A kamera a magasban siklik Rio De Janeiro gyönyörű, az elitnek fenntartott belvárosában, széles zöld parkok és elegáns épületek fölött. „Mit gondolsz, ki fizet mindezért?” Kérdezi narrációjában Nascimento, a BOPE egykori parancsnoka. A válasz persze egyértelmű, kimondani is felesleges: a szegények fizetnek érte. A gazdagok az ő pénzükből emelnek trónokat saját maguknak, és ez a pénz drogok, fegyverek, hullák közt áramlik lentről felfelé. A Rendszer mocskos, korrupt és teljesen el van baszva. De a Rendszer emellett masszív, erős, hatalmas és sérthetetlen is.
Az Elite Squaddal José Padilha azt mutatta meg, hogy a drogdílerek és a rendőrök egy képmutatás, kapzsiság és fizikai-lelki nyomor vezérelte, az emberi életet teljesen elértéktelenítő, gusztustalan közeget alkotnak, amiben csak egy törvényileg szentesített, elit gyilkosokból álló alakulat tud ideiglenesen véres rendet vágni. A három évvel későbbi (és 13 évvel később játszódó) folytatás merészen továbblép az utcáról, és a hatalom, a felső tízezer szennyesében turkál. Mert hiába öldösik egymást a csórók nap, mint nap a favelákban, ott is igaz, hogy a szar lefelé folyik. És bizony van honnan.
Nascimento ugyan megtalálta utódját az első film végén, mégsem tudta megakadályozni családja szétesését – így aztán visszament a BOPE-hoz. A The Enemy Within elején egy brutális börtönlázadás leverését vezényli, és az akció – nem mellesleg választott utódja döntésének következtében – rosszul sül el. Botrány lesz belőle, a liberálisok a vérengző Nascimento menesztését követelik, míg mások, akiknek tele a tökük a mindent elborító bűnmocsokkal, hősként ünneplik őt, és felőlük egy szó nélkül kivégezhetné a város összes, akárhányezer dílerét.
Felettesei azzal vészelik át a médiavihart és a közfelháborodást, hogy Nascimentót felfelé buktatják. Így kerül olyan hatalmi pozícióba, amilyenbe BOPE tiszt még sosem, és azonnal meglátja a lehetőséget: végre megtisztíthatja Rio De Janeirót. Csakhogy a célja nem a favelákat uraló fegyveres drogterjesztők kinyírása, hanem magának a velejéig korrupt Rendszernek a felbolygatása, a kenőpénzek, a politikusok, a hatalmasok hálójának szétmarcangolása. De ki hitte volna: a Rendszer nem hagyja magát.
A The Enemy Within az elődjét túlszárnyaló folytatás ritka mintapéldája. Padilha mert változtatni a siker receptjén, merte továbbgondolni saját koncepcióját, és a korrupció, a mindenható és mindent átszövő Rendszer elleni harcból egy sokkal komplexebb és, ha lehet, még kényelmetlenebb történet született, mint a drogdílerekkel való utcai csatározások krónikájából.
Nascimento nem is álmodozik olyasmiről, hogy fent kezdi a tisztogatást, és tudja, hogy nem is kell. Merthogy – „Mit gondolsz, ki fizet mindezért?” – a piszkos pénz alulról áramlik. Új pozíciójából komplett, harckocsikkal és helikopterekkel felszerelt hadsereggé fejleszti a BOPE-t, és szétveri a favelák drogbáróinak hatalmát.
A korrupt zsaruknak így nincs kiken élősködniük, a felfelé vezető pénzcsapból nem folyik semmi. Csakhogy a hatalmi vákuum a természet ellen való: a rendőrök a drogok helyett ezután hétköznapi árucikkeken és szolgáltatásokon hajtják be a pénzt, feletteseik, vezető médiaembereik és politikusaik segítségével pedig szépen létrehozzák a saját maffiájukat. A drogbárók helyét átveszik a „törvény őrei”, akik kábítószer helyett szavazatokkal kereskednek. A változás senkihez nem kíméletes, Nascimento pedig útban van.
