vhs paradise

2017. május 26.

VHS Paradise: Rendőrsztori - Az őrült színészkaszkadőr egyik legjobb filmje

Az akciófilmek Buster Keatonja, akit tátott szájjal bámultunk gyerekként (és még most is).

2016. december 14.

VHS Paradise extra: 25 éves Az utolsó cserkész

A Vérapó egyre erősebb: a buddy-movie kvintesszenciája.

2016. augusztus 20.

VHS Paradise: Viszlát, és köszi a pofonokat!

Bunyó fájó tyúkszemmel és hagymásbabbal: Bud Spencerre, gyerekkorunk nagy hősére emlékezünk.

2016. június 12.

35 éves az első Indiana Jones

Frigyláda, ostor, fedora és a világ legrövidebb kardpárbaja.

2015. december 14.

VHS Paradise: A Star Wars örök

A nyakunkon az új Star Wars... mi meg még mindig a múltban élünk. Mert van, ami sosem múlik el.

2015. október 16.

VHS Paradise: Rambo - Gyerekkorunk nagy drámája, amit akciófilmnek álcáztak

Egyszemélyes háború, egzisztenciális dráma, poszt-Vietnam és... hangalámondás!

2015. július 14.

VHS Paradise: Robotzsaru - Félig sci-fi/akció, félig szatíra, mindenestül rohadt jó

Robotok, reklámok, brutalitás, média: a '80-as évek egyik legjobb filmjéről ömlengünk.

2015. március 15.

VHS Paradise: Az emlékmás - Csodálatos gyermekkori traumánk

Egyik kedvenc sci-fi mindfuckunk: megemlékezünk a háromcsöcsű nőről, a marsi álmokról, a hasból kinőtt kisemberről és a veszett erőszakorgiáról.

2015. január 14.

VHS Paradise: A bolygó neve: Halál - Hódolat a királynő(k)nek

Senki nem tudja olyan keményen mondani, hogy "Get away from her, you BITCH!", mint Sigourney Weaver. Emlékezzünk együtt a szenzációs Aliensre!

2014. december 23.

VHS Paradise: Drágán add az életed! - Minden idők legjobb karácsonyi filmje

Yippie kay yay, motherfucker, véres trikó, toronyház-átépítés, ho-ho-ho és John McClane. Nosztalgikus mosollyal a Die Hardra emlékezünk.

2014. szeptember 3.

VHS Paradise: Halálos fegyver - Mint egy régi, jó haver

Martin "számban a pisztolycső" Riggs és Roger "öreg vagyok én már ehhez a szarhoz" Murtaugh. Keblemre, cimborák!

2014. július 25.

VHS Paradise: Cliffhanger - Hirig, robbanás, Stallone, a szokásos cucc

Amikor Stallone még olyan vagány volt, hogy pólóban (vagy anélkül) akciózott a Sziklás-hegységben.

2014. június 8.

VHS Paradise: 30 éves a Szörnyecskék

Emlékezzünk együtt Gizmóra, és a sok kis gonosz, nyálkás rohadékra, akik olyan gusztusosan robbannak szét a mikróban.

2014. április 10.

VHS Paradise: Emmanuelle

silvia-kristel1.jpgMa már csak pár kattintásra van a legvadabb pornó is, de nem volt ez mindig így. A mi gyerekkorunkban (hogy ez milyen szánalmasan öregesnek hangzik...) az általunk befogadott (avagy: suttyomban meglesett), így vagy úgy a szexualitás témáját és látványát pénzre váltó filmek még inkább szóltak az erotikáról, mint az explicitásról. Mondhatjuk persze, hogy a szóban forgó Emmanuelle is meglehetősen explicitnek számított a maga idejében, de hát már akkor is voltak annál jóval magamutogatóbb művek – csak messze nem jutottak el annyi emberhez. Ez még az egyéb európai sexploitatinokra is igaz, amik pedig már a ’60-as évektől kezdve elég erősen feszegették annak határait, hogy mit szabad megmutatni a vásznon, a következő évtized elejétől pedig még merészebbek lettek – elég, ha csak annyit mondok, Christina Lindberg. De az Emmanuelle más lapra tartozott: a sexploitationök jellemzően vagy komédiák voltak (mint a Schulmädchen-Report-sorozat, még ha eredetileg nem is komédiának indult), vagy kéjes erőszakkal és perverzióval keverték a szexualitást (mint az Emmanuelle-lel egyidős Thriller), Sylvia Kristel kalandjai viszont esszenciálisan és kizárólag erotikusak voltak. Ráadásul baromi nagy sikert arattak, és nem csak a férfi, hanem a női közönség köreiben is. Megkockáztatom, azért többnyire mégis a férfiakra (fiúkra) gyakoroltak igazán nagy hatást…

Borbíró Andris: Különös, hogy mennyire intim és alapvető pillére személyiségünknek a szexualitásunk, mégis mennyire esetlegesen formálódik, mennyire véletlenszerű, hogy milyen gyermek- és kamaszkori ingerek vésődnek belénk a legerősebben, és milyen tapasztalások maradnak a véletlen folytán későbbre (én úgy tapasztaltam, átlagosan 24-25 éves korukra érik be egymást az emberek, addigra kicsit szerényebbek, őszintébbek lesznek, akik nagy lendülettel kezdték, és dörzsöltebbek, akik félénken és visszahúzódóan). A szexlapok mellett alighanem mindenkinek kijutott egy emlékezetes filmes élmény is: emlékszem, egy barátom általánosban elmesélte, hogy anyjával nézte meg a Showgirlst és egész végig rejtegetnie kellett, khmm, feszült izgalmát... egész nap ezen röhögtünk. Akkor még minden cicivillantás, minden akciófilmes stilizált-idealizált dugás hormonok által mágikussá erősített élmény volt. Régi szép idők!...

De az igazi szemfelnyitó film, a mozgóképes mélyvíz számomra az Emmanuelle volt, amire titokban találtam rá (hírből már ismertem) - nagyszüleim VHS-kollekciójában. Nem rejtegették, és utólag egyetértek, én sem fogom, ha eljön az ideje... Az álomszép Sylvia Kristel tanított meg arra, hogy mennyivel szebbek és esztétikusabbak a természetes keblek a plasztikai sebészek műremekeinél, hogy a fiús hajnak egy karcsú nőn milyen szexepilje lehet, és akkor a nyilvánvalóbb, a film narratívája szerint elhangzó tanításokat még nem is említettem. Bele is zúgtam rögtön a főszereplőn kívül a 70-es évek női szépségideájába és divatjába - és nem ereszt azóta sem!

Az erotikához való, a maitól élesen eltérő közeledés (szelíd nyitottság a fantáziátlan, bunkó aggresszióval szemben) mellett felhívnám a figyelmet még két jellemző különbségre: a vágás lassúságára és a kamerának a témájától való távolságtartására. Ezeket - mint egyszerűen túlpörgethető és ösztönösen ható, azaz a jelenetet kérhetetlenül erősebbnek mutató - eszközöket ki lehet facsarni utolsó csöppig, csak éppen minek? Stanislaw Lem Az emberiség egy perce című novellájában jegyzi meg: a szexuális aktus emberléptékű távolságból izgató, de annál sem egy(pár) léptékkel közelebbről (ahol csak pórusok, fehérjemolekulák meg ivarsejtek maradnak a képből), sem távolabbról (egy bolygónyi emberre egy perc aktusainak összesített ondóhozamát gejzírhez vagy szökőkúthoz mérő hasonlat) nem érint meg, nem befogadható.

Az Emmanuelle remek példa arra, hogy milyen ritmusban és szemszögből élvezhető a szex - és ez nem "női pornó" meg "régebbi, prűdebb kor" kérdése, hanem biológiai jellegzetességünk. És egy szerencsétlen, elbaszott ízlésű "mai fiatal" ilyeneket is megtanulhat, miközben az azóta elhunyt Sylvia Kristel melleinek 40 évvel ezelőtti állapotát tükröző mozgóképre maszturbál. (Aki ezen röhögött, annak a legfőképpen orvossal íratnám fel eme tevékenységet!) Ecce homo!

Nemes András: Már pusztán a név tele volt titokkal, ígérettel, misztikummal, mikor áhítattal suttogtuk az iskolaudvaron, pedig fogalmunk sem lehetett, mit ígér pontosan. "Emmanuelle"- mondtuk, és rejtélyes izgalom (nem, nem csak olyan) lett úrrá rajtunk, tudtuk, hogy ez valami nagyon jó, és biztosítottuk magunkat, hogy egyszer részünk lesz benne. Emlékeim szerint először nem is a filmmel, hanem Emmanuelle Arsan regényével sikerült közelebbi kapcsolatba kerülnöm, pontosabban annak borítójával, melyen Sylvia Kristel pózolt fedetlen keblekkel, egy gyöngysorral a nyakában: szinte vallásos révületbe estem látványától, a puha fedél tapintása kis híján extázisba kergetett (ily módon lehetséges, hogy nem csak a nők, de a könyvek iránti vonzalmam is részben  az Emmanuelle érdeme). Beletelt némi időbe, míg agyamnak sikerült kapcsolatot teremtenie vágyaim elérhetetlen tárgya, és az iskolaudvaron vihorászó csajok között: lehetséges lenne, hogy ruha nélkül ők is így néznek ki? Mikor aztán a filmet is sikerült megtekintenem, sorsom eldőlt, és nyilvánvalóvá vált, hogy minél hamarabb a tapasztalás útjára kell lépnem.

Ma, mikor bármilyen explicit tartalom egyetlen kattintással bárki számára elérhető, lehetetlen a szexualitást azzal az áhítattal szemlélni, ami nekünk megadatott, amit megérdemel. Olyan tiltott gyümölcs volt, amiért tennünk kellett, megdolgozni érte, hogy hozzájuthassunk, a bonyolult elérhetőség pedig csak tovább növelte értékeit. Komoly cikket érdemlő téma lehetne, mennyivel egészségesebb képet kaphat a férfi-nő kapcsolat dinamikájáról, alapvető viszonyairól a kiskamasz, aki számára az Emmanuelle jelenti a szexfilmet, mint az a kisiskolás, aki szerint a szex az, mikor egy ijesztően kisminkelt, felfújt szájú-mellű csaj ül tűsarkúban valami kanapén egy túlvilágított szobában, aztán bejön három rommá gyúrt, álló farkú  agresszor, és szó nélkül nekiesnek. Nem kívánnék az erkölcscsősz szerepében tetszelegni, én lettem volna az első, aki felkeresi az összes létező pornósite-ot, ha lehetőségem nyílt volna rá, de a magam részéről szerencsésnek érzem, hogy először láthattam a nőiség titokzatos, izgalmas, felfedezésre váró oldalát, mint a pőre, minden rejtélytől megfosztott lényeget. A film esztétikai minősége ma is kifogástalan, az igényes fényképezés, a zenehasználat, de főleg Sylvia Kristel kisugárzása, minden pillanatban túlfűtött jelenléte többé avatják "közönséges" szexfilmnél, minden kockáján érezhető, hogy alkotói nem kizárólag a tékák elsötétített, "Csak felnőtteknek" feliratú helyiségeibe szánták. A szituációk (szex a repülőn, maszturbálás egy másik nő előtt) ötletesek és változatosak, de soha nem ízléstelenek, a szexualitás játékos jellege, az intimitás izgalma kerül előtérbe. Bár témája eleve botrányfilmmé teszi, alkotói képesek a mértéktartásra, a jelenetek nem provokatívak, cseppet sem hatnak direktnek.

