euro(s)trip

2018. május 8.

Atar Gull – Királydráma és mindent felemésztő bosszúvágy a rabszolgaültetvényen

Atar Gull: a fekete Monte Cristo pusztító bosszúja egy jamaicai rabszolgaültetvényen.

2018. április 15.

BLAST - Mélymerülés egy bipoláris képzeletének pokoli bugyraiba

Polza Mancini pokoljárása az Oldboy nyomdokain.

2014. május 15.

Interjú: Boulet, a webképregény francia fenegyereke

Száguldás a geek tudatalatti kellős közepébe, pilótánk Boulet, a frankofón webképregény nemzetközi nagykövete, aki ezúttal Budapestre látogat.

2013. július 8.

Papírmezők harcosa – Igor Kordej és a Titkos Történelem

L'histoire secrŠte - 01 - 00d.jpg(Jelen cikk a képanyagot kivéve egy jobbára változtatás nélküli másodközlés, ami eredetileg a Buborékhámozó képregényes szakmagazin kilencedik számában jelent meg nyomtatásban 2010-ben - NK)

Az 1957-es születésű, horvát származású Igor Kordej vitathatatlanul a képregényrajzolás Kinizsije: nem csak termetre és bajuszra, hanem bizony a rajzolóasztalon véghezvitt, tintában és papírlapokban bővelkedő mészárszék jogán, hiszen alaposan kivette a részét abból a küzdelemből, aminek köszönhetően a 2007-es évben a Delcourt lett Franciaország legtermékenyebb képregénykiadója.  A kéthavonta elkészülő és tartósan magas színvonalú, 48 (esetenként több) oldalas albumai azonnal meggyőzték a francia kiadókat, akik a megbízható és határidőket szigorúan betartó rajzolóknál már csak a nagy munkabírásúakat szeretik jobban. Márpedig egy olyan képregényiparban, ahol a legtöbb sorozat egyes kötetei átlagban évente jönnek ki, évente hat album hatalmas fegyvertény. De hogyan is vált Kordej a Titkos Történelem nagy alakjai által vívott titkos háború dicsőséges tábornokává?

HS02-horz.jpg

A két éves képzőművészeti képzés után önállósodott rajzoló lelkesedésével és tehetségével hamar népszerűvé vált saját pátriájában, háromszor nyerte el a legjobb rajzoló/illusztrátor címet és képregénystúdiót is alapított, Incident néven. A nyolcvanas évek végén a Les Humanoïdes Associés le is csapott rá és elkészíthette az ismert román sci-fi szerző, Vladimir Colin könyvének a La Saga de Vam (Vam legendája) című három kötetes adaptációját, majd 1990-ben a Les Cinq saisons: L’Automne (Az öt évszak: Ősz) című one-shotot, melynek forgatókönyvét Nenad Mikalacki-Django jegyezte. A délszláv háború viharának a szele magával ragadta az egyre népszerűbb Kordejt: egy trieszti bevásárlás során erőszakkal besorozták és egyenesen a fronton találta magát. Bár fűtötte a hazafiság, nem akarta egy lövészárokban végezni és az első adandó alkalommal elhagyta az országot. Rövid Dániában eltöltött idő után Kanadában telepedett le és a képregény nemzetközi színterére 1994-ben lépett a Heavy Metal oldalain. A Dark Horse kiadó szerkesztői azonnal felfigyeltek rá és 1995-ben már az ugyancsak zágrábi születésű Darko Macan forgatókönyve alapján készítette el az  Edgar Rice Burroughs' Tarzan: A Tale of Mugambi című füzetét, majd a Predator és a Star Wars univerzumban is kipróbálta magát. Innen már csak egy ugrás volt a DC kiadó és az ő Star Trek franchise-uk, végül pedig követte Macant a Marvel ölelő karjaiba. Ez számára nagyszerű időszaknak ígérkezett: a Marvel többféle újszerű stílussal és témával kísérletezett ezidőtájt, így dolgozhatott az eddig bevett gyakorlattól eltérően politikai kérdéseket feszegető Cable füzeteken (melyet később Soldier X-re kereszteltek át, ezzel is hangsúlyozva a váltást) és a szado-mazo szubkultúrában megmerítkező Black Widow: Pale Little Spider minisorozaton, ami a MAX imprint részét képezte.

HS00-horz.jpg

Hamarosan azonban új szelek kezdtek el fújni, a Grant Morrison New X-Men-ében tett rövid beugrója a Frank Quitelyhez és Ethan Van Scivenhez szokott olvasók heves ellenállásába ütközött, valamint hasonló nemtetszést aratott a rajongók körében az általa teljesen átdizájnolt X-Treme X-Men csapata. Ez utóbbi sorozat hattyúdalát kényszerítette ki a Bush-kormányzat hatalomra kerülésével erőre kapó cenzúra: az Arena és Intifada sztoriszálak egyes részeinek újrarajzoltatása szoros határidőre alaposan próbára tette Kordej képességeit. Végül a Marvel vezetése által kijelölt egyencsapástól eltérő látásmódú alkotók lassan kirostálódtak, Corben, Risso és Zezelj után Kordej került sorra: a rá bízott Excalibur másfél füzetének elkészítése után rövid úton megszabadultak tőle, eltérő vizuális megközelítésre és a hirtelen drágának talált gázsijára hivatkozva. Az utolsó amerikai piacra készített munkája, a futurisztikus Londonban játszódó Smoke egy kisebb kiadó, az IDW égisze alatt jelent meg 2005-ben, Alex de Campi tollából.

HS01-horz.jpg

Az erőszak oltárán a fülledtebb jeleneteket és öltözékeket álszent módon feláldozó és kizárólag az eladásokra koncentráló nagy amerikai kiadókban csalódott Kordej tekintetét az európai képregénypiac felé vetette, ahol ügynöke, a vajdasági származású Kopecky Csaba bemutatta Jean-Pierre Pécau-nak, aki éppen egy Frank Giroud Décalogue-jának ötletére épülő sorozathoz keresett rajzolókat, vagyis a tervbe vett első hét rész mindegyikét más művészre bízták volna, hogy az albumok viszonylag rövid időközönként követhessék egymást. Eredetileg a L’Histoire secrète (Titkos történelem) első albumát kapta Kordej, de a Delcourt kiadó legnagyobb megdöbbenésére olyan hamar elkészült vele, hogy rábízták a másodikat, majd mivel olyan meggyőző gyorsasággal produkálta ezt is, a hatodik kötettől állandó rajzolóvá lépett elő. Jelenleg a tizennyolcadiknál tart és csak valami nagyobb szökőár tarthatja vissza attól, hogy teljesen egyedül rajzolja meg a jelenleg harminc részesre tervezett sorozatot (amihez el is érkezett 2013 júniusában, és még legalább két kötetnyi folytatás van előkészületben - NK).

A Titkos történelem tulajdonképpen egy 1998-ban indult sorozat, az Arcanes (Arkánumok) előzménye vagy eredettörténete, melyen, bár szintúgy Jean-Pierre Pécau jegyzi forgatókönyvíróként, messze túlnőtt mind történetszövésben, mind képi világban. A kilencvenes években játszódó Arkánumok főszereplői Walter Duncan, egy kiégett ex-rendőr és segítőtársa, Miss Mood, akik egy (nem túl fantáziadúsan) Stargate névre keresztelt titkos kormányügynökség tagjai. Feladatuk olyan személyek toborzása, akik hozzájuk hasonlatosan képesek befolyásolni a szerencsét és egyúttal a jövőt a tarot kártyák lapjaira emlékeztető Arkánumok segítségével. A hatalmas erőt birtokló ereklyék (vagyis a később a Titkos történelemben felbukkanó csontamulettek) után folytatott hajszájuk során egy testrabló náci szellemmel, az Örök Gyötrelem Nővéreivel, egy bosszúszomjas KGB ügynökkel  és egy fekete mágiához folyamodó drogbáróval kell szembenézniük.

L'histoire secrŠte - 07 - 01.jpg

Az ugyancsak Pécau által írt és az Arkánumokkal párhuzamosan futó Arcane majeur (A Nagy Arkánum) sorozat az ötvenes évek végére visz minket vissza, amikor a Stargate elődje, a Vane Alapítvány sikeresen besorozza a történet főszereplőjét, Pandorát. A csinos árvában hatalmas erők szunnyadnak, de használatának megtanítása szoknyabolond mentorára, Chance-ra hárul, mert az irányítás alól kicsúszott retro-szinkronitás felmérhetetlen károkat okozhat az idő folyásában. A sorozat fő szála a Howard Hugues álcáját magára öltő okkult entitást követi, akinek elsődleges célja John Fitzgerald Kennedy és Fidel Castro meggyilkolása.

L'histoire secrŠte - 01 - 06.jpg

Ezzel el is érkeztünk a Titkos történelem hajnalára, a neolitikum végére, ahol egy haldokló sámán négy csontlapocskát bíz törzsének utolsó négy túlélőjére: az amulettek hatalmas erővel bírnak, mindössze két szabályt nem szabad megszegni velük kapcsolatban, nem szabad egyszerre használni mind a négyet és nem kerülhet mind egy kézbe. Ennek örömére a négy fiatal (Dyo, Reka, Aker és Erlin) rögtön megszegi az első szabályt és egy pályájáról eltérített meteorittal törlik ki a létezésből a törzsüket rabigába hajtó harcosokat. Az Arkhónok (a későbbiekben már így nevezik magukat) elszörnyednek a pusztítás láttán és szétválnak, hogy a négy ereklye minél messzebb kerüljön egymástól. Természetesen ettől a pillanattól kezdve megkezdődik a véget nem érő harc a hatalom birtoklásáért és az erre tett erőfeszítések átalakítják maguk körül a valóságot. A színfalak mögötti játszmák emlékezetes és világrengető eseményekben csúcsosodnak ki: magyarázatot kapunk arra, hogy mi (vagy ki) okozta az egyiptomi hét csapást, ki alapította a Szent Inkvizíciót és milyen célból, miért szervezett egy Raszputyin nevű szerzetes expedíciót a Tunguzka folyása mentén, ki a titokzatos ötödik Arkhón, akit csak a Nagaszakira és Hirosimára ledobott atombombákkal lehet megállítani, kinek az ügynöke volt II. Ramszesz, John Dee, Isaac Newton és Napoléon Bonaparte? Az alternatív történelem, a misztikus történetek és az összeesküvés-elméletek kedvelői minden bizonnyal megtalálják számításukat ebben a sorozatban, nem véletlenül ostromolja a Titkos történelem eddig eladott példányszáma alulról a félmillió kötetet. 

2012. november 20.

Rahan, a zord idők fia

10614_fotogaleria_n.gif

(Jelen cikk egy változtatás nélküli másodközlés, ami eredetileg a Buborékhámozó képregényes szakmagazin  nyolcadik számában jelent meg nyomtatásban 2010-ben - NK)

André Chéret neve minden emberi számítás szerint vajmi keveset mond a hazai képregényolvasóknak, azonban Rahan, a nemrégiben negyvenedik születésnapját ünneplő, párductermetű és hiúzügyességű ősünk, aki a kőkorban indult útnak, hogy megkeresse törzsének túlélőit és ezalatt számtalan kalandba keveredve oktassa és szórakoztassa a modern ifjúságot, már jó eséllyel nosztalgikus emlékeket ébreszt sokakban. A Magyarországon uralkodó politikai légkör kedvezett a francia Pif Gadget magazin kvázi testvérlapjának számító Kockás oldalain megjelenő hősnek, aki olyan a nyakában örökké viselt nyakláncon lógó karmok által jelképezett pozitív üzenetek hordozója volt, mint a nagylelkűség, bátorság, kitartás, hűség és bölcsesség. A szó szerint és átvitt értelemben is egyenes gerinccel járó Rahan bár már gyermekkorában elveszíti nevelőapját, szinte azonnal kap helyette egy másikat, aki ugyan pár tízezer évvel később születik (egészen pontosan 1937-ben, Párizsban), de azután egész hátralévő életében elkíséri majd.

