paletta

The Thing: Artbook - Mintha a Necronomicont lapozgatnád

Vizuális orgiával a felfoghatatlan horror nyomában - az év egyik legjobb filmes művészeti albuma.

A látnok a legenda mögött – Ralph McQuarrie és a Star Wars ismeretlen oldala

Az egyetlen Star Wars-album, amelyre szükséged van az életben.

Paletta 3: Wayne Reynolds

Lélek a coolság és az ipar metszéspontjában.

Paletta 2: Russ Nicholson

A téli szünetből való szendergést követően a tavasz első jelére harmatos bimbóként dugja elő fejét a Geekz termékeny talajából a Paletta régóta esedékes, soron következő része. Ám senki ne várjon Bambit és pereputtyát, hiába a természet újraéledése, a zöldellő erdő harsány színeit egyelőre jótékonyan félretesszük Russ Nicholson girbegurba, a hagyományos ábrázolásra fittyet hányó, már-már groteszk tusrajzai kedvéért. Bizony, a palettánk ezúttal két színből áll összvissz, fekete és fehér (rasszizmus nélküli) mementójaként a nemrég magunk mögött hagyott nem is oly rideg télnek. (Ugyan már, ez csak egy Paletta, ha meleg színekre vágysz, elég kinézned az ablakon.) Russ Nicholson neve elsőre talán nem cseng ismerősen, és feltehetően másodszorra sem. Mielőtt nekifutnál harmadszorra is (bár a Gugli korában ki tesz még ilyet), elárulok egy varázsszót: Kaland-Játék-Kockázat. Oké, három szó volt, de üsse kavics, a lényeg, hogy aki 1989-ben (vagy utána bármikor) a kezébe kaparintotta A Tűzhegy varázslója című könyvet, és nem átallotta végigjátszani, annak most hangos koppanással esik le a tantusz. Russ Nicholson az az úriember, aki ebbe, és utána még jópár kötetbe készítette az illusztrációkat.

Egyik legmozgalmasabb képén megtalálható szinte minden stílusjegye: a már-már anyagiasult tűz és füst, a fa erezése, a bumfordi alakok és a vonásokkal érzékeltetett fény-árnyék

Mr. Nicholson Skóciában született, tanulmányait Angliában végezte, és ő lehetett az a szerencsés, aki a legelső Fighting Fantasy, vagyis Kaland-Játék-Kockázat könyvet illusztrálta. Rövid idő alatt a hihetetlen népszerűségű sorozat zászlóhordozója lett, összesen 17 könyv büszkélkedhet az ő keze nyomával, de munkásságával találkozhatunk még más Games Workshop termékekben is, többek között bedolgozott a Warhammer Fantasy Battles, a Warhammer Fantasy Roleplay, a Warhammer 40,000 címekbe, ahogy a Warlock és a White Dwarf magazinokba is. Házon kívüli munkái közt találjuk a 12 részes Fabled Lands-et, illetve az amerikaiak számára készült Fiend Folio számos szörnyetegét, ami az Advanced Dungeons & Dragons szerepjáték első kiadásának egy fontos mérföldköve volt. Ebben a kötetben a D&D világainak több ikonikus lényét Nicholson alkotta meg elsőként. Azóta készültek színes alkotásai is, ám a fantasy zsánertől szerencsére nem szakadt el, manapság a retro-klasszik dándzsön mászka fantasy szerepjátékok egyik újkori képviselőjében, a Dungeon Crawl Classics-ben lelhetünk rá egyedi képeire.

Dúskálunk a részletekben és a göcsörtös hangulatban

Egyet gyorsan szögezzünk le még most: fogalmam sincs, mi az, ami annyira megfog Russ Nicholson művészetében, de minél többet időzöm egy-egy képe felett, annál jobban elvarázsol. Első pillantásra egyesekben talán felvetődik, hogy ilyet ő is tudna rajzolni, vázlatosnak, hányavetinek tűnhet a szokatlan arányokat és karikatúra-szerű ábrázolást előtérbe helyező stílus - Nicholson azonban maga a stílus. Fiatalkoromban, amikor még foglalkoztam rajzolással, számtalanszor kaptam magam azon, hogy A Tűzhegy varázslója, A káosz fellegvára vagy A pusztítás maszkjai illusztrációinak bizonyos rajzfogásait utánozom (a fáklyák fényének és füstjének egyedisége, az árnyékok és a térhatás apró pöttyökkel és vonásokkal való érzékeltetése akkoriban mindent vitt nálam). Nicholson rajzain nem találkozunk tökéletesen kidolgozott izmú, über-arányos szuperhősökkel, épp ellenkezőleg, nyurga, pipaszár-lábú orkok és szósz módjára valószerűtlenül fröccsenő folyadékok, részeg kovácsok által készített fegyverek és pajzsok, több rétegnyi rongyokká aszalódott ruhák integetnek le a képekről.

