A Herkulesben van egy poén, ami rögtön a nyitójelenetet meghatározza, és egészen a film végéig folyton vissza-visszatér. Jelesül, hogy a főhős ugyan egy normál halandó (már azt leszámítva, hogy csak a felkarja akkora, mint egy átlagember), de zsoldostársai segítségével egy legendát épített maga köré félisteni mivoltáról, arról, hogy valójában Zeusz fia. A film azzal kezdődik, hogy unokatestvére elbeszélésében misztikus bestiákkal viaskodik (alkalomadtán puszta kézzel), és Brett Ratner rendező később is játszadozik a nézővel: valahányszor azt hisszük, valami természetfelettivel van dolgunk, mindig kiderül, hogy az csak egy megfélemlítési technika. Nem valóság.
Na, pont ilyen poén maga a film is. Ülsz a moziban úgy egy óráig, és egész elégedett vagy, mert azt hiszed, kaptál egy tökös, brutális (elég keményen feszegetik a PG-13 kereteit), no-bullshit szandálos eposzt. Közben nem, de ezt akkor még nem tudod, az illúzió működik. A vak is látja pl., hogy Dwayne Johnson ilyen szerepekre született: az egész vásznat betöltő, megállíthatatlan, masszív tömegként kaszálja az ellenséget, az se nagyon számít, hogy a karaktere a tragikus múltjával együtt () papírvékony, mert igazából kit érdekel? Színészi játékot se különösebben vár tőle senki, csak jelenlétet, abban meg nincs hiba.
Társai, John Hurttől Rufus Sewellen és Joseph Fiennesen át Ian McShane-ig hasonlóan áttetsző figurákat formálnak meg, de ez sem számít: egy szandálfilmben egyetlen jellemvonás mentén meghatározott, sztereotip karakterek vannak? Na, bazmeg, ki gondolta volna? Legközelebb talán kéjük számon a McDonald’son, hogy hizlaló gyorskajákat árulnak? És persze, kissé csikorognak a dialógok (a szereplők egyenesen lebetűzik a cselekményt a nézőnek), kicsit együgyű a sztori, meg egy idő után elfárad az említett játék a mítosz-valóság ellentéttel is.
Mégis, nagyjából működik a film, mert minden hiányossága ellenére duzzad az erőtől, az energiától, a vadságtól, és többnyire spórol a hasonló történelmi ferdítésekre jellemző ostoba pátosszal, plusz szimpatikus az őszinte egyszerűsége: zsoldosok egy király szolgálatába szegődnek, hogy ledarálják az ártatlan falukat gonoszul felégető lázadókat. Rattner pedig ugyan csak egy közepesen ügyes iparos, de azért egész szépen le tud vezényelni egy látványos akciójelenetet, ha megerőlteti magát. A két nagyobb csata (mindkettő a középső harmadban) lenyűgöző, sőt, emellett még meglepően realisztikus.
Csakhogy aztán jön az utolsó fél óra, és minden, de tényleg, MINDEN összeomlik. Olyannyira, hogy erre az utolsó fél órára a fentebb vázolt pozitívumok közül semmi nem vonatkozik. Összehordják bele az összes fogcsikorgató pátoszt és giccset, rálapátolják a legszarabb sablonokat, azt jól megszórják az év legbénább egysorosaival, és még néhány kínosan gagyi trükköt is adnak a nagy rakáshoz.
Jön a moralizálás, a motivációs- és a hegyibeszéd, a hősi halál, a béna karakter kiteljesedése, a dühösen az égre üvöltés, odalesz a realitásnak még a szikrája is, és ráadásul közel sem olyan élvezetes maga a végső csata sem, mint amilyennek lennie kellene. Ja, egyébként ugye Magyarországon forgott a film, de: na és aztán. Ettől még nem lesz se jobb, se izgalmasabb, se semmilyenebb.
Nagy durranás helyett a Herkules fináléja fáradtan, lomhán, saját magára ráunva ereszt le, és a buta, de szórakoztató akció-kalandfilm illúziója elillan. Rossz poén. Bár A skorpiókirálynál még így is jobb – gondolom, az is valami.
PS: A film előtt a forgalmazó levetített bő negyed órát A galaxis őrzőiből. Na, az viszont tényleg őrületesen szórakoztatónak tűnik.