De ki is ez a hetvenedik életévén is túl járó, jelenleg is lankadatlan energiával alkotó pótpapa? André Chéret nyomdászként kezdte a pályafutását, majd tizennyolc évesen először egy filmszínház alkalmazásában csillogtathatta meg rajztehetségét : hatalmas, 13 x 17 méteres óriásplakátokat festett olajfestékkel és itt sajátította el a később kézjegyévé váló dinamikus, mozgóképben gyökerező ábrázolásmódját. A németországi Baden-Badenben töltött katonai szolgálata során kötött ismeretségei menthetetlenül kijelölték későbbi életútját, hiszen itt barátkozott össze Pierre Koernig grafikussal és egy bizonyos Jean Giraud-val (későbbi művésznevén Moebius), akik szabadidejükben a Fleurus kiadónak készítettek képregényeket. Első fizetési csekkjét a képregényiparban így a kiadó Coeurs Vaillants című újságjában megjelent Paolo rövid, humoros története után kapta, majd belekezdett első sorozatába a Les exploits de Fao-ba (Fao kalandjai), amit gyakorlatilag Rahan előképének is lehet tekinteni. Következő komolyabb munkája a Bob Mallard, amely egy vadászpilóta népszerű kalandjait követi és ahol a stafétabotot az Yves Roy művésznéven alkotó fotóművész Francisco Hidalgo és az újságíró Jean Sanitas kezéből veszi át. Az eddigre már komoly rutinra szert tévő Chéret több vasat is képes a tűzben tartani: egyszerre dolgozott a Vaillant sorozatán, készítette el a Del Duca kiadó számára a Monica, hôtesse de l’air (Monica, a légikísérő), az első felnőtt (ebben az esetben értsd: erotikus töltetű) BD-k között számon tartott képregényét, vette át Angelo Di Marco teremtményének, a Rock l’invincible-nek (Rock, a legyőzhetetlen) a rajzolását, és készített Sherlock Holmes és Vidocq adaptációt különböző napilapoknak.

Rahan02.jpg


A döntő fordulat akkor következett be, amikor elhatározta, hogy saját hőst teremt, de mivel a Bob Mallard mellett már nem fért meg több modern témájú képregény az akkorra nevét Pif-re lecserélő Vaillant-nál, Chéret rendkívüli találékonyságról (sic!) bizonyságot téve egy szőke gallt skiccelt le újabb javaslatként. A főszerkesztő rutinosan a termékeny forgatókönyvíróként ismert Roger Lécureux-höz irányította, aki már évek óta dédelgette egy őskorban játszódó sorozat tervét, de nem talált megfelelő rajzolót hozzá. Chéret tizennyolc évesen ugyan már találkozott egyszer az újság akkori főszerkesztőjeként dolgozó Lécureux-vel, aki azonban csak előhúzta a fiókból a Poïvet által jegyzett Pionniers de l’Espérance (A Reménység Úttörői) pár oldalát és annyit mondott: „Majd ha így tudsz rajzolni, gyere vissza és adok munkát neked”. A második találkozás sikeresebb volt, a Pif oldalain debütáló, természetközeli Rahant rendkívül jól időzítették, egy évre ’68 májusára jelent meg, így 1972-re egy kimutatás szerint már több, mint egymillióan követték figyelemmel a kalandjait. A sikert még ennél is jobban illusztrálja, hogy amikor Lécureux úgy határozott, a következő történet témája a kábítószer lesz és Rahan alulmaradt egy egész törzsét kábítószeres mámorban tartó varázslóval vívott halálos párbajban, a fekete borítójú Pif Gadget példátlan módon először jelent meg hozzácsomagolt játék (gadget) nélkül és a szokásos hatszázezres példányszám helyett másfélmilliót nyomtak belőle. Mind egy szálig elfogyott és mivel erre még a kiadó sem volt felkészülve, egy másik újságjuk, a Télé 7 Jours-nak szánt papírból nyomtak új példányokat.

Rahan03.jpg


A Vaillant nyilvánvalóan alaposan meg akarta fejni ezt a népszerűséget: a történetek gyakoriságának és így mennyiségének megnöveléséhez Chéret megkérdezése nélkül felfogadtak egy olasz rajzolót, Guido Zamperonit, de ez csupán feszültségekhez vezetett, mert Rahan atyja nem volt elégedett kollégája munkájával. Végül megállapodás született, hogy Chéret egy alkotóműhelyben három másik rajzoló segítségével tesz le az asztalra megfelelő mennyiségű oldalt. Hamar kiderült azonban, hogy több időbe telik megtanítani segítőinek a saját rajzstílusát és a szükséges technikai fogásokat, mintha saját maga végezné el a munkát.  A kiadó ezúttal a spanyol Romero-t bízta meg azzal, hogy párhuzamosan készítsen Rahan történeteket, ami egy négy évig elhúzódó pereskedésbe torkollott a képregénykarakter jogainak birtoklását illetően. A per Rahan megalkotójának győzelmével zárult, precedensértékű döntést teremtve az ezután következő hasonló esetekben.

Roger Lécureux 1999-ben bekövetkező halála rövid időre tetszhalálba taszította a sorozatot, de végül a fia, Jean-François Lécureux emelte újra a magasba a lángot: megalapította a saját kiadóját, melynek születését és első albumuk kiadását Rahan harmincadik születésnapjával együtt ünnepelték meg, mely jeles napon megházasították az addig agglegény kalandort a Le Mariage de Rahan (Rahan esküvője) című történetben.

Rahan01.jpg


Bár Chéret megpróbálta meglovagolni a fél életét kitöltő széria sikerét más történelmi témájú képregényekkel is, mint a hunok fénykorában játszódó Anaël aux yeux d’or (Aranyszemű Anaël), a késő bronzkorban az egyiptomi civilizációt apránként felfedező hősnő, Ly-Noock kalandjai a Félines-ben (Vadmacskák) vagy a Max la menace tévésorozat inspirálta, de a 18. századi Franciaországba helyezett Domino (aminek öt kötetét az akkor még szinte ismeretlen Jean Van Hamme írta), ám ezek rendre megbuktak. Az egyetlen hosszabb életű sorozata az Auzou kiadó kérésére készített több, mint 800 oldalt a L’Encyclopédie en BD (Képregényes enciklopédia) című ifjúsági-ismeretterjesztő albumokhoz, melynek protagonistája, a bármilyen lény vagy tárgy alakját felvenni képes android Protéo a jóval később született Egyszer volt, hol nem volt... az élet sorozathoz hasonló, szórakoztató módon ismertet meg a történelemmel, a biológiával és az informatikával. Legutóbbi, nem Rahanhoz köthető képregénye, a San Fransisco-i francia konzul írta Le dernier des Mohegans (Az utolsó mohikán), alig egy éve, 2009-ben jelent meg.

Protéo.jpg


A Rahan jelenleg (némi kép- és korzavarral) reneszánszát éli, hiszen a Soleil kiadó gondozásában keményfedelű gyűjteményes kötetekben jelenik meg az összes 1969 és 1990 között a Pif-ben leközölt története, a Xilam 26 részes rajzfilmet készített belőle a fiatalabb korosztályt megcélozva, a legutóbbi pletykák szerint pedig a megfilmesítés jogára a Le Pacte des loups-t (Farkasok szövetsége) jegyző Christopher Gans csapott le. Mindeközben az önmagára saját bevallása szerint nem is művészként, mint inkább mesteremberként tekintő (joggal, hiszen egy 60 oldalas Rahan történetet 4 hónap gyárt le fogyasztásra kész állapotba) Chéret rendületlenül dolgozik az újabb és újabb köteteken a Lécureux kiadó égisze alatt.

2012. október 5.

Jodorowsky és Moebius Incal-univerzuma

Incal_lead.jpg

(Jelen cikk egy változtatás nélküli másodközlés, ami eredetileg a Papírmozi képregényes szakmagazin ötödik számában jelent meg nyomtatásban 2011-ben - NK)

Az Alexandro Jodorowsky és a Moebius nevével fémjelzett Incal sorozat a felnőtt nagyközönségnek szánt képregények születésének egyik úttörője, egy olyan mérföldkő, ami elvitathatatlanul a modern bande dessinée egyik stabil alapkövévé vált. Az űroperát, a metafizikát, a szimbolizmust és a társadalomkritikát vegyítő hét éven keresztül írt első hat rész az osztatlan kritikai siker hatására trilógiává terebélyesedett, majd több különálló mellékszálat is növesztett, melyek ugyanabban a részletgazdagon kidolgozott „Jodoverzumban” játszódnak. Mielőtt azonban nekilátnánk az Incal-univerzum bemutatásának, nézzük meg ki az a két szerzőzseni, akinek ezt a kozmikus science-fiction (vagy ahogy Jodorowsky nevezi: meta-fiction) sagát köszönhetjük.

A chilei születésű Alexandro (avagy Alejandro, ahogy következetesen spanyol nyelvű műveit jegyzi) Jodorowsky excentrikus és sajátosan karakán reneszánsz ember, a bande dessinée Alan Moore-ja, a mozi, a cirkusz, a zene, a pantomim, a költészet, a színház és nem utolsósorban a képregény jelenleg 82 éves veteránja, a kilencedik művészet egyik olyan legendás alakja, aki a nyolcvanas években a talán a legtöbbet tette, és nem csak a Humanoides Associés kiadó keretein belül, hogy a kilencedik művészet túllépjen a nagyközönség szemében a gyermekeknek szánt szórakoztatás skatulyáján. Első képregényélményei a Chilébe is eljutó amerikai újságok vasárnapi mellékletei voltak: Mandrake the Magician, Prince Valiant, Flash Gordon, Popeye, Tarzan, melyeknek hatására indította útjának a hatvanas években az aztán öt éven keresztül saját maga írta és rajzolta Fabulas Panicas című vasárnapi képregénymellékletet az El Heraldo de México egymillió példányszámos napilapjának kultúra rovatában. Még az ötvenes években tagja volt egy párizsi pantomimes társulatnak, majd a hatvanas évek elején indult szürrealista mozgalomra válaszul Roland Topor és Fernando Arrabal társaságában megalakította a Pánik Mozgalmat, mely később a a Fabulas Panicas névadójává is vált. Nem tétlenkedett ezután sem, 1965-ben megvetette a mexikói avant-garde színház alapjait, majd leforgatott két, azóta kultikussá vált filmet, az El Topo című metafizikai westernt és a Szent Hegyet (The Holy Mountain), amit az alpinista filmek és a science-fiction egyfajta amalgámjaként lehetne meghatározni. A következő, ezúttal hihetetlenül grandiózusra tervezett filmjének forgatókönyvébe 1975-ben vágott bele: Frank Herbert legendás Dűnéjét akarta gyöngyvászonra adaptálni olyan nevek segítségével, mint Orson Welles Harkonnen báró, David Carradine Leto herceg és Gloria Swanson a Bene Gesserit főtisztelendő anya szerepében. Salvador Dalí természetesen a mindenható IV. Shaddam császárt alakította volna, a szédítő magasságokat ostromló egójának megfelelően a kor szupergázsijáért, melyet Greta Garbo-t is túlszárnyalva 100.000 dollárban állapított meg óránként. A látványterveket H. R. Giger, Chris Foss és egy bizonyos Moebius készítette, a filmzene megkomponálásához pedig a Pink Floyd-ot kérték fel. Az elképesztő terv végül a producereknek köszönhetően kútba esett, Jodorowsky pedig két évnyi megfeszített munka után ott maradt a szinte teljesen kész storyboard-al és a filmhez készített közel 3000 rajzzal. Mindez a roppant erőfeszítés azonban nem veszett kárba: ez képezte a Moebius-szal megalkotott Incal-univerzum alapját.

