anime

Attack on Titan, utolsó évad: A nem is annyira utolsó évad inkább még ne is legyen az!

Véget ér az utóbbi idők egyik leghíresebb animesorozata. Várjatok, mégsem - de így a jó, mert elnéznénk belőle még hatvan epizódot!

Blood of Zeus - Görög saláta jenki módra

Indul a görög aludni. Dehogyis, most ébredt, és ereje teljében van! Görög mitológiai mix egy amerikai anime képében, Zeusz ajánlásával.

Japan Sinks 2020 – Anime útmutató 2020-hoz és a közelgő évekhez

A Japan Sinks 2020 gigantikus katasztrófán keresztül mesél arról, hogy sosem szabad feladni.

Attack on Titan: 3. évad - A türelem rózsát terem

Titáni kérdés: kiderül végre, hogy mi a csuda van a pincében??? Tudd meg most!

Parasyte: The Maxim - Én a parazitákkal vagyok

Mit tesz egy középiskolás fiú, akinek önálló életre kel a jobb karja? Természetesen testrabló szörnyekre vadászik.

Cowboy Bebop - Féktelen tempójú csillagközi vagányság

Egy vagány animesorozat, mely bebizonyítja, hogy a pofátlanul túltolt posztmodern is lehet igazán ízléses és eredeti.

Godzilla: Planet of The Monsters – A titán meg a többiek

Godzilla első animés erődemonstrációjában egyedül csak a szörny emlékezetes.

Attack on Titan: 2. évad - Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy

Megérkezett az egyik leghíresebb anime várva-várt folytatása, de örömünk korántsem felhőtlen.

Saga of Tanya the Evil - Háborúzni gyerekjáték

Tízévesen saját zászlóaljat vezetni? Tanya megmutatja, hogyan kell! (Némi isteni segítséggel persze.)

Erased - Mire elég a második esély?

Mindannyian szeretnénk visszaugrani az időben, megváltoztatni ezt-azt - az Erased főhősének ez sikerül, de 10 évesen mennyi esélye van felvenni a kesztyűt egy gyerekrabló sorozatgyilkossal?

Kabaneri of the Iron Fortress - Teljes gőzzel hátra

Vonatozunk fel és alá egy steampunkkal beoltott feudális Japánban, miközben tombol a zombiapokalipszis.

Katanagatari - Kardvadászat ínyenceknek

Extravagáns kísérlet a szamurájos animék újfajta megközelítésére.

Tekkonkinkreet - A testet öltött taoizmus

Egy örökzöld történet a jinről és a jangról, japán kezekből, de egy amerikai által tolmácsolva. Furcsaságai ne zavarjanak meg, csak hagyd, hogy elbűvöljön.

Steins;Gate - Mikrohullámúból időgépet

Mi kell a nagysághoz? Csak egy mikróra kötött mobil, eszes sztori, szerethető karakterek, párhuzamos idősíkok és egy srác, aki őrült tudósnak hiszi magát.

Sword of the Stranger - Szamurájból sosem elég

Egy szívet melengető történet arról, mit jelent gazdátlan szamurájnak lenni a hadakozó fejedelemségek korában.

Jin-Roh: The Wolf Brigade - Farkasbőrben minden kicsit más

"És miért olyan nagyok a szemeid?" kérdezte Piroska a farkastól. "Hogy jobban lássam a Farkasbrigád című animét! Nem tudod, mi az?! Akkor most jól figyelj!"

The Civilization Blaster - Shakespeare-rel a világvége ellen

Mi jöhet az apokalipszis után? Flörtölés, debilség, móka, kacagás. Ja, és Shakespeare-t se hagyjuk ki!

Chaos;Head - Egy jó anime előszobája

Valósággá váló káprázat, képzelgéssé fakuló valóság. Káosz a fejekben.

No.6

A vakító napsütésben gyönyörűen ragyogó, makulátlanul tisztán tartott, a legprecízebb feng-shui alapján berendezkedett utópisztikus városok láttán valahogy úgy van vele az ember, mint Józsi bácsi, miután megnézte a Csillagok háborúját: nem hiszi el. Szép, szép, de zsigeri szinten bujkál bennünk egy megfoghatatlan érzés, ami nem enged a minden földi jóval kecsegtető csábításnak. Biztos találkozott már mindenki azzal a bizonyos sci-fi alapvetésnek számító felütéssel, amikor a főhős idilli élete és az ezt biztosító paradicsomi körülmények egyszeriben felborulnak, mert kiderül, hogy valami mégis bűzlik, még sincs minden akkora rendben, és elindulunk egy legtöbbször izgalmas felfedezőútra, hogy rájöjjünk, már megint a hataloméhes, korrupt ember kavarja a lecsót a felszín alatt. A 2011-es év egyik különleges animéje, a No.6 szintén ennek a toposznak terít meg, ám a sötét jövőképes, mátrixos, összesküvéses, titok-a-titokban menüsort nem átall megbolondítani némi homoszexualitással, moralizálással, példabeszéddel és ingujjból előhúzott Gaia-messiással.

A No.6 világa alternatív jövőképet vázol fel: Földünket majdnem tönkre vágtuk a globális háborúkkal, így amikor már csupán hat talpalatnyi, az életben maradásra alkalmas hely marad a bolygón, csak sikerül megkötni a békét és betiltani a hadviselést. A sorozat a helyszínéül szolgáló Hatos Zónáról kapta a címét, ami egy óriási fallal körülvett, ideális társadalmat létrehozó közösséget takar. A Zónát tudósok tervezték meg, mindenkinek van munkája, kap lakást, besorolásától függően. Az elit természetesen a tudományok terén jeleskedő réteget takarja, ők hatalmas, szemkápráztató birtokon élnek, robotok szolgálják ki őket és a többi szokásos huncutság. Főszereplőnk, Shion, már 12 évesen nagy reménységnek számít, minden esélye megvan rá, hogy bekerüljön a Különösen Tehetségesek közé. A város megtervezésében résztvevő anyjával él egy pofátlanul nagy és szép birtokon, ám valahol szíve mélyén elégedetlen.

