ozploitation

2021. január 13.
2020. május 26.
2019. szeptember 1.
2019. február 18.
2018. április 28.
2017. október 10.
2017. július 9.
2016. szeptember 25.
2016. február 25.
2015. október 10.
2015. június 18.
2015. március 25.
2015. február 26.
2014. szeptember 4.
2014. május 17.
2013. november 8.

Patrick

patrick7801.jpgA kezdés szaftos, nyers, brutális, exploitationhöz méltó: az elhanyagolt, láthatóan érzelmi problémákkal küszködő Patrick ráun anyja kufircolására a szomszédos fürdőszobában, ezért fogja magát, és egy hősugárzót hajít a nedves (bocs) pásztorórát élvezők közé – vagyis a kádba. Ilyen gorefestet és explicit szexualitást ígérő felütés után meglepő, hogy az ausztrál Patrick a továbbiakban egy elegáns lassúsággal épülő, kifinomult, és vért szinte teljesen mellőző pszichotrillerré mutálódik. Majdnem mintha a nyitójelenetet valaki más rendezte volna. Ugyanakkor, ha belegondolunk, a film végül is arról szól, hogy egy kvázi-kómában fekvő beteg nagyon szeretné, ha a csinos nővérke kiverné neki. Tehát, exploitation.

Patrick a fürdőszobai incidens után látszólag kómába esik, és abban is marad három évig – tágra nyílt szemekkel, de mozdulatlanul fekszik, nem lát, nem hall, nem érez, és az orvosok szerint akkor sem élhetne teljesebb életet egy salátánál, ha valamikor csoda folytán magához térne. A kis kórházba, aminek vezetője csak azért tartja őt életben (értsd: nem kapcsolja ki a gépeket, amik a halálon innen tartják), mert érdekes tanulmányként tekint rá, frissen érkezik nővérnek a férjétől épp válófélben lévő Kathy, akinek elsődleges feladata az lesz, hogy Patricknek gondját viselje, és hogy eltűrje a legszadistább nunsploitationökbe is passzoló, karót nyelt főnővér kötözködéseit.

Kathynek egy idő után gyanús lesz Patrick: a kómás beteg leköpi őt (motorikus reflex, mondja az orvos), a főnővér soha nem mer belépni a szobájába, a nő életében furcsa, megmagyarázhatatlan események követik egymást. Patrick nemcsak, hogy tudatánál van, és érez (Kathy ezt saját kezűleg, a beteg férfias véráramlásán ellenőrzi), hanem telekinetikus képességekkel rendelkezik. És szereti Kathyt. És nem szereti a férjét és a körülötte legyeskedő orvost.

A Patrick 1978-ban készült (idén remake-e is volt), vagyis két évvel a Carrie után, több, akkori társával együtt lovagolva a telekinézis-horror sikerhullámán. Nem csoda, hogy bár hazájában a film megbukott, máshol, főleg Amerikában, szép sikerrel vetítették, és bevezette a világot az ausztrál horror szépségeibe (Tarantinónak is ez az egyik kedvenc filmje a kenguruk földjéről). Az azóta elhunyt Richard Franklin ezt tartotta első rendezésének, noha korábban már csinált két teljesen más műfajú filmet – de tekintve, hogy Hitchcock nagy tisztelője volt (sőt, elleshetett tőle pár fogást a Topáz forgatásán, később pedig megrendezhette a Psycho II-t), érthető, hogy számára ezzel kezdődött minden.