incal_2.jpg

 

Jean Giraud, művésznevén Moebius, a bande dessinée 73 éves pápája (aki nemrégiben, 2012 márciusában hunyt el váratlanul - NK), a Blueberry, az Arzach és a Hermetikus garázs sorozatok papírra álmodója, a Pilote magazin oszlopos tagja és a Métal Hurlant társalapítója azok közé a ritka frankofón művészek közé tartozik, akiknek Miyazakitól George Lucasig, az amerikai comicrajzolóktól a japán mangakákig, western rajongóktól a science-fiction-ön felnőtt gyermekeken át egy egész generáció csodálja a munkásságát. Olyan filmek látványvilágához fűződik a neve, mint a Tron, a Nyolcadik utas a halál, a Willow, a Szárnyas fejvadász, az Abyss és az Ötödik Elem. Első igazán ismert képregénye a Charlier által írt Blueberry hadnagy volt, majd miután saját műveit kezdte publikálni a Hara Kiri magazinban a hatvanas évek elején, már Moebiusként szignálta a történeteit. Saját bevallása szerint Jean Giraud a karteziánus, perfekcionista énje, míg Moebius a totális improvizáció, egy igazi jazzszóló megtestesítője. Különös módon mégis ez utóbbi oldalát sikerült Jodorowskynak megzaboláznia, hiszen az Incal forgatókönyvét teljes egészében ő írta, míg Moebius „csupán” vizuális képzelőerejét adta hozzá.

the-incal-2.jpg

Az Incal univerzumában a távoli és disztópikus jövőben az emberiség kirajzott az űrbe és számtalan világot népesített be, ám ez szörnyű árral járt. A galaxison az androgün sziámi ikerpár Imperoratriz uralkodik, a társadalom pedig a végletekig hierarchizált: az Indusztriális Szentek Egyháza vagyis a Techno-Techno-k, a technológiát vallási fanatizmussal imádó papok kasztja, az Ekonomat közgazdászok testülete, a Maganát az űrkereskedők céhe, melyek folyamatos harcban állnak egymással a hatalomért. Az emberi faj teljes erkölcsi és szellemi fertőben él a bolygók felszínébe fúrt kútvárosokban, a futurisztikus megfordított Bábel tornyokban, ahol ugyancsak jól elkülönülnek a társadalmi szintek: az arisztokrácia a felső emeleteken, a felszínhez közel lakik, míg a szegények és a város lakosságának söpredéke a kút alján lévő savtó közelében húzza meg magát. A közöny és az élvhajhászás tölti ki az életüket: a bolygó felszínén lebegő palotában a kormányzat élén álló Prez klónozásainak véget nem érő közvetítését nézik a 3D tévéiken vagy a vörös lámpás negyedként működő Vörös Gyűrűben állítanak össze maguknak homeoprostituáltat. A törvényeket érzelmekkel nem rendelkező robotrendőrség tartatja be, aminek a tagjai még így is több személyiséggel rendelkeznek, mint maguk a polgárok, akiket védelmeznek.

Incal_Volume-1-5low_big.jpg

 

Az Incal saga főhőse (érdekes megfogalmazás, erre még visszatérünk) John Difool R osztályú magánnyomozó, aki akárha egy film noirból lépett volna elő: folyamatosan vedel, hallucinogéneket szed, füstöl, mint a gyárkémény és az első adandó alkalommal, amikor pénzhez jut homeoprostikat rendel magának. Nem kell csodálkozni hát, hogy a sorozat első kötetének első oldalán az első panelen éppen négyen ütlegelik, majd rövid úton lehajítják az Öngyilkosok Sétányáról, hogy a halálos savtóba vezető szabadesés közben próbálják megtudni tőle hová rejtett valami általuk igen keresett tárgyat. Difool nagy szerencséjére pitiáner besúgó is, ezért a robotrendőrség Py nevű tisztje úgy dönt, hogy némi tűzharc árán megmenti az irháját. Nyomozónk ezúttal tartja a száját, hiszen nem mindennapi kincs birtokába jutott és természetesen pénzzé akarja tenni, ám előtte hódolnia kell bűnös szenvedélyeinek, mi, Olvasók pedig flashback formájában megismerkedhetünk az előzményekkel. Ahogy a noirok nagykönyvében meg van írva, ez is egy gyönyörű nővel kezdődött, egy ügyféllel, aki mindössze annyit kért tőle, hogy kísérje el a Vörös Gyűrűbe, majd még éjfél előtt juttassa haza. Az egyszerű feladat természetesen szó szerint balul sül el, amikor Difool keresztüllövi az üzekedést befejezni képtelen arisztokrata hölgy partnerének fülét, így kénytelen Kutyafejű Kill, az ember-farkaskutya mutáns elől a csatornába menekülni, ahol aztán végleg belekeveredik az egész univerzum létét meghatározó események sűrűjébe: egy haldokló idegen lény utolsó leheletével rábíz egy szinte végtelen hatalommal rendelkező tárgyat, egy apró fehér piramist, az önálló tudattal rendelkező Fehér Incalt. Innentől némileg felgyorsulnak az események, Difool és hűséges betonsirálya, Deepo nyomában van a galaxis leghalálosabb gyilkosa, a Metabáró (igen, őt ismerhetjük a Deltavision által magyarul kiadott Metabárók kasztjából), az Amok gerillaszervezet, az emberiséggel éppen hadban álló idegen faj, a bergek, a technopapok szervezete, Margarita kútváros diktátor-kormányzójának Púposokból álló magánhadserege, egy a Fekete Incalt imádó technokultusz és a Fehér Incal eredeti őrzője, a pszichikus képességekkel rendelkező Animah.

jodorowsky_moebius_the-incal-light-animah_p5of8-panel6.jpg

 

Miért ez a valószínűtlen hős? Jodorowsky-t a humanitás, az emberi gyarlóság foglalkoztatta, nem pedig a tökéletes és nemes harcos, a Metabáró vagy annak fogadott fia, a szűzies és az elme erejét fegyverként használó Solune által mutatott idealizált emberkép. A kozmikus események a történet kezdetén a jóképűnek jóindulattal sem nevezhető, esetlen és erkölcsileg gyarló, antihős Difoolból egy jobb, önmagát és másokat elfogadó emberi lényt faragnak, ami Moebiusnak köszönhetően vizuálisan is megjelenik a történet végére daliássá váló és nemes vonásokat öltő (most már nyugodtan kimondhatjuk) főhősön. Ne kergessünk persze illúziókat, mert az első sorozat utolsó oldala éppenséggel azt illusztrálja, hogy Jodorowsky szerint a belső utazás, önmagunk keresése sosem ér véget: Difool képtelen a változásra, ugyan megmenti az univerzumot, de önmagát nem képes és ennek következtében akarata ellenére újabb utazásra kényszerül. Érdemes megemlíteni, hogy a a tarot pszichomágikus aspektusában elmélyült Jodorowsky (A tarot útja címmel könyvet is írt erről Marianne Costa közreműködésével) az Incal főbb szereplőit a tarot főbb arkánumainak felelteti meg: Difool például a Bolond arkánumról kapta a nevét.

incalvolume-2.jpg

 

Az Incal sorozat első oldalai még természetszerűleg a Moebius alapította Métal Hurlant magazinban jelentek meg, majd 1981-ben látott napvilágot önálló albumban az első kötet, a Fekete Incal (L’Incal Noir). Hét évvel később, 1988-ban fejeződött be az első sorozat a hatodik kötettel, de ekkorra Jodorowsky már trilógiában gondolkodott, ám az Incal előtt (Avant l’Incal) című, előzményként szolgáló második ciklust Moebius más elfoglaltsága miatt egy friss tehetségre, Zoran Janjetovra bízta. A választás jónak bizonyult, Janjetov az igen magasra tett léc ellenére sem okozott csalódást és 1995-ben, tizennégy évvel a sorozat indulása után Az Öngyilkosok Sétánya (Suicide Allée) című kötet a Fekete Incal első paneljével ért véget. Mindezzel párhuzamosan Juan Gimenez közreműködésével Jodorowsky 1992-ben útnak indítja az ugyanebben az univerzumban játszódó Metabárók kasztja sorozatot, ami az Incal saga Metabárójának mítoszát hivatott felépíteni. Mindez azonban még nem elég: 1998-ban megszületik a Technopapok (Les Technoperes), 1999-ben a Megalex széria Janjetov és Fred Beltran segítségével, 2000-ben pedig Moebius rajzaival megjelenik a harmadik ciklus első kötete, az Incal után (Apres l’Incal). A chilei polihisztor azonban nem elégedett legendás francia kollégája munkájával, úgy véli, hogy az elfáradt és már nem motiválja a történet, így az albumot kitörli a kánonból, és újrakezdi a hat kötetesre tervezett ciklust Végső Incal (Final Incal) címen a mexikói José Ladrönn közreműködésével.

janjetov_john_difool_avant_l'incal_cvr.jpg

 

Az Incal-univerzum tehát tovább tágul, mi pedig reménykedhetünk, hogy a nyolcvanon túli, de egyébként teljes szellemi frissességgel rendelkező Jodorowsky még megéli élete fő művének beteljesedését. Zárszóként pedig álljon itt a mindig karakán kiállású írózseni egy interjújában elejtett tanácsa az ifjú képregényszerzőkhöz, ami egyúttal tökéletesen jellemzi eddigi munkásságát is: „Öljétek meg a szuperhősöket és meséljétek el a saját álmaitokat!”

2012. július 26.

Lanfeust de Troy

JCC-Lanfeust_lead.jpg

(Jelen cikk egy változtatás nélküli másodközlés, ami eredetileg a Papírmozi képregényes szakmagazin negyedik számában jelent meg nyomtatásban 2011-ben - NK)

A frankofón képregény, azaz a bande dessinée meghatározó, legendás óriásai közé (mint a Thorgal, a Largo Winch, az Astérix vagy a Lucky Luke) valóban eposzba illő hőstett bekerülni: de legalábbis hősi fantasy-be illő, mely zsáner mindig is kedvelt műfaja volt a maguknak hírnevet szerezni vágyó ifjú titánoknak. A fantasy eme válfaja megtévesztően nagy szabadságot ad az alkotóknak, valójában azonban nagyon is előre meghatározott elemekkel dolgozik: adott egy rendszerint alacsony sorból származó hős, aki egy elképzelt világ fantasztikus vidékeit beutazva  gyűjt maga köré társakat, hogy szembenézzen a világot fenyegető gonosszal, lehetőleg minél látványosabb csatákkal, áldozatokkal és érzelmekkel megfűszerezve (na és a lenge öltözetű hölgyek szerepeltetése is forrón ajánlott). Számos sikeres próbálkozás született a műfajban a nyolcvanas évek végétől, mint A Fekete Hold krónikái (Les Chroniques de la Lune Noire), a Marlysa vagy a Gorn, ám mégis a Lanfeust de Troy volt az, ami azonnal a zsáner meghatározó mérföldkövévé vált: nem csak hogy egy viszonylag fiatal kiadót emelt a nagyok közé, hanem a szerzők legnagyobb meglepetésére jelentős számú női olvasót vonzott az addig szinte kizárólag tinédzser fiúkat célzó hősi fantasy táborába, több tízezerről több százezerre növelve a számukat, 2010-ben pedig a Lanfeust forgatókönyvírója eladott albumok tekintetében olyan élő legendákat utasított maga mögé, mint Van Hamme és Uderzo. Na de lássuk közelebbről, hogy kik is főzték ki a mostanában javarészt euromangában, sci-fiben és fantasyben utazó touloni Soleil kiadó varázsitalát...

