Desrix: A Halálos fegyver első része (illetve bármelyik, de most erről van szó) azon filmek egyike számomra, ami mindegy, hogy mikor és melyik adón megy, ha belefutok, nem kapcsolok el róla, hanem "Hohó, Halálos fegyver!" felkiáltással teszem félre a távirányítót (persze csak kézfejmozdításnyi távolságba). Noha manapság sokkal kevesebbet tévézek, mint egykoron, a Halálos fegyver mindig is egyfajta különleges színvonalat képviselt, ami bőven elég volt ahhoz, hogy az akkor még lejtmenet előtt álló televíziózás palettáján belül gondolkodás nélkül tegyem le mellette a voksom. Ezt köszönheti zseniális párbeszédeinek, a két karakter közti izgalmas dinamikának, a vagány dumáknak (a második rész "egyik füleden be, a másikon gumi" beszólását nap, mint nap használom, környezetem őszinte megrökönyödésére), és az ezeket új szintre emelő magyar szinkronnak.
Többek között. Nagyon kevés film képes ugyanis az emberrel együtt nőni: kiskamaszként más dolgokon van a hangsúly, felnőttként újranézve sokszor elcsodálkozom, hogy mi a fészkes fenét ettem egyik-másik "műalkotáson". A Halálos fegyver ellenben minden egyes alkalommal ismerősként üdvözöl, bájcsevegésünket ott folytatjuk, ahol legutóbb abbahagytuk - mint egy velem egykorú haver, akivel ritkán találkozom, és vele is mindig ugyanaz a szitu. Nem kell, hogy újdonságokkal kápráztasson el, pont úgy jó, ahogy van. Nem tökéletes, semmi sem az, nincs is rá szüksége. Természetes lazasága, kamaszos pimaszsága, férfias vagánysága garantálja a jó szórakozást.
Nagy Krisztián: Habár én emlékeim szerint nem másolt vhs kazettán, hanem moziban láttam először, számomra mégis a mai napig a Halálos fegyver testesíti meg a kvintesszenciális buddy movie-t, Mel Gibson pedig akkoriban teljesen egybeforrt Riggs abszolút kiszámíthatatlan, őrült karakterével (persze egyedül annak köszönhetően, hogy a majd egy évtizeddel korábban készült Mad Max csak később került a látóterembe). Habár azon ritka filmek közé tartozik, amelyek folytatásai ugyanolyan magas szórakoztatófaktort képviselnek, mint az eredeti, mégis azt az időszakot szeretem a legjobban, amiben a két főszereplő közt létrejön az az elképesztő humorpotenciállal bíró bajtársiasság, amit olyan nagy sikerrel aknáznak majd ki a későbbi részekben.
Azt se felejtsük el, hogy az éppen akkor eltűnni készülő Gary Busey moziiparba való visszatérést is ennek a filmnek köszönhetjük (hiába, én imádom ezt a színészként a többség által alulértékelt faszit), valamint, hogy az öngyilkosságot latolgató Riggs jelenete nélkül sohasem jöhetett volna létre az a kuriózum, hogy Gibson a Zefirelli rendezte Hamletben játszhassa el a főszerepet. A Halálos fegyver azon kevés filmek egyike, amit buszos osztálykiránduláson vagy fapados repülőn is bármikor hajlandó lennék újranézni, gyerek- és felnőttfejjel egyaránt.
Nemes András: Miután Richard Donner megajándékozott kábé két hétnyi masszív, alvásmentes lidércnyomással, és ezzel egy életre garantálta horrorrajongásomat (Ómen), úgy döntött, hozzácsapja a szeretetcsomaghoz Supermant és Martin Riggst is, akik ikonikusság tekintetében nagyjából egy kategóriát képviseltek a szememben. Míg osztálytársaim a Kommandó-Rambo vonal sebezhetetlen, emberfeletti fizikumú hőseiért voltak oda, számomra sokkal szimpatikusabb volt ez a (majdnem) átlagos megjelenésű, sebezhető, láncdohányos, alkoholista zsaru, akit csak fokozhatatlan kattantsága és bulldog-mentalitása emelt hőssé, és aki nem is akart legyőzhetetlen lenni, egyszerűen csak így alakult: ő Martin Riggs.
A film persze nem működne hibátlan ellentétpárja, Roger "I'm too old for this shit" Murtaugh nélkül: a Halálos fegyver a kettejük közötti megunhatatlan adok-kapok okán lett örök kedvenc. Shane Black pazar dialógusai, és az elegancia, amivel karaktereiket kezeli, tanítani valók - ahogy a film első felében felváltva látjuk a Murtaugh-család idilli pillanatait Riggs öngyilkos akcióival, lassan mindent megtudunk róluk, első találkozásuk pedig minimum történelmi pillanat (privát történelmemben mindenképp). Poénok persze akadnak szép számmal, de az első epizód vitathatatlanul a széria legkomorabb hangvételű része, akcióvígjáték ritkán nyúl ilyen őszintén személyes tragédiákhoz, a történéseknek súlya van, a dráma (az alapvetően könnyed hangvétel ellenére) kellőképp átélhető.
