Tommy Lee Jones láthatóan rajongója és elkötelezettje a vadnyugat világának, munkái alapján pedig joggal nehezményezhetjük, hogy a markáns arcú, veterán sztárszínész nem tevékenykedik sűrűbben a kamera másik oldalán: első rendezése, a tévéfilmként megvalósuló Régi jó cimborák (The Good Old Boys) klasszikus vonalvezetésű, könnyed hangvételű, kiválóan megírt, hangulatos dráma, második filmje, a Melquiades Estrada három temetése (The Three Burials of Melquiades Estrada) pedig egyenesen remekmű: sötét tónusú, mélyen emberi, hiánypótló modern western, gyönyörű képekkel, erős atmoszférával és elsőrangú alakításokkal.
Csak a Cormac McCarthy színműve alapján készült, szintén remek A Sunset Limited minimalista kamaradrámája kedvéért hagyta el a kietlen prérit, a western-specialista Glendon Swarthout regényén alapuló, Cannes-ban debütált The Homesmannel pedig diadalmasan tér vissza oda: magányos pisztolyhőshöz méltó módon csak akkor beszél, mikor van is mit mondania, a legrizikósabb helyzetben sem remeg a keze, és ennyi év után is magabiztosan, nyereg nélkül üli meg a vadlovat - filmjének már most bérelt helye van az év végi toplisták abszolút élmezőnyében.
A mélyen hívő, férjezetlen (ebben a világban: semmire nem való), magányos és elkeseredett Mary Bee Cudy (Hilary Swank) magára vállalja, hogy közösségének három, különböző traumák hatására, de szinte egy időben megtébolyodott nőtagját (Grace Gummer, Sonja Richter és Miranda Otto) egy rozoga lovaskocsin Nebraskából Iowába szállítsa.
Az út korántsem veszélytelen, az éhség, a kegyetlen időjárás és a pusztákon portyázó vad indiánok egyaránt fenyegetést jelentenek a védtelen asszonyokra, így, amikor (nem éppen hétköznapi körülmények között) találkoznak a cinikus, túl sokat látott, kizárólag saját érdekeit szem előtt tartó, mogorva szeszkazánnal, a George Briggsként bemutatkozó idegennel (Tommy Lee Jones), Mary számára egy pillanatig sem kétséges, hogy valamiképpen rá kell bírnia a férfit az együttműködésre. Útjukat kényszerűségből és egymásnak kiszolgáltatva, de legalább közösen folytatják, kálváriájuk pedig mindkettejük számára szolgál felemelő, reveláció-szerű, és tragikus, megrendítő élményekkel egyaránt.
Jones ösztönszerűen érti és érzi a westernt, vadnyugat-ábrázolása mentes mindenféle esztétizálástól, hamis szentimentalizmustól, de az indokolatlan brutalitástól, céltalan explicitástól is bölcsen tartózkodik. Filmjének szikár naturalizmusa a cselekmény lényegi része, elválaszthatatlan alkotóeleme, magja és motorja, nem puszta illusztráció, vagy direkt nyomatékosított rendezői kézjegy.
Isten rég elhagyta ezt a vidéket, de az sem biztos, hogy járt erre valaha. Mérföldeken keresztül csak a homok, az égbolt, és közöttük magára hagyatva áll az ember - nem kap útmutatást, vakon kénytelen bízni a gondviselésben. Egyetlen reménye a túlélésre, ha mindent önmagának rendel alá, lelkében nem lehet helye szánalomnak, együttérzésnek vagy részvétnek, mindenhonnan a halál les rá, bármikor elragadhatja. Az elmúlás a mindennapok természetes része, megrázó, de megváltoztathatatlan és kíméletlen tény, nincs kihez fohászkodni, az imákat széthordja a süvítő szél. A leghelyesebb, ha önálló értékrended és erkölcsiséged szerint cselekszel, nem az Úrnak, inkább magadnak tetsző életet élsz, jó ember maradsz akkor is, amikor már semmi látható értelme nincs jónak, vagy egyáltalán, embernek lenni.