Története persze megmosolyogtatóan egyszerű, de tökéletesen kiszolgálja témáját, és ez pont az a helyzet, mikor többre nincs is szükség. A korabeli közönség imádta, Kristel a női emancipáció szimbóluma lett, a film komoly kasszasikernek bizonyult. Jöhet a kötelező "régen minden jobb volt" kesergés: történhetne ma ilyen egy erotikus filmmel? A bevétel persze magával hozta a folytatásokat is (oké, talán mégsem volt minden jobb), amik olyan furcsaságokat eredményeztek, mint a Black Emmanuelle, vagy az Emmanuelle in Space(!) tévéfilmsorozat. Ezek szándékaikat tekintve persze már csak nagyon távoli kapcsolatban állnak az eredeti filmmel, gyönyörű nők azonban láthatók bennük, figyelmünkre tehát mindenképp érdemesek. Az Emmanuelle legnagyobb érdeme, hogy megmutatta, ez az egész erotika, testiség, meg szex dolog alapvetően az örömszerzésről, a kölcsönös odaadásról, egymás iránti bizalomról szól, és ami a legfontosabb: a lányok is akarják. De még mennyire. Hála az égnek.

Rusznyák Csaba: Elég pontos emlékeim vannak az első olyan alkalomról, amikor a tévét nézve észrevettem egy meztelen női testet. És az „észrevettem” alatt nem azt értem, hogy „láttam”. Nyilván korábban is találkoztam már efféle képekkel (ezt pusztán valószínűségi alapon mondom), csak akkoriban még nem regisztrálódott bennem a jelentőségük. A szépségük. A kellemességük. A jóságuk. Mert még nem érdekelt. De azután, hogy túljutottam a „Lány? Fúj!” fázison, nagyon az elevenembe mart az említett első pucérkodós jelenet. És nem, nem az Emmanulle-ről van szó. Hanem Az Osterman hétvégéről. Valahogy kétlem, hogy Sam Peckinpah amúgy elég zavaros és meh thrillere sokakra afféle (vagy, ami azt illeti, bármilyen) hatást gyakorolt volna, mint rám, de aki még emlékszik rá, hogy a film egy szexuális aktussal kezdődik, aztán pedig a még mindig félmeztelen nő brutális, metodikus meggyilkolásával folytatódik, az már sejtheti, merre kapargálok ezzel. Kicsit, izé, furcsa volt, hogy az első filmes erotikus élményem efféle nyers erőszakkal keveredett (lehet, hogy megmagyaráz pár dolgot velem kapcsolatban…). Furcsa… és izgalmas, új, zavarba ejtő, jó, rossz, kényelmetlen. Mindez egyszerre.

Azért kezdtem ezzel, hogy kellőképpen demonstráljam, a jóval ezután látott Emmanuelle már szinte visszafogott volt a számomra, elvégre Slyvia Kirstelt senki nem fogta le egy kiadós szeretkezés után, hogy mérget fecskendezzen az orrába.  Ami azt illeti, akkor még nem is láttam az egész filmet, csak egy részét, de abban pont benne a volt az a bizonyos repülőgépes jelenet. És bumm. Onnantól kezdve elég sokáig úgy képzeltem, hogy az a vágy, a szenvedély, az erotika, a szex, a világegyetem, meg úgy általában, a minden abszolút netovábbja, őrületesen izgató, egyszerre vad és gyöngéd, és abszolút csodálatos dolog. Bakancslista-matéria. Kétségkívül van az Emmanuelle atmoszférájában valami könnyedség, légiesség, valami fennkölt erotika, amit viszont, mielőtt teljesen elszállna a rózsaszín lányfantazmagóriák világába, rendre egy valóságosabb, átélhetőbb közegbe transzportál a zsigeribb, nyersebb szexualitás, az explicitás. Úgyhogy az a repülős dugás még nagyon sokáig a meghatározó filmes emlékeim közt volt, még ha kicsit hiányoltam is, hogy a főhősnőt nem fojtotta meg utána az alkalmi szeretője (persze, csak viccelek, köhh – de tényleg… frankón).

2014. március 17.

VHS Paradise: Nagy zűr kis Kínában

bigtroub3.jpgGondolom, annak már akkoriban is egyértelműnek kellett (volna) lennie, hogy a '80-as évek+John Carpenter+Kurt Russell kombinációból valami bazijó sül majd ki, mégis voltak sokan, akik A dolog és a Menekülés New Yorkból ellenére sem szavaztak bizalmat neki. A Nagy zűr kis Kínában istentelenül nagyot bukott a mozikban (Carpenter meg hagyta is a picsába Hollywoodot, és ment vissza független filmeket csinálni). De ez a mozi akkora blődli, akkora baromság, akkora korszakesszencia és idézetgyűjtemény, hogy csak idő kérdése volt, hogy bepofátlankodja magát a popkultúra nagyjai közé - videón már kaszált is szépen. Hölgyeim és Uraim: íme, a VHS mennyország egyik tőről metszett darabkája!

Borbíró Andris: Vicces ahogyan kialakulnak a gyenge pontjaink egy-egy olyan színésszel (vagy színésznővel) kapcsolatban, akikről tudjuk, hogy istenigaziból nem a szakmájuk csúcsát jelentő mesteremberek, nem is zsenik - csak éppen remekül elszórakoztattak minket épp elégszer ahhoz, hogy már a rusnya pofájuk (avagy csinos hátsójuk) látványától is jókedvünk legyen. Kurt Russell pontosan ilyen B-színész, Carpenter meg hasonló kategóriába eső rendező (na jó, ő azért a cheesy megoldások meg a kőkemény szintitémák mellett telitalálat, azóta alapvető horrorfilmes fogásokat is használt bőven), így hát természetes, hogy közös munkájuk ezúttal is remek szórakozás, igazi 80-as évekbe röpítő kvintesszencia (még ha számomra nem is végez a Carpenter-filmek élmezőnyében).

Nemes András: Ha pisztolyt fognak a fejemhez, sem tudtam volna gyerekként megmondani, apám hogyan képes végigröhögni a Nagy zűr kis Kínában-t: mikor az elárasztott liftből való megmenekülés után hőseink foszladozó, rothadó hullákkal találják szembe magukat a víz alatt, számomra az egyik legfélelmetesebb horrorjelenet volt, amit valaha láttam. Azóta persze értem, apám miért röhögött, sőt, a film egyes jelenetein már akkor is vigyorogtam, a humor számomra inkább mégis a feszültség oldására szolgált, kurvára nem esett le, mekkora poén az egész  (holott már a cím is gyanús lehetett volna). Azóta nyilván más szemmel nézek e becses alkotásra, rajongásom iránta azonban cseppet sem csökkent, legfeljebb másfajta rajongássá változott. John Carpenter és Kurt Russel alkotói együttműködésének két korábbi, klasszikussá érett végtermékéhez (remélem, a kedves Geekz-publikum nem igényli bemutatásukat) képest a Nagy zűr... egy fergetegesen őrült, elszabadult, betépett cirkusz benyomását kelti, ahol az attrakciókat nem zavarják meg felesleges üresjáratok, konferanszok, a fellépők pedig mindent megengednek maguknak, egyetlen dolgot véve halálosan komolyan: a szórakoztatásunkat. Látványos tömegbunyóktól, repkedés közben abszolvált kardpárbajoktól kezdve a fekete mágiáin keresztül egészen Csubakka eltitkolt, szellemileg visszamaradott unokatestvéréig terjed a skála, amit lenyűgözésünkre bevetnek, miközben Kurt Russel úgy töketlenkedi végig a játékidő nagy részét, hogy legfeljebb véletlenségből képes kárt tenni az ellenségben, mégis elképesztően cool marad. A film egy pillanatra sem ül le, a szereplők pofátlan lazasággal veszik tudomásul a legnagyobb képtelenségeket is, ebben a világban minden természetes, amit egyébként elképzelhetetlennek gondolnál. És milyen jól is van ez így.

Dr. Sick Fuck: John Carpenter és Kurt Russel nem elhanyagolható mértékben felelősek azért, hogy a ’80-as években beköszöntött a zsánerfilmek aranykora; ebbéli érdemüket nem lehetséges elégszer hangoztatni. A Nagy zűr Kis Kínában egy elképesztően remek sorozat fontos tétele (reményeim szerint a Geekz olvasóinak nem kell felsorolni, mely címek tartoznak ide), kollaborációjuk fontos állomása, bár a narratívát alapjaiban meghatározó komikum korántsem számít megszokottnak Carpenter alkotói szemléletében.
Jack Burton totálisan all american figura, a le-se-szarom életfilozófia világbajnoka. Freightlinert vezet, sweatshirtöt, bluejeanst és west coast csizmát visel, melynek szárában baszomnagy Bowie-kést tárol; szörnyen hetykén lépdel és általában véve roppantmód elégedett magával, mivelhogy önnön balfaszságáról egyetlen pillanatra sem hajlandó tudomást tenni. Simán nevezhető rendezői bravúrnak, hogy Carpenter a narratíva kulcsfigurájának egy önelégült bunkót tett meg, aki végigbalfaszkodja a józan módon kimért játékidőt (akkoriban éppen nem volt divatos minden szirszart két és fél órásra vágni; jó volna, ha ismét divatba jönne ez a szemlélet), rúzsos szájjal monologizál a végjátékban, lazán tolja a zseniális egysorosokat („Everybody relax, I’m here.”), hogy csakis a kritikus pillanatban tegyen döntő hozzájárulást a cselekményhez. A forgatókönyvet teleszórta nagyvonalúan kezelt kulturális referenciákkal, amelyek ténybéli alapjait minden valószínűség szerint a helyi Story magazin kisszínes rovatában olvasott egyhasábos szolgáltatta, ám a végeredmény annyira vagány és vicces, hogy még a tessék-lássék díszletezés és a legkevésbé sem különleges effektek sem képesek elrontani a néző örömét.
Mit is mondana ilyenkor Jack Burton? Öreg Jack azt mondaná, hogy a nem is annyira távoli múltban még készültek ennyire menő és laza filmek, amelyek csak és kizárólag szórakoztatni akartak, és nem feszültek rá látványosan a nagyotmondás kurválkodási kényszerére, ami sajnálatos módon meghatározza a mai akciófilmeket.