Az aix-en-provence-i Scotch Arleston (valódi nevén Christophe Pelinq) újságíróként kezdett el dolgozni, majd rádiójátékokat írt, mielőtt 1989-ben belekóstolt volna a kilencedik művészet világába a Glénat kiadó Circus című magazinjának oldalain és elkészítette volna első képregényalbumát (Manie Swing) az Alpen Publishers számára. A nyolcvanas évek elején alapított és a már sikerrel befutott címek újrakiadásával (mint a Rahan, Tarzan, a Fantom és Mandrake, a mágus) foglalkozó Soleil kiadó adott neki lehetőséget saját sorozatok írására, így születhetett meg a Térkép mesterei (Les maîtres cartographes, 1992), a Léo Loden (1992), az Askell tüzei (Les feux d’Askell, 1993) és a Thule gyermekeinek sagája (Le saga des fils de Thulé, 1993), mielőtt a sors összehozta volna legnagyobb sikert arató képregényszériája rajzolójával.

Lanfeust_all.jpg

 

A touloni születésű Didier Tarquin iparművészeti tanulmányai elvégzése (saját bevallása szerint valójában autodidakta módon, éjt-nappallá tévő gyakorlás) után azonnal a Soleil kiadónál próbált szerencsét, azonban az első két sorozat, amibe belevágott, A Kelet rontásai (Les maléfices d’Orient, 1990) és a Röq (1992) igen hűvös fogadtatásra talált, így a szerkesztője felkínált neki egy utolsó esélyt: az akkori legtermékenyebb írójuk által benyújtott forgatókönyvet, ami még Troy világa (Le monde de Troy) munkacímen futott. Tarquin és Arleston maguk sem bíztak a sikerben, olyannyira, hogy az elkészült storyboard-okat 15 évesekből álló tesztcsoporttal véleményeztették és a legbiztosabb felállást választották: a heroikus fantasy paródiának szánt történetben egy falusi kovácsfiú indul útnak tudós mentorával és annak két lányával, hogy felkutasson egy mágikus erővel bíró kardot. Az első kötet elsöprő sikere teljesen váratlanul érte mind a kiadót, mind a szerzőket, de aztán megfeszített tempójú munkával (az első ciklus négy albumát két év alatt készítették el a bevett egy év – egy album helyett) és az ötödik kötettől egy jelentős vizuális és dramaturgiai színvonaljavulással meghálálták az olvasók beléjük vetett bizalmát.

Gnomes-Legendes.jpg

 

Troy világán szinte mindenki rendelkezik valami apró mágikus adottsággal, aminek a használata azonban a mágikus fluxust megcsapoló eckmüli bölcsek egyikének közelségét igényli. Egy eldugott kis falucska vezetője, Nicolede ilyen tudós, aki tisztsége vállalásával feladta saját született képességét, ellentétben két lányával, a szőke, szemérmes C’iannal, aki amint leszáll az éj, bármilyen sérülést képes meggyógyítani és a fekete hajú, forró vérű és heves természetű Cixivel, aki képes elpárologtatni vagy megfagyasztani a vizet. C’ian jegyese, a jószándékú, ám kissé félszeg Lanfeust puszta tekintete a fémeket olvasztja meg, így kézenfekvő módon egyszerű kovácsként dolgozik, amíg a véletlen úgy nem hozza, hogy a kezébe kerül Or-Azur lovagjának kardja, ami az abszolút, korlátlan mágikus hatalommal ruházza fel. Nicolede rájön, hogy valójában a legendás Magohamoth csontjából készült kardmarkolat felelős a jelenségért, így a kis csapat Eckmülbe indul, hogy erről a fontos  felfedezésről beszámoljanak a Bölcsek Tanácsának. A társasághoz csatlakozik egy vérszomjas, ám bűbájjal tökéletes úriemberré zabolázott troll, Hébus is, aki a folyamatos humorforrást szolgáltatja a kard utáni hajsza során, valamint természetesen előkerül a saga veszedelmes és gátlástalan gonosza, Thanos, a kalózkapitány képében, aki ugyancsak képes felhasználni a kard hatalmát csak éppen merőben más célokra, mint hőseink remélnék. Minden adott hát egy Troy világát átszelő nagy kalandhoz, amit a szerzők maximálisan ki is használnak, az olvasók legnagyobb örömére.

Cixi.jpeg

 

Arleston példaképei, a Goscinny-Uderzo páros, Astérix és Obélix szülei, Terry Pratchett, a Korongvilág megteremtője és Jack Vance, az amerikai fantasy nagy öregje (magyarul a Lyonesse trilógiát és Haldokló Föld ciklust olvashattuk tőle) könnyen tettenérhető hatással voltak Troy világára. Minden Lanfeust album az Astérixből már ismert módszerrel, a karakterek egyoldalas bemutatásával kezdődik, a troll Hébus gyakorlatilag Obélix analógiája egyszerű gondolkodásával, hatalmas erejével, a verekedés iránti gyerekes rajongásával és falánkságával („Ça se mange un dieu?” – azaz „Az istenek ehetők?” kérdezi hegymászás közben, amikor audiencát akarnak kérni Darshan isteneitől), a Lanfeust de Troy ciklus vége felé pedig egészen elharapóznak a szójátékok, popkulturális utalások (a halálos csapdákon keresztül jutni kívánók Lärakroft-hoz, a Labirintusok Istennőjéhez fohászkodnak) és az anakronizmusok (papírsárkányok által húzott vonat). A szerzők áthallások, hommage-ok és allúziók minden formáját felvonultatják, olyan híres szereplők cameo-ját láthatjuk, mint Jolly Jumper, Corto Maltèse és Haddock kapitány, jelenetek köszönnek vissza a western műfajából, a King Kongból és a Zorro legendájából, sőt, a szerzők odáig merészkednek, hogy a Lanfeust des Étoiles sorozatban az éppen zajló főesemények hátterébe rejtett kis pergameneken játékokat kezdeményeznek, mint a „Találd meg Bobot!”, azaz Spongyabob Kockanadrág figuráját az adott oldalon (az ilyen típusú rajzos játékok egyébként a francia ifjúsági képregénymagazinok, mint a szép emlékű Pif, a Spirou és mostanában a Tchô! sajátos védjegye).

bloodTroyOK.jpg

 

Az Astérix albumokkal ellentétben a  leszámolások ugyan mindig felettébb véresek és lenge ruházatú hölgyek is sűrűn előfordulnak a képregény oldalain (ebben a forróvérű Cixi jeleskedik leginkább), azzal azonban semmiképp nem vádolhatjuk a szerzőket, hogy öncélú erőszakkal vagy meztelenkedéssel akasztanák meg a történet gördülékenységét, sőt: éppen ezek, a minden álszentséget nélkülöző, naturális jelenetek teszik annyira plasztikussá Lanfeust eposzi utazását.  A Lanfeust de Troy történetének szerkezete egyébként rendkívül egyszerű: az első négy kötet Or-Azur kardjának keresésével telik, majd miután megtalálták, a következő négy album a legendás Magohamoth felkutatását részletezi. És épp itt, a saga második részében találnak rá a szerzők a saját stílusukra, Tarquin vonalvezetése és karakterei teljesen kiforrottá válnak, ami eredetileg hősi fantasy paródiának indult, az a negyedik albummal lezárul és az ötödikkel kezdetét veszi egy fordulatokkal teli, valóban izgalmas történet. Hőseink csapatának szerkezete  teljesen felbomlik, Cixi visszatér Eckmülbe, hogy a legyőzhetetlen hadúr, Thanos társa legyen az uralkodásban, Hébusről a bűbáj megtörésével lefoszlik minden civilizációs máz és visszatér a vadonba, Nicolede egy súlyos fejsérüléstől kómába kerül, így Lanfeust C’ian oldalán vág neki Darshan hófödte hegyeinek, hogy találkozhasson a helybéliek hite által táplált istenekkel és megtalálja mesterüket, a Troy-t átható mágia forrását.

Cixi_naked.jpg

 

A Lanfeust de Troy sikere újabb sorozatok születéséhez vezetett, hasonlóan szerteágazó univerzumot alkotva akár csak Joann Sfar Donjon-ciklusának esetében: a Lanfeust des Étoiles újabb nyolc kötetében hősünk Cixi, Hébus és legnagyobb ellenfele, Thanos oldalán elhagyja szülőbolygóját csillagközi utazásra adva a fejét, hogy majd aztán húsz év elteltével az időközben egy pillanatot sem öregedett hős visszatérjen otthonába a Lanfeust Odyssey oldalain. A Trolls de Troy a múltba kalauzol, hogy egy troll törzs tagjai, Teträm, a troll és fogadott ember lánya, Waha kalandjait mesélje el. A párhuzamok egy bizonyos gall falucska lakóival még nyilvánvalóbbak, mint a fősorozat esetében: a trollok imádnak élni, enni-inni, verekedni és csak egy dologtól félnek, méghozzá a tiszta víztől. A Gnomes de Troy nem a fantasy világokon oly gyakori gnómokkal foglalkozik, bár a méretük stimmel: a későbbi mindenható hérosz gyerekkori csínytevéseit meséli el, örökösen az oldalán a minden lében kanál lányokkal, Cixivel és C’iannal a Boule et Bill, a Le petit Spirou vagy Cédric (magyarul Marci néven ismerhettük meg a Passage Kiadó gondozásában) nyomdokain. A fekete hajú amazon saját sorozatot is kapott Olivier Vatine (Aquablue, Star Wars) ecsetjétől kísérve: a Cixi de Troy-ból azt tudhatjuk meg részletesen, hogy mi történt a Lanfeust de Troy ötödik és hatodik kötete között, amikor a forróvérű leányzó faképnél hagyta a társait, majd legközelebb már Thanos ágyasakánt tűnt fel a birodalom fővárosában (a helyes válasz: kalózok, kardpárbajok és egy álarcos igazságosztó születése). Arleston mégis legnagyobb dobása a Légendes de Troy one-shot-okból álló kötetei, amikhez a Donjon Monsters alapkoncepciójával szöges ellentétben (azaz minden albumban mutassuk be a rajzolók új generációjának egy tagját) olyan veterán képregénylegendákat kért fel, mint a leginkább pikáns képregényeiről ismert Dany (valódi nevén Daniel Henrotin) vagy a remélhetőleg külön bemutatásra már nem szoruló Moebius.