Egy viharos estén aztán örökre felborul eddigi élete, mert menedéket biztosít egy szökött fegyenc fiúnak, Nezuminek (a neve azt jelenti: Patkány). Nezumi karján lőtt seb, szemében vadság csillog, Shion mégis baráti jobbot nyújt neki – aminek egyenes következménye, hogy a mindent látó Nagy Testvér másnap már lakoltatja is ki a kis családot. Shiont kizárják az iskolából, parkőrként kap állást, anyja pékséget nyit a zsúfolt, teljesen átlagos Elveszett Városnak csúfolt körzetben. Négy év telik el így, aztán egy napon Shion és kollégája egy feketére aszott hullát találnak a parkban, majd a kolléga rövid időn belül csatlakozik a fonnyadtak klubjához, Shion szeme láttára aszalódva feketére, a procedúra végén pedig egy büdös nagy darázs fúrja ki magát a szerencsétlen nyakából. Shiont gyilkosság vádjával a helyi Men in Black a javítóintézetbe szállítaná, ahonnan még senki nem került elő élve, csakhogy az odavezető úton a daliássá serdült Nezumi megmenti, és a falak külső tövében deszkákból és hullámpalákból ácsolt söpredékvárosba viszi, ahol szabadon élheti áram- és központi fűtésmentes életét. Anyja azonban továbbra is a sötét végzet ígéretét hordozó város „foglya”, Nezumi pedig titokzatos múltjából kifolyólag letett esküjének él, miszerint a földdel teszi egyenlővé a Hatos Zónát.

Az első két epizód korrekt tempóban és hangulattal alapozza meg a No.6 történetét, amit ugyan jogosan érhet a „láttuk már” vádja, azonban ezt rögvest elhárítja a későbbi részek szétszórt fókuszálatlansága, a cselekmény- és a szereplőközpontúság Morze-jelekként való váltakozása. Hogy ez szántszándékos húzásnak, vagy szerencsésen elsült ügyetlenkedésnek köszönhető, nem derül ki. A kutya valahol az adaptálás környékén lehet elásva, mert a No. 6 egy bizonyos Atsuko Asano nevű hölgy regénysorozatának előbb mangára, majd animére átültetett változata. A regény első része még 2003 őszén jelent meg, azt követte évente egy újabb kötet, míg a sorozat kilenc részre nem hízott. A rajzfilmesítésben a Bones látott fantáziát, így készült el Kenji Nagasaki rendezésében a 11 részes animeverzió.

A kötetek közti egy év nem kevés idő, pláne ennyi rész esetén, így valószínűnek tartom, hogy a regények különálló részei más és más hangulatot, mondandót tükröznek, ennek eredményeképp a viszonylag rövid futamidejű anime egyes epizódjai már éles kontúrok mentén különülnek el. A 11 rész – sok más animével ellentétben, pl.: Angel Beatz! – pont elég a két, egymás felé talán-talán gyengéd érzelmekkel viseltető számkivetett srác sztorijának elmesélésére, sőt, meg merem kockáztatni, tízbe is belefért volna. Alapvetően jó a cselekményt a karakterfejlődéssel és a szappanoperás világbemutatással felváltva előtérbe helyező felépítés, bár a darazsas mystery plotot a tél beköszöntére hivatkozva parkolópályára tenni, még ha szükséges is, nagyon átlátható trükk. A sorozat közepén felesleges jelenetek követik egymást, amikben röhejes erőfitogtatáson és a Nezumi karakterét körbevevő titokzatosság unalmas és érdektelen sulykolásán kívül érdemi dolog alig történik. Az utolsó két rész deus ex machina-szerű feloldása, a világot megrengető események kvázi hirtelenszerűsége, illetve eme kettőnek a nem kellőképpen, sőt, pongyola módon történt megágyazása hagyott bennem némi elégedetlenséget.

Mindezek ellenére az összkép mégis pozitív. A fal tövében zajló élet bemutatása hangulatos és magával ragadó, még úgy is, hogy a halott pusztaságban élők gazdasági és társadalmi rendszeréről alig tudunk meg valamit. Az egységes képet minduntalan összemaszatolják az új információk és szereplők, ám ezt képes feledtetni a kellemesen felnőttes hangnem, gondolok itt az ex-újságíróra, Rikigára, aki a falon kívül pornóújságot szerkeszt és prostikat csempész be a városba, a felsőbb rétegek beteges ízlését kielégítendő. Az idétlen vígjátékok átkát sajnos nem sikerül teljes mértékben elkerülni, a komikum a Kutyatartó (aki egy lepukkant hotelt üzemeltet, amiben az alvó emberekhez odabújó kutyák szolgáltatják a fűtést éjjelre) és Rikiga személyében időnként a felszínre tör. Szerencsére mind minőségét, mind mennyiségét tekintve a tolerancia-küszöböm alatt maradt, de a kezdetben megütött komoly tónust egyetlen másodperc alatt képes volt szilánkosra zúzni. A humornak nem vagyok ellene, az öncélú idétlenkedésnek annál inkább. Sajnos a japánokra jellemző, hogy egy kicsit nem figyelnek, és máris hajlamosak elmenni a majomkodás irányába (lásd Darker than Black magánnyomozója…).

A No.6 nem csupán ezzel tett próbára. Mivel nem szeretem idő előtt ellőni a poént, ezért bármit nézek meg, a lehető legkevesebbet olvasok el róla előtte. A sorozat kellemes sci-fi alapjába sok minden belefér, és habár nem tiltakozom a shounen ai-k ellen (boy’s love – férfiak közötti romantikus kapcsolat bemutatása; félreértések elkerülése végett: nem pornó, nem öncélú, épp ellenkezőleg, romantikus és érthető módon felépített vonzalmak állnak a középpontban, a fiatal nők zabálják Japánban), azért meglepetésként ért, amikor Shion és Nezumi olyan pillantásokat váltott, vagy épp egymás haját simogatták. Hozzátenném, túlzásba ezt sem vitték, szépen belesimul a történetbe, sőt, Nezumi részéről motivációként szolgál, így aztán a sztorit is előrelendíti.

Miként jellemezhetném egy mondatban a No.6-t? Kellemes gyöngyszem, ami ugyan sem az animáció, sem a történet terén nem magaslik ki, de rövidsége és szerteágazó témái miatt egyszer mindenképpen bevizsgálandó annak, aki szereti a lélekkel és szívvel készült animéket. Soha rosszabbat!

Wicked City

A cikk vendégbloggerünk, Farkas Dávid munkája.

Kawajiri Yoshiaki világa a lehető legmesszebb áll attól, amit mi otthonunknak hívunk. Vagy legalábbis szeretnénk ezt hinni: animéi rendre utazások az emberi természet legmélyebb bugyraiba, ahol aljasság, mocsok és erőszak kart karba öltve járnak, és hiába használ előszeretettel undorító, elnagyolt túlvilági szörnyeket antagonistákként, az emberi gyarlóságok garmadájával szembesíti nézőit.