Franklin odaadása Hitchcock feszültségkeltése iránt több jeleneten, beállításon is érezhető, noha bálványának hatása nem olyan nyilvánvalóan csapódik le, mint mondjuk Brian De Palma esetében. A Patrick minden szempontból visszafogott film: Everett De Roche (Razorback) forgatókönyve okosan, türelmesen építi fel a horrort, és különösen jól bánik még az olyan mellékkarakterekkel is, mint Patrick őrült, folyton bevizelő szobaszomszédja, aki pusztán jól elhelyezett atomszférikus effekt.

patrick7802.jpgDe a film igazi sztárja maga a címszereplő. Nem könnyű feszültséget pumpálni egy olyan gonosztevőbe, aki a nyitójelenetet leszámítva a film 99%-ában tágra meredt szemmel, mozdulatlanul fekszik az ágyában (ellenben készülj fel, hogy a maradék 1% esetében picit beszarsz majd), ráadásul De Roche igen nagyvonalúan bánik annak megmagyarázásával (értsd: teljesen leszarja), hogy Patrick honnan tudja, mi történik tőle több száz méterre, és hogy tud ugyanott beavatkozni az eseményekbe. Másrészt viszont van valami zsigerien félelmetes egy dühös, frusztrált, szuperképességekkel rendelkező, nyitott szemű „halottban”.

És a slusszpoén az, hogy Patrick nem is igazán gonosz. Ad a filmnek egyfajta keserűséget és melankóliát, hogy a nyilvánvalóan borzalmas múltú, szerencsétlen férfi messze nem egy mániákus gyilkos, sőt, a nyitányt leszámítva az egész film alatt egyetlen egyszer öl, és akkor is önmagát védi – egyébként csak egy szeretetre (és kézimunkára) vágyó, traumás beteg. A Patrick visszafogottsága itt üt vissza egy kicsit: a telekinézis sosem szabadul el teljesen, nincs katartikus-horroros őrjöngés-jelenet, sőt, a kelleténél kicsit egyébként is tovább futó film a fináléban messze nem robbant, hanem inkább csak fáradtan leereszt.

Ettől függetlenül a film egy élvezetes ’70-es évekbeli horrorgyöngyszem, aki pedig vérben tapicskolós, cicivillantgatós telekinetikus gyilokmaratonra vágyik, annak ajánlom a Patrick Still Lives című, nem hivatalos, olasz gyártmányú kvázifolytatást 1980-ból. Bár szegény Patricknek ott sem veri ki senki.

2013. szeptember 16.

Razorback

razorback01.jpg„It has two states of being: dangerous or dead.”

Óriásvaddisznó! Előfordulási helye: Ausztrália. Kedvenc elfoglaltsága: á, komolyan, ezt még kell mondani? Naná, hogy emberevés. Kétlem, hogy létezik olyan állat, amiből a horrorműfaj még nem faragott, vagy legalábbis, próbált faragni vérengző fenevadat. Na, jó, talán a nyuszik még kimaradtak a szórásból… hopp, nem szóltam. A Razorback a régi jól bevált receptet követi: végy egy tetszőleges jószágot, csinálj belőle egy átlagosnál jóval nagyobb és/vagy veszélyesebb példányt, és már jöhet is a sikongatás, menekülés, felkoncolódás. Ausztrál filmről lévén szó, a vaddisznó, ami arrafelé simán szétkap egy bárányt, kézenfekvő választás volt, mert a koalamaci és a kenguru félelmetessé gyúrásán azért igen keményen kellene dolgozni. 

A horrort évtizedekig pusztán hírből ismert Ausztráliának a ’80-as évekre már voltak szélesvásznú rémei és sorozatgyilkosai, de a közönség továbbra sem volt hajlandó tömegesen menni a moziba a zsáner egy hazai készítésű darabjáért. Ezen a Peter Brennan regényéből készült ozploitation, a Razorback sem tudott változtatni, mégis a korszak egyik legjobb és legfontosabb filmje a műfajban. Nem is azért, mert az ország akkoriban lényegében egyetlen elhivatott, bona fide horrorírója, Everett De Roche jegyezte (Patrick, Long Weekend), hanem azért, mert a későbbi Hegylakó direktora, Russell Mulcahy rendezte.