Odyssey-Trolls.jpg

 

A Lanfeust elképesztő sikerének egyik titka mindenképp a tudatos építkezés, hiszen nem véletlenül vált Arleston és Tarquin közös teremtménye a Soleil kiadó hivatalos magazinjának, a Lanfeust Mag-nak az  emblematikus figurájává: az 1998-ban útjának indított előpublikációs lap, melyben a kiadó részletekben közölte le képregényeit azok keménytáblás album formátumban való kiadása előtt, nagyszerű üzleti modellnek bizonyult és a magazin a mai napig kapható, az olyan nagymúltú és havonta megjelenő kiadványokkal ellentétben, mint az A Suivre és a Métal Hurlant. Azonban mindez nem volt elég, Troy hőse a frankofón piacokon is meg akarja vetni a lábát, méghozzá főleg az ázsiai országokban és az Egyesült Államokban oly népszerű manga formátumban. A Lanfeust Quest rajzolóját két éven keresztül keresték Japánban és Koreában, végül azonban a vegytiszta manga helyett egy hibrid shonen mellett döntöttek, így kaphatta meg a lehetőséget egy európai képregényrajzoló, Ludo Lullabi, aki a Blizzard játékfejlesztő cég World of Warcraft manga adaptációjával vált ismertté a nagyközönség előtt. A még inkább tömegfogyasztásra fazonírozott sorozat jól fogy, de ezen felül Lanfeust ott van művészeti kiállításokon, videojátékokban, reklámokban, egy-egy újabb képregényalbuma 300.000-es példányszámban kerül a könyvesboltok polcaira Franciaországban: vitathatatlanul az új generáció Astérixe és nem csak a nagy testvér könnyen fellelhető ráhatása, hanem a saját maga által kivívott jogán. De mint ahogy azt tudjuk, ez benne van minden magára valamit is adó hősi fantasy héroszának munkaköri leírásában.

2011. szeptember 22.

A Francia Karcolat #5 - heti képregénystrip Boulet virtuális tollából

Boulet stripsorozatában ezúttal a reggeli állatságok kerülnek terítékre...


 

2011. szeptember 14.

A Francia Karcolat #4 - heti képregénystrip Boulet virtuális tollából

Heti képregénystripünk egy olyan állomásához érkeztünk, ahol Boulet pusztán piktogramok segítségével meséli el miért célszerű otthon dugóhúzót tartanunk. Ugrás a stripre a Tovább! után...

 

2011. szeptember 6.

A Francia Karcolat #3 - heti képregénystrip Boulet virtuális tollából

Boulet stripsorozatának harmadik részéhez érkeztünk, amiben megtudhatjuk hogyan használhatjuk fel a legutóbbi tanmesében szerzett tudásunkat a camembert-ről a Tovább! után...

 

2011. augusztus 30.

Jerry Frissen - Guy Davis: A Zombik, akik Felfalták a Világot

(Jelen cikk a címet és a képanyagot kivéve egy változtatás nélküli másodközlés, ami eredetileg a Buborékhámozó képregényes szakmagazin tizedik számában jelent meg nyomtatásban 2010-ben - S.)

Már többször beigazolódott, hogy az eltérő képregényes kultúrával és ekképp látásmóddal rendelkező szerzők egymásratalálásából az olvasó számára szinte csak nagyszerű dolgok születhetnek, legyen az bár amerikai-argentin pulp noir (100 Bullets, Brian Azzarelo és Eduardo Risso), francia-lengyel szépialenyomat a kommunista Lengyelországról (Marzi, Sylvain Savoya és Marzena Sowa), belga-olasz roadmovie a posztapokaliptikus jégkorszakban (Gipsy, Thierry Smolderen és Enrico Marini), a Második Világháború alatt zajló francia-amerikai misztikus kémtörténet (I am Legion, Fabien Nury és John Cassaday), vagy hogy elérkezzünk írásunk tárgyához, a belga-amerikai, Los Angelesben játszódó, savként maró zombiapokalipszis-szatíra, a The Zombies That Ate the World (eredeti címén Les Zombies qui ont mangé le monde, azaz A zombik, akik felfalták a világot) Jerry Frissen és Guy Davis tollából.


Utóbbit talán már nem is kell bemutatni, miután az ő szálkás, egyedistílusa határozza meg a Mike Mignola által teremtett Hellboy-univerzumból kinőtt BPRD (Bureau for Paranormal Research and Defense) sorozat látványvilágát 2003 óta, de pár szót az ő karrierje is megérdemel: az amerikai származású Davisre az 1989-es Baker Street révén figyeltek fel, így kerülhetett a DC kiadó Vertigo imprintjéhez, ennek égisze alatt nyílt alkalma kézjegyét hagyni a Sandman (Sandman Mystery Theatre) és a Batman (Batman: Nevermore) mítoszában. A fekete-fehér Dark Horse Presents magazinban az akkor még jobbára ismeretlen Hellboy mellett futott a Philip Amara-val közös Nevermen sorozata, majd végre lehetősége adódott, hogy bemutatkozzon első saját maga írta képregényével, a bizarr, 18. századi pszeudo-Franciaországban játszódó The Marquis-val. Mignola éppen ekkor kísérletezett azzal, hogy a BPRD sorozatához leginkább illő rajzolót találjon és legnagyobb szerencsénkre a második BPRD-antológiában résztvevő Davis mellett döntött, akinek eddigre már komoly gyakorlata volt a bizarr szörnyetegek és posztapokaliptikus jelenetek tervezésében, hiszen épp ebben az évben, 2003-ban kérte fel a francia Les Humanoïdes Associés kiadó (melynek egyik alapítója Jean Giraud, azaz Moebius volt), hogy működjön közre egy kvázi ismeretlen forgatókönyvíró egy világméretű zombijárvány abszurd utóhatásairól szóló történetében, melyet ironikus módon az akkor éppen halottaiból visszatérő Métal Hurlant (Üvöltő Fém) magazinban publikáltak.


A Métal Hurlant-t ugyanabban az évben, 1974-ben alapították, mint a kiadóját és első formájában olyan alkotók járultak hozzá a legendájához, mint Philippe Druillet, Moebius, Alejandro Jodorowsky, Enki Bilal, Milo Manara vagy Caza, olyan címekkel gazdagítva a képregények világát, mint az Arzach, a Kraken, a Jeremiah vagy a Loane Sloane. A magazin a nyolcvanas években élte fénykorát, majd az 1987-ben bekövetkezett hosszú szünet után 2002-ben támadt fel újra többfejű hidraként, a francia címet megtartva, egyidőben franciául, angolul, spanyolul és portugálul, hogy aztán az új tehetségeket és a kiadó sorozatait promotáló vállalkozás 2004-ben újra a porba hulljon. A fáklyát ma az amerikai Heavy Metal viszi tovább, mely eredetileg a Métal Hurlant 1977-ben liszenszelt unokatestvére volt és egy az egyben emelt át képregényeket az inspirációjául szolgáló forrásból, majd saját jogán jutott elismertséghez világszerte, jelenlegi formájában pedig negyedévente megjelenő, felnőtt témákat (igen, erotikát is) tartalmazó magazin.

A brüsszeli születésű Jerry Frissen bizarr társadalomkritikája tehát jobb médiumot nem is kaphatott volna a bemutatkozásra a Métal Hurlant amerikai verziójánál, különösen miután egész családjával Los Angelesbe költözött, hogy grafikai designerként dolgozzon az Humanoïdes amerikai pillérének, így tökéletes alany volt arra, hogy pőrére vetkőztethesse mindkét kultúra visszásságait. A véleményét sosem véka alá rejtő Frissen ugyan a képregény európai fővárosában végezte el a képzőművészetit, ám ott olyannyira sikerült megutáltatni vele a kilencedik művészetet, hogy tíz évnek kellett eltelnie, míg újra képregényt vett a kezébe, és még ötnek, míg rávette magát, hogy írjon is egyet. Első munkája, a Zombik, akik felfalták a világot, azonban olyan jó visszhangot kapott, hogy öt francia rajzolóval belevágott egy második projektbe, mely negyedévente megjelenő antológiaszerű füzetekben indult útjára és a los angelesi latin negyedben élő mexikói maszkos igazságosztók, a Luchadores Five kalandjait mesélte el, amint autórádiókat meglovasító farkasember bandával akaszkodnak össze, megfutamítják a Bogdanov-testvéreket és szembeszállnak a veszedelmes Pom-pom Ninjákkal, akiket mind Stacy-nek hívnak, kivéve egyet, akit Jennifernek. A könnyed hangvételű sorozat sikeréből műanyag figurákat gyártó vállalkozás is született, a Muttpop, ami nem csak a saját karaktereiket hozta kézzelfoghatóan fröccsöntött valóságba, hanem a Zep nevével fémjelzett Tchô! magazin szereplőit is.


Azonban lássuk mi is indította el a fullasztó belga bürokratizmus elől Kaliforniába menekült Frissen-t az ismertség útján: a nem is olyan távoli jövőben, 2064-ben járunk, Los Angelesben, és már nincs akadálya, hogy örökre együtt lehessünk szeretteinkkel. Ott laknak a szomszéd szobában, bömböltetik a rádiójukat az utcán, üldögélnek a park padjain, mindössze egyetlen bökkenő van velük: teljesen, véglegesen és menthetetlenül halottak. Némelyek rendelkeznek korlátozott intelligenciával, de legtöbbjük csak az előző életük beidegződéseinek engedelmeskedik: kutyát sétáltat, tovább veri a gyerekeit vagy csalja meg a feleségét. A világméretű jelenség okára Frissen nem is igyekszik magyarázatot adni, hiszen a történet szempontjából csupán az eredmény lényeges: mivel az élőholtak a Föld populációjának majd 35%-át teszik ki, az álszent politikai korrektség jegyében betiltják a zombikat rossz fényben feltüntető horrorfilmeket és a törvények kvázi teljes jogú polgárokká teszik a most már valóban fogyatékkal élőket (life-impaired). Nem csak a frissen elhunytak, hanem régebben elhantolt tetemek is képesek visszatérni, 14. századi teuton lovagok tűnnek fel Új-Poroszországban és 8. századi indiánok Brazíliában, az egész hívő világ pedig Jézus visszatérésének időpontját találgatja. A status quo felborulása új típusú rasszizmus születését segíti elő, egyes csoportok holtakat vagy pedig azokkal szexuális viszonyt folytató élőket lincselnek, míg egy újjáépített agyú milliárdos az egyre növekvő számú élőholtnépességet tömörítő politikai mozgalmat szervez.


Ebben a feje tetejére fordult világban próbál boldogulni Karl Neard (a név nem véletlen), aki még mindig az anyjával lakik, pattanásos arcát a The Shadow-éhoz hasonlító vörös kendővel takarja el és legnagyobb büszkesége a Star Trek kulcstartógyűjteménye. Karl és húga, Maggie, problémamegoldóként megunt vagy kellemetlenné vált halott hozzátartozókat tüntet el diszkréten, a megfelelő díjazásért cserébe. Hamarosan csatlakozik hozzájuk Freddy „a Belga” Merckx, a megvetemedett ruhásszekrény termetű és Elvis-frizurájú behemót, akinek az agykapacitása fordítottan arányos a termetével, mocskos szájú, faragatlan és legkedveltebb érvelési módszere a nekifutásból szájletépés. A teljesen diszfunkcionális csapat tagjai még az emberi faj legrokonszenvesebb példányai Frissen jövőképében és itt teljesen megfordul a The Walking Dead képregénysorozat protagonistájának felismerése, miszerint „Mi vagyunk a sétáló holtak”. Itt bizony a holtak sokkal emberibbek, mint az élők, akiknek kegyetlensége leplezetlenül bukkan elő a civilizáció máza alól és az újonnan feltűnt kisebbséget minden eszközzel a társadalom szélére szorítja. A holtak jogai mellett kardoskodók is csupán eszközként vagy szavazói bázisként tekintenek védenceikre, mint azt az eseményekben jobbára csak sodródó főszereplők is megtapasztalják.