Kawajiri a nyolcvanas években robbant be a köztudatba, olyan, akkoriban újdonságnak ható rajzfilmjeivel, mint például a Lensman, a Neo Tokyo The Running Man című epizódja, vagy az itthon is megjelent Ninja Scroll. Az 1950-ben született animátor a hatvanas évek végén került a Mushi Production stúdióhoz, majd annak bezárása után csatlakozott az akkoriban alakult, azóta is meghatározó Madhouse-hoz. Remek tanítómestereinek hála gyorsan fejlődött; első, már említett Lensman című filmjével sikerült is kivívnia a szakma és a stúdió bizalmát, így egyéb filmterveinek megvalósításába is belefoghatott. Kikuchi Hideyuki novelláiból - aki többek között a Vampire Hunter D regényfolyamért is felelős, amiből Kawajiri animét (Vérszomj) is rendezett - készült Joju Toshi című, alig fél órás rajzfilmje például annyira megtetszett a producereknek, hogy nyomásukra "kénytelen volt" rendes filmet csinálni belőle. A Joju Toshiról (továbbiakban: Wicked City, az anime angol címe) így jó 25 év távlatából kijelenthető, hogy Kawajiri egyik, ha nem a legfontosabb műve, egyúttal az a mozi, aminek fordulatai és mondanivalója a leginkább jellemzik rendezőjét.

A történet szerint az általunk ismert világon túl létezik egy démonok által lakott túlvilág is, és a kettő időtlen időkig háborúzott egymással. Néhány száz évvel ezelőtt sikerült csak a szembenálló felek diplomáciájának (amennyiben egy fröcsögő démoni horda küldöttségét szabad így neveznünk) kieszközölnie egy békeszerződést, amit bizonyos időközönként meg kell újítani. A kétezres években járunk, és közeledik az újabb aláírási ceremónia időpontja. A világunkba érkezik ennek felügyelője, Giuseppie Mayart, akinek testi épségéért Taki Renzaburo, nappal egy elektronikai cég értékesítőjeként dolgozó salaryman, mellékállásban pedig sötét ügyekben jártas katona, valamint Makie, az árnyékvilágból érkezett gyönyörű testőr gondoskodnak. Szükség is lesz rájuk, hiszen a békében kevésbé érdekelt démoni terroristák meg akarják zavarni szerződés aláírását, hogy örökre háborúba taszítsák a két világot.

Taki és Makie, a testi és lelki gyönyörök egymással (vagy éppen akaratuk ellenére mással) való átélése előtt, közben és után, kénytelenek az árnyékvilág undorító teremtményeivel is megküzdeni, nem mellesleg védencük biztonságáról sem szabadna megfeledkezniük. Kawajiri szinte percenként tolja a képünkbe az újabb és újabb agymenéseit, melyek hol egy, a főhősön erőszakot tevő pókszerű démon, hol pedig egy többfejű, csápos, hentaiba illő lény képében riogatnak. A helyszín természetesen a sötétkék színben pompázó, zseniális neo-noir hangulatot árasztó Tokió, ami akár Sin City animés ikertestvére is lehetne. Az elképesztő, hangban és vizualitásában egyszerre lenyűgöző, és undorító fordulatokkal operáló anime történet és látvány szintjén is igazi csemege.

A film szimbolikája, mint a legtöbb Kawajiri Yoshiaki-anime esetében, külön írást érdemelne. Gondosan kidolgozott, és többszörösen is összetett szimbólumrendszerében ezúttal is előkelő helyet foglalnak el a női démontestek legkülönösebb helyein tátongó nyílások, mint a szexuális frusztrációk vizuális kivetülései, illetve a finálé meglepő fordulatának könnyedén dekódolható Megváltó-párhuzama.

Kawajiri novella-adaptációja minden eredetisége mellett néhány elemében meglepő hasonlóságokat is mutat több ismert, a popkultúra szerves részét képező alkotással, vagy karakterrel. Hangulatában, a várost mutató képsoraiban és színeiben szinte tökéletesen hozza Ridley Scott 1982-es Szárnyas Fejvadászának minőségét, míg az Akira például a Wicked City-ből vesz át pillanatokat. A nyitó jelenetsor kocsmabejárata például mindkét animében rendkívül hasonló. A Wicked City ráadásul közel egy időben jelent meg minden csápos hentai alfájával és omegájával, az Urotsukidōji anime-változatának első részével, és egyes képi megoldások, főleg az erőszakos jeleneteknél nagyban hasonlítanak a két műben.

Kawajiri a Wicked City után még két Kikuchi novellát adaptált: a Demon City Shinjukut és a The Wind Named Amnesiát, majd nagyobb költségvetésű, komolyabb támogatással biztosított filmekbe fogott. A Ninja Scroll és a Vampire Hunter D: Vérszomj mellett részt vett az Animátrix válogatásban is, de animátorként és sztoriboardosként olvasható a neve a Redline, a Marvel-animék többsége, illetve a friss Btooom! stáblistáján is.

Szex, erőszak és horror egy még ma is újnak ható, zseniális megvalósítású, szigorúan 18 év felettieknek ajánlott animében: Kawajiri Yoshiaki már a nyolcvanas évek végén is tudta, mitől döglik a perverz otaku.

From Up On Poppy Hill

Vendégbloggerünk (de azért reméljük, hogy rendszeresen visszanéz majd hozzánk), Farkas Dávid palettánkon hiánypótló írása a 2011-es év egyik legsikeresebb animéjéről.

Goro Miyazaki néhány évvel ezelőtt a Földtenger varázslója című filmjével enyhén szólva sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Más stúdióknál ilyenért ha fejvesztés nem is jár, de az illető jó időre búcsút mondhatott volna az egyéni rendezésnek. Ő viszont kapott egy második esélyt, hogy bebizonyíthassa rátermettségét, és azt, hogy nem csak apja árnyékában képes élni és alkotni. Legújabb filmjét, a 2011-es From Up On Poppy Hill-t elnézve úgy tűnik, élt is a lehetőséggel.

Ahogy a Földtenger varázslója, úgy a From Up On Poppy Hill is adaptáció, egy rövid, a nyolcvanas évek elején futott shoujo manga feldolgozása. Az eredeti történeten elvégzett jótékony változtatások, finomítások után a végeredmény egy igazán jó japán ifjúsági film lett, ami a fiataloknak szóló mozik szinte minden fontosabb toposzát tartalmazza: iskolás diákok a főhősök, a hatvanas évek Japánjában játszódik, amikor a közelgő Olimpia miatt minden könnyűnek és örökkévalónak tűnt, de van még itt bimbózó szerelem, egy igazán Nagy Küldetés, valamint rengeteg viszontagság is. Ráadásul ezek a film során visszavonhatatlanul is egymásba fonódnak.