Nagy Krisztián: Annak ellenére, hogy még általános iskolás fejjel is észrevettem, hogy a Nagy zűr Kis Kínában forgatókönyve több sebből vérzik, mivel ez volt egyszerre az első találkozásom a kínai mitológiával és az amerikanizált wuxiával (mint ahogy mindennel, ami a távol-keletről jött, amerikai adaptációban futottam össze először), a mai napig megmaradtak bennem a Pork Chop Express hányaveti, aranyszívű, de átlagamerikai, kedvesen lúzer főhősének kalandjai. Volt benne minden, ami a nyolcvanas évek kvintesszenciája, ráadásul teljesen sokkolt, hogy egyik személyes héroszom, Snake Plissken önmagából kifordult paródiája szerencsétlenkedi végig a vetítési időt, és a sidekickje lopja el a show nagy részét. Ezt majdhogynem személyes sértésnek könyveltem el, de aztán Lo Pen három misztikus harcosának, a szőrös szörnyetegnek, ami később autóstoppol egyet a végefőcímben, és legfőképpen a Dungeons & Dragons szerepjátékból vendégszereplő beholdernek (tudjátok, az a lebegő, sokszemű gömb) végül sikerült megbékítenie. Akkoriban nem értékeltem annyira Kim Cattral vízipólós attrakcióját, mint középiskolában, amikor újranéztem a filmet, már nem annyira karcos szalagon és normális szinkronnal. Nálam a Nagy zűr a nyolcvanas évek legjobb filmjeinek az abszolút listája felső harmadában trónol, mindenesetre a mai napig meggyőződésem, hogy Carpenter ide vagy oda, de Jack Burton karaktere és Kurt Russell felhőtlen lubickolása nélkül a szerepben ez a film elmerült volna a középszerűség mocsarában. 

2014. január 8.

VHS paradise: Amerikai nindzsa

600full-american-ninja-screenshot.jpgMindenkinek, aki a nyolcvanas években volt gyerek, mély és kitörölhetetlen nyomokat hagyott a tudatalattijában a hozzánk akkor még csak csordogáló, az Óperencián túl azonban már saját zsánert kikövetelő nindzsafilm áradat, különös tekintettel azok amerikanizált válfajára. Adózzunk hát tisztelettel a babaarcú Dudikoff és a Narancssárga Nindzsák emlékének ebben a nosztalgikus felhangokat egyáltalán nem nélkülöző posztban.


Desrix
: Mit tudhatott az Amerikai nindzsa, hogy egy miskolci lakótelep összes panelkölyke, faterostól, nagyfaterostól hónapokon keresztül fel-felemlegette - illetve, hogy héroszi ikonra kiéhezetten a tizenéves kisfiúk eljátszották a mai, felnőttebb szemmel a Tom és Jerry óriási szemkikerekedés-effektjét előidéző jeleneteit? Mert annyi bizonyos, Bud Spencer és Terence Hill filmjein kívül mást nem néztünk ennyire gyűrötté (kivétel talán a Pornósztár volt őnagysága, de ezt ugye csak egy haverom unokatesójának a kutyája mesélte), mint ezt a kultikus gyöngyszemet. Később persze sajnálkozással vegyes mérgelődéssel tudatosult bennem, hogy az évekig piedesztálon tartott Amerikai nindzsa hosszútávon nagyobb károkat okozott: kezdve az igazi nindzsák szóba kerülésekor a lelkesedésből automatikusan feltörő "szaktudás" fitogtatását követő orbitális beégéssel, a begyakorolt és emígyen rögzült harcművészeti technikák legalkalmatlanabb helyzetekben való prezentálásán át a hálivúdi filmgyártás erősssen relatív minőségének szorgos szajkózásáig.
Holott annyiról van szó, hogy az éppen legfogékonyabb korosztály őszintén és teljes beleéléssel volt képes arra, amire a sokat látott és megélt idősebb énjeik már egyre kevésbé: piszokjól szórakozott, és tette ezt anékül a vérkritikusi véna nélkül, ami természetesen a kopás miatt majdnem mindegyikünkben kiépül az évek során, akár hajlandóak vagyunk beismerni, akár nem. Amúgy meg, kit akarok itt becsapni, szerintem minden videófilmet látott gyerek-felnőtt életében volt egy Amerikai nindzsa, még ha éppenséggel nem is ez volt a címe.

Dr. Sick Fuck: Az Amerikai nindzsa az 1980-as évek tömegfilm-kultúrájának ércnél is maradandóbb kinyilatkoztatása, gránitból emelt referencia, minden mást felülíró nindzsa-alapvetés, a VHS-generáció számára: kollektív agylövés. Sam Firstenberg, a nindzsamozik ihletett géniusza 1985-re, a gyártás évére alaposan kiművelte magát a tematikában, számos nindzsafilm tapasztalatával felvértezve készítette el élete főművét, amelyet mániákus lelkesedéssel fogadott a vigasztalanul nindzsátlan világban élő kelet-európai filmrajongó.
Holott csodálatos műve egy intellektuális zsákutca, maga a mozgóképes paradoxon. Van benne egy jó csaj, aki nem is jó csaj; egy nindzsa, aki nem is nindzsa; japán kardok, amelyeknek semmi közük nincs a japán kardokhoz; rengeteg nindzsucu, csak hát ez a nindzsucu semennyire sem emlékeztet semmilyen létező harcművészetre. Ugyanakkor a nagyon jó nindzsamester piros betyárgatyát hord, mert az ilyetén ruhadarab nyilvánvalóan megkönnyíti a rejtőzködést, támogatja a low visibility alapelvét (alacsony láthatóságú nadrág, wtf?); a címszereplő katonatársa (aki néger, ennélfogva természetesen Jacksonnak hívják) először ronccsá akarja verni az emberünket, majd az életszerű dramaturgiának tett érthetetlenül nagyvonalú engedményként elválaszthatatlanul örök barátja lesz, mintegy harminc másodperc leforgása alatt. A grand finale azonban mindenért kárpótol, mert Douglas MacArthur ötcsillagos tábornok intenzív partraszálló műveletét leszámítva senki sem tolta még olyan keményen a Fülöp-szigeteken a leszámolási üzletágat, mint Michael Dudikoff (milyen név már ez is?) és az ő igazszívű fegyvertársai.
Az Amerikai nindzsa egyetlen felróható hibája a betegesen önkorlátozó rendezői hozzáállás, ami valószínűleg a lengyel származás, a feldolgozhatatlan történelmi traumák által generált kisebbrendűségi komplexus karriergyilkos megnyilvánulása; ugyanis még ennél is sokkal, de tényleg sokkal szarabb is lehetett volna ez a mozi, ha a direktor úr veszi hozzá a bátorságot – sajnos a döntő pillanatban becsicskult Mr. Firstenberg, pinába szállt a bátorsága, így egy sosemvolt Monty Python akciófilm helyett csak egy kibaszott hulladékot kaptunk.
Sebaj: legalább két életre megtanultuk mindahányan, hogy a fehérnindzsa az jó, a japánnindzsa pedig gecire gonosz. Ez egy olyan paradigma, amit egyetlen pillanatra sem szabad figyelmen kívül hagyni, mert megkönnyíti az ember életét, segít eligazodni a modern világ erkölcsi útvesztőszerű morális labirintusában, szükség esetén még Napot is varázsol az éjszakai égboltra.

Nagy Krisztián: A nyolcvanas évek hazai VHS-érájának hangalámondós kungfufilmjei közé véres csapást hasított a nindzsafilmek üstököse, ezen belül is a mostanra már csak bájosan együgyűnek tűnő amerikai gyártású verziói, amik akkoriban számomra két világ legjobb kevercsét adták: az egzotikus távol-keleti és az amerikai akciófilmek jin és jangját, vagyis a nindzsákat az amerikai hadsereg ellen, klasszikus Golan-Globus módra. Gyönyörű koncepció, fantasztikusan kivitelezve: mit számított, ha a napfényes aszfalton legkevésbé is rejtőszínként funkcionáló fekete nindzsaruhába öltöztek a gonoszak, ha a kvintesszenciálisan amerikai főhős a stáblistán tüntetően csak Joe-ként szerepelt (a filmben is látványosan elmismásolják a családnevét, hiszen héj, bárki lehet belőled az amerikai álomban, még nindzsa is), ha az egyetlen jók oldalán álló ázsiai karaktert a kor futószalagon gyártott alkotásaiban agyonhasznált John Fujioka játszotta (mint ahogy a kötelező egzotikus ázsiai jónőt szinte minden esetben Joan Chen), vagy ha itt találkoztam először a forgatókönyvírói fejekben a japán kultúrát fedő teljes homály szülte Narancssárga és Citromsárga Nindzsákkal, hiszen nyilván gondolni kellett a narancsligetben és a búzamezőn rejtőzködésre is. Minden hibája ellenére ezt az új trendet indító (nem az első volt persze, de elsőként láttam az ezt megelőző és követő dömpingből), máig emlékezetes műalkotást számomra már csak Franco Nero (Geekz-kritika itt) és az alapszíneket már sokkal bátrabban keverő nindzsák tudták überelni.

Forgács W. András: Mit adott nekünk 1985? Gorbi-Reagan örökrangadót, Live Aid-et, Taróczy Balázs wimbledoni győzelmét férfi párosban, a Guns 'N Roses megalakulását- csak szemelvények egy eseménydús évből. Ellenben mindezt elhomályosítja Michael Dudikoff színre lépése, hiszen Chuck Norris óta híján voltunk egy igazán tökös kamingautnak (már ha megbocsájtják ezt az eredendően nem erre a szövegkörnyezetre kitalált kifejezést). A még a Schwarzenegger-iskolához képest is kevesebb arcizommunkával dolgozó, a Legénybúcsú vasalóegyszerűségű bamba szőkéjéből lett akciósztár magabiztosan tölti ki a számára leosztott helyet a Zsé listán - fogjuk mi őt még látni a ki-tudja-hanyadik Expendablesben mondjuk a kikerekedett arcú Sasha Mitchell és a deszkává fogyott Kevin Sorbo mellett. Jut eszembe, valaki egyszer igazán összeírhatná, kik lehetnének az európai Feláldozhatóak. A nindzsa színre lép után persze borítékolható volt hogy valakik Odaát majd megcsinálják nagyobban-jobban, bár számomra a salapálós (sic! by Bori bácsi, Isten nyugosztalja) filmek háttérbe szorultak a Kommandó-Ragadozó-Terminátor szentháromsághoz képest - ez meg vajon miféle péniszméret-kompenzálásra utalhat? Node, a legmegdöbbentőbb, hogy Los Angeles porosnak semmiképpen nem nevezhető világosszürke aszfaltját járva John Fujioka és társai úgy járnak-kelnek most is, mintha még mindig 1.50 lenne a benzin meg hathúsz a jen.

