A Cold in Julyt látnia kell mindenkinek, aki gyakran mondogatja bizonyos típusú filmek kapcsán, hogy „manapság már nem csinálnak ilyet”. Jim Mickle (Vámpírok földje) sötét humorú, noiros déli gótikája Joe R. Lansdale 1989-es könyvéből készült fantasztikus szereplőgárdával, késsel sem vágható atmoszférával, a ’70-es és a ’80-as évek amerikai filmgyártásának stílusában. Ha harminc évvel ezelőtt kerül a mozikba, most klasszikus lenne – így „csak” 2014 egyik legjobb és legmeglepőbb filmje, ritkaságszámba menő, üde színfolt a tengerentúlról.
Egyetlen lövés. Ennyi kell ahhoz, hogy a tisztes, képkeretező boltot vezető családapa, Richard Dane (Michael C. Hall) élete teljesen kiforduljon a sarkaiból. A férfi egy éjjel agyonlő egy betolakodót a házában. A ’80-as évek végén járunk Texasban, úgyhogy senki nem szívózik vele: a rendőrség gyorsan lezárja az ügyet egyértelmű önvédelemként, a kisváros hősként ünnepli Richardot, ő viszont csak szeretné mihamarabb elfelejteni az egészet. Ezt megnehezíti a betörő apja, Russel (Sam Shepard), aki nemrég szabadult a börtönből, és nem méltányolja, hogy valami szaros kis nyárspolgár kilyukasztotta a fiát.
Az első fél óra az ártatlan családot bosszúszomjasan terrorizáló pszichopatával a Cape Fear - A rettegés fokát idézi, és egy klasszikus suspense thrillernek ágyaz meg. Aztán fogja az ágyat, és felborítja, később pedig kibassza az egészet az utcára az ablakon át, és még csak utána sem néz. Nem akarok lelőni semmit, de maradjunk annyiban, hogy a cselekmény többször is durva kanyart vesz, és átrendezi a karakterek viszonyrendszerét, és átírja a film hangvételét, és húszpercenként totálisan meglepi a nézőt, és egészen másra fut ki, mint amire az elején számítani lehetne.
Igaz, az említett tonális ingadozások olykor meg is akasztják a lendületet és az élvezhetőséget, de előbb-utóbb összeáll minden. Amikor felbukkan a cowboynak öltözött Don Johnson egy disznófarmer magánnyomozó szerepében (mint egy Elmore Leonard-könyvben vagy egy Tarantino-filmben), a suspense thriller megtelik furcsa fekete humorral (ennek első, briliáns jele a hulla utáni kispolgári takarítás: férj és feleség együtt, családi programként sikálják a vért és az agyvelőt a szobájukban), és szinte egy buddy movie-vá válik. (Johnson egyébként majdnem ellopja az egész filmet, pedig Hall és Shepard is óriásiak.)
Csakhogy Texasban járunk, ha még nem említettem volna, ami azt jelenti, hogy forróság, sötétség, őrület és szenny van mindenhol. Mickle egyszerre vicces és gyomorforgató képet fest a déli fegyverkultúráról, a férfi tradicionális értékeiről és kötelességeiről, és a felszín alatt burjánzó ocsmányságokról. Richard rendőri korrupció és alvilági üzelmek hálójában kapkodja a fejét a szürke társadalmi elvárások, a férfias szempontból helyes (vagy annak vélt) reakciók és a mindig eltéphetetlen apa-fiú kötelék megkívánta viselkedésformák között.
Nyilvánvalóban családja védelmében száll alá a mocsokba, de egy idő után már nincs többé személyes, racionális tétje a játszmában. Mégis marad. A családapa, aki akkor szereti legjobban a fiát, amikor az alszik, és akire érezhetően rátelepszik kissé a felesége, ősi ösztönöknek engedve, gondolkodás nélkül választja a bajtársaival való torkolattüzes igazságosztást az otthoni idill helyett – és ha vissza is tér valaha az utóbbihoz, az már nem lesz ugyanaz.
A Cold in July nem egyszerűen a ’70-es, ’80-as évek filmjeihez nyúl vissza, hanem egyenesen a vadnyugathoz, és a férfivel kapcsolatos ideák egyik legelemibbikéhez: a férfi tegye meg, amit egy férfinak meg kell tennie. Akkor is, ha az a férfi egy sittes tahó, akkor is, ha egy pózőr magánnyomozó, és akkor is, ha egy képkeretező senki. Amikor a „hősök” fegyverrel a kezükben, lassítva indulnak a végső leszámolásra, az súlyosan sorsszerű, de egyfajta keserű műfajparódia is egyben: Lansdale Texasában nincsenek Schwarzeneggerek és Charles Bronsonok, hogy rendet tegyenek.
Itt redneckek vannak, akik puskával az ölükben ülnek a verandán, és remélik, hogy valami szerencsétlen barom betéved a birtokukra azon a nagy lyukon át, amit direkt ezért hagytak meg a kerítésen.
Mickle a kedélyes hangvételű középső harmad után szintre észrevétlenül ránt le a sötétségbe. Mindenféle salak tör a felszínre, és azt már csak egyféleképpen lehet eltakarítani. A finálé a Taxisofőrt és a Rolling Thundert idézi, és nincs többé poén és könnyedség, csak brutalitás és férfiak és apák és fiúk és bűnbánatok és ölések, és mindebben nincs semmi felszabadító és dicsőséges. Nem valamiféle nemes tett ez, amit illik megtapsolni és elismerni, nem, ez csak takarítás – mint a férj és feleség szobatisztítása a betörő agyonlövése után. Az igazság véletlen árnyékként követi az ösztönöket.
Mert Amerikát golyókkal építették (copyright by James Ellroy), és a jól hangzó, nemzetteremtő mítoszok mögött ott húzódik egy véres történelem, amely apáról fiúra száll, és sohasem ér véget. Erről szól a Cold in July. Talán nem tökéletesen, de kurvára zsigerekig hatolóan.