Ebbe a korántsem idilli képbe toppan bele aztán Shun, a sármos diáktárs, aki nem mellesleg az öreg klubház megmaradásáért folytatott mozgalom egyik vezéralakja. Ahogy az lenni szokott, a legtöbb lány oda van érte, vagányságával pedig könnyen kitűnik a tömegből. Ők ketten aztán a már említett Nagy Küldetés apropóján összefognak, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, gyorsan szerelem szövődik közöttük. Egyszerű történet, de a remek fordulatoknak, no meg zenéknek hála egy pillanatig sem válik öncélúvá, unalmassá. Érdekes egyébként, ahogy Goro Miyazaki az ehhez hasonló történetekből ismerős felállást a feje tetejére állítja. Itt a jóravaló lány él csonka családban, ő van magára utalva, miközben a menő "hadvezér" Shun szerető családja körében nevelkedik, és biztos háttérrel rendelkezik. Mivel azonban ez eredetileg egy lányoknak szóló, romantikus történet, a készítők szerencsére gyorsan visszafordították a helyzetet, a szerepek a helyükre billentek, és ha nem is tökéletes, de tökéletlenségében szimpatikus kapcsolat alakulgat kettejük között.

A film készítése egyébként legalább olyan fordulatosra sikeredett, mint maga a történet. A forgatás amúgy is feszített tempóban zajlott, a tavaly márciusi japán földrengés azonban majdnem teljesen ellehetetlenítette a munka befejezését. Japánban káosz volt, mindenki inkább a bajba jutott embereken akart segíteni, sem mint animációs filmekkel foglalkozni. Egy, március végén tartott konferencián például, ahol először mutatták be hivatalosan is a készülő filmet, Toshio Suzuki, a producer elmondásai alapján még csak a film felével voltak készen, pedig a korábbi ígéretek a július 16-ai bemutatót célozták meg. Hayao Miyazaki és kompániája aztán felülkerekedve az országban tomboló összevisszaságon, minden erejüket bevetve, éjt nappallá téve befejezték a filmet, annak ellenére, hogy a gyakori áramingadozások miatt több adat is elveszett a Ghibli számítógépeiről.

X-Men Anime - előzetes

A japán Madhouse Studios tavaly Iron Man és Wolverine sorozatokat dobott piacra, idén az X-Men kerül sorra, és az előzetesből ítélve nem is lesz rossz.

Hungarocomix és Animekarácsony 2010

Az ezévi Hungarocomix több dologban sem hasonlított a tavalyira. Először is a Mangafannal (és a Holdfény teammel) karöltve szervezték meg a Millenárison, a Jövő Házában december 18-án, repkedő mínuszokban, másodszor pedig ezúttal nem én, hanem Rusznyák kolléga tántorgott be félig vak denevérként a rendezvényre. A metrón hosszas (és egyoldalú, értsd: ő nem volt képes értelmes kommunikációra) vita során megállapítottuk, hogy nem másnapos, hanem még mindig be van rúgva, ugyanakkor fejet hajtottunk a tény előtt, miszerint a főnökét sokkal rosszabb állapotban hagyta stabil oldalfekvésben egy kínai étterem asztallapján, legalábbis utolsó emlékei szerint. Ehhez képest sokkal hamarabb átjutott az ellenőrzőponton, míg én az öcsémmel (aki ugyancsak velünk tartott) kritikus szemmel tanulmányoztuk a színes jelmezekbe beöltözött, hosszasan kígyózó sort a bejárat, a ruhatár és a mosdók előtt és végül úgy döntöttünk, hogy a szabadon hagyott bőrfelület mennyisége egyenesen arányosan jogosítja fel a 14 és 20 közötti hölgyeket arra, hogy egy véletlenszerűen kiválasztott manga vagy anime szereplőire próbáljanak hasonlítani.

A metróbeléptetőkhöz hasonlatos kapun átjutva mellbevágott a zsongás, amit a több száz kavargó látogató keltett (mindez mindössze másfél órával a kapunyitás után), akiknek legalább harmada viselt valamiféle jelmezt (a magát fénykarddal bebiztosított Boba Fett azért még nekem is túl kemény volt, ezért kitértem az útjából), valamint a nagyszínpad felől dübörgő zene és meg kellett állapítsam, hogy képregényes rendezvényen még sosem láttam egyszerre ennyi embert. Ugyan semmiféle útmutatást nem találtam, noha igencsak elkelt volna a nyomasztóan hatalmas csarnokban, félelmetes dedukciós képességeimmel rájöttem, hogy az emeleten található félreeső és kevéssé fűtött teremben kezdődik a filmes beszélgetés, ahol mindenképpen meg akartam nézni Rusznyák kolléga produkcióját, különös tekintettel véralkoholmennyisége által erősen csökkent kognitív képességeire. Csalódnom kellett, mert meglehetős összeszedettséggel válaszolt Wostry főszerkesztővel vállvetve Hamlet kérdéseire, aki némileg megilletődött annak hallatán, hogy a Transformers és a Sherlock Holmes nem képregényfilm. Megtudhattuk továbbá, hogy Wostry szenszei kedvenc filmes képregényadaptációja a mai napig az 1978-as Superman, illetve a 2010-es felhozatalból jobb híján a Vasember 2 vihette tudhatta magának ezt a kétes dicsőséget. A következő év legreménytelibb produkciója a zsánerben a Kenneth Branagh rendezte Thor, illetve a Matthew Vaughn nevével fémjelzett X-Men: First Class lesz (az ugyancsak várólistás olasz Dylan Dog film azonban sajnos közel sem játszik majd egy ligában ezekkel). Szóba került még a Marvel tudatos karakterfilmépítkezése (Captain America, Thor, Iron Man, Nick Fury), ami a jövőbeni Avengers-adaptációban (magyarul: a Bosszú Angyalai) csúcsosodik ki és a hollywoodi álomgyár meglepő ötlettelensége, minek folytán állandóan szuperhős eredettörténeteket erőszakolnak le a torkunkon (és valószínűleg ez lesz a Ryan Reynolds-féle Green Lantern veszte is).