Briggs tökéletesen tisztában van a helyzetével, rég nincsenek illúziói, és ennek megfelelően viselkedik: előre megszabja szolgáltatásainak kritériumait (annak ellenére, hogy tulajdonképpen adósa a nőnek), nem köt kompromisszumokat, kikéri magának a feltételezést, miszerint ostoba szolidaritásból csinálná végig az őrült, eleve kudarcra ítélt küldetést. Mary benne is, ahogy mindenben, az Úr földi jelenlétének bizonyosságát keresi, a férfi modortalansága és következetesen tapló viselkedése mögött is tisztaságot sejt, magasabb értékeket remél, akár bele is szeretne, ha több idő adatna nekik. Ő nem hajlandó elfogadni a puszta lét szörnyűséges realitását, nem nyugodhat bele a hiábavalóság végérvényes igazságába, hinnie kell, hogy amit tesz, szolgál valamiféle célt, előbb-utóbb magasabb értelmet nyer majd.
Kettejük kapcsolata a film érzelmi dinamikáját, és a súlyos kérdésfelvetéseket szakadatlanul ellenpontozó komikus elemeket is biztosítja, dialógusaik sallangmentesek és kifejezőek, konfliktusaik intenzívek és ellenállhatatlanul viccesek. Jones tartja az optimális arányokat, a végzetesen tragikus momentumokat rendre humorral oldja, nézőként pedig nem győzünk ámuldozni eleganciáján, amivel az emóciós skála legszélsőségesebb tartományai között terelget minket. A szereplők motivációi, háttértörténetük jelentős elemei fokozatosan tárulnak csak fel, az alkotók dicséretes (és egyre ritkábban tapasztalt) módon számítanak közönségük intelligenciájára és figyelmére. A mélyebb tartalmak átitatják a film szövetét, de semmi nincs a szánkba rágva vagy az agyunkba sulykolva - óriási szerencse, hogy nem egy Spielberg-típusú érzelmi manipulátor tette rá a kezét erre az egyszerűségében is végtelenül komplex alapanyagra.
A tájak bámulatosan fényképezett, monumentalitásukban is puritán képekben jelennek meg, Rodrigo Prieto operatőri munkája hibátlan, tisztán érezzük a természet, sőt, a világegyetem hatalmát, ahogy eluralkodik kiszolgáltatott, tehetetlen szereplőink felett. Marco Beltrami nevét ideje végleg bevésni korunk legjobb, leginnovatívabb, bármilyen műfajban emlékezetes teljesítményre képes zeneszerzői közé: autentikus dallamai nem pusztán aláfestik a képeket, inkább együtt lélegeznek a történésekkel, észrevétlen finomsággal, vagy épp egy laza tökön rúgással igazítanak útba a kulisszák között. Bár a végeredményhez alkotói szempontból gyaníthatóan nincs sok köze, említésre érdemes, hogy Luc Besson producerként működött közre a film elkészülténél - ha saját munkáiból nem is nagyon derül ki, innen tudható, hogy a derék franciának legalább az ízlése rendben van még ma is.
A színészi játék sem dicsérhető eléggé: Swank rideg, távolságtartó, kőkeményen racionális és a végletekig sebezhető egyszerre, Jones pedig cserzett, ősöregnek tűnő, de mérhetetlenül eleven arcának minden rezdülésével játszik, szemvillanásai, legkisebb félmosolyai is eseményszerűek, egyértelműen a valódi értékek prezentálására tartogatja tehetsége legjavát. Mellettük felbukkan még a mindig szívesen látott Meryl Streep, illetve remek lehetőségeket kapnak olyan kiváló, az utóbbi években méltatlanul hanyagolt színészek is, mint John Lithgow, vagy James Spader - ráadásul nem súlytalan cameo-szerepeket, hanem valódi, hús-vér karaktereket játszhatnak, példás szakmai alázattal.
A The Homesman ékesen bizonyítja, hogy a westernt halottnak hinni nevetséges tévedés: a végtelen ég alatt mindig lesz egy újabb történet, amit érdemes, sőt, egyenesen szükségszerű elmesélni. Csak meg kell hozzá találni a megfelelő embert.