Padilha ügyesen kreál egy olyan szituációt, ami spontán valószínűleg soha nem alakulhatna ki: tisztességes, őszinte ember kerül hatalmi pozícióba, és mivel felemelkedése a körülmények véletlenszerű összejátszásának köszönhető, nem kell végigjárnia azt a politikus-létrát, aminek fokai óhatatlanul korrumpálnak mindenkit, aki hozzájuk ér. Az, hogy Nascimento ebből a pozícióból nem csak szembeszáll a város és az ország néhány leghatalmasabb emberével, de elég bizonyítékot gyűjt, és elég sokáig él, hogy egy tárgyaláson kipakolhasson ellenük, majdnem csorbítja a The Enemy Within hitelességét és kíméletlen atomszféráját – kivéve, hogy nagyon is jól emlékszünk még a leckére a hatalmi vákuumról.
Ezért a második rész nemcsak „nagyobb” és szerteágazóbb, de a maga módján reménytelenebb és nyomasztóbb is, mint elődje: a fegyveres utcai harcok, a rendőr-drogdíler összecsapások szintjén be lehet húzni a győzelmeket, el lehet takarítani az útból az aktuális közellenségeket, és még a jól végzett munka illúziója is elkísér hazáig. Itt viszont egy nagyobb játszma folyik, amiben már egyértelmű, hogy az ideiglenes győzelmek semmit sem érnek, és az is egyértelmű, hogy teljes és végleges győzelmek pedig nem léteznek.
A Rendszer túl nagy, nem lehet legyűrni, sem kívülről, sem belülről – na, persze, mintha a „kívül” létezne egyáltalán. Nem létezik, mindenki része a Rendszernek ("Mit gondolsz, ki fizet mindezért?"), még akkor is, ha nem tud, vagy nem akar tudni róla. A csóróktól és a bűnözőktől a középosztályon át a felső tízezerig mindenki benne van a trutyiban – vagy vért ont, vagy az ő vérét ontják, hol képletesen, hol szó szerint. Pár korrupt hatalmasság eltávolítása itt annyi, mint néhány fogaskerék kicserélése egy gépezetben. Még az is lehet, hogy jót teszel vele a Rendszernek, ami ellen harcolsz.
A The Enemy Within egyben furcsán ambivalens megválaszolása az első rész egyik fő kérdésének: lehet-e az erőszak ellen erőszakkal harcolni? Nascimento maga ébred rá az egész életében alapul vett elv helytelenségére, és ami még fontosabb, eredménytelenségére. Hozzácsapódása exfelesége új férjéhez, a drogdílereket a korrupt hatalommal szemben védelmező liberális politikushoz (aki a börtönlázadás miatti botrányt kirobbantotta) egyértelmű jelzése annak, hogy az ököljog nem működik - a törvényes út előrelátható haszontalansága viszont annak, hogy ez a másik módszer sem célravezetőbb.
A (szélső)jobb és a (szélső)bal jelszavai egyaránt üresek, egyrészt mert a probléma túl komplex ahhoz, hogy bármilyen politikai álláspontból megoldható legyen, másrészt mert a (szélső)jobb és a (szélső)bal is – meglepetés – része annak a kibaszott Rendszernek. Mitöbb, az termelte ki mindkettőt. Csoda, hogy ilyen frusztrált körülmények közt mégis csábító az erőszak? A film legkielégítőbb jelenete az, amiben Nascimento szarrá ver egy korrupt politikust – milyen könnyű, milyen jó, milyen helyes. Még akkor is, ha nem vezet sehova.
És tényleg: semmi nem vezet sehova. A rendőrség elit halálosztaga, ami csak a rákos daganat tüneteit irtja, a liberálisok csinos tantermei, amik a diákokat a felső tízezer ellen hangolják, a börtön, amibe a söpredéket zárják, a bíróság, amiben a hatalmasok elleni legális támadás folyik… tudod, milyen kérdés jön: „Mit gondolsz, ki fizet mindezért?”