Miután eddigre mindenkinek megfelelő keménységűre kristályosodott az agyvize a hidegtől (rutinosan nem tettem le a kabátom a ruhatárban) a képregényes beszélgetés következett a 2010-es év rendezvényeiről és megjelenéseiről, amit Sápi Marci vezetett, a beszélgetőpatrnerei pedig Kiss Feri (a magyar képregény történetének krónikása és a Képregény Kedvelők Klubjának alapítója), Árva-Szabó Péter (forgatókönyvíró és x fegyver), Felvidéki Miklós (író/rajzoló és Noname büszke apukája), valamint jómagam voltak. Egyetértettünk abban, hogy a 2010-es év legsikerültebb rendezvénye a szegedi képregényfesztivál volt, legfontosabb megjelenései pedig a Berlin, a Lencsilány, a Cartaphilus presztízskiadványai (Sandman, Hellboy, Setét Torony) és mindannyian elégedettek voltunk a friss élményként éppen feldolgozás alatt álló Hungarocomix (és persze Animekarácsony, mert ez a része nyilvánvalóan hangsúlyosabb volt) Comic Con-os hangulatával. Kiss Feri mesélt a kilencvenes években Kertész Sándor (ugye emlékszünk: ő volt az aki a kilencvenes évek elején olasz befektetők segítségével útjára indította a Menő Manó, Krampusz és Pimpa magazinokat) erőfeszítéseinek köszönhetően rendezett többnapos (!) képregényes összejövetelekről, melyeknek szerves részét képezték a fellépő zenészek (mint például Benkő Dániel, akinek a fejében Bakfark Bálint zenéjéből mára sajnálatos módon csak a fark maradt meg) és a tokaji borospincék tartalmának szigorú ellenőrzése. Ami a 2011-es megjelenéseket illeti, engem érhetett a megtiszteltetés, hogy bejelentsem a The Walking Dead első trade paperbackjének (vagyis az első hat füzet gyűjteményes kiadásának) tavaszi megjelenését magyarul a Kepregeny.hu gondozásában, illetve Felvidéki Miki is elárulta, hogy a száz oldalas Némajáték című képregényét a Nyitott Könyv adja majd ki. Ekkorra már meglepően sok csinos lány szivárgott be a hímnemű nézők sorai közé, ami egyértelműen azt jelezte, hogy közeledünk a műsoridőnk végéhez és hamarosan a Mondo magazin szervezte beszélgetés következik. Ehhez a jelenséghez köze volt az egy órás programcsúszásnak is, valamint annak, hogy kissé felborult a beszélgetések sorrendje is és Pilcz Roli tartott első versenyzőként előadást a hatodik Kalyber Joe kötetének megjelenése kapcsán.

Miután megtörtént az animés hatalomátvétel, végre lemehettem a földszintre, hogy végigjárjam a kiadók pultjait. A Vad Virágoknál kezdtem, akik máris egy gyönyörű történettel fogadtak, miközben belelapoztam az új Kázmér és Huba kötetbe (ami a nyolcadik a sorban és az Annyi a tennivaló! címen fut), miszerint bár a büfében nem kapható alkohol, de az élelmes tündérek és lidércvadászok olyan hatékony módszert dolgoztak ki erre, hogy délután egykor már a biztonságiak kísértek ki egy nagyobb testalkatú amazont, akinek sikerült összehánynia kolléganője csizmáját. A Pesti Könyv standjánál megtudtam, hogy a Lucky Luke (a sorozat a tizenharmadik köteténél tart) idősebb vásárlói viszonylag rosszul viselték a zsongó fiatalok tömegét, ellenben volt aki öt-hat füzetet vitt magával, hogy a gyerekeiknek és ismerőseiknek is jusson belőle. A Nyitott Könyvnek szerencséje volt a Scott Pilgrim harmadik és negyedik részével, mert az ebben a környezetben tökéletes mimikrit alkalmazó kötetek borgként asszimilálták az asztal mellett elhaladó, főleg mangára szakosodott közönség tagjait. Ezután legnagyobb meglepetésemre a Beholder kiadó standjába botlottam, ahol 500 forintért vesztegették a regényeik nagy részét: érdeklődésemre kiderült, hogy végleg felhagynak a könyvkiadással és a kártya- és webes alkalmazású játékok fejlesztésére koncentrálnak. Bayer Tóni asztalánál menetrendszerűen bezsákoltam a Buborékhámozó és a Nero Blanco Comix aktuális számát (mindkettő megszűnik és ezentúl egy magazinban fognak megjelenni), illetve az érdekesnek tűnő Hidegbékét, amit Kuczora Zsolt írt és rajzolt. A kispéldányszámú szerzői cuccok után az MKA régóta várt antológiájának, a Pinkhellnek az új számát dedikáltattam az alkotókkal és perverz örömmel söpörtem be párat az asztalukon hentergő kalózzombimatricákból. Mivel a Kingpin két szokatlan címmel is előrukkolt, úgy döntöttem, hogy beszerzek egy dögös vámpírt is a legendás Vampirella személyében, illetve a Marvel Extrát, hiszen nem mondhatni, hogy tematikus szuperhősös antológiákból Dunát lehet rekeszteni idehaza. Találkozhattam a Berlin kiadójával, a végtelenül szimpatikus Orosz Lászlóval, aki fél éves munkával maga fordította le a képregényt és döntött úgy, hogy saját pénzén nyomtat belőle 1200 példányt. Az ilyen szintű jó értelemben vett megszállottság tiszteletet érdemel, így aztán remélem nem csak kritikai sikert könyvelhet el majd magának. A rövid körút a Fumax négy roskadásig megrakott asztalánál ért véget, ahol őszinte ámulattal konstatáltam, hogy képesek voltak megtartani józan eszüket (na jó, Vladinál már erősen rezgett a léc) annak ellenére, hogy közvetlenül a reggel óta folyamatos vetésforgóban működő karaokeszoba mellett ütötték fel a sátrukat.

Sajnos a főszínpadon zajló eseményeket nem tudtam követni, mert annyi ismerőssel találkoztam, hogy száz métert sikerült megtennem uszkve két és fél óra alatt, de tisztában voltam vele, hogy míg az emeleten folyamatosan megy a rajz- és kártyaverseny, a földszinten pedig konzolozni és karaokézni lehet, addig lezajlott egy Pinkhell-bemutató és egy cosplay produkció, amiről lemaradtam. Bár határozottan kezdtem vén trottynak érezni magam a beöltözött 15-20 évesek között, mindenért kárpótolt egy értő biccentés, amit egy negyvenes éveiben járó rohamosztagossal váltottam, aki egy szelíden szörcsögő Darth Vadert kísért. Látogatóként összességében egy jól sikerült rendezvény volt (bár a kiadók részéről hallottam panaszos hangokat a várttól elmaradt eladások miatt), de nem tudtam szabadulni két kínzó kérdéstől, miközben két rajzolóval és az öcsémmel a közeli Marxim sörözőbe vonultunk feldolgozni a friss élményeket: mi a fenéért nem vettem meg a kuponos pultnál kapható szkafanderes Kane-t (with or without arctámadó) és vajon melyik animében szerepelhet a nyakörves párját pórázon vezető möszjő vagy lady, ami olyannyira népszerű volt a jelmezek között? Persze az is lehet, hogy szubkultúrát tévesztettem...