Frissen személyes nézetei és véleménye a politikáról és a vallási fanatizmusról a lazán egymáshoz kötődő történetek gerincét képezik, találkozhatunk a belga királyi család teljesen degenerált és száműzött két hercegével, Caligulával és Gengisszel, szemtanúi lehetünk, hogy hőseink első körben elgázolják az élőholtként feltámadt Jézust, második körben pedig a konzervatív párt zombi elnökjelöltjét, az ifjabb Bush-t, akinek egy tévedésből kifolyólag egy páviánagyat helyeztek a koponyájába (és aki iránt Frissen jól láthatólag legalább olyan ellenszenvvel viseltetik, akárcsak Michael Moore), a teljes világot két táborra szakító feltámadt pápák fejét pedig élő adásban loccsantják szét. A nyers és szókimondó, börleszkbe hajló szatírát még az Egyesült Államokban is meglepően jól fogadták és az eredetileg a Métal Hurlant oldalain öt részletben megjelenő sorozatot a Devil’s Due Publishing egy gyűjteményes kötetben is kiadta 2009-ben. Akit érdekel, hogy amit Romero csak felvillantott az emberi természetről az Élőholtak éjszakája végén, amikor a csoszogó holtakon győzedelmeskedő redneck-ek két sör mellett, szórakozásból lőnek célba egy fára húzott zombira, miféle jövőbe vezethet, annak érdemes ellátogatnia a 2064-es év Los Angelesébe.

2011. augusztus 29.

A Francia Karcolat #2 - heti képregénystrip Boulet virtuális tollából

Boulet stripsorozata folytatódik, következzék hát egy "Játékos tanmese a lágy sajtok fizikájáról". Ugrás a teljes stripre a Tovább! után...
 

 

2011. augusztus 23.

A Francia Karcolat #1 - heti képregénystrip Boulet virtuális tollából

Ezt is megértük, a Geekz-en rendszeres képregénystrip üti fel a fejét, méghozzá egy Franciahonban egyre népszerűbb szerzőtől, Gilles Roussel-től, aki Boulet művésznéven alkot 1998 óta, amikor Zep, Titeuf atyja és Jean-Claude Camano, a Tchô! magazin főszerkesztője felfedezte egy képregényfesztiválon. A fiataloknak szóló képregénymagazin oldalain születtek meg a Raghnarok, Le Miya, La Rubrique Scientifique (A tudományos rovat) és a Womoks című sorozatai (utóbbiban a forgatókönyvíró szerepébe bújik, a rajzokért kiváló kollégája, Reno felel), melyek utóbb album formátumban is megjelentek, majd Joann Sfar és Lewis Trondheim felkérték a Donjon Zénith széria rajzolására. 2004-ben vágott neki a saját hétköznapi életéről szóló képregényblog projektjének, ami hamarosan olyan népszerűségre tett szert, hogy naponta több tízezren követik és a Delcourt kiadó vastag kötetekben pakolja a könyvesboltok polcaira Notes (Jegyzetek) címen.

A Geekz kizárólagos engedélyt kapott a szerzőtől, hogy magyarra fordítva publikálhassa a blogján található képregénystripeket, így minden héten egy újabb rész kerül ki a mi kis virtuális játszóterünkbe. Reméljük nektek is tetszeni fog ez a kezdeményezés és még sokáig követitek majd figyelemmel egy francia geek mindennapjait. A Tovább után ugrás a stripre!

 

2011. augusztus 4.

Enrico Marini – Egy svájci sas röpte az Akirától az ókori Rómáig

(Jelen cikk a képanyagot kivéve egy változtatás nélküli másodközlés, ami eredetileg a Buborékhámozó képregényes szakmagazin hetedik számában jelent meg nyomtatásban 2009-ben - S.)

Az európai képregény legendás mesterei közé tartozó Jean Van Hamme (XIII, Sörmesterek, Thorgal, Lady S) egy interjújában (lásd Buborékhámozó 6. szám) keserűen megjegyezte, hogy honfitársai között bár számos kiváló rajzoló található, elszomorítóan kevés a jó minőségű forgatókönyveket felmutatni képes író. Erre a cáfolatot sajátos módon egy svájci származású, de olasz gyökerekkel rendelkező rajzoló szállította, Enrico Marini, aki a kilencvenes évek elején alapozta meg a hírnevét a frankofón képregénypiacon, most pedig egy teljesen önálló álomprojektjét hívta életre: a Római sasok (Les aigles de Rome) az első olyan albuma, amelyet forgatókönyvíróként is jegyez, ám ahhoz, hogy idáig eljusson, majd két évtized kemény munkája és a legkeresettebb és legnagyobb respekttel rendelkező szerzők mellett gyűjtött tapasztalat szükségeltetett.


Enrico Marini szülei még születése előtt hagyták hátra Olaszországot, hogy Svájc németajkú részén telepedjenek le, így a későbbi elismert rajzoló hamarabb találkozott az olasz fumettikkel és a japán animevel, mint a francia-belga Astérix és Tintin albumokkal, ahogyan más hasonló korú gyerekkel történt volna. A francia Dorothée Club rajzfilmblokkján keresztül ismerkedett meg az Albator, Goldorak, Candy animesorozatokkal, de a legmélyebb benyomást még az első japán megjelenése idején (jóval korábban, mielőtt a Glénat kiadónak köszönhetően a manga elárasztotta volna Franciaországot) beszerzett Akira-kötet tette rá: Otomo Kacuhiró hatása később több korai albumában (Olivier Varèse, Gipsy) fellelhető. Első megbízását az 1987-es sierre-i képregényfesztivált követően kapta, ahol felfigyeltek a tehetségére és a frissen megalakult Alpen Publishers jelentette meg az első albumát, az Olivier Varèse-akták (Les Dossiers d’Olivier Varèse) első részét, A Vörös tér galambját (La Colombe de la place Rouge). A pozitív fogadtatásnak köszönhetően a Genfi Tribünben kezdett publikálni, a sorozatnak pedig újabb három része jelent meg, és ezek gyűjteményes kötete már az Humanoïdes Associés gondozásában került a nagyközönség elé. Az igazi áttörés 1992-ben következett be, amikor Thierry Smolderen (Colère noire, Convoi, McCay) felkérte, hogy dolgozzon vele posztapokaliptikus univerzumán, ahol az újabb jégkorszak fogságában vergődő bolygónk főbb városait az ellehetetlenedett légi közlekedést felváltó és három kontinenst átszelő Cirkumpoláris Kontinentális 3-as autópálya köti össze. Ebben a barbár körülmények közé süllyedt világban követhetjük Tsagoï, a faragatlan, de hatalmas szívű kamionsofőr és nevelt húga, Oblivia kalandjait, amint különféle rázós megbízatások elvállalásával próbálnak túlélni egy jobb holnap reményében. A Gipsy, a Runaway Train (1985, Andrej Koncsalovszkij) és Milton Caniff Terry and the Pirates című képregénye inspirálta road-movie jellegű kalandszéria azonnali sikerre volt ítélve, és a legnagyobb sztárrajzolók közé katapultálta Marinit.


Ezek után Stephen Desberg (IR$, Black Op, Rafales, Empire U.S.A.) szinte természetszerűleg őt kereste fel, amikor megelégelve, hogy a neki ismertséget szerző sorozatai után (Tif et Tondu, Billy the Cat) mindenki csupán ifjúsági szerzőként tekint rá, szeretett volna egy felnőtt témájú albummal előrukkolni. Marini javaslatának köszönhetően egy western született, A sivatag csillaga (L’étoile du désert), amiben az erősen Sean Connery-re hasonlító főhős felesége és lánya gyilkosának a nyomába ered az 1870-es évek Újvilágában (fun fact: később készült Connery-vel egy német reklám, amiben viszont az akkor már megjelent Ragadozókból loptak el ötleteket). A két kötetes vadnyugati kaland után újabb éles váltás következett, 1998-ban Jean Dufaux (Croisades, Djinn, Niklos Koda, Giacomo C.) egy misztikus noir ötletével keresi fel, amiben újraértelmezik a vámpírmítoszt (a vámpír szó leírását épp ezért ugyanúgy kínosan kerülik a történetben, mint azt Romero tette a Night of the Living Dead-ben a zombi elnevezéssel). Ahogy a Gipsy-ben, a szerző és a rajzoló a Ragadozókban (Rapaces) is tett arról, hogy a Marini forté-jának számító női idomok ábrázolása megfelelő hangsúlyt kapjon a menetrendszerűen szállított, fülledten erotikus jelenetekben.


Az éjszaka szülötteinek kalandjait lezáró negyedik album után Marini és Desberg útjai ismét keresztezték egymást, azonban most egy sokkal nagyobb lélegzetű vállalkozásba kezdtek, ami jelenleg a nyolcadik köteténél tart és töretlen népszerűségnek örvend Franciaországban. Ahogy eddig, újabb zsánerbe merülünk tehát alá, a Dumas által művelt történelmi fikció világába: a 18. századi Rómában játszódó A Skorpió (Le Scorpion) főszereplője Armando Catalano, kalandor és szerencsevadász, aki egy osztrák huszárral és egy gyönyörű méregkeverő cigánylánnyal az oldalán száll szembe Trebaldi bíboros pribékjeivel, hogy egy politikai cselszövésekkel teli játszmában utánajárjon saját zavaros múltjának és megszerezze a Templomosok elrejtett kincsét.


Az eddigiek fényében talán némileg érthető, hogy a francia-belga forgatókönyvírók krémje mellett eltöltött 20 év után Marini elég bátorságot és felkészültséget érzett magában ahhoz, hogy belevágjon saját elképzelésének megvalósításába. Kisebb könyvtárnak beillő forrásanyaggal, egy hagyományőrző légiósjátékokat rendező történésszel és saját ötleteivel felszerelkezve nekiállt, hogy képregényre vigye Arminius, a rómaiként nevelt barbár herceg történetét, aki majdnem pontosan kétezer éve, időszámításunk szerint 9-ben, Varusnál vezetett kelepcébe három római légiót, hogy szövetségeseivel az utolsó szálig lemészárolja őket. A Római Birodalom szörnyű veresége egyúttal kijelölte annak természetes határát is: a Rajnán túli Germániát sohasem romanizálták, a germán Vercingetorix gyakorlatilag megváltoztatta a történelem menetét és ez teljességgel lenyűgözte Marinit. Joggal tesszük fel azonban a kérdést, hogy a már bőséggel kiaknázott ókori Róma témájában vajon lehet-e újat mutatni, hiszen olyan szerzők dolgozták már fel ezt a korszakot, mint René Goscinny (Astérix), Jacques Martin (Alix), Gilles Chaillet (Dans la Rome des Césars), Jean Dufaux (Murena) vagy épp Stephen Desberg (Cassio)?