Mennyit el lehet szöszölni a páncéllal, az övvel, a díszítéssel - és ez a kép még a jóval egyszerűbbek közül van

A tusrajzok egyik egyedisége, hogy fekete-fehér mivoltukból fakadóan meghagyják számunkra a lehetőséget, hogy saját magunk színezzük ki fejben az alkotást. A Photoshoppal utólag felrakott fényeffektek hiányában önkéntelenül komorabb, komolyabb tónust kapnak a rajzok, még abban az esetben is, ha éppen szürreálisan komolytalan tartalmat sugároznának. Nicholson egyik titka valószínűleg ebben rejlik: bámulatosan képes a hihetően valószerű és az eltúlzott képtelenség között egyensúlyozni. A fantasy ezt korábban nem csak megengedte, egyenesen követelte. Hiába emel egy hatalmas bárdot vékonyka karjával egy alak, maga a megvalósítás, a környezetbe illesztés, a nyílegyenes élek leheletnyi gömbölyítése és eltorzítása élővé, érezhetővé teszi, ezáltal egy lépéssel közelebb hozza azt az elfogadás irányába. Manapság a legtöbb fantasy illusztráció a realizmus élő példája, olyan élethűen tárja elénk az elképzelt világok sosem volt alakjait, hogy nekünk a kényelmes befogadáson kívül más dolgunk már nincs. Megfogható, rekreálható, nyilván ez a célja: átadja a művész által elképzelt világot, a legapróbb részletekig – nem megihlet, hanem bemutat, feltár, akár egy anatómia kézikönyv.

Alapvetés Nicholson módra: úgy csúnya, hogy gyönyörű

Nicholson nem ennek az iskolának a tagja. Lapozgatós könyvekhez készült illusztrációinak lényege ugyan tökéletesen rímel a fenti irányzattal, vagyis fiktív dolgokat mutat meg a szemnek, ezzel levéve a „terhet” saját képzelőerőnkről, de ő ahelyett, hogy pihenőre küldené fantáziánkat, mint egy szikra, lángra lobbantja azt. Alakjai hol a végletekig groteszkek, hol csak nyomokban, így tudatosan állítva be a távolságot alany és befogadó között. A ránézésre szkeccsnek tűnő, ebéd közben szalvétára firkált unaloműző rajzocska azonban aprólékos részletességgel bomlik ki, nullára redukálva ezen mondat első felének valóságtartalmát. A realitás mezsgyéjén való egyensúlyozás innenső oldalát erősíti a használati tárgyak, a környezet Nicholson-féle torz, ám mégis határozott jelenléttel bíró értelmezése. Kábé, mint a különbség egy gyári szétdizájnolt asztal, és annak falun, saját kézzel barkácsolt változata között.

Minden egyes apró szeglet hasznosításra kerül - a részletgazdagság valószerűbb benyomást ad a szabadkezes formának

Goblinjai és orkjai a humanoid formán kívül másban nem emlékeztetnek emberi lényre, szörnyeteg mivoltuk a lehető leglátványosabb módon kap hangsúlyt. A lapozgatós könyvek hős-perspektívájából adódóan az ellenfelek legtöbbje torz szörny – minél rondább, visszataszítóbb, annál több jogunk van kardélre hányni. Nicholson emberalakjai azonban megtartják a szörnyekre jellemző torzságukat, persze amellett, hogy felismerhetően emberek maradnak. Esendőnek, gyarlónak ábrázolja még a királyokat is, akik a korunk szépségideáljaitól olyan messze vannak, mint Makó Jeruzsálemtől. Töredezett körmök és fogak, rongyos vagy rendezetlen ruházat, kócos haj, bibircsókok, ezeket egytől egyig újra felismerhetjük, bárhány képet nézzünk végig.