razorback02.jpgItt kicsit kurvára álljunk meg: Mulcahy az a fickó, aki 1981-ben a The Buggles brutálsikeres Video Killed the Radio Star című klipjét rendezte (klimpírozott benne a pre-filmzenés Hans Zimmer is), ami megvilágításaival, vágásával, kamerakezelésével nagyjából a nyers gyökere annak a vizuális stílusnak, ami a ’80-as évek filmkészítését meghatározta. Csak annyit mondok: ez volt az első klip az MTV-n evör. Pár év alatt Mulcahy forgatott még videókat többek közt Bonnie Tylernek, Rod Stewartnak, a Duran Durannek, majd megkapta az első felkérést egy nagyjátékfilmre. Mire az óriásvaddisznó tombolását 1984 novemberében bemutatták, Amerikában a Mulcahy teremtette MTV-s stílus már egy rakás filmnek köszönhetően elterjedőben volt (az a gusztustalan Flashdance…), mégis megkockáztatom, hogy a Razorback az első igazi, de úgy istenigazi ’80-as évek esszencia. Ráadásul egy állatos horror keretein belül, ami naná, hogy plusz.

Leszámítva egy alapból nem várt fordulatot, amit most, miután lelövöm, már várni fogsz („Szóval, azt hitted ez itt a főszereplő, mi? Hát, akkor nyírjuk ki!”), a sztori igen egyszerűen és, óegek, kiszámíthatóan bonyolódik egy abnormális méretű és agressziójú vaddisznó körül, ami után egy feleségét kereső amerikai és egy unokája elvesztését megbosszulni óhajtó, megszállott, öreg vadász kajtat, két helyi bunkó nem kívánt társaságában.

razorback03.jpgAhhoz képest, hogy a szűkös, de az akkori ausztrál horrorok közül még így is rekorder költségvetés (5,5 millió ausztrál dollár) fele (!) a mechanikus óriásvaddisznó megépítésére ment el, a stáb szája sokat sírt a használhatatlansága miatt. Ez magán a filmen szerencsére alig érhető tetten, mert a műfaji szabályoknak megfelelően Mulcahy ritkán mutatja mozgásban, direktben, sőt, sokszor csak a sziluettje vagy egy adott testrésze észlelhető – viszont mindig valamihez képest van pozícionálva a képen, hogy a mérete egyetlen gyors pillantással egyértelmű legyen. Erre a Razorbacknek szüksége is van, mert nem különösebben félelmetes, még csak nem is igazán ijesztő.

Túl a generikus sztorivezetésen, és a dög méretét hangsúlyozó, döbbenetet, sokkhatást célzó koncepción (és kár tagadni, hogy pl. az a kép, amin a bosszúszomjas vadász váratlanul célkeresztjébe fogja az állatot, lenyűgöző), ami a horror követelményeinek nem annyira a rettegéssel, mint inkább a képi kompozíciókkal és a trükkökkel  akar eleget tenni, valószínűleg eleve van egy határ, hogy mennyire tud félni az ember egy vaddisznótól, legyen az akármilyen nagy. Viszont ezt a koncepciót nagyon jól valósítja meg a Razorback, olyannyira, hogy a style over substance egyértelmű diadalmenete lesz belőle.

razorback04.jpgA videóklipesztétikának kevés horror tudta ennyire hasznát venni, Dean Semler szűrt, tökéletes ritmusban vágott képei hihetetlenül szépek. Különösen az éjszakai jelenetek: az embereket, tárgyakat, fákat rendre hátulról világították meg, ami persze kurvára életszerűtlen (Honnan a francból jön az a fény a puszta közepén? És az a fény? És amaz?), ellenben olyan vizuális tour de force-ot eredményez, hogy a fal adja a másikat. A szürrealista beütést több jelenet is erősíti, pl. az, amiben a főhős az outbackben étlen-szomjan, kimerülten ténfereg és hallucinál. Mulcahy furcsa, veszélyes, bizarr helyként ábrázolja az ausztrál vidéket, ami egyrészt önmagában „magyarázatként” szolgál az óriási vaddisznó létezésére, másrészt félelmetes hatásfokkal fordítja visszájára a tipikus horreszközöket. Kicsi, szűk és sötét belső terek helyett hatalmas kiterjedésű, nyílt terület van, amiről nem az jut először eszedbe, hogy van hová futni, hanem az, hogy nincs hová elbújni.

