Nincs többé hová futni a borzalom elől. Személyes lett, saját, a bensőnkből fakad – és mindez azért, mert David Cronenberg magánéleti krízisen ment át. A Porontyok (The Brood, 1979) a testhorror atyjának – saját bevallása szerint – leginkább önéletrajzi ihletésű munkája, amely egyben fontos vízválasztó is a pályafutásában.
A rendező úgy utalt harmadik filmjére, mint az ugyanabban az évben bemutatásra került Kramer kontra Kramer egyfajta beteg, rémálomszerű verziójára, amiben a családi konfliktusok okozta érzelmi sebek fizikai szörnyűségek formájában manifesztálódnak. A Porontyok izgalmas, nyomasztó és visszafogott, Cronenberg első igazán érett munkája, amiben felülemelkedik korábbi művei bátran vállalt excessén.
A film története akkor született, amikor Cronenberg válófélben volt első, megítélése szerint instabil feleségétől, és gyerekük felügyeleti jogáért küzdött. A Porontyokban Frank Carveth kerül hasonló, bár sokkal ijesztőbb szituációba. Felesége Dr. Hal Raglan intézetének pszichoplazma-terápiáján vesz részt (Oliver Reed egyértelműen birtokolja a filmet), amely szuggesztív kezelésekkel alakítja testi elváltozásokká az érzelmi és pszichológiai problémákat, így szabadítva meg azoktól a pácienst. Amikor Frank kislánya sebhelyekkel tér vissza anyjától, a férfi megpróbálja kideríteni, hogy mi folyik valójában Raglan intézetében. Családjának egyéb tagjait közben kis, torz rémalakok irtják.
A Paraziták és a Veszett egyértelműen B-filmes, expoitation jellegű szárnybontogatásai után Cronenberg a Porontyokkal egy „magasabb” kulturális kategóriába lépett. Nem csupán feszültségteremtési és mértékletességi szempontból (bár a porontyok gyilkosságjelenetei még mai szemmel is igen brutálisak, az igazi, gyomrot megkavaró cronenbergi húshorror csak a legvégén szabadul el), hanem azért is, mert változtatott addigi receptjén: nem a műfaj felszínes hatáskeltő eszközei határozzák meg a filmet, hanem a karakterek érzelmei, amik a horror motívumain keresztül, véresen és brutálisan szakítják szét a téma melodramatikus kereteit.
A feleség dühe pszichoszomatikusan, groteszk fizikai formában, tudta nélkül szabadul el – a Cronenberg egész életművében oly fontos kapcsolat a test és az elme között itt is komplex és ambivalens. A nő érzelmei irányítják ugyan a porontyokat, de tudatos hatalma nincsen felettük, holott a lények nem külön életet élő manifesztációk. Önálló létezésre, szaporodásra nem képesek, a nőtől érkező ingerek nélkül csupán vegetáló bábok, az ő fizikai meghosszabbításai, az ő testének arról levált, mégis hozzá tartozó részei. A porontyok az erős érzelmi kitörések pusztító hatásait és a fölöttük való kontroll totális hiányát képviselik egyszerre.
Mindez családon belül játszódik le, középpontban a gyerekkel, mint a szülői konfliktus legnagyobb és legvédtelenebb, tehetetlenül vergődő áldozatával. A legkisebb és legbensőségesebb emberi közösség szétszakadása mindig drámai, de Cronenberg ezt a folyamatot a műfaj eszköztárával felnagyítja, vérrel festi, így nem egyszerűen szomorú lesz, hanem zsigerien félelmetes.
Már a nyitójelenet is briliánsan példázza a hétköznapokból kinövő horrort: egy apja által hosszú éveken át megalázott férfi lelki traumájának demonstrációja meghitt képekkel indít, majd a kameramozgás mentén fokozatosan vásári mutatvánnyá aljasul. A családi béke és intimitás általános illúziója már itt széthasad.
Maguk a porontyok meglepően hatásos „gonoszok”, főleg az első felbukkanásuk sikerült jól. Cronenberg késélen táncolt a hitelességgel (kisgyerekméretű lények öldösnek felnőtt embereket), és nemegyszer majdnem elvesztette a lábát, de már akkor is volt olyan jó rendező, hogy a beállításokkal és a vágásokkal végig fenn tudta tartani a címszereplőket körüllengő félelmetes atmoszférát (ellenben Howard Shore – aki ekkor dolgozott először a rendezővel – csúnyán túlkomponálta a filmet, és a Psycho-téma lenyúlása sem volt nyerő ötlet).
A Porontyok legnagyobb bravúrja mégis a feleség finálébeli „kitárulkozása”: Cronenberg felkavaróan véres, vizuálisan brutális jelenettel fejezi ki a világ legtermészetesebb ösztönös szeretetét. Hátborzongatóan gyönyörű.