Oké, ez eltarthatott egy darabig, én biztos belegárgyultam volna

Az embereknél maradva mindenképpen szót kell ejteni az arcokról. Legyen akár groteszkül taszító, vagy hagyományosabb az adott kép alakjainak arca, Nicholson egyedien képes nyugtalanító érzelmeket kiváltani pusztán egy éhesen vizslató tekintettel vagy egy riadtan guvadó szempárral. Arcberendezései, szándékosan eltúlzott pofázmányai felébresztik bennünk azt a kényelmetlen érzést, hogy mégsem vagyunk olyan szépek, mint ahogy azt a média sulykolja belénk, vagy mint ahogy hinni szeretnénk; hogy ehhez hasonló emberek igenis léteznek, csak nem akarjuk észrevenni őket. És ez az érzés olyan, mint az a bizonyos pont a hátunk közepén, amit nem tudunk megvakarni.

Az egyik kedvenc képem A Tűzhegy varázslójából - pisisként rendesen féltem tőle, de naná, hogy folyton odalapoztam

Képeinek kidolgozottsága szinte hihetetlen határokat feszeget. A padló deszkáinak erezete kivehető, a ragyás bőr minden egyes négyzetcentiméteren árnyékot kap, a szobák zsúfoltak, és a mindennapi rendetlenség, ezáltal a lakottság érzetét keltik. Elég ránézni a Tűzhegyből arra a bizonyos könyvtárszobás képre, amin minden egyes könyvet egyenként meg lehet különböztetni, mert mindegyik más. És nem csupán néhány vonallal lettek jelezve, hanem tényleg ott vannak, hol egymás hegyén-hátán, hol félig eldőlve - és papírlapok lógnak ki a polcokról, és nyoma sincs a steril konformitásnak. Ez itt kérem a nagybetűs hangulat. (Sajnos a képről csak egy vacak minőségűt sikerült találnom, de akinek megvan a könyv, üsse fel bátran.)

Minden tiszteletem a művész úré, de ez a pacák vajon minden alkalommal, amikor dobnia kell egy sárgát, kénytelen átmászni az asztalon?

Vagy nézzük meg ezt a zsúfolt középkori utcás alkotását. A kép minden egyes apró részlete él, szinte lefolyik a monitorról. Nicholson zseniálisan tölti meg az üres papírt, nem túlzsúfolja, hanem értelmet ad a burjánzó részletgazdagságnak, létezést, hihetőséget – úgy, hogy közben a stílusa mellőzi a precíz, kimért realizmus jegyeit.

A Where"s Wally? középkori változata - a Geekz összes szerkesztőjét elrejtettük a képen

A művész úr természetesen a göcsörtök és tekergőző benyomást ébresztő alakok mellőzésére is képes. A Fabled Lands esetén visszafogottabb, de mégis felismerhetően Nicholson-stílusú kikötőt és városképet kapunk, míg a Dungeon Crawl Classics-ben egy vállalható hölgyalakot egy unikornissal. Ettől függetlenül nem az ilyenekért szeretjük Nicholsont, viszont jó tudni, hogy képes disztingválni, ha akar.

 Erről így elsőre meg sem mondanám, hogy Nicholson rajzolta

A folyondárokkal több meló lehetett, mint a lánykával - a háttérben a hegyek baromi hangulatosak

Stílusjegyei miatt a Boros-Szikszai alkotópáros jelentette valósághű ábrázolás kedvelői nagy valószínűség szerint elborzadva olvassák ezt a cikket. Jól van ez így, nem egyformák az ízlések. Ami biztos, hogy Nicholson úr egyedi színe a palettának, nélküle szürkébb lenne a világ. Fekete-fehér művészete – vigyázat, képzavar jön – káprázatos színfolt.

És íme, az a bizonyos sárkányos kép - na miből? Naná, hogy A Tűzhegy varázslójából!

Paletta 1.: A Boros-Szikszai alkotópáros

(Most induló sorozatunkban a vizuális képzőművészetek olyan nagyjairól készítünk portrét, akik kimeríthetetlen fantáziájukat képekbe, festményekbe, illusztrációkba és grafikákba öntve kápráztatnak el minket, és ezzel valamilyen formában a Nagy Geek Képet gazdagítják. A betekintések nyilván nem panoráma jellegűek, ám arra – reményeink szerint - kiválóan alkalmasak, hogy látókört szélesítsenek. Mielőtt kifogynánk a képes frázisokból, csapjunk is bele a lecsóba, oppárdon, a festékes vödörbe. Első alkalommal alaposan beizzítjuk a motorokat, és nem egy, hanem rögtön két művészt mutatunk be, akik ráadásul magyarok, méghozzá a szakmán belül és kívül is nagy elismertségnek örvendenek.)