Nemes András: Ma is emlékszem mérhetetlen felháborodásomra, mikor egy, a nindzsákról sajátomnál lényegesen komolyabb háttértudással rendelkező barátom kíméletlenül leszarozta ezt a filmet, mondván: ezek a nindzsák nem is igazi nindzsák, hiába repkednek meg ugrabugrálnak szünet nélkül, milyen már az, hogy állandóan nappal támadnak, ráadásul Michael Dudikoff sem valódi, hiteles karatemester, sőt, barátom kőműves faterja is simán lenyomná két kevert pálinka, meg egy üveg Kőbányai után. Nem hittem neki. Nem hihettem: ha megteszem, összeomlik gyermeki hitrendszerem. Mert ugye nem kell mondani, hogy a '80-as években, Újpesten, szürke, ormótlan betontömbök árnyékában már maga a cím is heveny nyálcsorgatásra adott okot, az "amerikai" szükségszerűen szupernek számított, az, hogy a tetejébe ráadásul "nindzsa" is, már-már felfoghatatlan izgalmakat generált, egyszerűen nem hagyhattam, hogy barátom realista cinizmusa porig rombolja álomvilágomat. Jobban tettem volna, ha a cikk megírása előtt nem nézem újra a becses alkotást, így legalább amúgy is megtépázott, de kényszeresen fenntartani kívánt naivitásom sem szenvedett volna maradandó károsodásokat a nevetségesen koreografált verekedések, indokolatlan tigrisbukfencek és feszültségmentes tűzharcok láttán. Annyi baj legyen, meggyőződésem, hogy legalább két Amerikai nindzsa című film létezik: az egyik hiperlátványos, torokszorítóan izgalmas és minden ízében zseniális, ráadásul alapjaiban határozta meg a játszótéren gyerekként levezényelt közelharcok fantáziavilágát, a másik pedig az a rakás szar, amit "felnőtt" (vagy valami olyasmi) fejjel egyszerűen lehetetlen komolyan venni. Engedjétek meg nekem, hogy csak az előbbire emlékezzem, úgy talán továbbra is egy szebb valóságban élhetek.   

2013. november 27.

VHS Paradise: Rémálom az Elm utcában

nightmfreddy.jpgÉrdekes, mennyire más lenyomatot hagy egy ijesztő film egy-egy, a félelmetes dolgoktól egyrészt óvatosan távolságot tartó, másrészt azokhoz csak azért is vonzódó gyerek még éretlen pszichéjén. Hogy mire emlékszik belőle utólag, évek távlatából, hogy mi rémítette meg benne a leginkább, akár még akkor is, ha magát a filmet eleinte nem is látta, csak hallott róla. Itt van pl. a Rémálom az Elm utcában, ami pont akkor készült, és jutott el hazánkba, amikor az efféle filmek fű alatt, másolt kazettákon terjedtek, suttogásokkal kísérve. Van, akinek Freddyről a csíkos pulóver jut eszébe, van, akinek a vigyora, másnak meg éppenséggel egy lámpaoszlop, vagy (Ördög irgalmazzon a lelkének) Gergely Róbert. És az is érdekes, hogy ezek az ijedt pöcsök most mind itt vannak felnőttként (kac-kac), és ugyanazon a blogon osztogatják gondolataikat mindenféle istentelen filmről. Nosztalgiamód on.

Borbíró Andris: Rossz alvó, pontosabban instabil álmodó voltam mindig is, és egy-egy ijesztőbb filmélmény annyira el tudta rontani az éjszakámat, hogy gyakran csak azért kellett egy könnyedebb sorozatepizóddal vagy egy regény olvasgatásával kitolni az elalvás idejét, hogy ne az éppen látott rémségek uralják az álmomat. És akkor kitalálnak egy borzalmas arcú szörnyeteget, aki FIATALOKRA VADÁSZIK ÁLMUKBAN... Még a beszélgetéseket is alig mertem hallgatni! (Sokkal előbb hallottam róla mesélni, mint hogy a filmet láttam volna, és így - ahogy az lenni szokott, lásd predatoros nosztalgiázásunkat - még hatásosabb volt a dolog.) Ilyenkor komolyan elgondolkodom, hogy szülőként óvni próbálom-e majd gyermekem tudatát a félelmektől, vagy engedem majd elkalandozni a rémítő művek világába, hogy ő is jóleső borzongással idézze fel később ilyen jellegű élményeit.

Elmeboy: Gyerekkorom videomagnója a majd tíz évvel idősebb unokabátyám volt, aki pszichológiai fejlődésemmel mit sem törődve, kiemelkedő verbális készséggel rendre megosztotta velem legfrissebb filmélményeit: hat-hét évesen ugyanúgy rutinból vágtam az Ómen, az Ördögűző, a Terminátor, vagy éppen a Rémálom cselekményét, mint a Piroska és a farkasét, bár akkoriban, főleg a beszámolókat követő négy-öt éjszakán ennek nem örültem olyan kurvára. Krüger Alfréd csínytevései érthetően még a többihez képest is borzasztó élményt jelentettek, hiszen kiválóan tudtam önmagamra vonatkoztatni, miközben jeges verejtékben fürödve, a párnámat a fejemre húzva lapultam az ágyamban. Nem elég, hogy egy gyerekgyilkosról van szó, akit ugye egyszer már megöltek, és mégis itt van, ergo elpusztíthatatlan, de a rohadékja az álmaidban vadászik rád. Ott, ahol aztán végképp egyedül vagy, és semmi esélye, hogy a sikolyaidra berohanjon Apu, felkapcsolja a villanyt, és lekenjen pár pofont a rémnek. Igazából ennek a kilátástalan áldozatszerepnek a gondolata fagyasztotta belém a szart, nem pedig a kalap, a késkesztyű vagy Freddy dermatológiailag érdekes fizimiskája, naná, hiszen ezeket nem is láttam. Ja, és lehet találgatni, kiről is álmodtam élénken azokon a bizonyos éjszakákon, miután nagy nehezen nem is annyira elaludtam, mint inkább elájultam. Innentől meg mindegy is, hogy évekkel később a tényleges filmen már csak röhögni tudtam, addigra Freddy rég elvégezte, amiért jött.

Nagy Krisztián: Freddy Krueger megint csak azon rémalakok közé tartozik, akikről én is előbb hallottam szerencsésebb(?) iskolástársaim szájából, és már azelőtt rettegtem tőle, hogy először láthattam volna „élőben”, szemcsés, tucatszor átmásolt, alámondásos kópiában. A gyerekkori traumatikus (bárhogy miképpen, az változó) emlékek közé sorolható, mint a Swamp Thing és a The Blob lenge (de számomra akkoriban borzasztóan izgató) fürdőzős jelenete, az Evil Dead erőszaktévő fája vagy Conan király trónusán görnyedő, gondterhelt alakja az első film epilógusában. Az ikonikus csíkos pulóver és a kalap jobban kísértett álmaimban, mint az ominózus pengés kesztyű, hiszen Freddy bármikor beférkőzhetett a gondolataimba, nem volt segítség, mint például Klaus Kinski Nosferatuja ellen, hiszen ott csak a nyakamra kellett húznom a takarót elalvás előtt, és már nem tudta kiszívni a véremet (legalábbis gyermeki képzeletem szerint). Nem állítom, hogy azóta nem láttam jobb, intelligensebb, rémisztőbb vagy véresebb horrormitológiát, de számomra Freddy Krueger AZ ikonikus szörnyeteg, akihez aztán minden más rémet hasonlítottam, ő volt a mérce, akihez a szörnysereglethez újonnan csatlakozni kívánó jelölteknek fel kellett érnie. Számára mindig lesz egy Casting Director feliratú összecsukható, fekete tábori székem az agyam legrejtettebb zugában.

Nemes András: Egyik legtisztább gyermekkori emlékem az, mikor biciklizni tanultam, és egy nyári délutánon, segédkerekekkel felszerelt  járgányommal, apám kíséretében kalandozni indultam a lakótelepen. Nem állíthatom, hogy nem láttam a villanyoszlopot. Nem mondhatom, hogy apám nem ordított rám torkaszakadtából, miszerint: "Vigyázz, villanyoszlop!". Nem is értettem, miért ordibál, hiszen pontosan tudtam, hol van az a kurva oszlop, minden áldott nap legalább egyszer elmentem mellette. Mégis nyílegyenesen, céltudatosan, halálbiztos öntudattal nekitekertem. Valahogy így voltam Freddy Kruegerrel is. Már a pofája sem tetszett. Nagyon nem. Először poszter formájában találkoztam vele, és egy rövid pillantás arra a hátborzongató vigyorra, a karmokra, és a pulcsira elegendőnek bizonyultak, hogy elhatározzam: nekem messziről el kell kerülnöm ezt a fickót. Tényleg, létezik annál a pulcsinál visszataszítóbb, félelmetesebb, gusztustalanabb ruhadarab a horrortörténelemben? Számomra aligha. Mozgóképen a második rész egy jelenetébe pillantottam bele először (a körülmények homályosak): abba, mikor a rém közli a halálra rémült főszereplővel, hogy a srácnak van teste, neki, Freddynek pedig van AGYA. Teleraktam a gatyámat, majd megerősödött bennem a tudat, hogy távolmaradásom a filmtörténet ezen szeletétől továbbra is indokolt. Aztán persze, hogy megnéztem. Nem tehettem mást. Soha nem fogom megtudni, milyen hatást fejtett volna ki a film, ha eleve nem borzongással fogok neki megtekintésének, hanem csak úgy, véletlenül belebotlom, mindenesetre várakozásaimat is bőségesen sikerült felülmúlnia: a plafonon rángatás figyelmeztetés nélkül elszabaduló őrületénél már legszívesebben kegyelemért könyörögtem volna. A Rémálom... bőségesen tartalmaz további, hasonló brutalitású jeleneteket, hatása a mai napig felkavaró, valami olyan mélyen szunnyadó, zsigeri rettegést képes felszínre hozni, amire kevés horrorfilm képes. Szigorúan csak az első rész: a további epizódok az álmok rendszerének megmagyarázására tett felesleges kísérletekkel, röhejesen túlzó speciális effektekkel (áldozatával marionettező Freddy: anyádat), valamint a főszereplő egyre inkább komikus megnyilvánulásaival pont a horrort ölik ki a sorozatból. Az első azonban megkerülhetetlen, akár az a kurva villanyoszlop.

