Nehéz dolga lesz a közönséggel Mundruczó Kornél új, cannes-i díjnyertes filmjének, ennek a Madarakba és Majmok bolygójába oltott Lassie hazatér-nek. És még csak nem is azért, mert rossz, hanem mert bekategorizálhatatlan, márpedig azt a közönség nem szereti. A két szék közti pad alá esés esetéről van szó, ami ebben a példában úgy néz ki, hogy egy szerzői filmes a pályafutása során először a tömegkehez akar szólni, mit szólni, konkrétan üzenni akar nekik, de csak félig tud elszakadni azoktól a rétegfilmes eszközöktől, megoldásoktól, amik a plázanézőket élből elidegenítik.
Márpedig azoknak, akik a lelkes külföldi kritikákon felbuzdulva valamiféle kutyás-budapestes Majmok bolygóját vártak, akiket a felvillanó horror- és thrillermotívumok érdekelnek, a Fehér isten túl lassú lesz, és messze nem elég szórakoztató, míg a másik oldalon az üzenet egyszerű közlésmódja, a melodrámai klisék és a dialógusok helyenkénti esetlensége miatt fognak fintorogni (a „tiszta szív”-szövegeket mintha egy hollywoodi szkriptgenerátor dobta volna ki).
A korcs származása miatt utcára dobott labrador keverék, Hagen vesszőfutása az osztálykülönbség, a kirekesztés, a kisebbség elnyomásának metaforája, míg az utolsó harmadban kibontakozó „kutyaapokalipszis”, vagyis az ebek Hagen vezetésével való fellázadása az emberek ellen a felgyülemlett társadalmi elégedetlenség agresszív kirobbanásának feleltethető meg, és mindez egy exploitation-narratívára van felfűzve. Feszesebben, úgy fél órával rövidebben ez egy remek állatos horror/thriller, kicsit több mélységgel és árnyaltsággal pedig nagyszerű társadalmi dráma lehetett volna. Így igazából egyik sem lett.
Mundruczó már-már sértő egyszerűséggel közli, szinte betűzi le a mondanivalót: Lilit, Hagen gazdáját leszámítva mindenki ellenséges a kutyákkal, sőt, a legtöbben kifejezetten rosszindulatúak vagy akár egyenesen gonoszak, a begyűjtésüket végző hatóságok meg akár nácik is lehetnének. A téma árnyalásának elvetése tipikus műfajfilmes vonás, ami az egyébként roppant hatásos fináléban is visszaüt kicsit. Az exploitatoin-vonásokat megkoronázó, masszív slasher-elemekkel is játszadozó kutyabosszú puszta thrilleres kielégülésre, „megérdemelte a szarházi”-féle levegőbe bokszolásra vadászik, pedig a koncepcióban ott vannak egy zavarba ejtő és elgondolkodtató, morálisan komplex ábrázolásmód magvai is.
Nem tudom, Samuel Fuller remek, Fehér kutya című filmje (White Dog, 1982, egy németjuhászról, amit gazdája a feketék megtámadására nevelt) mennyire szolgált mintaként, de az azért lényegesen érettebben és biztosabban kezelte műfaji és szerzői sajátosságainak keveredését.
Paradox módon azonban a Fehér istennek ugyanaz a legfőbb erőssége, ami a legfőbb gyengesége is, mert míg a témának nem tett jót az egyszerűség, a könnyen emészthetőség, a cselekménynek nagyon is. Érzelmi gócpontjában a 13 éves Lili és Hagen kapcsolata áll, és ez az egyébként szégyentelenül melodrámai, közönségsimogató húzás (kutya! gyerekkel!) meglepően jól sül el (még úgy is, hogy az újonc Psotta Zsófia nem áll a helyzet magaslatán), és leginkább ezért működik a film a fentiek ellenére is.
Mundruczó párhuzamosan, szépen követi az utcákon barangoló, ellenségeket és barátokat egyaránt szerző Hagent, és az őt kétségbeesetten kereső, a világban nélküle teljesen elveszett és magányos Lilit. A játékidő nagyját ugyan elszeparálva töltik, mégis végig érezzük köztük a köteléket, már csak azért is, mert a maguk módján hasonló utat járnak be: Lili ugyanúgy lázad a szülői és felnőttes önkény, az autoritás, az őt és érzéseit még megérteni sem próbáló „én jobban tudom” attitűd ellen, mint Hagen és követői az emberi elnyomás és agresszív elitizmus ellen.
Amikor a szálaik a több száz kutyával felvett, szinte apokaliptikus fináléban végül ismét összeérnek, Mundruczó katartikus, merész és egyben furcsa módszerrel (értsd: itt is sokan fognak kiakadni, hogy „miafrancvan”) jut el izgalmasan ambivalens végkövetkeztetéséhez. Ahogy minden ilyen film, a Fehér isten is azt harsogja: elbasztuk, de talán, talán még nem teljesen késő.