Borbíró Andris: Sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy mit is szeretek a horrorfilmeken, már csak azért is, mert gyanútlan cimborák is megkérdezik rendre, egy-egy gyomorforgatóbb darab után elégedetlenül távozva a sörözős-filmezős estékről. Nos, válaszolhatnám lazán, hogy szeretek megijedni, ki ne szeretne? - de az igazság az, hogy gyerekkoromban állati beszari voltam, gyakorlatilag bármitől rémeset tudtam álmodni. Igen, még egy olyan családi fantasztikus-parodisztikus filmen is, mint a Szörnyecskék.
Utólag viszont éppen az az érdekes az ilyen gyermekkori élmények újranézésében (pozitív esetekre csakúgy igaz, mint negatívakra), hogy mi az, amiben vissza tud vinni abba az életkorunkba, amikor a fantáziánk élénk volt és kifogyhatatlan, és mi az, amit már nem tudunk élvezni. És talán valamennyien próbálunk visszamenni... Nos, nálam minden jöhet, ami a '80-as évek gátlástalan, cheesy fantasztikumával van megszórva, és különösen élvezem a pre-CGI korszak remek trükkjeit, így a Szörnyecskék is erősen megérett az újranézésre!
Desrix: A Szörnyecskék számomra hasonló élmény volt - és erről maga a film igazán nem tehet - , mint amikor a miskolci Béke moziban anno egy szép májusi délután a Sikoly első részére beülve a toppon lévő gépész az első tekercs után rögvest az utolsót fűzte be... merthogy a kézről kézre járó másolt videókaziknak saját hírük volt, ami jócskán megelőzte őket, ezért a szájhagyománynak köszönhetően tűkön ülve vártuk, mikor kerül hozzánk ez a fenevicces film. Így eshetett meg, hogy a kazi, anélkül, hogy bárki egy pillantást vetett volna a címére, már repült is befelé a lejátszóba. Én meg egy masszívan átizzadt félóra után a másik szobába.
Akkor tanultam meg, hogy milyen fontos egy film címét pontosan tudni, és azt is, hogy a Rémecskék nem egyenlő a Szörnyecskékkel. A Rémecskéket azóta sem láttam (nem, nem voltam rá kíváncsi), de a Szörnyecskék - emlékeim szerint - harmatos lelkemet már nem volt képes annyira megrázni. Persze rezeltem rajta, főleg miután a cukiság után szinte sokkolt a sok kis genyó gremlin, de valahogy túltettem magam rajta. Az intelmek, a baljós légkör, a végül bekövetkező rossz - ezeken jobban izgultam, mint amikor már elszabadulnak a szörnyecskék. Az akkori közösségi hálónak (suli plusz lakótelep) köszönhetően a második részt már moziban néztük meg - az általános iskolás osztályommal és az ofővel.
Nagy Krisztián: A Szörnyecskék azon kevés horrorfilm (jó, horrorparódia, de annak idején inkább féltem rajta, mint nevettem) egyike, ami különösen megragadt az emlékezetemben, nem csak mert ez volt az első amerikai kertvárosi horrorom (talán a kedvenc műfajom a posztapok és az időutazós filmek után), hanem Phoebe Cates miatt is, aki nekem, de gondolom sok más akkori tinédzser számára is, szerelem volt első látásra. A film egyébként nagyszerű és eredeti mini-mitológiával állt elő (melynek eredete igen meglepő módon a brit Királyi Légierő pilótáinak köszönhető): adott egy szupercuki állatka, aki, ha éjfél után eszik, saját maga Mr. Hyde-karikatúráinak ad életet, amik ráadásul vízzel való érintkezés hatására fantasztikus gyorsasággal sokszorozódni kezdenek.
A szörnyecskeinváziónak otthont adó városka olyan igazán szürreális jelenetekre adott lehetőséget, mint a szörnyek elől menekülő Télapó vagy a szerencsétlen postás, aki kilátástalan harcot folytat a postaládába dugott karját rángató ott meglapult gremlinnel. A film mindvégig egészen elképesztő kötéltáncot folytat az abszurd humor és a vérfagyasztó horror között, így aztán elképzelni sem tudom, mi sülhetett volna ki ebből, ha valóban Tim Burton kapja meg a lehetőséget a rendezésre, ahogy eredetileg tervezték...