Rusznyák Csaba: Akkor most összekötöm nektek Freddyt és Gergely Róbertet. Kezdjük: kiskrapekként gondos szülői kezek óvtak engem a világ művészetének nem nekem való sarjaitól, és ez általában a „túl kicsi vagy még, hogy megértsd” klauzával volt indokolva, ha ugyan akármivel. Volt egy időszak, amikor a családon belül olyan sok szó esett egyrészt az Emmanuelle-ről, másrészt a Rémálom…-ról (mint minden egészséges családban), hogy utóbbi nagyon elkezdte birizgálni a fantáziámat (előbbi nem különösebben: ekkor még bőven a „lány? fúj!” korszakban voltam). Nem igazán tudtam egyikről sem, hogy miféle, csak elkapott utalásokra és szavakra támaszkodhattam, és hogyhogy nem, a kettő valamiképp összekeveredett a fejemben. Így aztán, amikor anyukámnak köszönhetően sokat szólt a lakásban Gergely Róbert emmanuelle-es förtelme, azt hittem, hogy annak ahhoz a fasza horrorhoz van köze, amit nagyon-nagyon látni akarok, ezért a család többi, ízlésterrort kiáltó hímnemű tajga ellenében (és saját füleimet roncsolva) kiálltam a dal értékei mellett. Gondoltam, ha látják, hogy nekem ez tetszik, ad absurdum megértem, ugyebár, akkor majd engedik, hogy megnézzem a filmet. Meglepő módon a stratégia nem vált be, de ha nem is esett le saját gondolatmenetem nyilvánvaló hülyesége (magyar nyáldal egy amcsi horrorhoz), azért azt legalább éreztem, hogy ez annyira nem menő, mint amilyennek otthon beállítom, úgyhogy legalább a suliban nem csináltam magamból idiótát. Aztán persze az egész elfelejtődött, Freddyvel és Emmanuelle-lel együtt, és csak sok évvel később láttam az első elm utcai mészárlást, amikor már elég idős voltam, és elég sok horrort tudtam a hátam mögött ahhoz, hogy ne legyen belőle Nagy Beszaratós Gyerekkori Élmény (annak a námber vánja amúgyis a Poltergeist). Sőt, először a negyedik résszel találkoztam, ami elég pocsék volt ahhoz, hogy semmilyen nyomot ne hagyjon bennem. Hogy a Freddy-Gergely Róbert kapcsolat (minden bizonnyal szemfelnyitó) felvázolásából milyen tanulságot tudtok leszűrni, azt rátok bízom. Mindenesetre szívesen.

2013. szeptember 20.

VHS paradise: Predator

from-the-movie-predator-1987-76648.jpgKeményfiúk, kéziágyúk, izomhegyek, dzsungelkommandó, földönkívüli, gerinckitépés. A cicivillantáson innen a Predatorban minden, de úgy kurváraténylegminden megvolt, amiről a VHS-korszakban egy pelyhedző állú ifjonc álmodhatott – meg még az is, amiről nem. John McTiernan akcióklasszikusa zseniális jelenetek sorából áll össze egy zseniális egésszé. Schwarzenegger és Weathers CIA-szkandere. A kiszállás a helikopterből. AZ A hang, a filmtörténet talán legmegszokhatatlanabb monszterhangja – és a zene. A különítmény esőerdőirtó össztüze (nem sok ennél maszkulinabb, egyszerűbb, lényegretörőbb, masszívabb „fuck you” létezik a filmtörténetben). És ezek még csak kiragadott pillanatok. A Predator sokunk fejlődésére/hanyatlására hatással volt annak idején, jól meg is mondjuk, miért.

Borbíró Andris: Mint sok kortársam, a gyerekkoromban én is igen egyhangú mozgóképes diétán éltem (amit persze egyáltalán nem bántam!), tekintve, hogy az engem érdeklő filmek szűk csoportjához fértem csak hozzá. A választék a következő volt: bádszpenszer-terenszhill, dzsekicsen, valamint “am. akc. filmek”. Ez utóbbiak közül is külön csíptük a családban a Schwarzenegger-filmeket, talán mert az osztrák sógor kicsit “hazánk fia” volt Hollywoodban. Kőkemény volt, magabiztos és tökös, akár kommandózott, akár embereket terminált, akár barbárként keselyűt gyilkolt a fogaival. A Predator poszterén azonban, amit a közeli téka falán bámultam minden alkalommal, mikor elmentünk kazettát kölcsönözni (kis bilétákat kellett begyűjteni az üres tokok alól, ha nem fityegett ott, azt jelentette, hogy ki van kölcsönözve a film), elképzelhetetlent láttam: Svarci félt. Valamilyen elmosódott, pszichedelikus dzsungel-részlet látszott körülötte, hatalmas stukker volt a kezében, elszántan és ölni készen állt, de láttam rajta (én legalábbis úgy láttam), hogy fél. És más ember vagy lényeg nem volt a poszteren. Predator. Ragadozó. Milyen ragadozó? Ki vadászik kire? És egyáltalán, ki képes megijeszteni Svarcit?... A képzeletem nekiállt a semmit színezni. A szüleim: “Biztosan nem gyereknek való film!”. A haverok persze megnézhették, és mesélték a kattogó hangot, a megnyúzott vadakat, a karmokkal övezett szájat… Maradt a poszter bámulása egy elbaszott lépcsőkanyarban a tékában.
Mire végre meg tudtam nézni, én már rég rettegtem a láthatatlan Ragadozótól.

Elmeboy: Egen, ez akkoriban egy megtévesztő film volt. Olyannyira a hőskorszakban sikerült látnom, hogy az nem hogy VHS volt, de egyenesen falusi mozgóképszínház, ahová a pénztáros Béla bácsi a korhatárt nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva már csak azért is beengedett zsenge tízévesen, mert egyáltalán fizetővendég voltam. Schwarzenegger-filmekről akkor már a legtöbben hallottunk, az alsóbb osztályokban a menőség egyik legfőbb mércéje az volt, ki hányat látott, így a megtekintést szavatoló jegy kifizetése után jogosnak vélt büszkeséggel foglaltam el a keménytámlás moziszéket, előre vigyorogva, hogy miféle gépfegyveres akciókról fogok majd beszámolni padtársaimnak az uzsonnaszünetben. Ó, én hülye.
A Ragadozó ugyanis mindenkit átbaszott, hiszen bár tökre úgy startol, mint a korszellemnek abszolút megfelelő Schwarzi-film, a fele környékén váratlanul eszement túlélőhorrorba csap át. Lehet, hogy ezt manapság, az internet és az előre kiszivárgott plotline-ok korában nehéz elképzelni, de mikor anno egy standard kommandós film hirtelen pánikolós, jól kitalált földönkívüli agresszorral megspékelt menekülésre váltott, az nagyon szokatlan és hatásos volt. A Ragadozót a fősodor azóta összemosta, mi több, összeeresztette Giger, Scott, Cameron, vagy azóta akárki Idegenjével, ami szerintem nem igazán állja meg a helyét: a csáprágós rasztafári sosem volt akkora ász, mint a banánfejű űrdémon. Mindazonáltal az eredeti Ragadozónál meglepőbb és kompromisszummentesebb akciófilm mindmáig is alig készült, McTiernannek meg ezúton is a jó édes anyukáját, hogy a legjobb Die Hardok meg ilyesmik rendezése helyett lesitteltette magát. Szükségünk lenne rá.

Forgács W. András: Oké, vázolom: napfelkelte, két helikopter érkezik ki tudja hová. A katonák kiszállnak, majd csak annyit látsz, hogy valaki egy hatalmas zsákot rúg ki az egyikből. És alighogy kiszáll a helikopterből, már gyújtja a szivart. Ennyi. Tudsz mindent a karakterről. Két izzadó, izmos kar egymásba fonódik - minden egyes kockából csak úgy ömlik a tesztoszteron. Shane Black, mielőtt még félistenné vált volna. A Predatorban számomra keveredik az ötévesként csodálkozva a tévére meredő kisgyerek-énem a magát rendkívül műveltnek tartó, lelkiismeretlen fanboyéval. Kérdezzék meg példának okáért Báron Györgyöt - nem sorolná a filmklasszikusok közé, pedig az. Az ütődött "kopp-kopp" vicctől "nagypapin" át - ez A Lövöldözős Film, így ahogy írom, nagy betűkkel. Nincsen benne semmi túlbonyolítva, sem a karakterek, sem a sztori - és éppen ettől lesz annyira sokrétű. Nem kell nagyon messzire menni ahhoz, hogy belelássuk a Vietnám-traumát (dzsungel, láthatatlan ellenség, mindenki egyenként hullik el, a cél már nem a győzelem, csak az, hogy hazamehessünk), a férfibarátság fontosságát (Mac és Blain kapcsolatát, ha ma jönne ki a film, a slasherek már szanaszét írták volna), no meg azt, hogy akkor is Svarci a legtökösebb vadász, ha történetesen nincs nála egy kisebb mammutfenyő-méretű gépkarabély. Ezen a filmen akkor sem fog az idő, ha a CGI-t nem számítjuk, mert ilyen többet nem lesz. A férfifilm férfiaktól kisfiúknak. Ínyenceknek: mutass még egy filmet, amely ennyire csodálatosan tud műfajt váltani félúton. Megjegyzés filmeseknek: csak az első tíz percet nézzétek meg. Így kell öt karaktert bemutatni egy snittben.