A Római sasok főszereplője Ermanamer (később Arminius), egy cherusk törzsfő fia, akit békezálog gyanánt túszként tartanak Rómában és megkezdik a tanítását, hogy büszke rómait faragjanak belőle Titus Valerius Falco kezei alatt, aki ugyancsak áldozatot hozott hazája érdekében azzal, hogy feleségül vett egy germán hercegnőt. Titus Valerius fia, Marcus így félig germán származású fattyú, aki ugyanakkor lenézi és megveti a barbárokat, mégis Arminius-szal együtt kell megkezdenie a Cézárnak tetsző kiképzést, ami felkészíti őket a római életre.


A történet központi témája tehát a barátság, ami a két folyton egymás képességeinek határait próbálgató fiatal között szövődik és az integráció/asszimiláció összetett folyamata, illetve az ezek során hozott döntések gyökeréig ásás, ami kiemelt értelmet nyer, ha górcső alá vesszük egy kicsit a szerző hátterét: Marini olasz származású, de Svájc németajkú részén él, jól ismeri mindkét kultúrát, ugyanakkor nem francia, de nem is belga, mégis franciául beszél és alkot. Saját bevallása szerint az album forgatókönyvét először németül írta meg, majd lefordította és két francia barátjával ellenőriztette le a szöveg nyelvhelyességét. Mi ez, ha nem az identitás keresésének (és megtalálásának) igaz története? A Római sasok tehát egy nagyon is személyes jellegű munka, amelynek ráadásul a vizuális minősége felől is megnyugodhatunk, hiszen a szerző hagyományos módon ceruzával rajzol, tussal húz ki, színez, a kész oldalakat pedig csak azután szkenneli be, hogy az apróbb hibákat kijavítsa, így szinte érezzük az ecset és a papír szagát olvasás közben. A saját maga által megteremtett tradíciók pedig azt is megkövetelik, mint ahogy a korszak erkölcsi iránytűje is, hogy ne szemérmeskedjen az intimitás bemutatása közben, ami a római mindennapok részét képezte, így az olvasó követheti a főszereplők férfivá válásának útját a hálószobába is. A történelmi részletesség ugyan csak odáig megy el, amíg nem akadályozza a történet természetes menetét, de nem mondhatni, hogy egy átlagos olvasónak bármi is szemet szúrhatna a hitelesség szempontjából.


Mindent összevetve a többek között az HBO saját készítésű Róma című sorozata és a Gladiátor által ihletett albumnak minden létjogosultsága megvan ahhoz, hogy elfoglalja méltó helyét a téma két végletét elfoglaló anakronisztikusan humoros Astérix és a hiperrealisztikus Alix között.

2011. április 15.

Joann Sfar - Lewis Trondheim: Donjon

(Jelen cikk egy változtatás nélküli másodközlés, ami eredetileg a Buborékhámozó képregényes szakmagazin ötödik számában jelent meg nyomtatásban 2009-ben - S.)

A Donjon egy eddig példa nélkül állóan grandiózus vállalkozás, melynek ötlete két rendkívül tehetséges és termékeny francia szerző fejéből pattant ki. A 300 kötetesre tervezett heroikus fantasy (ez persze nem teljesen helytálló kijelentés, de egyelőre maradjunk ennél a címkénél) sorozat 2008-ban ünnepelte a tizedik születésnapját és az eddig megjelent harmincnégy kötet lapjain több, mint húsz szerző tette le kézjegyét Terra Amata világán, hogy egy színes, nyüzsgő, lélegző univerzum születhessen, telis-tele tűzdelve saját, párhuzamosan létező világunk irodalmi, filmművészeti és popkulturális utalásaival.

Joann Sfar (a név ne tévesszen meg senkit, egy nizzai fiatalemberről van szó) valódi reneszánszember, aki 15 évesen egyszerre három francia kiadónál kapott munkát, azóta zenekart alapított, egy animációs sorozat és egy életrajzi film rendezője, többek között a harmincadik angoulême-i képregényfesztivál nagydíjának nyertese, jelenleg pedig az újhullámos francia-belga képregényszakma meghatározó alakja (nálunk egyelőre a jelen cikkben tárgyalt Tornyon kívül csak a Rabbi macskáját ismerhette meg tőle a magyar közönség*). A L’Association alkotóműhelyében találkozott eljövendő tettestársával, a 2006-ban ugyancsak angoulême-i nagydíjjal jutalmazott Lewis Trondheimmel, aki leginkább a Lapinot sorozatával híresült el, illetve a nálunk is futott La Mouche (A légy) című néma rajzfilmszériájával (amit furamód eredetileg japán piacra készített).


A Donjon projekt Sfar afelett érzett frusztrációjából született, hogy a Delcourt égisze alatt kiadott és saját maga által kissé iparosmunkának tartott Troll sorozata tízszer olyan jól fogyott, mint a L’Association-on keresztül publikált szerelemgyereke, a Le petit monde du Golem (A Gólem kis világa). Barátja és alkotótársa, Trondheim erre megjegyezte, hogy ha a Gólem hősi fantasy lenne, bizonyára az is jól fogyna. Ez szöget ütött a fiatal nizzai fejébe, de mivel addigra már számtalan követő bújt elő a zsáner legsikeresebb, veterán képviselőjének, Régis Loiselnek a köpenye alól, valami egyedi, kísérleti jellegű képregényre vágyott, amiben mind a ketten kiélhetik alkotó jellegű hóbortjaikat. Hosszas gondolkodás után a két Gyűrűk Ura és Csillagok Háborúja rajongó szerző a kifejező Donjon cím mellett döntött. A donjon a középkori várak külső falak gyűrűjében elhelyezkedő öregtornya, az utolsó védőbástya, ahová a falakon áttört támadó seregek elől lehet visszahúzódni, rendszerint a vár urának lakhelye, és ami a legfontosabb, itt található a vár börtöne és kincseskamrája is. Furcsamód angol nyelvterületen a szó megfelelője, a dungeon, inkább a földalatti kazamatarészre helyezte a hangsúlyt, így az az érdekes helyzet alakult ki, hogy a franciák a torony felső, míg az amerikaiak a föld alatti részét értik a szó alatt.

A Donjon fő ihlető forrása az 1974-ben megjelent, kezdetekben leginkább az amerikai egyetemisták által játszott Dungeons and Dragons című fantasy szerepjáték, mely francia nyelven Donjons et Dragons néven terjedt el. Ennek a játéknak a legelső verziójában (ma már a negyedik kiadásnál tartanak) a játékosok kalandozókat alakítanak, akik a földalatti kazamatákat (dungeon) védő szörnyeket kardélre hányva jutnak be a kincseskamrába, ahonnan aztán a zsebeiket megtömve távozhatnak újabb „kalandok”, vagyis újabb börtönök még vérszomjasabb szörnyeinek még csudálatosabb kincshalmai felé. Ez a játékstílus azóta rendkívül sokat finomodott, ám az eredeti, mostanra már veretes koncepció a játék kvázi védjegyévé vált. Sfar és Trondheim ezt a felállást állította a feje tetejére, ugyanis a történetet most a szörnyek szemszögéből ismerjük meg (bár ezt az ötletet egy számítógépes játék, a Dungeon Keeper, 1997-ben egyszer már elsütötte) és rá kell döbbenjünk, egyáltalán nincs egyszerű dolguk: a donjon menedzselése bonyolult gazdasági vállalkozás, hiszen a vár urának gondoskodnia kell megfelelő reklámról, hogy a kalandozók (az ő szóhasználatában: az ügyfelek) felkeressék a tornyot, meg kell vásárolni és felnevelni a kamrákat védő szörnyeket, ügyelve a környezeti és étkezési szokásaikra, a zsoldosokat ki kell fizetni az elhullott szerencsevadászok hátrahagyott javaiból, akik közül mégiscsak el kell engedni párat, hogy hírét vihessék a csodálatos kincseknek. Ezzel a kör bezárul, és bármilyen apró változás kibillentheti az egyensúlyából a pénzügyi zsonglőrködést.


Ugyanakkor a sorozatnak nincs egyértelműen meghatározható főszereplője, hiszen a történetek közti összekötő kapocs maga a Torony, ami, ahogyan a germán legendák csodálatos világfája, az Yggdrasil több világban, úgy ez több idősíkban van jelen, gyökereivel a múltban, törzsével a jelenben, lombkoronájával a jövőben. Ráadásul ez az élettől lüktető torony-fa mindhárom síkban egyre újabb és újabb rügyeket, majd ágakat hajt, valóságos mitológiát létrehozva a mesék és szereplőik összefonódásával. A Donjon csak később kapta a Zénith (Zenit, mint a Nap legmagasabb állása, a Torony aranykora) jelzőt, mégpedig a két szerző kezdetben különböző elképzelése miatt. Az első kötet eredetileg a Lapinot sorozat egy újabb részének lett szánva, de Sfar rábeszélésére Trondheim kacsatollruhát húzott nyúl hősének újabb inkarnációra. A szörnyeket az előbbi, az antropomorf állatokat az utóbbi adta hozzá, és bár a munka java része közös erőfeszítés volt, az első két album látványvilága inkább Trondheim keze nyomát hordozta magán. Sfar ezért nekigyürkőzött és útjára indította a Potron-Minet (Pirkadat, a Torony történetének hajnala) szériát, amelyben a későbbi Torony urának, Hyacinthe de Cavallère-nek az ifjúkorát meséli el, ezúttal az általa rajzolt karakterek tolmácsolásában. Ezek után már szinte természetszerű volt a harmadik sorozat létrehozása, ami Crépuscule (Szürkület, a Donjon világának alkonya) alcímmel egy poszt-apokaliptikus jövőbe kalauzol el bennünket, melyben a kataklizma sújtotta Terra Amatát a Fekete Erőddé alakult Toronyból irányítja vaskézzel a legendás hadvezér, a Nagy Kán. Mivel még mindig nem fogytak ki az ötletekből, negyedszerre is támadást indítottak az olvasók felé: a Donjon Monsters (Szörnyek) one-shot-okból áll, vagyis mindegyik önmagában is megálló, lezárt történetet tartalmaz, egy-egy az előző három sorozatban már feltűnt fő- vagy mellékszereplőre öszpontosítva, és újításként mindegyik albumhoz más-más rajzolót kértek fel. Ekkorra a Donjon már olyan népszerűségre tett szert, hogy a szerzők felkérést kaptak egy rajzfilmsorozat tető alá hozására, ami azonban mégsem valósult meg. Az elkészült, ám fel nem használt forgatókönyvek alapján így egy ötödik széria indult útjára albumformátumban, Donjon Parade címmel (mely a hetvenes években futó Mickey Parade és Pif Gadget könnyed, fiataloknak szóló hangvételére utal). Végül, de nem utolsósorban, mintegy főhajtásként a gyökerek felé, a Donjon Bonus eddig megjelent egy kötete egy külön erre az alkalomra készített illusztrációkkal ellátott szerepjáték, ám egyúttal art-book és a Torony univerzumát taglaló forráskönyv is egyben.