Különösen, ha városi ficsúrként szakadsz bele a nagy ismeretlenbe. A Razorbackben vastagon ott van a ’70-es évek ausztrál filmgyártásának központi motívuma, az ember és a természet szembenállása – illetve a civilizációé és a vadvilágé. Mert a két helyi tahó, akik saját titkaik és érdekeik védelmében cselekedve lépnek elő másodlagos antagonistákká, szívvel-lélekkel ide tartoznak: a föld alatt élnek, mint a patkányok, és a vidék legmagasabb pontján dolgoznak, véres-mocskos, kísértettanyaszerű húsfeldolgozó üzemükben (amit az Isten is horrorfinálé-helyszínnek teremtett), mint megkoronázatlan királyok. A kérdés megint felmerül: melyik a kegyetlenebb bestia, az ember vagy az állat? Jelen esetben mindegy. Csak pusztuljon mindkettő, és közben szórakozzunk jól!

2013. augusztus 7.

Az ausztrál horror hajnala: Night of Fear

NightOfFear02.jpgEzzel a cikkel kezdve elmerülünk az ausztrál horrorok/exploitationök nem túl nagy, de tisztességesen szutykos, és tisztességtelenül sokat mellőzött mocsarában.

A csúcsjelenetben egy nőket öldöső őrült férfi eszement izgatottsággal maszturbál, ahogy patkányai lassan felzabálják a csapdájába esett félholt, fiatal nőt. Isten hozott Terry Bourke elméjében – a fickó már 1972-ben olyan beteg egy fasz volt, amilyen sok horrorrendező még ma sem mer lenni. Ráadásul Ausztráliában, amiért dupla főhajtás jár neki, mert akkoriban arrafelé azt sem tudták, eszik vagy isszák a horrort. Többek közt ennek köszönhető, hogy néhány obskúrus exploitation-szakirodalmat leszámítva a Night of Feart annak ellenére sem jegyszik manapság szinte sehol, hogy egyébként nagyon is fontos, a műfajt meghatározó, egy rakás klasszikus előképének tekinthető alkotás – vagy legalábbis annak kellett volna lennie. Sajnos Bourke outbackes slasherét akkoriban (amikor slasher még nem is létezett) nagyjából senki nem látta az alkotók családtagjain kívül, és még az is kérdéses, hogy egyáltalán ők látták-e. Innen pedig, bármennyire tűnik is úgy, hogy pl. Tobe Hooper Texasi láncfűrészes mészárlása bazisokat merített a Night of Fearből, nehéz ténylegesen inspirálni.

Olyan, hogy ausztrál horror, a ’70-es évekig egész egyszerűen nem létezett. Elvétve akadt egy-két film, ami csínján tartalmazatott horrorisztikus elemeket, de a zsáner a fesztiválos vetítésektől eltekintve egyébként is teljesen be volt tiltva az országban, egészen 1948-tól 1968-ig. Az ottani filmkészítők egyik fő témája mindig is a hatalmas ausztrál pusztaság és annak meghódítása, a pionírok előretörése volt – a kemény, de gyönyörű vidék megzabolázása, felfedezése aztán a ’70-es évek filmjeiben, a cenzúra elillanása után, átfordult az attól való rettegésbe. A hatalmas, ismeretlen „outback” még ma is táptalaja az ausztrálok kollektív félelmének, ami nem csoda, hisz az európai bevándorlók képében érkező civilizáció alig több mint 200 éve vert tanyát arrafelé, és a végtelennek tűnő pusztaság még ma is minden, csak nem szelíd.

