A hazánkban kevésbé ismert, de mára Amerikában is leginkább Johnny Depp és Richard Grieco röhejes frizurái és farmercuccai okán népszerű tévésorozat mozifilmmé adaptálása totál indokolatlan vállalkozásnak tűnhetett az egyszeri néző számára, ehhez képest a 21 Jump Street - A kopasz osztag 2012 egyik legkellemesebb mozis meglepetése volt.
Az eszement újragondolás direktorai, Phil Lord és Christopher Miller szerencsére egy pillanatra sem próbálták komolyan venni a meglehetősen hülye alapkoncepciót, gátlástalan idiotizmussal kezelték karaktereiket, sőt, nem haboztak lépten-nyomon felhívni a figyelmünket saját projektjük teljes értelmetlenségére, többszörösen is tudtunkra adva, hogy a film létrejöttére kizárólag nyerészkedési szándékuk szolgálhat magyarázattal. A terv bejött, a végterméken betegre röhöghették magukat az ilyesmire fogékonyak, nem kerülhettük hát el a következményeket: alig két év elteltével itt a folytatás, ami jó dílerként pont azt szállítja, amire befizettünk - van az a helyzet, amikor több nem is kell az üdvösséghez.
Az előző részben megismert zsarupáros, az agyban rendkívül gyenge, fizikailag viszont szinte tökéletes Jenko (Channing Tatum) és társa, a némiképp (azért nem nagyon) intelligensebb, ellenben minden más tekintetben súlyos kihívásokkal küszködő Schmidt (Jonah Hill) ezúttal egyetemre mennek, hogy a diákság tagjai közé beépülve felszámoljanak egy drogkartellt, és... ööö... nos, igazából ennyi.
A film pontról pontra veszi végig az előző rész jól bevált paneljeit, nem egyszerűen visszautal epizódokra, de kisebb változtatásokkal konkrétan átemel jeleneteket, megismétli a konfliktusokat, újra elsüti ugyanazokat a poénokat, a dolog azonban kifogástalanul működik. Megkapjuk az előzmény betépés-jelenetének felturbózott verzióját, záporoznak a hőseink finoman szólva is gyanús (a beépülést azonban semmilyen módon nem befolyásoló) életkorával kapcsolatos megjegyzések, az akciók látványosabbak (és a szereplők által többször hangoztatva: jóval drágábbak), mint korábban, az egyetemi lét ábrázolása pedig kellően rosszindulatú - a slam poetry-est, vagy a "művészeti-kar" (értsd: semmirekellők) kárára elkövetett fricskák frenetikusan eltaláltak.
A folyamatos kikacsintások és idézőjelek sosem válnak unalmassá, vagy kínosan erőltetetté, a film lazán zsonglőrködik a folytatások permanens szabályaival, harsányan parodizálja a kliséket, miközben szemérmetlen pofátlansággal fel is használja azokat. Már a cím magyarázata is arcpirítóan nevetséges (az előző részben zsarubázisként funkcionáló templommal szemben van egy tök ugyanolyan), de a bevezetés feleslegesen túlhajszolt akciójelenete, a minden eddiginél céltalanabb detonációk, a "nyomozás" takkra kiszámítható fordulatai miatt is lehetne okunk a felháborodásra, ha az alkotók nem nyílt kártyákkal játszanának, így azonban csak hátradőlünk a székben, és élvezzük, ahogy megvezetnek.
Elsődlegesen saját magukon, illetve a hollywoodi stúdiók alávaló, nézőbutító machinációin röhögnek, nem pedig rajtunk, és ez minden további elvárás alól mentesíti őket, akkor is, ha a filmjük után felmarkolt bevételeket nyilván nem fogják humanitárius célokra felajánlani. Ha szándékaik a film alapján valakinek esetleg nem lennének teljesen világosak, a vége-főcímmel mindent helyre tesznek: olyan fergetegesen sziporkázó, önreflexív montázst kapunk, ami magában is simán megéri egy mozijegy árát.
Hill megbízhatóan hozza a tőle megszokott, mindig szerencsétlenül járó, de szerethető lúzer karakterét, Tatum újfent bizonyítja, hogy vígjátékban akár emlékezetesebb teljesítményre is képes, mint akcióhősként - mindig komoly, ugyanakkor tökéletesen üres ábrázatával, puszta jelenlétével vigyorgásra ingerel, párosuk pedig harmonikus összhangban ábrázolja a férfibarátság komoly párkapcsolatéval is vetekedő súlyos drámáit. A mozi a zsarufilmek mindenkori bajtársiasság-tematikáját egy romantikus tinivígjáték eszköztárával figurázza ki, feje tetejére állítva a megszokott, maszkulin hősábrázolást - garantálom, hogy többé nem tudod majd komolyan venni a kőkemény akciófilmek vagány, hunyorogva a kamera felé sétáló, ritmusra vágott lassításait.
A folyamatosan mogorva Hardy rendőrfőnök szerepében újra itt van Nick Offerman, Dickson kapitány szerepében pedig továbbra is Ice Cube ordibál - az ő karaktere lényegesen hangsúlyosabb, mint az előzményben, ennek azonban csak örülhetünk, ugyanis eddigi filmográfiájának talán legélvezetesebb alakítását nyújtja - egyetlen arckifejezés kitartó prezentálásával. Természetesen cameo is akad, és igen, ha láttad az előző részt, most megtippelheted, vajon ki lesz az - gratulálok, eltaláltad.
A 22 Jump Street - A túlkoros osztag hiánytalanul nyújtja, amire számítunk tőle: 112 percnyi hasfalszaggató röhögőgörcs, a hollywoodi vígjáték-felhozatal magasan kiemelkedő darabja. Remélem, hogy az alkotók beváltják fenyegetésüket, és pár év múlva hőseink beköltözhetnek a Jump Street 23 szám alá - az első sorból fogom figyelni okosan agyatlan ámokfutásukat.