Nemes András: Olvasva Andris sorait, úgy tűnik, én némiképp szerencsésebb helyzetben voltam. Az erőszakot, és/vagy trágárságot tartalmazó filmek megtekintésének korhatárhoz kötését szorgalmazó vitákat hallgatva mindig eszembe jut a jelenet, ahogy anyám, munkából hazaérve benyit a nagyszobába, ahol én a Predatort nézem őszinte ámulattal, totális transzban. A képernyőn éppen a méltán legendássá vált visszhangzó-punci poén kerül elővezetésre, anyám megkérdezi: -Mi ez a hülyeség? - majd, mikor csak valami érthetetlen választ motyogok, leül mellém, és együtt nézzük tovább a filmet. Később, ha jól emlékszem, ő kiment, mert unta, a lényegen azonban ez mit sem változtat: eszünkbe sem jutott, hogy egy film megtekintése bármilyen negatív hatást lenne képes kifejteni ártatlan, gyermeki lelkemben. Anyám nyilván úgy gondolta, ha rossz lenne nekem, nem nézném. Meg sem próbált eltiltani tőle, mert tudta, hogy ha akarom, valamilyen módon úgy is hozzájutok. Ebben a korszakban ezek a filmek szüleinknek is ugyanolyan eseményszámba mentek, mint nekünk, gyerekeknek, így némiképp jobban megértették kíváncsiságunkat, vagy egyszerűen nem hitték, hogy a filmekben ábrázolt brutalitás károkat okozhat, mivel senki (pszichológusok, gyermekvédő szervezetek) nem fenyegette őket ezzel. Félreértés ne essék, pornót azért nem nézettek velem, sőt, az Óment titokban néztem, mert éreztem, hogy az talán sok lenne nekik, a Predator kazetta is valami haveromé lehetett, de egy pillanatra sem estek kétségbe, mikor látták, hogy ilyesmi érdekel. Anyám úgy gondolta, hülyeség, ezt közölte is velem, és ennyivel lezártnak tekintette az ügyet.
Én azonban imádtam. Le voltam nyűgözve. A VHS-korszak sajátossága volt, hogy a filmekről már jóval hozzáférhetőségük előtt szájhagyomány útján terjedő legendák keringtek. Valaki mindig volt, aki már látta. A nagy stúdiók persze ma is próbálkoznak ilyesmivel, de mostanra nem hisszük egyetlen szavukat sem, annyiszor ejtettek már pofára minket, illetve mégiscsak más az, ha a legjobb haverodtól hallod, mekkora királyság egy film, mint ha valamelyik filmes oldalon olvasod ugyanezt. A Predator volt a nagybetűs DURVA film, mészárlással, kommandósokkal, gyilkos földönkívülivel, és egyetlen kocka megtekintése nélkül tudtam, hogy ez az, ami kell nekem. A VHS-korszak másik sajátossága volt, hogy a filmek általában be is váltották ígéreteiket (nem, nem csak azért, mert jó volt nekünk bármi, ami amerikai). Minden a helyén volt, sőt, még jobb is, mint reméltem: az arcok, a fegyverek, a vér, a kiomló belek, a félelmetes idegen. És a zene. Állandóan az zakatolt a fejemben, ahogy a lakótelep betontömbjeinek tövében kornyadozó bokrok fedezékéből lőttem halomra osztálytársaimat a műanyag UZI géppisztolyommal, amit azért szerettem különösen, mert a markolatába el lehetett dugni a szüleimtől csórt barna szofikat.
Maradandó élmény, na.

Dr. Sick Fuck: Fölényes értelmiségi műkritikánk friss tárgya filmtörténeti szempontból a neorealista-egzisztencialista iskola támadhatatlan diadala: a végletekig kiélezett dramaturgiai kontextusban vagy a gecire izmos Arnold sarabolja fel az űrből érkezett szörnyeteget, vagy a még hasonlóbb adottságokkal rendelkező kozmikus monszter pocsékozza meg a Kaliforniai Mamutfenyőt. That is the question. Can you dig it?
Baszomnagy stukkerek, state of the art CGI (a predator kamuflázs-ruhája a mai napig vállalható, ami nem kis szó 25 év után), pazar maszkok és fizikai trükkök, szupermacsó dumák (You're bleeding, man. You're hit. - I ain't got time to bleed.), irdatlan méretű kések és más változatos gyilkok, kifogástalanul működő, félreérthetetlen motivációval feltöltekezett karakterek; kéremszépen, erről szólt az 1980-as évek feledhetetlenül bájos akciófilm-esztétikája.
Senki ne nyígjon amiatt, hogy mennyire buta ez a film. Mert esze, hát az nincs sok, de ki a faszom kérné számon ezen a mozin a ragyogó intellektust, amikor maradéktalanul kiszolgálja a moziba járó ember legalantasabb vágyait is (megkötözött nő included). A Predator egy kétszáz százalékra teljesített vállalás, műfaji remekmű. Mutasson valaki bármi hasonlót az idei nyár felhozatalából. És ezt a mai szemmel nézve nevetséges 15 millióból hozták össze, mert akkoriban még így mentek a dolgok.

2013. szeptember 3.

VHS paradise: Őrült Stone, avagy 2008, a Patkány éve

sshauer.jpgHol a határ jó és rossz között? Ez egy olyan kérdés, amire sosem tudjuk meg a választ. És hol a határ jó és rossz film között? Ó, ez sokkal könnyebb kérdés, vágná rá sok filmkedvelő kapásból. Aztán előkerül az Őrült Stone, avagy 2008, a Patkány éve, ami máig ismeretlen okokból lett Split Secondből fenti cím-monstrum, és vagy megfagy a levegő, vagy hangos spártázás kíséretében esik egymásnak két hirtelenjében kialakuló, ízlését tekintve meghökkentően homogén csoport. Nincs még egy ilyen sarkalatos pontja a filmvilágnak, mint a csiszolatlan gyémántnak sem nevezhető Őrült Stone - szerencsénkre a Geekz szerkesztőségének tagjai a nyerő csapatot erősítik, így mikor egyenként idézik fel első találkozásukat a csoki-imádó, fegyver-fetisiszta Harley Stone-nal, aki a félig elárasztott Londonban garázdálkodó szívkitépő rettenet nyomába ered, bízhattok benne, a határ jó oldalán vagytok.

Borbíró Andris: A VHS-korszak egyik jellegzetessége volt, hogy a szerényebb lehetőségekkel (főleg ismeretségi kör) vagy ezen hobbira kevésbé fogékony szülőkkel megáldott egyszeri filmrajongó műveltsége egyenetlen volt: azt néztük, ami ment a tévében, amit valamikor fel tudtunk venni, vagy amit valaki át tudott írni kazettára. Én, mivel a nagyszüleim a Magyar Televíziónál dolgoztak, komoly VHS gyűjteményhez fértem hozzá (főként régebbi klasszikusat tekintve, a Casablancától a Tizedes meg a többieken át egészen az Emanuelle-ig, mely utóbbi nemi érésemnek fontos szereplője volt…), otthon azonban sokkal szűkebb, tematikailag igen kusza 20-30 darabos választékra voltam utalva, és ezzel a legtöbb ismerősöm is így volt.
Ezeket viszont rongyosra lehetett nézni bármikor, ha a tévében nem ment semmi, ha mozira nem volt pénzünk vagy ha nem kaptunk kölcsön izgalmasabbat (hangalámondásos Rambo, film utolsó tizenöt perce helyett tévéből felvett, vissza sosem nézett ismeretterjesztő műsort vagy osztrák szoftpornót tartalmazó, címke nélküli kazetták és társai). Így esett, hogy – még mielőtt igazán elkezdtem volna saját ízlést kialakítani és digitális formában tetemes méretű filmkollekciót gyűjteni – már tizensokszor láttam a Frigyláda fosztogatóit (a másik két Indy-filmet csak sokkal később…), a Die Hardot (azóta is imádom) vagy éppen a Tűzszekereket meg a Picasso kalandjait.  Ezt sorsolta nekem a VHS korszak!
Az Őrült Stone (avagy kétezernyolc, a Patkány éve!) azonban – valószínűleg a Geekz többi tagjától eltérően – pont nem ekkor, hanem öt-hat éve, egy ezerforintos DVD-s konténerből kitúrva talált rám. Izgalmasnak tűnt, már a borító alapján kellemes Alien- ill. Blade Runner-klón szaga volt, Rutger Hauert meg amúgy is bírom, hazavittem, megnéztem. Aztán másnap a tesómmal. Aztán harmadnap egy unokatesómmal. Aztán évente még egy-kétszer, 2008 (a Patkány éve!) szilveszterén Parraghrammával, legutóbb pedig pár hónapja. Pedig ez a fajta agyonnézés nem jellemző rám (van olyan film a top 10-es listámon – ami sok éve változatlan –, melyet csak egyszer vagy kétszer láttam). Így hát én utólag, DVD-n néztem „rongyosra” ezt a végtelenül szórakoztató, kusza, ötletszerű, vagy-lekenyerez-vagy-elmégy-mellette típusú rosszfilmet, és imádom minden pillanatát, továbbá rendszeresen őrületbe kergetem a körülöttem levőket a mértéktelen idézgetéssel (így eshetett, hogy a barátnőm és egy szegedi haverom, akit még akkor, a friss élmények hatása alatt látogattam meg, előbb tudta fejből a dialógusok felét, mint hogy a filmet látta volna). „Követtem a pasast. Belelőtt egy kukába. – Ez Stone-ra vall!”, „A túlélők bűntudata? - Á, sima bűntudat gyötri...", "Mitől van így bepörögve a haverod? - A csokoládétól. - Ááá, a csokoládétól!..." - és így tovább, a végtelenségig.
Ez is a '80-as, '90-es évek egy jellegzetessége volt: zseniális, költői szabadsággal megírt, beleéléssel (és néha túlzott érzelmi töltettel) előadott, azóta klasszikussá vált magyar szinkronok készültek. Belenéztem a Split Secondba eredeti hangsávval, és bevallom, nem élveztem: a forgatókönyv döccenései és hatalmas lyukai, az elcsépelt műfaji fordulatok tucatjai, a már-már börleszkes humorú túljátszott viccek miatt komoly filmként így sem működött, de rettenetesen hiányoztak belőle a magyar szinkron zaftos, ízes, kreatív káromkodásfüzérei, Harley Stone valamiért csak a magyar szinkronokra – talán csak a magyar férfiakra? – jellemző elégedett vagy rosszalló szuszogásai és torokhangú morgásai, és az ezek által kialakuló, a véres jelenetek és komor díszletek ellenére otthonos, kedélyes hangulat. Érzem, értem a visszásságát annak, hogy egy filmet csak magyar szinkronnal szeret az ember (a 101 Reykjavíkkal vagyok még így, ami izlandiul melodráma, magyarul viszont veszett jó komédia), és alapvetően mindig, mindent eredeti hangon nézek, ha tudok.
De az Őrült Stone esetében nem érdekel semmilyen érv: én ezt a filmet így imádom.