ANILOGUE - Kells titka, One Piece: Erős Világ

Az Anilogue fesztivál sajnos hagyományosan a technikai hibák és szervezésbeli bakik jegyében telik – ennek a fesztiválnak pedig jó eséllyel az a Kells titka vetítés volt a mélypontja, amin én is részt vettem. Negyed óra késéssel adták le az Anilogue támogatói spotot, ezt tíz perc szünet követte, majd ugyanaz a spot újra. Végül elindult a film is, magyar helyett angol felirattal (emiatt egy gyerek végig azt kérdezgette a szüleitől, hogy mi is történik éppen…), de az 5.1-es hangrendszert valaki rosszul dugta be valahova, így a dialógus fele nagyon halkan és tompán hallatszott (aki játszott már ilyesmivel otthon, ismeri ezt a hangzást), csak a feliratok alapján követhettük a sztorit. Tíz perc után azért sikerült keresni valakit, aki ért hozzá, de hogy ezek után miért kellett újraindítani a filmet az elejéről?...

A Kells titka kedves, ám kissé túlságosan is eklektikus mese. A helyszín egy apátság, ahol a szerzetesek legszívesebben minden idejüket kódexek írásával és illusztrálásával töltenék, ám vezetőjük az aranyért portyázó és fosztogató északi népek támadásától tartva minden erejét és minden szabad embert felhasználva egy hatalmas fal építésén fáradozik. Unokatestvére Brendan, a tizenéves főhős, aki eleinte próbálja enyhíteni a feszültséget közte és a szerzetesek között, ám mikor Aidan testvér, a legendás kódexfestő az apátságba érkezik, magával ragadja a félkész, csodálatos könyv varázsa, és nagybátyja ellen fordul. A támadás végül valóban bekövetkezik, ám Brendan legnagyobb problémája mégis a befejezetlen könyv a különleges oldallal, amit úgy tűnik, ő hivatott megfesteni.

A film elszántan egyensúlyozik a főbb történetszálak között: az írországi apátság valós történelmi eseményei összefonódnak a misztikus, A vadon hercegnőjét idéző erdei tündéres szállal és magának a könyv elkészülésének történetével, a túl sok téma azonban némileg tudatzavaros hatást eredményez: (vallás)történelemben vagy a programfüzetben tájékozatlan nézőnek például nehéz felismerni a valós adalékokat, a gyerekek pedig az apátság belső intrikáit követhetik nehezen, hiába élvezik annyira a főként őket célzó mágikus erdei kalandokat.

A Kells titka megrajzolását a kecskeméti magyar rajzfilmstúdióban végezték, amire mindenképpen büszkék lehetünk. Technikailag nincs is probléma a látványvilággal, azonban maga a rajzstílus koncepciója számomra elidegenítőleg hatott a történettől: a nagyfokú stilizáció inkább a Samurai Jack-et idézi, mintsem Hayao tematikailag hasonló történeteit (hiába esett a rendező választása éppen Magyarországra a magyar népmesék animációi miatt).

A One Piece: Erős Világ ettől minden ízében különböző élmény volt, melyre a közönség különböző csoportja valószínűleg egészen másképp tekintettek. Egy több száz részes anime-sorozathoz készült ugyanis a film, méghozzá szám szerint a tizedikként. Na már most, aki a sorozatot nem ismeri, az egészen biztosan úgy nézett a moziban, mint Rozi ugyanott (egy ilyen cipőben járó újságíró ismerősöm a film után megkérdezte: ez most mennyire számított jónak?), aki pedig a One Piece keményvonalas rajongója, igazi jól informált „belsősként” ülhetett be a vetítésre, temérdek kényeztetésre számítva magától a sorozat szülőatyjától, Eiichiro Odától.

Én valahol a kettő között voltam (kb 120 epizódot és egy filmet láttam, utána a Dragon Ball-ból már ismerős rétestészta-effektus és az erőteljes színvonalcsökkenés miatt abbahagytam a sorozatot), de mindenképpen szerettem volna moziban is tanúja lenni Monkey D. Luffy kapitány (aki a kulcstartómon is ott figyel…) és legénysége kalandjainak.

Az Erős Világ e tekintetben felülmúlta a várakozásaimat: nagyvásznon egészen elképesztő hatása volt a One Piece-ből megszokott monumentális harcoknak. Eiichiro Oda pedig semmit nem akart a véletlenre bízni, és eszméletlenül túlzásba vitt mindent. A szereplők speciális képességeitől a lebegő szigetek vadállat-lakosain át (a rendező mindig is szerette a groteszk kinézetű fantázia-lényeket) a több mint félórányi összecsapás-jelenetekig minden egyetlen célt szolgál: gigantikus, megalomán szobrot állítani a sorozatnak, megköszönve a rajongók kitartó lelkesedését (a temérdek bikinis-cicis fanservice képbeállításról nem is beszélve). Az egyre komolytalanabb túlzások, az erőltetett történetvezetés és a néhány kifejezetten gyermetegre sikerült poén azonban még nekem mint (mára kevésbé aktív, ám még mindig büszke) anime-rajongónak is túl sok volt. Régóta remélem, hogy egyszer eljön a pillanat, mikor Oda hátat fordít a biztos üzleti sikernek (legalább egyetlen film erejéig!), és egy komor, gyomorba vágóan kemény és jócskán realisztikusabb filmet készít a sorozathoz, mely néhány szálat le is mer zárni (lásd: Serenity és a Firefly-sorozat). Erre azonban, úgy tűnik, még várni kell - az Erős Világ csak keményvonalas rajongóknak ajánlható.

Mazinkaiser SKL - részlet

Eddig csak a teaserrel legyezgettek minket, de a napokban nyilvánosságra hozták ezt a hosszabb részletet az új, három részes Go Nagai-féle OVA animéből (2011 elején jön ki) és hát... lássuk csak... óriásrobotok, extrém vérontás, könnyed hentai, heavy metal... Szóval ez elég jó lesz. :)

Astro Plan-előzetes

Állítólag ez a Chojiku Yosai Macross kínai koppintása, és az előzetesből ítélve tényleg sok a hasonlóság, de ettől függetlenül nem néz ki rosszul. Bár az is igaz, hogy túl nyilvánvaló a CGI és a mecha-dizájn túlságosan csiricsáré. Mellássuk...

