironikus sors által rájuk kényszerített idegenvezetői szerepkörben. A furcsa trió beszélgetései adják a film savát-borsát. Az egzisztencialista Claude a végrehajtott gyilkosságok érzéketlenségével, hűvösségével és precizitásával avatja be Marcot és Rogert élet- és munkafilozófiájába, válaszként pedig vegyesen kap ámulatot, tiszteletet, türelmetlenséget és bosszankodást, és mindegyiket ugyanazzal a közönnyel fogadja – a munkán kívül nem érdekli semmi és senki, legkevésbé az, hogy mások mit gondolnak róla, és elnézve az attitűdjét, az sem hatná meg, ha hamuvá égne körülötte az egész világ. Csak álmai háza maradjon meg. És bár könnyen látható, hogy a három férfi kapcsolata milyen irányba tart, így is élvezet nézni, ahogy okítják és marják egymást. Vince Edwards piszkosul jó a főszerepben, a karakter által megkövetelt minimalista játékának igen beszédes és kifejező faarcával hozza a komoly és a komikus jeleneteket is.

Mert a Murder by Contract nagy erénye, hogy mesterien vegyíti a bérgyilkostrhillert az iróniával és a fekete humorral, a korhoz képest oly ügyességgel és merészséggel játszva a nézői elvárásokkal, hogy nem lehet nem ráaggatni a „posztmodern” jelzőt. Ráadásul, tovább pisálva a műfaji széllel szemben, a film legtöbb jelenete fényes nappal játszódik (pedig Lucien Ballard fényképezte, akinek addigra volt már pár noir a tarsolyában, mint pl. a Kubrick-féle Gyilkosság és a Valakit megöltek Otto Premingertől), és csak a finálé burkolódzik sötétségbe. Ironikus módon pedig éppen ez a sajnos nyúlszívű és kiszámítható finálé a Murder by Contract leggyengébb láncszeme, ez gátolja meg benne, hogy aprópénzből forgatott B-volta ellenére is a nagyok közé emelkedjen. De innovatív stílusa, konvenciókat felrúgó narratívája. és egykedvű, érzelemmentes „miért is ne ölhetnék embereket?” bérgyilkosa így is beleég a nézőbe.

2010. március 22.

Két lány az utcán

A cikk szerzője vendégművész mifelénk, Köllő Killa kisasszony.

1939 furcsa év volt a magyar filmművészetben. A korábbi évekhez képest hirtelen kevesebb lett a vígjáték és pálfordulatként ömött a filmekből a gyilkosság, öngyilkosság, bűnügy, abortusz, nemi erőszak. A szexualitásról nem is beszélve. Bár Karády vetkőzős jelenete a Halálos tavasz-ban sokkolta a erkölcsbizottságot, A két lány az utcán abortusza, meg egyáltalán, André de Toth mind az öt filmje megtűrt, de visszhang és elismerés nélküli maradt ugyanabban az évben. Az, hogy a második világháború előszele mit hozott ki a filmkészítőkből és ennek később milyen következményei lettek mindenképp meghatározták a magyar és a világ filmtörténetét is. Például betiltottak filmeket, amik később kutlikusak lettek, vagy elhagyták az országot zseniális tehetségek. Tóth Endre például André de Toth néven világhírű lett.

A Két lány az utcán erősen kezd: egy laza intróban látjuk, ahogyan egy megesett lányt (Gyöngyi) becsap a vőlegénye, kitagad az apja, elmegy abortuszra, és munkát vállal zenészként egy éjszakai bárban. Aztán egy építkezésen egy fiatal parasztlány (Vica) kimerülésig dolgozik, majd túl kedvesen viszonyul az építészvezetőhöz, aki félreérti (?) és letámadja. A nemi erőszak elmarad, viszont Vica az utcára kerül. Ezen a ködös, szeles éjszakai estén találkozik Budapesten a két lány. Gyöngyi már megteremtett magának egy kétes exisztenciális hátteret az éjszakai zenéléssel, így magához veszi Vicát és elvetetett gyereke helyett nevelni kezdi.

A lányok nehéz, de boldog életét az teszi még boldogabbá, hogy - mintegy mesebeli csoda folytán - Gyöngyi pénzt kap otthonról. Szép házba költöznek, ahol titkolják korábbi kétes életüket és úrilányokként viselkednek. Közben a fiatal Vica beleszeret abba az építészbe, aki korábban meg akarta kettyinteni. Hidegrázós happy end a befejezés, mindenki eléri amire vágyott: Gyöngyi a nemzetközi karriert, Vica a szerelmes erőszaktevőt.