Chavez: Az Őrült Stone ugyanaz a kategória, mint pl. a Kobra. Ma már ugyan képesek vagyunk a helyén kezelni, és látjuk, hogy mint film, nem éppen nagy truváj, hiszen klisék, B-filmes elemek, papírmasé karakterek ötvöződnek egy síkegyszerű, innen-onnan összelopkodott sztoriban, de amikor az ember először találkozott velük (ráadásul a megfelelő életkorban és hordozón), akkor csak a tökös-véres akciót, meg az iszonyatos nagy macsóságot látta benne. Nálam a Kobra végül nem állta ki az idők próbáját, ma már kifejezetten cikinek tartom, de a Sztón, az még most is bőven vállalható.
A filmmel való első találkozásom a lehető legideálisabb korban történt meg. Akkor, amikor hormondús városi kamaszként a legtöbbet jártam moziba, és amikor haverokkal még két pofára tömtük a VHS-eket, kizárólag a borító alapján választva magunknak filmet. Így jutott el hozzám is ez a külsőre is izgalmasnak ígérkező dögös buddy-cop mozi, ami a haveri galeri körében kollektíve lett első látásra szerelem és évekig tartó beszédtéma. Rutger Hauer akkortájt már rajongott legenda volt, de az ő jelenléte önmagában még kevés lett volna a sikerhez, viszont a sötét disztópia, a noiros hangulat, a kemény főhős, a laza beszólások, a bazinagy fegyverek, és a misztikus és véres horror/sci-fi körítés által, mintegy zanzásítva kaptuk meg mindazokat, amikért korábban külön-külön, más és más filmeket már imádtunk. Mint egy kései exploitation, ahol a tálalás felülírja a tartalmat. Eredetietlen? Felszínes? Kockázatmentes? Lehet, de mint minden jó B-film, talán ez is pont a filmvilágot megváltani akarás hiánya miatt tud élvezetes lenni. Miközben ezeket a sorokat írtam, az jutott eszembe, hogy az Őrült Stone olyan, mint egy brit képregény, mint egy nem hivatalos 2000AD mozi. Véres, cinikus, sötét, morbid, és tulajdonképpen még egy vékonyka figyelmeztető üzenete is van (bár az senkit nem érdekel). 2008 és a patkány éve elmúlt, az Őrült Stone viszont még mindig hatalmas kúlság, és lesz újabb 20 év múlva is.

Desrix: Valamikor gimi tájékán történt, hogy egy nyűgös reggelen, készülődés közben megakadt a szemem egy furcsa filmen. Nem tudom, hányan vannak úgy vele, de reggel egyszerűen szükségem van rá, hogy szóljon valami, hogy hirtelen képi inger érjen, mivel - sajnos - a "lassan gyorsulok, gyorsan lassulok" típusúak táborát erősítem. Számomra is hatalmas meglepetés volt, hogy a Pro7 sitcomjai és a Nickelodeon idiótán megkapó rajzfilmjei között az akkori, és már általam korábban felemlegetett SzívTv-n hajnali 7 órakor valami szörnyes filmet adnak. Ugye akkoriban nem volt elterjedt az internet, de még a mobil se (minden alkalommal, amikor hazaértem, rögtön az volt az első kérdésem, hogy keresett-e valaki), így csak az állandóan a tv tetején gubbasztó műsorújságban lehetett tájékozódni afelől, mikor mit adtak. Ráadásul a kisebb csatornákkal kapcsolatban elég szúkszavúan nyilatkoztak, így a film címén kívül annyit tudtam kideríteni, hogy a késő éjszakai adás ismétlésébe botlottam bele (de ez is mekkora már, reggel a késő éjszakait...).
Onnantól vadásztam az Őrült Stone-ra, és szerencsére jó időben voltam jó helyen: az elkövetkezendő három hétben kétszer is leadták. Azóta soha nem néztem újra, de talán jól is tettem. Olyan jól áll az Őrült Stone-nak ez a mocskos, koszos, szakadt stílus, amit készakarva biztos, hogy nem tudnának utánozni, a nosztalgia pedig nem lenne képes bennem pont azt, pont úgy visszaszépíteni. Egyszerűsége a titka: nem akar más lenni, mint ami. Aki laza, az laza, aki nem, az meg hiába fog vért izzadni, úgysem lesz az - az Őrült Stone pont ilyen. Piszokjó kikapcsolódás, ami egy percig sem veszi komolyan magát, plusz annyi minden meg lett neki engedve, ezt a filmet élvezni muszáj.

Dr. Sick Fuck: Kávét. Csokit. Szivart. Még kávét! Még cukrot a kávéba. Ki nem szarja le a diabéteszt. Ki nem szarja le a bármit. Az anyagcserém atom. A főkapitány szerint a pszichiátriai jellemzésem vastagabb, mint az Encyclopedia Britannica. Azt se olvastam, buzi aki olvasta. De bármikor feldugom a seggébe, ha sokat pampog. Még kávét! Most megyek és kurvára picsán rúgok valakit. Vagy rögtön mindenkit picsán rúgok.
Ilyesféle magasztos gondolatok járnak-kelnek Harley Stone, az elbűvölő modorú rendőrnyomozó fejében naphosszat. A londoni rendőrség permanens felfüggesztésben élő s alkotó tisztje voltaképpen a kor kihívásait komolyan vevő brit úriember, amit jól példáz az a körülmény, hogy csak akkor folyamodik szélsőséges erőszakhoz, ha már nincs más lehetőség. Arról pedig, hogy rendszerint nincs más lehetőség, nem ő tehet. Ezen okból kifolyólag felkészült férfiú ő, kisujjában van a street knowledge: szolgálati fegyverarzenálja egy .45-ösből, egy MP15 automatából, egy Glock 50-esből és egy A3 sörétesből áll, mivel gránátvetőre sajnos nem kapott engedélyt. Holott, basszameg, mennyire rohadtul kellett volna, hiszen legújabb legjobb barátjával, Dick Durkin detektívvel az oldalán kell szembeszállnia a Sötétség erőivel, hogy végül személyesen, puszta kézzel tépje ki a Sátán koromfekete, gonosz szívét!
Az Őrült Stone rettentően faragatlan, éppen ezért mérhetetlenül bájos mozi, köszönhetően annak a ténynek, hogy senki, de tényleg senki nem vette észre a stábból, hogy elmúltak az 1980-as évek. Értem ezalatt, hogy buta film, mint a tök; innen-onnan összeollózott, felvállaltan szutyok narratíva, a komikum határáig túljátszott szerepek (a film voltaképpen egy twisted buddy movie), de a koffein-, szénhidrát- és nikotin-meghajtású Harley Stone végül csak megkapja jól megérdemelt gránátvetőjét, és rendet tesz a „kurvára kibaszott nagy stukkerekkel”.
Ha mást nem is, ezt az egy körülményt érdemes észben tartani, még mielőtt egyetlen méltatlan szót is bátorkodnánk írni erről a filmtörténeti jelentőségű mesterműről.

2013. július 17.

VHS paradise: Poltergeist

whsppoltergeist.jpgKorának híradásai szerint a Poltergeisten átok ült: nem csak mindenféle forgatási nehézségekről (még az sem teljesen tiszta, hogy ki rendezte a filmet - a feltüntetett Tobe Hooper, vagy az író-producer Steven Spielberg), de ráadásul halálestekről is susmogtak, ami a maga természetesen morbid módján alighanem hozzájárult a film sikeréhez. Ennél nekünk persze sokkal fontosabb volt, hogy meghatározó gyerekkori horrorélményként égett bele az emlékezetünkbe - már amelyikünk még időben látta. A Poltergeist avíttságát jól példázza, hogy a VHS-cikkek közül mindeddig ez osztotta meg leginkább a szerkesztőséget: akinek fircsúrként volt szerencséje hozzá, takaró alól ijedten, nem pislogva bámulva a tévéképernyőt, az az esetleges felnőtt fejjel való újranézés kisebb-nagyobb csalódása után is párás tekintettel gondol vissza az akkoriban tekintélyesnek számító trükkarzenállal turbózott horrorra, aki nem, annak marad az említett szép emlékek és nosztalgia iránti teljes értetlenkedés. Olyat mindenesetre nem találtunk magunk között, aki gyerekként utálta, felnőttként pedig szerette volna. Ha valaki utóbbi halmazokba tartozna, ne titkolózzon!

Chavez: A Poltergeist viszonylag korán, vagyis még egészen fiatal koromban jutott el hozzám (mint a 80-as években oly sok minden más, elsőként ez sem magyarul), és mondanom sem kell, hogy már csak ezért is igen mélyen rögzült bennem az emléke. Mivel a családban senki nem ismerte még, és akkortájt a viszonylag kevés hozzáférhető film miatt egyébként is mindent közösen néztünk meg családilag (mínusz a muter), így nem lettem előre letiltva róla, de mondjuk menet közben sem. (Nem mintha valaha is tiltottak volna bármilyen filmet az ősök. Nem mintha az esetek többségében tudták volna, hogy miket is nézek.:)) Korábban még nem láttam olyan filmet, amiben nem valami konkrét rusnyaságtól kellett a legjobban betojni, hanem inkább a repkedő játékoktól, világító ajtóktól, a maguktól toronyba épülő székektől, a tv-ben lévő adásszünettől. Ezekhez képest a végén felbukkanó koponyafej már szinte megnyugtatott. Az akkori gyermekibb énemre ez az élmény még egészen másképpen hatott, hiszen abban a korban nem csak fogékonyabbak és hiszékenyebbek vagyunk, de totálisan ki tudjuk zárni elménkből azt a mellékes tényt is, hogy trükkökkel és színészi játékokkal van dolgunk, ezért sokkal jobban átéljük a látottakat. Ezért is gondolom, hogy a Poltergeist felnőttebb fejjel már kevésbé hatásos, pláne a jelenkor már elég sokat látott emberének. A film a későbbi újranézések során persze már nálam is fokozatosan veszített a hatásfokából, és a folytatások is nagy csalódást okoztak, de az elsőre máig úgy emlékszem, hogy az első mozi, ami frankón rám hozta a frászt.(A következő az Ördögűző volt.) Persze egyből foglalkoztatni kezdtek a látottak, szüleim pedig arra a kérdésre, hogy léteznek-e szellemek, és számíthatunk-e mi is valami hasonlóra itt a panelház negyedik emeletén, diplomatikus választ adtak, miszerint ők soha nem találkoztak velük, de semmiképpen sem zárnák ki a létezésüket. Ezzel egy cseppet sem nyugtattak meg akkor, de most már hálás vagyok a nyitottságukért.