Gundam Unicorn 2-előzetes

Giant Robot Fans, unite! Szűnni nem akaró missziós kényszeremben, amellyel mindenkit meg akarok téríteni a mechák vaskebelére, prezentálom ezt a legújabb trailert. A Gundam Unicorn-t nem a szokásos sorozatformátumban kapja képébe a közönség, az epizódok napvilágra kerülése között több mint fél év is eltelik, a Unicorn-széria második epizódja október végén jön majd ki. Addig is itt az előzetese, amely azzal indít, amivel az első résznek vége lett.

Mazinkaiser SKL-teaser

Akik ismernek, tudják, hogy a világbékénél csak egy dolgot kívánok jobban: azt, hogy japán óriásrobotok tépjék egymást, és közben kiírtsák maguk körül az életnek még írmagját is. Minden Mechák Atyja, Go Nagai 2010-ben újra felmelegíti egyik régi konceptjét, és a 2009-ben megrimékelt és rendkívül sikeresnek bizonyult (Shin) Mazinger után idén jön a Mazinkaiser SKL (Skull). Íme egy rövid előzetes - én, akinek háttérzörejként állandóan valamilyen mecha-anime vagy hetvenes évekbeli tokusatsu-sorozat megy a tévéjén, már alig várom.

The Rebirth of Buddha előzetes

Az idén májusban alakult japán Boldogság Megvalósító Párt saját animét készített, amiben miután a világban a bajok sokasodnak, Buddha kénytelen újjászületni, hogy rendet tegyen. A párt mondjuk inkább valami hippi szektának tűnik, bár a programjuk tulajdonképpen egészen szimpatikus. Ez persze minket nem igazán érdekel, de amíg ilyen ránézésre jópofa, de legalábbis érdekes animéket csináltatnak, addig felőlem akár a többnejűséget is engedélyeztethetik. Az animét Takaaki Ishiyama rendezte, akitől én speciel csak a nálunk is kapható Dominion manga animeváltozatát ismerem, de az például valami bitang jó kis hülyeség.

First Squad - előzetes

Geek Alert!!! Az alábbiakban egy japán-orosz anime előzetesét tekinthetitek meg, mely ugyan már megjárt néhány fesztivált, de a világprömier még csak mostanság fog megtörténni. A sztori azt hiszem kedves lesz mindnyájunk szívének, az ugyanis telis-tele van geekségekkel. A második világháború idején egy különleges képességekkel bíró szovjet tinédzserekből álló speciális egység felveszi a harcot a megszálló német erőkkel, egészen pontosan egy gonosz okkult náci tiszttel, aki azt tervezi, hogy életre kelti a 12. századi Szent Kereszt lovagrend tagjait és hadsereget állít fel belőlük. Az ötlet orosz, a technikai kivitelezés japán (Studio 4°C), némi kanadai kontárkodással kiegészítve. Egyebet nem is kell mondanom! Kérem haladjanak

Méretarányos Gundam robot

A japánok aztán nem a szarral dobálóznak (bár én speciel láttam olyat pornót is tőlük)! A Mobile Suit Gundam animeszéria 30.-ik évfordulójára Tokióban megépítették a Gundam robot 1/1 méretű mását, mint az az alábbi videón is látható. A 18 méter magas (az kb. 6 emelet!), fémből és üvegszálból készült gépóriás világít, füstöl, pörög a feje, hangokat ad ki magából, de még az is lehet, hogy titkos protonágyúja is van, amivel majd betámadja Észak-Koreát. A nagy évfordulós ünnepség július 10-én lesz, akkor majd kiderül. A tovább után pedig egy másik videón jobban érzékelhetjük a gigarobi méreteit. 

Hellsing manga (1-3. kötet)

Akinek a vámpír-mítosz fogalma Bram Stroker örökbecsűjét juttatja az eszébe (ami Stephen King véleményével ellentétben, aki az apámtól örökölt, gyertyalángos és átlyukasztott borítójú „Három klasszikus rémtörténet” könyvhöz írt előszót, igenis egy hibátlan alapmű), írjon fel egy piros pontot, és még egyet mellé, akinek emellett Bela Lugosi sápadtra meszelt arca is felrémlik lelki szemei előtt (Christopher Lee elfogadható válaszként, Gary Oldman csak fél pontért, Wesley Snipes-ért viszont dupla levonás jár).  Most viszont valami egészen másról lesz szó, méghozzá annak örömére, hogy végre magyarul is megjelent az utóbbi évek egyik legtökösebb seinen mangája, mely igazi geek-eknek való kéjhömpöly – persze, hogy a Hellsingről beszélek!

Ha egy író, legyen akármilyen nép fia, egy nemzetiségétől alapvetően távol eső kultúra valamely jeles motívumához nyúl – legyen szó magas- vagy popkulturális műről –, kell legyen annyi vér a pucájában, hogy bátran és kreativitással telve messzire rugaszkodjon a választott témától, és kész legyen teljesen szája íze szerint értelmezni, neadjisten egyesek szerint megbecsteleníteni azt. Hogy miért? Mert különben nincs értelme. Az úton elbukni kisebb szégyen, mint csonkán hagyni egy ellopott ötletet.

Kohta Hirano (ja igen, messziről leszarom a „japán & magyar VS angol névsorrend” szent háborújának kérdéskörét – előre is elnézést!), bár néhol már-már gyermeteg lelkesedéssel tetézi hőseinek lehengerlően vagány túlkapásait, gyávasággal semmiképp sem vádolható: Drakula nevét lazán visszájára fordítva teremti meg japánosan (nőiesen) macsó vámpírhősét (kiköpött Vash, de kit zavar?), mellé csap néhány lenyűgöző kebelméretekkel megáldott harcias amazont, majd rájuk ereszti a speciális képességű csatlósokkal megtámogatott komplett náci hadsereget – akik egyébként zombik, az otaku beütésű parancsnokuk pedig kattantabb, mint Hitler és százezer mexikói ugróegér együttvéve. És mindezt még az első három kötetben… Kőkemény coolság, én mondom.

De lássuk a részleteket! Sir Lady Integra egy vámpírvadász família sarja. Amikor apja meghal, őrá száll a hagyomány fenntartásának terhe, egy kis családi ellenségeskedés miatt azonban kénytelen az apja által ráhagyott titkos csodafegyverhez nyúlni, aki egy domesztikált vadállat – egy ősvámpír. Hogy mi? Nos, igen, ez Miss Integra első kérdése is, de hamar belátja, hogy a sárkány ellen sárkányfű módszere ősi fenevadak esetén is működik. Alucard pedig igen hatékony fegyver: pontosabban nem körvonalazott, mágia-szerű képességek sorát képes kiszabadítani magából, ha szükség van rá. És mivel a második világháború utáni zűrös időket Dél-Amerikában átvészelt hithű nácik éppen mozgolódni kezdenek – akik unalmas várakozás helyett zombihadsereg építésével töltötték napjaikat –, természetesen szükség is lesz.