A közvetlenül a háború előtt készült filmben mindennapos problémaként jelenik meg az egyedüllét, cserbenhagyás, abortusz. A rendetlen, zsúfolt környezetet csoda folytán felváltja a könnyednek tűnő jólét. Ötvözi az álomvilágot a kegyetlen valósággal, mindezt erős képi világgal tárja elénk: a boldogság jelképe a letisztult környezet, egyenes vonalak, tágas terek, hosszú árnyékok. Ez a boldogság viszont minden pillanatában tele van szorongással. A Két lány az utcán-ban nincs egyetlen egy nyugodt pillanat sem. Ha a film tartalma szerint megnyugvás áll be a szereplők életében, akkor olyan szédítő képeket látunk, amitől azonnal hányingerünk lesz.

Érdekes, ahogyan a film elején a teherbe esett lánynak híre kél a világban: fokozódó zene alatt látjuk a fülekbe sugdosó asszonyokat, nevető öreg férfiakat, és közben félig áttetszően egy kongó harang látszik végig a képen. A pergő montázsnak egy zakatoló vonat képe vet véget: messze utazik a lány a híre elől. Amikor a film végére befut sikeres zenészként, ugyanezt a montázstechnikát használja Tóth annak megmutatására, hogy híre megy a világban. Szédítő volt az is, ez is. Tóth minden képe, minden utalása, de a humora is elképesztőn friss és nyers. Mindenkivel empatikus, mindenkin nevet, de ami a legfontosabb, nem maszatol, nem leplez és nem húzza az időt műizgalmakkal. Nem a félreértések alakítják a feszültséggel teli eseményeket, hanem az, hogy a problémák azonnal, vagy némi késleltetéssel kimondásra kerülnek. Megtudjuk, hogy a terhes Gyöngyi pasija másik nőt vesz el, 2 percen belül megtudja az egész család, majd az egész falu. Szóval kimondják a problémákat, és a feladat, hogy azokat azonnal meg kell oldani. Sokszor pedig a megoldás gyomorforgató.

Ez Tóth igazi erénye és zsenialitása: minden jelenete, minden felvetése, szituációja valódi és nyers. Hősei vállalják döntéseiket, nem gyötrődnek, folyamatosan megoldásokat találnak és haladnak előre. A konfliktusok abból adódnak, hogy a hősök döntései keresztezik, akadályozzák egymást. Történeteiről, dramaturgiájáról süt a türelmetlenség, süt a határozottság. Szókimondó hősei gyakran elbuknak, aztán újra felállnak, hogy ismét elbukhassanak.

A Két lány az utcán-ban Gyöngyit aggasztja, hogy pártfogoltja egy olyan emberbe szeretett bele, aki korábban megalázta. Próbálja megakadályozni (nyilvánosan, nem titokban, ettől Tóthos az egész), de nem megy, ezért egy idő után magával foglalkozik, a karrierjével, és hagyja, hogy a fiatalok döntsenek, ahogy akarnak. A pár összeházasodik, Vica álma teljesül: egy építészhez ment hozzá, akinek viszi az ebédet minden nap. Az utolsó képben pedig a félig kész házra menetelnek fel boldogan: minden gyönyörű, minden rendben van, de a néző azt várja, hogy ki esik le az erkélyről, ki löki le a házastársát és egyszerűen nem érti, hogyha ennek a filmnek pozitív a vége, akkor miért szédül ennyire. Ez a két csaj túl durva dolgokon ment keresztül ahhoz, hogy beteljesüljenek a vágyaik. És mert a kis parasztlány vágyai beteljesültével aggresszorához vált hasonlóvá.

Amikor a parasztlány találkozik a hajnali utcán a műszakból hazatérő zenészlánnyal, amikor kiderül, hogy ugyanabból a városból származnak, és amikor egy pillanatra elkomorodik az otthonából elűzött, megesett csaj, olyan kiábrándult cinizmussal és megvetéssel szól férfiakról, majd önmaga helyzetéről, ahogyan csak igazán nagy tragédiát átélt emberek szoktak. A két naivából a film végére megszületnek azok a nők, akiket később végzet asszonyaként aposztrofálnak a noirok. Főleg a nagyvilági hegedűművész Gyöngyi lesz ilyen: intelligens, visszafogott, és kiismerhetetlenül titokzatos a múltja, és tele van cinizmussal. A másik lány kapcsán pedig felmerül a kérdés, vajon mikor és melyik épülő ház oldaláról fogja leszédíteni férjét? Vagy vajon miért nézi mosolyogva azt, hogy asszonyokat kemény munkára fognak férje építkezésén - pont úgy, ahogyan őt is kínozták a film elején?

