baski sándor: A pontosan húsz évvel ezelőtt bemutatott Született gyilkosok popkulturális jelentőségét semmi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy a film által „inspirált” gyilkosságokkal külön Wikipedia oldal foglalkozik. Aki utánaolvas a témának vagy csak használja az un. józan paraszti eszét, az persze tudja, hogy egy film / videojáték / könyv hatására senki nem lesz ámokfutó. A Született gyilkosokról mégis nagyon sokan elhiszik, hogy képes annyira megdelejezni az amúgy is zavart nézőket, hogy azok utána bekattant zombiként indulnak mészárolni. És ez a legjobb bizonyíték arra, hogy a film működik. Stone belemászott a pszichopatái fejébe, és az ő beteg, részvéttelen agyukon átszűrve mutatta be a világot. A kollektív felhördüléshez, a morális pánikhoz már ennyi is elég lenne, de van még egy csavar is a sztoriban, mégpedig az, hogy Mickey és Mallory nem az abszolút gonoszok, a prostigyilkos Scagnetti nyomozó vagy Downey Jr. médiahiénája szintúgy gyakorló pszichopaták.
A Született gyilkosok persze médiaszatírának is elég unorthodox, a média = gonosz üzenet árnyaltnak semmiképp sem nevezhető, de Stone soha nem a kifinomultságáról volt híres. Az ideológiai lóláb a korábbi és a későbbi filmjeinél is kilógott, itt viszont nem fáj a demagógia, mert a vizuálorgia, a stílus mindet felülír, és mert Stone eleve provokálni akart. A Született gyilkosok igazi punkmozi, dühös, hangos, cinikus, önelégült, és ami a legfontosabb: 20 évvel később is ugyanúgy működik. (Zárójel: nem meglepő, hogy a különféle ideológiáktól és „üzenetektől” irtózó Tarantino annyira rühellte a filmet, panaszkodni viszont nincs joga. Ha már az egész munkásságát a mozgóképes kizsákmányolásra építette fel, akkor belefér, hogy egyszer őt exploitálják, hátulról és jó keményen. )
Desrix: Az általános iskolás korszakom egyik vagizós filmje lett volna a Született gyilkosok, ha akkoriban jön ki: az a tipikus nagydumás, végigkáromkodós, gyerekfejjel disszonancia-redukció céljából poénra vevős film, aminek mondatait a megszeppenésüket nagyzolással leplező kiskölkök hónapokig nyomatják egymás közt vagy szimpla emberi megnyilvánulás helyett, vagy csupán azért, mert úgy jön ki a lépés. Valószínűleg a felszínen számukra is érezhető a Született gyilkosok görbe tükrének ereje, amit a film egy érettebb nézőben mentális pofon formájában jópárszor átküld a képernyőn - más kérdés, hogy a saját gyerekemmel hótziher nem nézetném meg, az megint más kérdés, hogy egyik fejlődési szakaszában mágnesként fog vonzódni hozzá, aztán előbb-utóbb úgyis bevizsgálja.
Engem 15 évesen egyszerre riasztott és vonzott a nyersesége, a merész szürrealitása, erőszakossága, a nem csak a témával, a mondanivalóval, hanem a filmmel, mint médiummal való félig-meddig komolytalan játszadozása. Ha a Született gyilkosok festmény lenne, a precízen megrajzolt emberalakok köré és közé őrült, lendületes ecsetvonásokkal felhordott és felfröccsentett színkavalkád kerülne, és persze tükörből kellene nézni. Ha gyógyszer lenne, az adagolása hol néhány csepp, hol pár vödör közt ingadozna. Akárhonnan nézzük, ez a film nem egyszerű eset.
Elmeboy: A '90-es évek derekán a Született gyilkosok azon viszonylag új filmek közé tartozott, amiket szinte kötelezően látni és szeretni kellett. Ezt nem én mondom, egyszerűen ilyen volt az általam akkortájt leszűrt közvélekedés (hasonló megítélés alá estek még Besson és Tarantino filmjei, valamint az Alkonyattól pirkadatig, vagy éppen a Trainspotting). Így hát megnéztem, és mert képlékeny ízlésű tini voltam, szerettem, majd siettem elmesélni minden haveromnak, aki még nem látta, hogy ezt a filmet... értitek. Persze a képlet messzire nem ilyen egyszerű, merthogy mit tesz isten, tényleg tetszett, csak azt nem tudtam akkoriban még, hogy miért. Mindmáig, rengeteg újranézés után sem tudom, főleg, hogy a véleményem azóta inkább az ambivalencia irányába tolódott el. Találgatni már merek.
A világéletében megmondókényszeres, hatásvadász Stone ezúttal is hasonlóan finomkodva nyúlt választott témájához (egyúttal Tarantino sztorijához), mint egyszeri közúti munkás hajnal négykor az aszfalthoz. Az egészből árad valami szereplőihez méltó, szertelen tahóság, ami ha akarom, szándékolt (ön)irónia és formabontás, ha meg nem, akkor felszínes, kapkodó pozőrség, és vesszek meg, ha el tudom dönteni, végső soron melyik. Vagy, ha mindkettő, hogy milyen arányban vannak jelen. Könnyű lenne ugyanis a legbevettebb megfejtéssel ("médiakritika, erőszakkultusz") elintézni, aztán kinek-kinek vérmérsékletére bízni, ennek jegyében mennyire tartja sikerültnek, de a Született gyilkosok szerintem ennél jóval összetettebb. Azt mondjuk tényleg nem tudom, mennyire tudatosan.
