Az X-Men koncepciójának örök fonákja, hogy a történet sosem futhat ki teljes happy endre. Míg Pókember, a Bosszú Angyalai tagjai, Superman vagy bármely más szuperhősök elégedetten behuppanhatnak a tévé előtti fotelbe egy sörrel a kezükben, ha végeztek a napi megalomán város/világpusztító idióta fogainak kiverésével, addig az X-Men mutánsainak újra és újra meg kell vívniuk ugyanazt a csatát. Ők ugyanis nem pusztán reagálnak arra, ha meglátogatja a Földet egy idegen inváziós sereg (Helló, New York, úgy hallom, rég robbantottak fel utoljára!), nekik konkrét céljuk van: az emberek és a mutánsok közti békés együttélés feltételeinek megteremtése.
Ha ez sikerül nekik, nincs több képregény, rajzfilm, mozifilm, nincs többé X-Men. A legszebb a dologban azonban az, hogy az íróknak még csak nem is kell nagyon erőlködniük, hogy fenntartsák a franchise életben maradásához szükséges sztoriállapotokat. Elvégre az emberi természet bármikor készen áll rá, hogy útjába álljon a békének és a józan észnek.
Az X3-mal és a Farkas-filmekkel meggyalázott, de Az elsőkkel rehabilitált X-Men sorozathoz 11 év után (végre) visszatérő Bryan Singer Az eljövendő múlt napjaival sajátos bravúrt visz véghez. Az időutazás eszközeivel megbuherálja kicsit a fenti szabályokat, és megsajdítja minden X-rajongó szívét* (többet nem árulok el, bár alighanem így is lelőttem, hogy a főszereplők küldetése sikerül, és nem hal meg az egész szereplőgárda – bocs!), ráadásul úgy köti össze az eredeti három filmet Az elsőkkel, úgy helyezi teljesen új alapokra az egész szériát, hogy szemünk-szánk eláll tőle.
Apropó: ahogy öregszem, egyre ritkábban fordul elő, hogy egy nyári látványfilmet nézve egyszer csak azon kapom magam, hogy tátott szájjal bámulok. Ezt Singer itt cirka három perc után elérte. És onnantól a film csak jobb lett.
Az eljövendő múlt napjai Chris Claremont és John Byrne híres, 1981-es, a ’90-es években nálunk is megjelent, azonos című képregényén alapul, amiben Kitty Pryde egy posztapokaliptikus jövőből utazik vissza a jelenbe, hogy megakadályozza egy szenátor mutánsok általi meggyilkolását, ami majd az egész mutáns faj kiirtáshoz vezet. Ezt a sztorit persze Simon Kinberg forgatókönyvíró alaposan átgyúrta, és csak bizonyos kulcselemeit (az Őrrobotok, Mystique, Kitty) meghagyva kötötte össze a filmsorozat régi (Patrick Stewart, Ian McKellen) és új (James McAvoy, Michael Fassbender) szereplőgárdáját. Az eredmény biztos sikerülhetett volna ennél jobban is, bár kurvára nincs róla fogalmam, hogy hogyan.
Singer harmadik X-Menje az a lila hollónál is ritkább blockbuster, aminek minden összejön. A karakterek nagyszerűek (bár nagyon sokan vannak, de a szkript bölcsen a lényegre szorítkozik, és nem veszik el köztük), a dráma egyéni (elveszett emberek útkeresései) és eposzi szinten (az emberiség és a mutáns faj jövője) is erőteljes, az akciók ötletesek, nagyszabásúak, helyenként pedig meglepően brutálisak, és még az időnkénti humor sem lóg ki (sőt, Quicksilver magánszáma frenetikus).
A legjobb mégis az, hogy bár Az eljövendő múlt napjai egy tipikus „prostifilm” (copyright by William Goldman), ergo egy brand pénztárcahízlalásra kitermelt ikszedik darabja (mint manapság szinte minden, ami Hollywoodból kijön), mégsem tűnik annak.
Kinberg és Singer komolyan veszik a feladatukat, és alázattal nyúlnak a karakterekhez: mindenkin érezni a múltját, nagy, nyomorúságos történelem feszül az arcokon és a szereplők között, fájdalmasan nyilvánvaló, hogy mit miért tesznek, és az egész sztori olyan magától értetődő, gyönyörű természetességgel robog előre, mintha már 10 évvel ezelőtt is így tervezték volna az alkotók. Ennek része az is, hogy végre nem akarják folyton Hugh Jackmant a rivaldafénybe erőltetni – ő ezúttal inkább csak asszisztál McAvoy, Fassbender és Jennifer Lawrence intenzív emocionális hullámvasútra szálló triójához.
Ez itt kérem egy történetmesélési bravúr. A mai Hollywoodban.
Vannak ugyan kisebb zökkenők (senki nem vacakolt pl. azzal, hogy elmagyarázza Kitty új képességeit, és a korhangulat is jobb volt az előző filmben), de ki nem szarja le, ekkora élménynél nem húzogatom a strigulákat.
Az eljövendő múlt napjai az eddigi legjobb X-Men, és a legjobb hollywoodi film A sötét lovag óta.
* De aki kivárja a stáblistát, az már megpillanthatja azt, aki majd beleszarik a pitébe a 2016-os X-Men: Apocalypse-ban.