Boros Zoltán és Szikszai Gábor, vagy ahogy többen ismerik őket, Boros-Szikszai (bennfenteseknek BoSzi), egy olyan különleges alkotópáros, akik Magyarországon egy egész korszakot határoztak meg, hihetetlen méretű munkásságuk pedig eljutott azokhoz is, akiknek halvány fogalmuk sincs róla, kit vagy mit takar ez a név. Jellegzetes stílusban készült képeik számtalan könyv- és magazinborítóról, plakátról, játékról, vagy kártyáról köszönnek vissza. Kötve hiszem, hogy lenne olyan ember kicsiny országunkban, aki ne látott volna életében Boros-Szikszai festményt.

A világ szeme című könyv borítója (Az Idő Kereke sorozat) - félig kint, félig bent: a kinti hideg és a benti meleg színek összecsapása

A két művész már a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában megismerkedett, onnan mindkettejük útja egyenesen vezetett a Képzőművészeti Főiskolára, így nincs mit csodálkozni azon, hogy mennyire egybeforrt a stílusuk. Belépőjük a geek világba egy Galaktika-borító volt, amit pár másik és néhány illusztráció követett. Emellett szorgalmasan készítették az akkor még bevett szokás szerint lemagyarított moziplakátokat, így amikor a kilencvenes években belendült a sci-fi és fantasy zsáner, és szükség volt egy borítóra, nem volt kérdéses, hogy kikre essen a választás - ugyanis nagyon kevés regény jelent meg eredeti, átvett borítóval, sőt, a már akkor is hasító filmes frencsájzokra épülő, saját gyártású könyvek egész sora látott napvilágot (hiába no, a magyar ember mindig feltalálja magát). Ezek aztán természetüknél fogva eleve igényelték a jól ismert karaktereket megformázó színészek borítón való szerepeltetését, így kerülhetett Schwarzenegger egy Alien regény elejére.

Kiálts farkast - a leghíresebb magyar cyberpunk regény borítója és az áll-leejtő részletességgel kidolgozott háttér

A művészpáros az esetleges külföldi munkákon felbátorodva úgy döntött, próbát tesz az észak-amerikai ringben is, próbálkozásukat pedig siker koronázta: a Wizards of the Coast épp akkoriban végzett ráncfelvarrást a világhírű Magic: The Gathering gyűjtögetős kártyajátékán, és teret engedett a két magyarnak, akik be is bizonyították, érdemesek rá, hogy világméretű porondon legyen a helyük. A Magic-játékosok körében osztatlan sikert arattak, munkájukat a szakma 2006-ban a Chesley-díjjal ismerte el (ez a legjobb játékillusztráció díja, a Blazing Archon című képükért kapták).

A híres-nevezetes Blazing Archon - egy apró kártyalapnyi tüzes szemkápráztatás Chesley-díjat ér

„Ha egy üzlet beindul…”, szól a mondás, ami Boros és Szikszai esetében egész pontosan azt jelentette, hogy a Magic mellett a World of Warcraft gyűjtögetős kártyajátékhoz is nekiláthattak illusztrációkat készíteni. A Spectrum évkönyvébe bekerülni szintén nem kis dolog, a fantasztikus témájú művészeti munkákat felvonultató kiadvány az egyik legjobb szakmai ajánlólevél. Az amerikai piac azonban nem tud mit kezdeni az alfától ómegáig minden munkafázist maguk végző művészekkel, így a specializálódás oltárán feláldozva kettősüket, Boros Zoltán és Szikszai Gábor két évvel ezelőtt úgy döntött, ennek a felállásnak ebben a formában egyelőre vége, egyikük az USA keleti, másikuk a nyugati partjára költözött (persze családostól). Boros Zoltán szabadúszó illusztrátorként azóta többek között a negyedik kiadású Dark Sun könyveit (egy nagyon sikeres és egyedi szerepjáték világ) és a Magic kártya Return to Ravnica nevű szettjét gazdagította, Szikszai Gábor pedig concept artistként legutóbb az EverQuest online szerepjáték készülő új részéhez, a Nexthez rittyentett egy csodaszép háttérképet. Az együtt töltött munkaéveknek köszönhetően rajzstílusuk szinte összeforrt, nagyon nehéz különbséget tenni a két művész egyéni alkotásai között - holott elmondásuk szerint a kézzel való rajzolásban, a kompozíciókban, a dinamizmusban Boros Zoltán, a digitális festésben, a színek életre keltésében pedig Szikszai Gábor jeleskedett.