A Hellsing – a kézenfekvő és örökzöld vámpír-tematikán kívül – két alappillérre építi gyors tempóban eszkalálódó cselekményét. Az egyiket a bivalyerős karakterek szolgáltatják: a vasakaratú, harcban edzett Lady Hellsing, a jobbkeze, a drótokkal harcoló, alkalmanként ceyloni teát szervírozó, a szerző akut britmániáját tükröző Walter, aztán a központi karakter, Alucard, a cinikus és vérszomjas halhatatlan csodafegyver, poszterekre kívánkozó tinibálvány, aki azért néha kivillantja fogai fehérjét (és megiszik pár hektó friss artériás vért), no meg a szexepiljét tekintve a nehézbombázó kategóriába sorolható vámpír-tanonc Victoria, és akkor a szerző akut náci-fétisét tükröző ellenséges szereplőkről vagy a konkurens vatikáni erőkről még nem is szóltam (pedig Anderson atya, utóbbiak legkeményebb katonája személyes kedvencem a sorozatban).

A másik pillér a „mojo”, az állandó tökösködés, a pillanatra sem komolyan vett, mégis tökéletesen működő és magával ragadó maszkulin pozőrködés. Kohta Hirano egyszerre bűvészkedik szupererőkkel, túlvilági jelenségekkel, hihetetlen közelharci trükkökkel és abszurd kaliberű kézifegyverekkel, kétoldalanként tálcán szolgálva fel a gyanútlan olvasóból a „poszterként a szobám falára!” felkiáltást kiváltó jeleneteket. És még csak azt sem lehet kijelenteni, hogy ez a politikát és történelmet ilyen szégyentelenül kihasználó, vérgőzös, morális kérdéseket szemrebbenés nélkül ledózeroló maszkulin gyilokorgia csupán a hímnemű képregény-rajongókat vonzaná. Jelentem: női rajongói is vannak a sorozatnak szép számmal.

A Hellsing fősodrától elszakítva tekintetünket további geek örömöket lelhetünk, úgymint az anime- és manga-színtérre tett utalások és kikacsintások tömkelege, még két dögös és vérszomjas nőszemély rövid bónusz történetei (az egyik apácaruhában nyomul ÉS szamurájkarddal küzd! vááá, tiszta punciszagú fétisgyűjtemény a csaj…) vagy éppen a képregénybe ágyazott vicces SD képkockák (super deformed = karikatúra-szerű stílusú, humoros jeleneteket ábrázoló rajzstílus).

A legkellemesebb meglepetés pedig számomra – melyben a mélyen vallásos olvasók nyilván nem fognak osztozni – az a merész és kegyetlenül vicces cinizmus volt, mellyel a szerző a Vatikán katonai alakulataként működő, szupertitkos Iskariót szervezetet jellemezte. A római katolikus egyház történelmi megmozdulásaira rímelő cselekményelemek (például a protestáns anglikán egyházzal történő állandó összecsapások) komolyabban nyúlnak az európai történelemhez, mint mondjuk a Neon Genesis Evangelion vagy bármely más, a kereszténységet felhasználó alkotás – még akkor is, ha végső soron ugyanolyan exploitív motívumok, mint bármi más a Hellsingben.

Kőkemény humora van Kohta Hiranónak, ami a legváratlanabb módokon és helyeken jelenik meg (kifejezetten zseniális a második kötetben az Alucard és Anderson atya közötti elmaradt múzeumi összecsapás Monty Python-szkeccsbe illő abszurd jelenete, ami a sorozat legnagyobb poénja – percekig röhögtem rajta). Az animébe kevésbé sikerült átültetni ezt, mint ahogy a látványos harcok, a gyönyörű, gravitációra fittyet hányó vérfröcskölések sem működnek ugyanúgy. A mozgóképes adaptáció egyetlen (de cseppet sem elhanyagolható) előnye a képregényhez képest a zenéje: bárkivel szívesen vitába szállok erről, de a Hellsing zongorára és gitárra épülő szétcsúszós, zajos rockzenéje igen előkelő helyet foglal el a minden idők legjobb anime soundtrack-je toplistán (ahol is az első hely örökkön-örökké a Cowboy Bebopé, de az egy másik történet, mely esetleges erőteljes, anime irányultságú olvasói érdeklődés esetén bizonnyal megéneklésre kerül).

Azoknak, akik csak a kritikák végét olvassák el a magvas szummárum miatt, nem kérvén a sok rizsából: bombabiztos vétel eme tárgyalt magyar megjelenés, 2000 forintért még betlire is tuti megéri, a rajongók pedig úgyis magukévá tették rég. Találkozott már a japán könnyű kultúra a vámpírokkal korábban is (hogyan is feledhetnénk olyan bűnös geek-öröm kategóriába eső remekműveket, mint a Yokai Daisenso, a maga hosszú nyelvű, egylábú esernyő-szörnyetegével?), de ehhez hasonló tömény királyság ritkán lát napvilágot – különösen hazánkban…

Hellsing 1-3. kötet
Kiadó: Mangafan
Terjedelem: 194 oldal
Ár: 2000 Ft/kötet

Apokalipszis miaú!

Motofumi Kobayashi 1998-ban alkotta meg Cat Shit One névre keresztelt 3 kötetes mangasorozatát, amely a Vietnámi háborúban játszódik, főhőse pedig 3 amerikai katona. Kazuya Sasahara 12 részes animeszériát készített a képregényből. Az előzetesből kiderül, hogy miért forgalmazták Amerikában Apocalypse Meow néven a mangát.

Ponyo On A Cliff - előzetes

Miyazaki az isten, ezt tudjuk. És mégsem vonult vissza, akárhogy is szabadkozott. Az új filmjének bemutatója enyhén szólva érdekes, úgy néz ki, a célközönség még a Totoro-énál is fiatalabb... (az egyik Indexes újságíró a Totoro budapesti vetítése után felhívott, hogyaszongya "mi a jó ebben a szarban???" Azóta tudom, hogy a helyén kezeljem a gyereket...) Sajnos a japán NTV munkatársai végigugatják az előzetest, de egyelőre csak ez a felvétel forog közkézen, gondolom nemsokára lesz tiszta verzió is.

Paprika