A Night of Feart, amit a fél (de inkább úgy a milliomod) világ 2005-ben fedezett fel magának, amikor a rendező másik gyöngyszemével, az Inn of the Damneddel együtt megjelent egy kombó-DVD-n, az abszolút első igazi ausztrál horrorként tartják számon. Hogy az akkori körülmények közt a zsánerpionírként fellépő Bourke mégis mit ivott, szedett, és mivel lőtte magát, hogy úgy gondolta, egy emberevéssel, péniszre húzott, levágott, véres koponyával (Patrick Bateman üdvözletét küldi) és beteg, perverz sorozatgyilkossal teli filmet el tud adni a televízióba (!) egy 12 részes Fright című széria (!) első részeként, az már sosem fog kiderülni, de ez olyan, mintha Hershell Gordon Lewis egy országos amerikai csatornának pitchelte volna a Blood Feastet a ’60-as évek elején. Just roll with it, motherfuckers.

Szinte sokkoló belegondolni, hogy Bourke-ot elküldték a picsába, és miután úgy döntött, hogy akkor márpedig mozifilmet csinál a tervezett sorozat pilotjából (ennek köszönhető a Night of Fear szűkös, 50 perces játékideje), azt még ráadásul jó alaposan be is tiltották. Bourke ártatlanul pislogott, hogy dehát a horrorbannak már vége, és fellebbezett, mire a filmet egy R-es besorolással (ami akkor még alig egy éve létezett az országban) végre bemutatták ’73 tavaszán, és biztos látta is legalább 20-30 ember (az ausztrálok még hosszú évekig nem fogadtak el semmilyen horrort, ami nem Európából vagy Amerikából érkezett).

NightOfFear01.jpgA 30-40 évvel ezelőtti, hírhedt alkotások manapság, a temérdek kaszabolós és bélontós horroron nevelkedett, és a kínpornótól elzsibbadt közönségből már inkább csak egy érdeklődő szemöldökfelvonást csalnak ki, mint sokkot, de a Night of Fear az átlagnál jobban öregedett, olyannyira, hogy könnyűszerrel felveszi és megnyeri a versenyt az azidőtájt készült legtöbb amerikai exploitationnel. Ami túlzás nélkül bámulatos, ha abból indulunk ki, hogy Bourke ezt a műfajt elsőként művelte hazájában. Ez egyébként meg is látszik a filmen: olyan gonosz, mocskos, kegyetlen, annyira átitatja a terror a játékidő minden egyes másodpercét, hogy csakis egy több évtizedes kollektív elfojtás kirobbanásaként, egy fájdalmasan sokáig visszatartott zsánerejakulációként készülhetett el.

A Night of Fear persze valahol rendkívül suta alkotás, ami nem meglepő. A színészi játék szánalmas, az adott jelenetben a borzalomtól akár percekig színpadiasan sikoltozó-rángatózó főhősnőhöz képest a ’80-as évek összes lengén öltözött, Jason-ingerlő késpárnája döbbenetes tálentum, a gyilkos pedig egy minden félelmetességet és sötét karizmát nélkülöző szexhiányos, bumfordi idióta – ennél már csak a szörnyen mesterkélt, agyrém zene rosszabb. Ami viszont meglepő, hogy a film minden más téren egészen hatásos, az ütemes, párhuzamos vágások nagyszerűek, a minimálköltségvetés és a kreativitás kettőse a legjobb független amerikai fenegyerek-horrorokat idézi, a dialógus teljes hiánya óriásit dob az atmoszférán, a befejezés pedig úgy istenigazából durva és nyomasztó. A Night of Fear eleve egy filmtörténeti érdekesség, kuriózum, de nem csak ezért érdemes megnézni. Ha nyers formában is, de ott van benne szinte minden, amitől a ’70-es, ’80-as évek amerikai slasherei jók lesznek.