Greg Bear: Moving Mars című regényének német nyelvterületen megjelent verziójához készült borító - olyan valóságos, hogy szinte a lány után iramodnánk (ebben javarészt a festés a ludas)

Stílusukat tekintve képeikre legjellemzőbb a pasztelles-fémes színvilág, a valósághű textúrák: akár az életben, úgy csillan a fém, a karakterek ruháinak súlya érezhető, a tűz lobogása szinte vakít, a füst eszméletlenül „szép”. A részletek tisztán kivehetőek, nem sallangosak, a barokkos túldíszítettség helyett inkább a funkcionális díszek dominálnak (a páncél nem csupán ott van az alakon, de látszanak az azt rögzítő övek és csatok). Az árnyékok kellemesen mélyek, ám szerepük itt véget is ér, a kontrasztot döntő többségében a színek adják, amiket a két művész remek érzékkel használ.

Itt aztán van minden: káprázatos égbolt, futurisztikus épületek, fény-sötét játék és elképesztően részletes ablakkeret

A fény és a színek hol szemkápráztató kavalkádban tombolják ki magukat, hol jéghideg mozdulatlanságra kárhoztatva borzongatnak. Emberalakjaikon szigorúan betartják az arányokat, sehol nem látunk példát kilengésre, a valósághű ábrázolás első számú prioritásként jelenik meg, ennek köszönhetően a fegyverek, a gépezetek mind-mind azt az érzetet keltik, hogy akár mi magunk is használhatnánk azokat (ami a sci-fi témáknak terít meg alaposabban, mivel a két művész saját bevallása szerint jobban vonzódik a science-fictionhöz, mint a fantasyhez). Kivétel ez alól a World of Warcrafthez készült képek, ám ott alapkövetelmény a jellegzetes rajzfilmes stílus visszaadása.

Megy a cartoonish-style is - World of Warcraft kártyajáték

Nőalakjaik ehhez mérten nincsenek extrém méretekkel eltúlozva, sőt, a mértékletesség kifejezetten jó táptalaja a szépségnek – mivel nem a lufinyi dudákra összpontosítanak, képesek úgy visszaadni egy-egy nőalakot, hogy annak esetenként kisugárzása van, nem csak piszokjó segge. Kompozícióik karakter-központúak, a borítófestés „szakbarbársága” miatt képeik zömén a dinamizmus visszafogottan ábrázolt, ezt a sort a kártyaillusztrálás szakítja csak meg. Az általuk rajzolt sziklák olyan jellegzetesek, hogy fantasy képeiket ezekről ismertem fel a legkönnyebben.

M.A.G.U.S., Sárkányháború, és egy formás hátsó - mi kellhet még egy ifjú kalandozónak?

A hátterek gondos aprólékossággal kimunkáltak, de sosem túlzsúfoltak, nem veszik el a fókuszt a főalaktól. Az épületek a járműveknél megismert realista törekvésnek esnek áldozatul, de milyen jól teszik, hogy hagyják magukat pőreségükben megfesteni: indokolt esetben oly mértékű kidolgozottság figyelhető meg egy-egy városi háttért használó képnél, ami már-már a pofaleszakadás jelenségét súrolja. Sőt, tudjátok mit - át is lépi. Itt bizony nincs kecmec, leheletnyi művészi vénával megáldott kölykök ezrei sóhajtoztak a Boros-Szikszai képek láttán (nyilván másféle képek feletti kisóhajtozás után), magukban mantraként ismételgetve, hogy "bárcsak így tudnék rajzolni..."

Ynev-i All-Starz gála, hol másutt, mint Erionban, a Kalandozók Városában - ugyan nagy tolongás nincs az utcákon, de a lényeg és a hangulat egyből lejön

Mert nyilván van, aki falra mászik a Boros-Szikszai képektől, ám ízlésről nincs értelme vitatkozni, az mindenkinek olyan, amilyen – a tények, és ez esetben a rajzkészség, a nagy betűs Tálentum azonban már más tészta. Boros Zoltán és Szikszai Gábor érdeme a magyar művészet területén vitathatatlan, több, mint 1000 alkotásuk látott már napvilágot, legyen az Pepsi-plakát vagy biztosítós falinaptár, annak idején soha nem tudhattuk, mikor botlunk bele a képeikbe. Ezúton is kívánok a művészuraknak még sok-sok kreativitással teli évet!

Arany élet, arany napfény - gyönyörűek a színek, az ing gyűrődése hibátlan, minden a helyén (na de whiskeyt konyakos pohárból?!)

(A cikkben látható összes kép az alkotópáros honlapjáról származik: www.boros-szikszai.com)