Habár a Torony monumentálissá bővülő világának mind az öt csapásiránya élvezhető önmagában is, az egyébként is igen gazdag felszín csak akkor fedi fel az alatta rejlő gyémántokat, ha mindet követjük és így felfedezzük azt a rengeteg utalást, amit elrejtettek benne, mint például, hogy kicsoda Alexandra, akinek az arcképét a Torony ura a szobájában őrizgeti, milyen titok birtokában élhet még több évszázad eltelte után is Cormor professzor, vagy hogy mi történik, ha valaki összegyűjti a Végzet Ereklyéinek minden darabját. Ezenfelül a különböző sorozatok mind hangulatukban, mind témájukban különböznek egymástól, így ha valakinek nem tetszik az egyik, még bőven megtalálhatja a számítását a másik néggyel. A meglepetésekkel tarkított történetek gyakran váltanak műfajt, komédiából kalandtörténetbe, majd tragédiába fordulhatnak, ami nem is annyira a francia-belga vonal, mint a mangák és a koreai filmgyártás sajátja. A tájékozódást megkönnyítendő a kötetek stílusosan a Torony szintjei alapján vannak megszámozva, az előzmények -99-től emelkedő sorrendben 0-ig, a fősodor 1-től 100-ig, míg a reményt vesztett jövő 101-től 200-ig. A Parade történetei a Zénith első és második kötete (vagyis a -99 és -98) között játszódnak, míg a Monsters mindegyike el van helyezve a háromszázas időskálán. Pofonegyszerű, nemde?

Az öt széria közül a Donjon Zénith tartja meg leginkább a hagyományos hősi fantasy vonalat, természetszerűleg a fentebb felvázolt csavarral a koncepcióban. Itt ismerkedhetünk meg Herberttel, a kacsával, aki utolsó lóti-futi mindenesből lesz szívét vesztett anti-hős a Végzet Kardjának felövezésével és Marvin-nel, a Torony sárkányfajzat bajnokával, aki vegetáriánus és a drakonista vallás tanításai szerint nem támadhatja meg azt, aki inzultálja. A szándékoltan anakronisztikus nyelvezet, a szójátékok (Herbert egyedi harci stílusában egy tollpihével mészárolja halomra a goblinokat az „erősebb a kardnál a toll” jegyében, az elefántszerű Babárok pedig a barbárok és a Babar király szereplőinek kevercsei) , a morbid humor (a kazamaták tízezerhuszadik ajtajánál útjukat álló több, mint egymillió goblin lemészárlása után kiderül, hogy a keresett Goblin Király mindvégig a felszínen piknikezett) és a furábbnál-furább szereplők (mint a félbevágott és így két személyiséggel rendelkező Jean-Jean) biztosítják a felhőtlen szórakozást.


A Donjon Potron-Minet borús hangulatú, szomorkás, tragédiákkal és fekete humorral szegélyezett története az ártatlanság elvesztését mutatja be, ahogy a fiatal, idealista és naív Hyacinthe, egy vidéki nemes fia (akárcsak D’Artagnan) a bűnökkel terhes nagyvárosba, Antipolisba érkezik, hogy az egyetemen tanuljon. Itt találkozik későbbi társaival, a keselyű Hórusszal, a nekromanciát hallgató egyetemistával, Alcibiade-al, aki a fürkészőmágiát tanulmányozza, Zongo-val, az egyik tanszékvezető autista, ámde szörnyű fizikai erővel bíró fiával, és Alexandrával, a hidegvérű (szó szerint, hiszen gyíkember) orgyilkossal, akihez végzetes szerelem fűzi. Hyacinthe éjszakánként maszkot ölt, hogy köpenyes igazságosztóként jobbá tegye a világot, de be kell látnia, hogy a törékeny álmok szilánkokra zúzódnak a város mocskos macskakövein. A Potron-Minet intelligens és a helyenként olyan szívbemarkolóan nyers és kegyetlen történetvezetése, ami elakasztja az ember lélegzetét, parádésan keresztezi a kosztümös kalandfilmeket és a film noir-ok világát.

A Donjon Crépuscule hatalmasat ugrik az időben: egy Sötét Entitás uralta elméjű Herbert irányítja véres kézzel Nagy Kán néven a Gyehenna Fekete Erődjéből (a Torony inkarnációja ebben az idősíkban) az ismert világot, ami a bolygó forgásának megállása óta két részre oszlik, az egyik felén örök világosság és kiégett sivatag, a másikon jéghideg sötétség honol, a túlélők pedig a kettő találkozásánál létrejött kis sávban, a Szürkületben élnek. A legjobb barátból és bajtársból a Kán ősellenségévé vált Holtak Királya, a szeme világát elvesztett Marvin, önmagára mért száműzetésben él, míg nem találkozik az ugyancsak számkivetett Vörös Marvin-nel, a Zautamauxime falujából származó bátor, ámde kevéssé megfontolt nyúl harcossal. Kettejük sorsa összefonódik, amint összefognak, hogy súlyos áldozatok árán beteljesítsék a sorsukat. A poszt-apokaliptikus jövőben játszódó kaland filozofikus mese a reményről (a vak Marvin és vezetője, a kis denevér, Pipistrelle közti párbeszédeket akárha a Kis hercegből ragadták volna ki) és Mad Max inspirálta izgalmas road-movie, ahol a megtört, megfáradt, kiégett hősök (Clint Eastwood nyomdokain) már csak az ifjú, meggondolatlanul heves vérű szereplők hatására képesek kitörni a magány börtönéből. Szomorkás humor és derűs beletörődés próbálja helyenként ellenpontozni az epikus csaták brutális vérontásait és a kétségbeesés táplálta döntések végzetes következményeit.


A Donjon Monsters a három sorozat legszebb elemeit villantja fel, malterként szolgálnak a Torony kövei között, több, eddig felmerült kérdésre választ adva, amivel eddig nem volt idő foglalkozni a három fő sorozat köteteiben. Az eddig megjelent tizenkét album mindegyike más illusztrátor munkája, és mivel valamennyi önmagában lezárt történet egy-egy mellék- vagy főkarakter szereplésével, ez valóban lehetőséget ad az experimentális képregényalkotásra: a Frédéric Bézian jegyezte Zsoldosbecsület (Des soldats d’honneur) vázlatszerű, épp csak pár színt használó kötetében a Nagy Kán szolgálatában álló két sárkányfajzat testvér egyike narrálja végig a történetet egyes szám első személyben, szövegbuborékok nélkül. Mivel bátyja átengedett az általuk őrzött kapun egy bizonyos vak idegent, a Kán törvényei alapján halálra ítélik, és öccsének kell rajta végrehajtani az ítéletet a sivatag forró homokján. A Balhé a sörfőzőknél (Du ramdam chez les brasseurs) a kőbuta, de szeretnivaló Grogro magánszáma: sörért küldik a Toronyból a nyulak falujába, ahol találkozik a gyermek Vörös Marvin-nel, boszorkányüldözésbe és kocsmai verekedésbe keveredik, fekete élőholtakká vált nyulakkal küzd meg (egyértelmű hommage Peyo Les Schtroumpfs sorozatába illeszkedő fekete törpikés epizódjának), majd egy gladiátoraréna kellős közepébe pottyan, ahonnan várható módon teli hassal és egy szekérderéknyi söröshordóval tér vissza. A Mélyben (Les Profondeurs) Killoffer stílusgyakorlata egy szinte teljes egészében az óceán mélyén játszódó pokoljárásnak: Noyeuse, a fiatal akvabonista lány családját lemészárolják a Nagy Kán katonái és csak az menti meg az életét, hogy magára ölti az egyik támadó páncélzatát, így nem ismerik fel. A durva katonák között megerőszakolják és újfent csak a szerencsének köszönheti, hogy hazajut, ahol viszont saját elvakult és ostoba népe bélyegzi árulónak, így az album utolsó oldalán végül is az akvabonisták ellenségeinek oldalán rohan a halálba. A Monsters sorozattal a Donjon szerzőpárosa több, még be nem futott rajzolónak biztosított lehetőséget a betörésre a szakma felsőbb köreibe. „Jobban ismerik a Donjont, mint mi, és még étkezési jegyeket is elfogadnak!” – jegyezte meg tréfásan Joann Sfar, amikor arról kérdezték miért alkalmaznak kezdő illusztrátorokat. Majd hozzáfűzte: „Emellett nagyon örülök, amikor Boulet jelzi nekem, hogy a neki küldött forgatókönyv egy része önellentmondást tartalmaz…”


A Donjon Parade a végül meg nem valósult rajzfilmprojekt forgatókönyvei alapján indult útnak ötödikként a sorban, az önironikus Egy Toronnyal több a kelleténél (Un donjon de trop) címmel. A könnyedebb hangvételű, kifejezetten fiataloknak íródott sorozat jó kezekbe került, a 2004-es angoulême-i Legjobb Album díját elnyerő, önéletrajzi ihletésű A hétköznapi küzdelem (Le Combat ordinaire) szerzője, Manu Larcenet vette gondozásába.
Mindenképpen érdemes még pár szót ejteni a több, mint húsz alkotó (Mazan, Andréas, Blutch, Blain, Kerascoët, Yoann, Kéramidas, csak hogy párat említsek) közreműködésének eredményeképp a kötetekben hemzsegő utalásokról, hommage-okról és a beavatottaknak szóló poénokról (insider joke), amik közül épp csak néhányat sorolnék fel. A két szerző nem tagadhatta meg a szerepjátékos gyökereket, a Zénith negyedik kötetében a disznóvárosi mágusok varázspárbajt vívnak, azaz Certáment, ami az Ars Magica szerepjáték egyik alapkifejezése, Hyacinthe Tornyának első szörnyei, a brou-k a Runequest bestiáriumából származnak, a több kötetben is megjelenő, a sötét termek megvilágítására szolgáló csápos szörnylámpák pedig a Magic: the Gathering gyűjtögetős kártyajáték egyik lapjáról léptek át a Donjon univerzumba.

A Kilencedik Művészet nagyjai előtti főhajtás a Kacsaváros nagyhercegének jogara, ami Ottokár jogarának kiköpött mása (szárnyak nélkül, ahogy Hergé eredetileg papírra vetette), az erdei trollok, akik Jeff Smith Bone-jának patkányszörnyeire hajaznak, a Mélyben album egyik víz alatti jelenete, a hatalmas szállítóhalakkal, szájukban a pilóta trónusával pedig a Little Nemo egyik paneljának hű reprodukciója. Vaucanson hazudni és ártani képtelen automatái Isaac Asimov R-Daneel-jének egyenesági rokonai, akinek kezét köti a Robotika Három Törvénye, Arakou régi bajtársa, a lovagi erényeket ápoló, lassan leépülő elméjű és nem létező jegyesével beszélgető Miguel a spanyol Cervantes Don Quijote de la Mancha-jának kivetülése, a fejét forradalmi változásokon törő, frígiai sapkát viselő és fürdőkádjában elmélkedő Benoît de Vaucanson pedig a nagy francia gondolkodó, Marat szellemi testvére. Egyaránt láthatunk jeleneteket és sztárvendégeket mangákból, mint a One Piece, Dragon Ball Z, Albator, ugyanúgy mint a Disney-univerzumból (Robin Hood, Peg-Leg Pete), vagy akár a francia nyelvű albumok hősei közül (Pipintus, Lapinot, Raghnarok). Akárhová nézünk, eldugott easter egg-re lelünk, és ebből látszik igazán mennyire élvezik ezt a szellemi bújócskát az alkotók, hiszen lubickolnak a Donjon világa által nyújtott határtalan lehetőségekben és szabadságban.


Sajnos a Donjon magyarországi apoteózisa megbukott, de talán a jövőben lesz olyan bátor kiadó, amelyik újra magasra emeli a lángot. Addig is azok, akik nem beszélik a francia nyelvet, vigaszt találhatnak az amerikai NBM kiadó angolul megjelent Dungeon albumaiban és a Donjon egyik legmeggyőzőbb érvelésű lakójának kedvesen bíztató szavaiban, azaz, Kedves Olvasók: ZONGO!

*azóta a Vad Virágok Könyvműhely kiadta magyarul Sfar A kis herceg képregényadaptációját