Desrix: A Poltergeist volt az első olyan film, amit nem láttam, de mégis féltem tőle. Talán öt éves lehettem, amikor már volt videónk (még Bécsből hozták Faterék), és mint minden rendes fiúgyermek, első nekiveselkedés után megtanultam kezelni, hogy aztán bármikor megnézhessem a Lucky Luke vagy Állatolimpia rajzfilmeket - nálam a Csillagok Háborúja csak hat évesen ütött be, és a Birodalom visszavággal, de akkor kőkeményen). Nappal kemény legény voltam, este azonban, miután nyugovóra tértem, bizonyos alkalmakkal fültanújává váltam bizonyos nem nekem szánt műalkotásoknak, kizárólag az emberi audiócsatornán való befogadásukkal. És itt most nem arra az adult kategóriára gondolok, hanem a Poltergeistre. Rettenetes volt, ahogy a gyermeki képzelet megelevenítette a pusztán hangokból összeálló horrorélményt, ahogy a képi világ nélkül bizonytalanság fogott el, hisz nem lehettem biztos benne, miképp is zajlanak az éppen frászkarikába kergető zajok. Lám, itt a tökéletes recept a rémületre: ahogyan a horrorfilmek az érzékeink csökkentett üzemmódjára is alapoznak, úgy az egyik kiiktatásával máris olyan IMAX élményt garantálhatunk magunknak, ami nem kevés időre szavatolja a gyomorideget, ha csak rápillantunk a kazetta dobozára. Ennek köszönhetően évekig kerültem, pedig egy ideig a címét sem tudtam - mígnem egyszer egy kispajtásomnál rendezett videós estén (igen, a szülei nem voltak otthon) a lejátszóba rakott Nedves Álmok 2. helyett mi indult el? Na mi? Már az első hangoktól a földbegyökerezett a lábam, de nem lehetett mit tenni, a serdülő kakastaréj megakadályozott távozásomban, egyszersmind megerősített lelkileg. És gond nélkül végignéztem, sőt, jöttek a ledöbbenések - hogy ennél a jelenetnél csak ennyi volt? Ettől féltem?! Nos, a film jottányit sem változott, az ember, aki megnézte, viszont igen. Tanulság volt: időnként érdemes lemenni a pincébe, utánanézni azoknak a gyanús zörejeknek. Erősebben jöhetünk fel. A Poltergeist pedig? Beszaratós volt így is.

Elmeboy: Kilógok a sorból. Akkoriban, az aranykorban nem láttam a filmet, kizárólag a stábot sújtó, állítólagos átokról hallottam, no meg, hogy ez az egyik, az Álom.netet is beleértve legijesztőbb film, amit valaha forgattak. Aztán néhány hónapja a Pótolandó Klasszikusok projektem keretén belül betoltam, rutinos filmrajongóként persze nagyon is felkészülve, hogy félrerakjam modern elvárásaimat, és olyannak lássam, amilyennek a maga idejében készült. Még így is váratlan, brutális sokkban volt részem. Meglehetősen ígéretesen indul. A szabvány kertvárosi család hétköznapjait megbolygató kísérteties jelenségek témája és bemutatása érdekes, az meg külön ügyes (és más alkotásokban mindmáig fájdalmasan kiaknázatlan) dramaturgiai húzás, ahogy a kezdetben játékos, már-már barátságos természetfeletti erőkről kiderül, hogy valójában mekkora szemetek - erre a szálra egy igazán kiváló horrort lehetett volna felfűzni. Sajnos ez méteres, kihagyott ziccer marad, a Poltergeist ugyanis nem csak, hogy elköveti minden horrorok legfőbb hibáját - a túl sokat mutatást - hanem iskolapéldájává is válik annak. A forgatókönyvet jegyző és produceri teendőket ellátó Spielberg '82-re már elég komoly pénzeket mozgató névnek számított, mégsem ártott volna némi önmérséklet a játékidő nagyját kitevő trükkök alkalmazásában. Lehet, hogy akkoriban state of the art volt ez az egész, de az effektek túlburjánzása a filmet horrorként még akkor is tönkre vágná, ha egyébként nem avult volna el mára menthetetlenül - egen, elnézést mindenkitől, akinek a gyerekkori traumájába taposok, de az a bizonyos fa is. Ha meg nem horrorként nézzük, akkor mégis miként? A sokat sejtető felvezetés után egy kínosan elnyújtott, lélektelen (ha ha) látványfesztivált kapunk, ahol nem az a legfőbb tét, sikerül-e megmenteni a kislányt a túlvilágról (ami amúgy egy percig sem kétséges), hanem hogy milyen villódzó fények meg animált bizbaszok asszisztálnak az egészhez. Ja, és igen, a médium is valami rohadt felesleges és idegesítő. Egészen pontosan így fest az, amikor egy amúgy jó koncepciót maga alá nyom a pénz és a produceri látomás, és lám, még csak nem is napjainkról van szó.

Nagy Krisztián: Hasonlóképpen jártam a Poltergeist sorozattal is, mint sok hasonszőrű társával a nyolcvanas években: először a méltán kultikus Galaktika magazin Filmhírek rovatában találkoztam vele nyúlfarknyi hírek formájában. Annak idején innen értesültünk arról, miszerint már az első film forgatásán átok ült, mert valódi csontvázakat használtak műanyag helyett (olcsóbb volt) és a főszereplő kislány a ködeffekthez használt szlötyi miatti tüdőgyulladás következtében hagyta el e földi siralomvölgyet, több más, a forgatáson résztvevő színészt követve. Internet nem lévén, az ilyen hírek adtak extra lökést a Cannibal Ferox hírnevének is és bizony ez meghatározó emlék volt számomra is, amikor már majdnem felnőttfejjel ültem le az első Poltergeist elé. Bár a nosztalgia megszépítette ezt az alkotást is, addigra már túl voltam Freddy Kruegeren, Jasonon, Chuckyn és az Evil Dead meglehetősen deviáns szexuális érdeklődéssel rendelkező fáin, ez pedig nem igazán szólt a jó öreg kopogó szellem mellett: varázsa megkopott, rémisztgetései megfakultak és ugyan felismertem azokat a fogásokat, amelyek a későbbi kultikus rémtörténetekben rendre visszaköszöntek, kénytelen voltam megállapítani, hogy rosszkor és rossz helyen ültem le a Poltergeist elé ahhoz, hogy igazán élvezhessem. Vigaszképpen azoknak, akik megfelelően fogékony életkorukban és a megfelelő korszakban látták a filmet: teljesen átérzem a helyzetüket, amikor éppen olyasvalakinek próbálom elmagyarázni a Silent Hill Playstation játék elvitathatatlan érdemeit, aki World of Warcrafton, Facebookon és Youtube-on szocializálódott...

Rusznyák Csaba
: Az A Rohadék Fa. Már kölyökként se voltam egy félős filmnéző, kevés horror tudott ténylegesen megrémiszteni, sokkal jobban fostam pl. a pókoktól, mint bármiféle fikciós rémtől (egyébként a mai napig stabilan utálok mindent, aminek négynél több vagy kettőnél kevesebb lába van). Az is igaz persze, hogy szüleim részéről sokáig igen hatékonyan óvva voltam a „gyereknek nem való” filmektől – első sokkomat (valószínűleg még 10 sem voltam) a Lelkek karneválja jelentette, pedig csak egy félperces reklámjelenetet láttam belőle. Aztán jött a Poltergeist és Az A Rohadék Fa. Alighanem az első horrorfilm volt, amit elejétől a végéig láttam, és a hullák meg a szellemek nem különösebben hatottak meg, de Az A Rohadék Fa hetekig nem hagyott rendesen aludni. PERSZE, hogy volt egy hasonló fa a szobám ablaka előtt.  Hol a kurva életbe máshol? A film után nyilván nem tudtam felé fordulva aludni, mert ha kinyitottam a szemem, azonnal megláttam. Úgyhogy befordultam a fal felé, ami sokkal rosszabbnak bizonyult, mert NEM LÁTTAM, HOGY MIT CSINÁL AZ A ROHADÉK FA A HÁTAM MÖGÖTT. Kész tortúra volt. Szóval, egyértelmű, hogy újranéztem a filmet az első adandó alkalommal (értsd: amikor szülői felügyelet nélkül maradtam a videóval és a kazettákkal). A Poltergeist mindig is velem maradt, legutóbb pár éve revizitáltam, és bár hatása már megkopott (Lehet, hogy felnőttem? Tenni kéne ez ellen valamit.), még mindig élveztem. Sokkal inkább egy cirkuszi, shock & awe horror, mintsem egy zsigeri zsánermű, de a maga nemében piszkosul szórakoztató. Amit viszont sosem értettem, az a médium, Tangina Barrons. Ő a segítség a bajban? Komolyan? Már ránézésre is egy ijesztő és groteszk embergnóm. Ha megszólal, még rosszabb. Ha meg még el is mosolyodik, az totál idegbaj. Kb. azt a reakciót tudom elképzelni a felbukkanására, hogy „áh, kösz bazmeg, de inkább a szellemek”.

Dr. Sick Fuck: Érthetetlenül furcsa, alkatomtól idegen tény, hogy megboldogult ifiúr koromban nem találkoztam a kollektív analízis aktuális tárgyával. Nademajdmost jól megural, lesz itt rulzás ezerrel. A fear and loathing élmény már a főcímnél megvolt, ugyanis a kreditlistán gyorsan feltűnt Steven Spielberg neve. Hú, nebassz. Ő bírta írni. Spielberg, mondanám még egyszer, a kertvárosi nagycsalád-horror invenciózus atyamestere. A hardcore horror-freak. Rögvest be is szartam, gyorsan kifejlődött a totális pánik, és még alig voltam túl az első hatvan másodpercen. Elnézést kérek az olvasóktól, de kétszer-háromszor tényleg bealudtam a nevezett műalkotáson, ezért tapasztalatom töredékes, fölényes értelmiségi műkritikám pedig az önkény jegyében fogant. Ennek tudatában jelentem ki, hogy a Poltergeist egy giccses és stupid nyomingerség, a zsáner szégyene, vagyis még ezt sem állíthatom, mert semmi köze nincs a horror műfajához. Jelentőségét, a filmművészet ügyét előremozdító hatását nem tagadnám, hiszen oly csodálatos műalkotások megszületéséhez szolgált inspirációként, mint a Paranormal Activity sorozat, meg még két-három szekérderéknyi mocsok. Valamint azt is sejdítem, hogy az Ezo TV-n feltűnő vajákos asszonyok és tűzjáró csodasámánok generációi építették fel karrierjüket a vonyító hangú gnóm karakterére, de ez csak annyira elég, hogy biztos legyen benne a néző: mindenki jobban járt volna, ha a kulcsszerepet játszó médium még a cselekmény játékideje előtt elpusztul egy szállodatűzben. Szóval tessenek körültekintően cselekedni, résen lenni éjjel és nappal, mert az ingatlanvásárlás felelősségteljes döntés, nagycsaládosok esetében pedig még inkább az. Ha nem vigyáznak, magukat is jól megírja majd Steven Spielberg. Azt a kurva tévét pedig mindenki dobja ki, jobban járunk akkor, meglássa a nyájas olvasó, vagy ha már nem elég erélyes a készülék élethosszig tartó mellőzéséhez, legalább a Nagy Veszelka sámán léleklátó-auradiagnosztikai műsorát kerülje, mert a végén még kiépül az a szar szituáció, hogy bekopog az ajtaján. Éppen most vagyok túl valami hasonlón, nyomorult érzés, nem ajánlom senkinek.

Tovább a múltba
;