A kulcsmondat a mogorva városi macsó, Lewis (Burt Reynolds) szájából hangzik el: "A folyót nem győzheted le." Lehet azzal vádolni, hogy elcsépelt, de a film szikár, igen szövegszegény szövetében cáfolhatatlan alapigazságként állít masszív oszlopot az ember felett mindig diadalt arató természetnek. És ha a civilizáció és a haladás oltárán fel is áldozzák egy részét, akkor is megtalálja a módját, hogy visszavágjon.
John Boorman filmje (Deliverance, 1972) egy akció-kalandba bújtatott dráma az emberben lakozó és folyton kiutat kereső állat elszabadulásáról. Eredetileg Sam Peckinpah rendezte volna, de őt a stúdió visszautasította, s végül a tematikailag ettől kicsit sem idegen Szalmakutyákat forgatta le helyette (tekintve, hogy az ennél is jobb, minden szempontból jó csere volt).
Négy üzletember a hétvégi golfozás helyett egy olyan folyón készül kenuzni, ami egy mesterséges tónak köszönhetően hamarosan eltűnik a Föld színéről. A kellemes időtöltésnek induló túra azonban rémálommá válik, amikor konfrontációba kerülnek a környéken élő "erdei emberekkel”.
A városiak itt eleve betolakodók: Lewison kívül mind reménytelenül elveszettek, idegenek a sűrű erdők és a buzgó folyók közegében, az irodájukon kívül, az öltönyeik nélkül – most ráadásul azt a távoli világot képviselik, ami az ittenit leírta. Részei a problémának, mégis arrogánsan kivonulnak a folyóhoz, hogy megértsék és mellüket döngetve legyőzzék azt.
Az erdei emberek pedig, minden ocsmányságuk, agresszivitásuk ellenére ezt az eddig nagyjából érintetlen természetet jelképezik, annak részesei, annak farkastörvényei szerint élnek, és nem utolsósorban, mint civilizálatlan vadak, tökéletes ellentétei az idegen birodalomba tévelygő irodistáknak, akik csak hiszik, hogy képesek két lábbal megállni ezen a terepen. A konfliktus talán a lokális apokalipszis nélkül is elkerülhetetlen lenne – a szakadék a helyiek és a betolakodók közt túl nagy.
Már a híres (és improvizált) bendzsó-jelenet is annak az ott és akkor még ambivalens érzésekbe csomagolt finom jele, hogy a főszereplők egy másik világba kerültek: a vadon és a civilizáció határmezsgyéjén élő kisfiúval csak a zenén keresztül képesek szót érteni.
Amikor továbbmennek, amikor elhagyják ezt a határmezsgyét, a nyelvi és a kulturális távolságok áthidalásának végleg elveszik ez az utolsó előtti, még cizellált és művészi eszköze, és csak a legzsigeribb, legegyetemesebb kommunikációs forma marad, amit mindenki, mindenhol, mindig megért: az erőszak. Boorman nem is vesződik azzal, hogy bármilyen logikus okot szolgáltasson a konfliktushoz – érintőlegesen ugyan szóba kerül valamiféle szeszfőzde, de nyilvánvaló, hogy ennek nincs semmi jelentősége. Annak van jelentősége, hogy kik vagyunk, és mit csinálunk.
Emberek vagyunk, és öljük egymást.
A Gyilkos túra korának egyik legbrutálisabb, legkényelmetlenebb filmje volt. Boorman azt a fajta explicitást vitte be vele a mainstreambe, ami akkoriban inkább még csak a grindhouse-mozik sajátja volt (eleve, az amerikai filmkészítést évtizedekre gúzsba kötő Hayes-kódex még csak pár éve bukott be), és ez már a cselekménynek azon a klasszikus rape & revenge tematikáján is látszik, ami ráadásul sokkal rafináltabb és kétértelműbb, mint amilyennek elsőre tűnik. A film leghíresebb jelenete – a bendzsó párbaj mellett – a hillbillykkel való első találkozás, ami Bobby (Ned Beatty) megerőszakolásához, és a filmtörténet egyik legnyomasztóbb, leghírhedtebb sorához vezet: „sivíts, mint egy malac”.
A rape & revenge motívum férfiakra vetítése különösen nyomasztó: a heteroszexuális férfi számára idegen a testébe való, nemi jellegű behatolás gondolata, és azt majd az Alien is jól demonstrálja, hogy erre milyen zsigeri borzalmak építhetők. De a Gyilkos túra belső logikája alapján Bobby meggyalázása elkerülhetetlen: Lewis nem véletlenül fogalmaz úgy, ahogy, amikor arról beszél a többieknek, hogy az ember tönkreteszi a természetet. „They’re gonna rape this whole goddamn landscape.” Márpedig ha a civilizált ember megerőszakolja a természetet, akkor ne csodálkozzon rajta, hogy a természet, jelenjen meg bármilyen fogatlan, koszos, alattomos aljaember alakjában, cserébe őt kapja el hátulról.
A Gyilkos túra az ember vs. természet, civilizáció vs. barbarizmus mellett egy egyértelmű Vietnam-allegória is. A szereplők betévednek egy számukra ismeretlen, veszélyes vidékre, ahol legfőbb ütőkártyájuk már a bajok elején használhatatlanná válik – ahogy az amerikai hadsereg technikai fölénye semmivé foszlik a dzsungelben, úgy veszti el a kenuzó üzletembercsapat a legerősebb, legrátermettebb, domináns tagját. Lewis a film második felét félholtan vegetálja végig, és Ednek (Jon Voight) kell a sarkára állnia, többé, jobbá, nagyobbá válnia, hogy ő és társai túléljék pokoljárásukat, miközben egyre inkább lemállik róluk a civilizáció máza a hillbillykkel és az egymással való kapcsolatukban is.
Zsigmond Vilmos lenyűgöző képekben adja vissza a (még) érintetlen természet szépségét. A zene hiánya és a dialógusok abszolút szükséges minimumra szorítása nem csak a film nyerseségéhez, realizmusához járul hozzá, de kiemeli a vizualitás erejét is, és szomorú kontrasztot fest fel az egyelőre csak szavakban megjelenő jövővel együtt: mindez a szépség nemsokára az enyészeté lesz. És valami más is, ami szintén fontos. Boorman hősei még – bár nem mind, és nem következmények nélkül – „megmenekülnek”, de a film világosan azt sugallja, hogy a természet és a civilizáció közt táguló szakadék előbb-utóbb teljesen felemészti az ember túlélőképességeit.
A visszatérés az otthonba, a „valóságba” pedig csak illúzió. A zárójelenet (benne a tóból kiemelkedő kézzel) konstans rémálomban függeszti fel Ed és társai létezését, és egyértelművé teszi, hogy már nem ugyanazok, akik megpróbáltatásaik előtt voltak. Az erőszak, a bestialitás, a morális kompromisszumok, a természet igazi, vad és könyörtelen arca örökre nyomot hagytak rajtuk.