Azért az felettébb megnyugtató, hogy ha majd valaha meglátogatja a bolygónkat egy földönkívüli invázió, az agresszorok legalább központi tudattal fognak rendelkezni, és elég lesz egyetlen adott példányukat kinyírni az egész, akár milliárdos támadóerő eltaposásához. (Ehhez a témához abszolút nem kapcsolódó, random kérdés: mit gondoltok, hogyan győzik le a daliás földiek az idegeneket A holnap határában?)
Már ha hiszünk a szórakoztatóiparnak. Ha nem hiszünk, akkor meg úgyis ráfaragtunk. És ha hiszünk, akkor is kell a hit mellé még egy Tom Cruise is, aki sokkal jobb Jézusnál, ugyanis százszor vagy ezerszer is hajlandó meghalni a bűneinkért: leginkább a hülyeségért és az arroganciáért. Van bőven mindkettőből, csoda, hogy elég hozzájuk a száz (ezer?) halál.
Apropó Tom Cruise. El kell ismernem, ez a fickó tud valamit. Pályatársai, kollégái mindig is a kitartásáért és az elhivatottságáért dicsérték agyon (igen, hát ugye, a tehetségéért némileg kevésbé) és meg kell hagyni, hogy hosszú évek keserves, izzasztó munkájával, jó pár botlás árán feltornázta magát irritáló ripacsból a középszerű színész egy egészen tűrhető szintjére. És szerencsére a film még nála is jobb.
A gyáva, puhapöcs katonai médiafelelősnek, Bill Cage-nek (na, ki lehet?) hasonló utat kell bejárnia A holnap határában. Miután sok ezer társával együtt ledobják az idegen invázió elleni európai ellentámadás frontvonalára (végre nem New Yorkot szántják fel), a csata első pár percében meghal.
Halálakor azonban egy időhurokba kerül, aminek köszönhetően újra és újra átéli a támadás előtti napot, hogy aztán újra és újra meghaljon a sci-fisített normandiai partraszállás során, miközben persze senki nem hisz neki, és mindenki biztos benne, hogy az emberi haderő most szanaszét zúzza az ellenséget, és nem fordítva. És ez egészen addig így fog menni, amíg a háborús hős Rita Vrataski (Emily Blunt) segítségével rá nem jön, hogy tudja túlélni a napot, és ha már úgyis ott van, mellesleg megmenteni az egész földi civilizációt is.
A Szakurazaka Hirosi YA-könyvéből (arrafelé ezt „light novelnek” hívják) készült film az idei év eddigi legkellemesebb meglepetése. Története ugyan faék egyszerűségű (és igencsak videojátékos), karakterei pedig még inkább, és persze totálisan híján van minden gondolatnak (ide lehet bekiabálni, hogy „Hiszen ez csak egy blockbuster, hülye vagy, hogy ilyet vársz tőle?), de az írók (köztük a Közönséges bűnözőkkel anno Oscart nyert Christopher McQuarrie) alaposan kisajtoltak ebből a felállásból mindent, ami lehetséges volt.
A tempó nyaktörő, az akciók tökösek, látványosak és szépen rendezettek (így irtasz ellent exoskeletonnal, nem úgy, mint az Elysiumban), a humor visszafogottan, ízléssel oldja a feszültséget, és bár aki látott már ilyen sztorit (a vonatkozó Star Trek-epizódtól a Groundhog Dayig), azt nem fogják nagy meglepetések érni, de A holnap határa a saját mezőnyében (bazi drága nyári érzékszervbombázás) egészen intelligens, vagy legalábbis nem sértően ostoba. Plusz lerí róla, hogy az alkotók is élvezték a játszadozást az időhurok koncepciójával, ami sosem baj.
Egyébként pedig éppen az említett, és büszkén felvállalt egyszerűség a legszimpatikusabb a filmben: nem akar se világot váltani, se feleslegesen drámázni és komolykodni, nincsenek megalomán hajlamai, sem pedig tévképzetei a morális üzenetek és a naplementés giccs szükségességéről. Hanem csak átkozottul szórakoztató.
Általában pont EZT várjuk egy nyári filmtől, nem?