A későbbi termékeny noir-mester öt(!) filmet rendezett 1939-ben Magyarországon, aztán elhúzott Londonba Alexander Kordának segédkezni. Mind az öt film (hihetetlen számnak tűnik) a korban annyira progresszív volt, hogy sem az akkori nézők, sem a későbbi filmtörténészek nem tudtak mit kezdeni vele. Hálistennek a nagyvilági siker igazolta itthon mellőzött tehetségét, ideje lenne itthon is elkezdeni foglalkozni a munkásságával.

2010. március 15.

Kiss of Death

„You want something?” – szegezi a gengszter a kérdést gyilkos tekintettel a nőjének, amiért az csak hitetlenkedve néz rá, miután a férfi egy haverja felbukkanásakor  hazazavarja, akár egy kutyát. Richard Widmark a film noir történetének egyik legemlékezetesebb pszichopatája – és ez még csak az első szerepe volt.

Korábban, a film emblematikus jelenetében, Widmark sátáni vigyorral a képén taszít le a lépcsőn egy tolószékéhez kötözött öregasszonyt. Itt nem árt megjegyezni, hogy 1947-ben járunk, a film noir, azaz a sötét sikátorok, a mocskos nagyvárosok, a kegyetlen gyilkosok, az erkölcstelenség, a femme fatale-ok és a gombamódra szaporodó hullák aranykorában, ami viszont egyben a zsánert teljes élettartamára gúzsba kötő szigorú cenzúra, a bigott Hayes kódex aranykora is volt. Ehhez képest a kamera még csak el sem fordul, amikor a szerencsétlen nő szörnyethal a lépcsőn lefelé gurulva (igaz, egyéb dolgokat – megerőszakolást, és egy öngyilkosságot elkövető karaktert – ki kellett vágni), pedig az efféle csúnyaságokat akkoriban ritkán engedték látni, inkább csak hanggal sejtettek.

A Kiss of Death amúgyis mutat eltéréseket a korszakra jellemző noiroktól. Henry Hathaway az egész filmet (a külső és belső jeleneteket is) New Yorkban, eredeti helyszíneken rögzítette (ahogy az egy évvel későbbi Call Northside 777-et is, Chicagóban), és ez jóval autentikusabb eredményt szült, mint a többnyire stúdiókban felvett, hasonszőrű alkotások esetében. Igaz, Jules Dassin ugyanezzel a módszerrel sokkal nagyobb hatást volt képes elérni A meztelen város című mesterművében, azzal ellentétben ugyanis itt nem érezni annyira, hogy a város él, lélegzik és szinte saját akarata van. Viszont a csaknem dokumentarista hatást keltő külső felvételek meglepően jól passzolnak a stilizáltabb, árnyjátékokkal feldobott belső terekhez (mint pl. az említett tolókocsilelökős jelenetben).

A történetet egy mellékszereplő nő meséli el – a noir egyik védjegyévé vált, karcos, cinikus férfinarráció helyére így egy lágy, reménnyel és aggodalommal teli, nemegyszer szentimentális hang lép, ami a melodráma felé tologatja a filmet (mielőtt a „film noir” kifejezés ismertté vált, egyébként is ebbe a skatulyába sorolták, társaival együtt). Akárcsak a Victor Mature által nagyszerűen alakított, a bűnözőéletbe belefásult, és társai árulásáért rendőrségi besúgószerepével rezignáltan bosszút álló főhős karaktere. A zsánerre jellemző sötét, cinikus és veszélyes érzelmek helyett itt fájdalom, keserűség és fásultság határozza meg a férfi cselekedeteit: a gengszterek világából a remélhetőleg boldog családi életbe, az új életbe menekülne, de általában inkább fáradtan, egyfajta „én már nem tartozom ide” érzéssel, mint igazán elszántan.

Maga a történet egyszerű (tudjuk-tudjuk, rohadt nehéz kilábalni a bűnből), a cselekmény, amellett, hogy gördülékeny és élvezetes, kiszámítható is, és semmiféle meglepetést nem tartogat, sőt, a noirral tipikusan hadilábon álló optimista befejezés félig-meddig még ki is húzza a film durva, alvilági hangulatának méregfogát. Amikor viszont Richard Widmark feltűnik a színen, vele együtt megjelenik az őrület és a kiszámíthatatlanság is. Tekintetében téboly bujkál, hisztérikus röhögései hátborzongatóak, a nyájas, vigyorgó haver álcája mögül pillanatok alatt bújik elő a vihogva öldöklő, totálisan amorális gyilkos – Barbet Shroeder 1995-ös remake-ében a szerepét átvett Nicolas Cage a nyomába sem ért. Nem csoda, hogy Oscarra jelölt játéka után Widmark még jó néhány noirban jeleskedett (Az éjszaka és a város, Véletlen ismertség a South Streeten), a finálé itt neki köszönhetően válik a műfaj egyik legemlékezetesebbikévé, (ebből az emberből istentelenül zseniális Joker lehetett volna), ahogy magát a filmet is főleg neki köszönhetően őrizte meg a filmrajongók kollektív emlékezete. Az átlag színész fél karját odaadná egy ilyen szerepért, legtöbbjük meg dobná utána a másikat is, ha így el tudná játszani. Kegyetlen és erkölcstelen, akárcsak a noir maga.