Nemes András: Számomra egyértelműen a Szörnyecskék a nagybetűs Karácsonyi Film: az ünnep ebben nem puszta díszletként funkcionál, inkább előre megfontolt rosszindulattal támogatja a történet abszurditását. Maga az ötlet, hogy a nyálkás, gusztustalan, habzó szájú, punk-attitűddel romboló rémek pont a fennkölt hangulat kellős közepén szabadulnak el, imádnivalóan genyó, mondhatni csodálatosan szentségtelen, és ez a leplezetlen káröröm adja a film ellenállhatatlan hangulatát. (Megdöbbentő, hogy sötét, éjfekete humorú forgatókönyvét Chris Columbus jegyzi, bár gyanítható, hogy a rendező, Joe Dante nagyban hozzájárult a végeredményhez.)
A mozi maga is hajlamos a mutálódásra, akár címszereplői: egyrészről ellenállhatatlanul cuki, édibédi, a családi összetartás fontosságát hangsúlyozó gyerekmese, másrészt őrült, brutális, viszolyogtató horror, ráadásul aspektusai magától értetődő természetességgel, átmenetek nélkül váltogatják egymást, és mindennek tetejébe még hibátlanul működnek is. Abszolút geek-film: a képregényrajzoló főhős totálisan agyament családja az egyetlen, aminek esélye van a borzalom ellen, a nyárspolgárság tehetetlen rémülettel bámulja a pusztítást, sőt, fasza ellentámadási terveikkel (vízágyú bevetése) kis híján elhozzák az apokalipszist.
A lények külleme tökéletesen eltalált, szőrös, kedvesen csipogó formájukban bájosak (a 2000-es évek elején a játékboltok polcain feltűnt Furby nevű gyerekriogató borzalom is őket másolta), átváltozásuk után pedig megdöbbentően perverz asszociációkat keltenek, nem véletlen, hogy a koncepció számtalan elbaltázott klónfilmet eredményezett. A Szörnyecskék megismételhetetlen remeklés, kiváló példája azoknak a hollywoodi filmeknek, melyek a nézőcsalogató témaválasztás és kivitelezés mellé mertek ötletesek, sőt, cinikusak és pofátlanok is lenni. Ja, és a folytatása is kurva jó.
Rusznyák Csaba: Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy a Szörnyecskék 2. volt az első film, amit moziban láttam. Szüleimnek esélyük sem volt nem elvinni rá, mert addigra az eredetit már számtalanszor megnéztem otthon (rettenetszar hangalámondásos kazin, hogy máshogy?), és persze, hogy imádtam - mit lehetett rajta nem imádni? Igaz, a gyerekkorom nagyrészt a Három Szent Trilógia bűvkörében telt (Star Wars, Indy, Vissza a jövőbe, kell ezt magyarázni valakinek az én korosztályomból?), a Szörnyecskék viszont a népes B-liga egyik legmarkánsabb, legtöbbet lejátszóba kerülő darabja volt. Az első pár alkalommal még féltem is rajta, de mivel Az A Rohadék fa a Poltergeistben addigra már alaposan megedzett (és megizzasztott), általában inkább csak baromi jókat röhögtem.
Joe Dante és Chris Colombus karácsonyi agymenése ugyanis többek közt attól jó, hogy egy gyerek is szét tudja nevetni magát az amúgy ördögien gonosz poénjain, annak ellenére, hogy a szatirikusabb humort, a műfajparódiát, a horrorfilmeknek kiosztott fricskákat még jó eséllyel egyáltalán nem érti. De ahhoz is nőnöm kellett kicsit, hogy értékeljem Phoebe Cates gyerekfejjel unalmas „drámázását” („Így tudtam meg, hogy nem létezik a Télapó”), ami persze felnőve egyértelműen a karácsonyi filmek nyálas beszédeinek, meghitt pillanatainak frenetikusan aljas kiforgatása. Mennyivel egyértelműbb volt a hírhedt mikrohullámú sütős jelenet! Azt bármilyen életkorban simán felfogja az ember. (PS: Pusztán az első nagyvásznas élménynek köszönhetően a Szörnyecskék 2-n sokkal jobban fostam a moziban, mint az eredetin valaha is.)