A Knox-házaspár csínytevéseinek krónikája látlelet az amerikai (meg az általában vett modern) tömegkultúráról - a purgatórium autósmozija, vagy pont fordítva. Szélesvásznú, tébolyodott, félvilági tabló, ami annyira kaotikus, annyira esetleges, hogy már-már projektív tesztként működik. Nem magyaráz, legfeljebb kérdez. Nem mond (vagy ha mégis, hát elég szegényes szókinccsel), csak mutat.
"Ez már költészet!", - értékeli Mickey, a született redneck hasonló kifinomultságú barátnője (Juliette Lewis itt vált végleg white trash-királynővé) elszálltan rögtönzött, értelmetlen monológját két mészárlás között, és talán ezzel a jelenettel le is lehetne írni az egész filmet: szűretlen, távolról nézve nonszensz, egy nagy kupac kultúrszemétből összeguberált kavalkád, amiből nézőpontnak és preferenciáknak megfelelően mégis kiemelkedik valami elemi lényeg, újra és újra. Hogy ez szándékos, azaz hogy tényleg ennyire jó-e a Született gyilkosok, nekem továbbra is megfejthetetlen. Abban mostanra viszont biztos vagyok, hogy ez a fő ok, amiért kurvára szeretem.
Rusznyák Csaba: A Született gyilkosok volt az első film, amit kifejezetten Tarantino miatt néztem meg – valahol ironikus, hogy pont ez a legkevésbé tarantinós film, Oliver Stone ugyanis szinte teljesen átírta (egyébként az eredeti, komplikált és bazihosszú kézirat a Tiszta románc sztoriját is tartalmazta, mielőtt szétszedték két külön szkriptre). És tudom, hogy ott van A szakasz, a Tőzsdecápák, a JFK meg a többi remek film, amit Stone rendezett (a szarokat most hagyjuk), én mégis hajlamos vagyok rá, hogy a Született gyilkosokat tartsam a magnum opusának. Cirka 14 éves koromban totális kultúrsokként ért, és kétlem, hogy azóta sokat tompult volna a hatása.
Az elmúlt 20 évben ugyan sokat változott és vadult a filmkészítés, és már a ’90-es években se nagyon voltak tabuk, nemhogy most – mégsem sikerült senkinek még csak közel ilyen elborult mozgóképes őrületet sem csinálnia. Stone ultraerőszakos, pszichedelikus rémálom-road movie-ja öntörvényű, szélsőséges, a végletekig túlzó filmes eszközökkel állítja a nézőt egy tömeggyilkos szerelmespár oldalára a romlott modern társadalommal (így részben önmagával), és azon belül is a média hatalmával szemben. Beteg vizuális és szatirikus orgia, aminél jobban talán semmi nem fogta meg a ’90-es évek zeitgeistjét. 14 éves fejjel ennek persze még csak egy részét fogtam fel, de már akkor is megnéztem a filmet vagy tízszer.
TheBerzerker: Nagyjából az általános iskola 6. vagy 7. osztályát taposhattam, amikor vagy 20 percen keresztül hallgattam egy osztálytársam (egyébként egy lány) meglehetősen szubjektív ömlengését egy filmről, amiben egy fiatal pár arra adja a fejét, hogy finom kis mészárlást rendezzen keresztül-kasul Amerikán. Amire még emlékszem az akkori mélyelemzéséből az az, hogy valahol van a filmben egy fehér nyúl. Aztán eltelt 1-2 év, és nagyjából el is felejtettem a kiváló ajánlót, egészen addig, amíg a kezembe nem került a film egy videotéka polcáról. Emlékszem, hogy már az első megtekintés alkalmával totálisan magával ragadott, annak ellenére, hogy 14-15 évesen, akkoriban még az internet hiányában, a filmben lévő utalások és összefüggések kb. 80%-át nem is értettem.
Azóta jó párszor megnézem, az amerikai szubkultúráról felszedett műveltségem is jóval magasabb szinteket ver már, mint akkor, és azt kell mondanom, hogy a Született gyilkosok a '90-es évek egyik legjobb filmje! Egy cinikus road movie kellő mennyiségű erőszakkal, groteszk fricskával és mondanivalóval, amely alapjaiban forgatja fel és figurázza ki a '90-es évek amerikai társadalmi berendezkedésében helyet foglaló személyeket a szervtől kezdve a dagadt, pörköltszaftos, atlétás átlagpolgárig. Ha meg kellene jelölni 10 „must see” művet ebből a korszakból, akkor ez tuti benne lenne. Nem csak azért, mert minden kétséget kizáróan ez Oliver Stone legjobbja, hanem azért is mert kevés olyan film van, amelyik ennyire meg tudta ragadni a legegyszerűbb és legnihilistább mondanivalót. Vagyis azt, hogy mindenkinek a kurva anyját!