2010. március 12.

D.O.A.

Az alábbi kritikába hajló ajánlóféleség az első a Geekblog filmnoiros cikksorozatában - azért ilyen kurtán furcsa (vagy ha kíméletesek akartok lenni, nevezhetitek frappánsan rövidnek is), mert a Duna TV felkérésére készült, a film noir sorozatuk egyik darabjának beharangozása végett.

Erre mondják, hogy „kompakt történetmesélés”: Máté Rudolf 1950-ben készült D.O.A. című filmjében egyetlen elvesztegetett perc, sőt, egyetlen elvesztegetett másodperc sincsen. Ráadásul a filmtörténet egyik leghíresebb nyitójelenetét is magáénak mondhatja: a főcím alatt főhősünk, Frank Bigelow besétál a rendőrfőkapitányságra, felmegy a gyilkossági osztályra. Az ügyeletes zsarunak elmondja, hogy emberölést szeretne bejelenteni. „Kit nyírtak ki?”, kérdezi a rendőr. „Engem”, hangzik a válasz.

A D.O.A.-ban, azon kívül, hogy messziről sem lehet unalmasnak nevezni, egy csipetnyi glanc sincs. Ez egy vérbeli, alacsony költségvetésű, produkciós kivitelezésének minden ízében nyikorgó b-noir. A díszletek leharcoltak, csakúgy, mint a színészei. Nem szupersztárok villognak főszerepeiben, hanem kihunyó félben lévő csillagok: Bigelow-t Edmond O’Brian adja, aki egykoron matinéidol volt, ám 1950-re meghízott, várták a karakterszerepek, ahogy mondani szokás. Bigelow-ként élete szerepét játssza, az amerikai középosztály látszat-biztonságából szubverzív erők által, gatyamadzagjánál fogva kirángatott balekot. Elég követni a testbeszédét, a film elején, mikor felutazik a nagyvárosba: gyerekként élvezi az urbánus káoszt, a lehetőségeket, az idegen nők, az új hús ígéretét – ami még nem lenne baj, de ki is mutatja: mosolyog. Az ilyet egyből leveszik.

Hogy ki mérgezte meg? Talán nem is fontos. Bigelow-nak persze az, a bőrére megy, és magával hurcol minket a huszonnégy órás nyomozásra, amelynek végén nagyon valószínű, hogy kileheli lelkét. De a néző nem a gyilkos kilétének felkutatása végett megy vele, a tényeket ugyanis csak utólag ismerjük meg, ahogy halad és visszagöngyölíti élete eseményeit, így számunkra nem adatik meg a láncszemek összekapcsolásának élvezete, a krimi-szálban nem tudunk megkapaszkodni. Nem - Bigelow kétségbeesése ejt minket rabul, egy átlagember elesettsége, hisztériája, aki elvesztegetett élete utolsó óráiban nagyon gyorsan rá kell, hogy jöjjön: a halálnál nincs rosszabb. Most már csak valahogy el kell kerülni…

2010. február 27.

Meg vagy baszva - Film Noir sorozat márciustól a Geekzen

Meglátod a nőt és megkívánod. Utánamész. A mosolya ígéretével rávehet mindenre - és meg is teszel érte mindent, a legszörnyűbb dolgokat -, nem elég hogy hülyét csinálsz magadból, nem elég hogy tönkreteszed a saját életed, de még a lelked üdvösségétől is megszabadulsz, elkárhozol, mert ez a film noir, és neked annyi, meg vagy baszva. És miután kihirdetik a halálos ítéletet, és a kirendelt rendőr megrántja a villamosszék kapcsolóját vagy beadják neked a halálos injekciót, még akkor is utolsó gondolatként ő jár a fejedben. Mert ez film noir, és te balek vagy, neked annyi, meg vagy baszva.

A Geekzen márciustól rendszeresen tárgyaljuk ezt a műfajt, mert megkerülhetetlen. A kiúttalanság, a forró beteg szex, az erőszak és a lelki kátrány filmjei. Mert ez a film noir, ez a lényege: meg vagy baszva.