Ja, és a finálé: osztálytársaim rendre csalódásukat fejezték ki a végső összecsapás miatt, mondván, az előzmények ismeretében oda minimum kurva nagy robbanások, autós üldözések, tűzharcok dukáltak volna - nos, bár Donner baromira érti a látványos akciókat (kapunk is belőlük bőven), nekem soha nem volt hiányérzetem, az a vadállatias, elkeseredett ökölharc a tűzcsap-zuhatagban az egyik leghatásosabb, legférfiasabb, legdögösebb bunyó, amit valaha láttam.
Rusznyák Csaba: Újra és újra előfordul, hogy emberek azon vitatkoznak körülöttem, hogy a Halálos fegyver második vagy harmadik része a sorozat legjobbja. Én meg ilyenkor csak nézek, és nem értem, hogy lehet egyáltalán kérdés, hogy egyik se bazmeg, naná, hogy nem, mert egyértelműen az első. És nem holmi standard „a folytatások törvényszerűen rosszabbak” sznob-pózból kifolyólag, és még csak nem is azért, mert gyerekként azt láttam először (mint néhány másik ilyen sorozat esetében – pl. Alien –, a második etaphoz valamiért itt is korábban volt szerencsém, mint az elsőhöz), hanem mert így van és kész. Ha eddig nem tudtad, mostantól már tudod. Szívesen.
Jó-jó, lehet, hogy kicsit elfogult vagyok, de a Halálos fegyver első része nálam tényleg azon a szinten van, mint a Három Szent Trilógia (ezt ugye nem kell kifejtenem) – a különbség csak az, hogy ennek az állandó újranézései bűnösebb élvezetet jelentettek, ugyanis tiltott gyümölcsnek számítottak (a szüleim igyekeztek távol tartani az erőszakos filmektől – igyekezetből jeles, eredményességből elégséges).
Ráadásul már egészen kis porbafingóként is három különböző változatban láttam a filmet: hangalámondással, felirattal (szerintem ez volt az egyetlen filmünk, ami ilyen formában – is – megvolt) és szinkronnal. Úgyhogy választhattam, hogy épp azt a verziót akarom megnézni, amiben Riggs a Gyalogkakukkra készül körözést kiadni („Minden egységnek, nagy futó madár!”, vagy azt, amiben a Török basára („Minden egységnek, kicsi a nyaka, nagy a hasa!”).
Nem megyek bele a fasza akciókba, a remek poénokba, úgyis beszélnek majd ezekről a többiek bőven. Viszont meg kell említenem Michael Kament, aki Eric Claptonnal és David Sanbornnal a film zenéjét szerezte. Gyerekként ugyan még nem figyeltem fel rá (a filmzenék világába A szikla jelentette nekem a belépőt, jóval később, ’96-ban), de azóta a kedvenceim közt van a műfajon belül. A Hollywood Blvd. Chase pl. valami elképesztően intenzív hangorkán.
TheBerzerker: Volt idő, amikor Mel Gibson még maximum a vásznon volt idióta és vannak idők, amikor a való életben is az. Én jobban szerettem azt az időszakát, amikor ténylegesen a filmezésre koncentrált, és nem vallásos áhítatának túlbuzgóságával került be a hírekbe. Gibson minden idiótasága ellenére a Halálos Fegyver kétségtelenül a '80-as évek akciómozijainak egyik ikonikus darabja. Némileg élesen elkülönül a korszak általam egyébként jobban szeretett, tesztoszteronban tocsogó, már-már emberfeletti képességekkel megáldott akciófilm-ikonjaitól, de éppen ezen különbözősége teszi Riggs-Murtaugh párosát különlegessé és szerethetővé.
Kicsit talán emberközelibbek. Vagyis, inkább úgy fogalmaznék, hogy ha Stallone és Schwarzenegger egy felhőkarcoló tetején ül, Bruce Willis pedig a 42. emeleten, akkor Mel Gibson és Danny Glover mondjuk valahol a 20. környékén trónolhat. Az említett színésztársak túl-erejét viszont lazasággal, humorral, öniróniával és sokszor valódibb drámával pótolják. Ja, és azt mondtam már, hogy benne van a filmben Gary Busey is, aki rettentően király arc? Ha nem akkor most mondom. Benne van Gary Busey is!