Aliens: Fire and Stone #1/Prometheus: Fire and Stone #1
Történet: Chris Roberson/Paul Tobin
Rajz: Patrick Reynolds/Juan Ferreyra
Dark Horse Comics
Annak ellenére, hogy Ridley Scott Prometheusa eredetileg egy Alien-prequelnek készült, végül inkább csak beleerőltette magát az idén 35 éves sci-fi/horror franchise-ba, hogy meglovagolja annak népszerűségét, és egy teljesen új, saját történettel álljon elő (a folytatásban pedig egyáltalán nem lesznek xenomorphok). Ez persze önmagában egyáltalán nem lett volna baj, a film kudarca egész más okokban keresendő.
Viszont a Dark Horse meglátta a lehetőséget a csak mérsékelten kiaknázott Alien-kapcsolatban, és ha már idén úgyis elvesztették egy nagy, licenszelt monstrumukat (Star Wars), úgy döntöttek, újult erővel esnek neki ennek a másik franchise-nak, amivel az utóbbi években inkább csak tessék-lássék foglalkoztak. A Fire and Stone négy különálló, de bizonyos pontokon határozottan kapcsolódó sorozatból áll össze: a Prometheusból, az Aliensből, a Predatorból és az AVP-ből (ezek majd csak a hónap végén és október elején jelennek meg), és az alapján, ahogy a kiadó vagy fél éve veri a tamtamot, egyértelmű, hogy komoly eredményeket várnak a koncepciótól. De sajnos a marketingen jobban látszik a lelkesedés, mint az eddig debütált két sorozat nyitószámain.
Aliens: A cselekmény azon a telepen kezdődik, amit James Cameron filmjében lerohannak az idegenek. Mint a képregényből kiderül, egy maréknyi túlélőnek sikerül elmenekülni a szomszédos holdra, ami véletlenül pont az, ahová csaknem egy évszázaddal korábban a Prometheus legénysége is megérkezett (legtöbbjük ott is maradt) – a telepet megtámadó idegeneket ezzel mindenesetre lerázták, hiszen azoknak egyáltalán nem szokásuk megbújni a menekülő hajók fedélzetén
Prometheus: Jó 40 évvel később egy kutatóhajó érkezik ugyanarra a holdra (LV-223). A legénység megtalálja a túlélők után maradt roncsokat egy ismeretlen és félelmetes élővilággal teli, burjánzó dzsungelben (aminek a helyén pedig az adatok szerint csak egy nagy sivatagnak kéne lennie). Persze akad a környéken néhány xenomoprh is.
Az összekapcsolódó sztorik ötlete egyáltalán nem rossz (arra pedig kíváncsi vagyok, hogy jönnek majd a Predatorok a képbe – persze, nyilván vadászni érkeznek), a kivitelezés viszont jóindulattal is csak középszerű. Az Aliensre minden butasága és összecsapottsága ellenére is nehéz haragudni, mert noha különösebb fantázia nélkül, viszonylag mégis korrektül kufárkodik a franchise horrorelemeivel (és a rajzai sem rosszak), a Prometheus viszont helyenként egyenesen sértő.
Pl. akkor, amikor lapos karakterekkel, pocsék dialógusokkal és kínos poénokkal próbálja megidézni a Cameron-féle Aliens szereplőinek macsós, tesztoszteronban úszó heccelődéseit. És persze a Prometheus az, aminek tovább kellene vinnie valamit az azonos című film témáiból, de ahogy Ridley Scott, úgy Paul Tobin sem képes felnőni a feladathoz.
Pedig a Prometheusban rejlő lehetőségek óriásiak: az ismeretlen, az eredet, az evolúció, az ezer-, sőt, millióéves titkok felfedezésének csodája vs. a sötétben lapuló, fogait szegező rettenet horrora. Ez az ígért, de soha be nem következő tematikai ütköztetés lóg a levegőben a klisés szituációk és a fáradt dramaturgia, meg a ránézésre szép, de élettelen és üres látványvilág fölött.
A kíváncsiság még elvisz majd egy darabig a Fire and Stone útján (és hát ugye a Predator és az AVP debütálása még odébb van), de ha nem lesz jelentős színvonaljavulás, akkor nem jósolok nagy jövőt neki. Na mindegy, talán majd az Alien: Isolation... (Rusznyák Csaba)
Copperhead #1
Történet: Jay Faerber
Rajz: Scott Godlewski
Image Comics
A kemény, szűkszavú és sokat próbált, isten háta mögötti kisvárosban megalkuvás nélkül igazságot szolgáltató seriff nagyon hálás toposz, elég ha a Deadwoodot emlegetem fel, de igazából nem is kell ilyen messzire menni, hiszen a Banshee és a Longmire nem olyan rég kapott zöld utat a következő évadára. Faerber sci-fi köntösbe öltözteti (vagyis egy távoli bolygóra és a 24. századba költözteti) a már oly ismerős elemeket, a zord cowboyt pedig kicseréli egy kisfiát egyedül nevelő anyukára. Nem kell azonban egy pillanatig sem aggódni, mert Clara Bronson már a szebb napokat látott bányászváros, Copperhead felé vezető vonatúton bebizonyítja a kéretlenül segítségére siető dzsentlemennek, hogy kemény fából faragták. Mindezt a nagytermetű seriffhelyettes, Budroxifinicus (akit Clara fia, Zeke rövid úton elkeresztel Boonak) legnagyobb bánatára, aki arra számított, hogy ő foglalhatja el a nemrég elhunyt felettese helyét.
Clarának már az első napon rendet kell tennie egy farmon egymás ellen acsarkodó közveszélyes, négykezű tahók között, majd egy leplezetlenül fenyegető látogatást kap a város kiskirályától, a betiltott szintetikusokat testőrként alkalmazó Benjamin Hickorytól, aki biztosítja a mindkettejük számára gyümölcsöző együttműködéséről. A Boo és Clara közti viszony nagyon sok lehetőséget rejt, hiszen az idegen faja elvesztette a legutóbbi háborút az emberekkel, jelenleg pedig másodrendű polgárokként élnek közöttük. Előkerül a harcra tenyésztett szintetikusok jogainak kérdése is, na és persze a nők helyzete a galaxis peremén. A karakterek nagyszerűek, a felütés is remek, Godlewski pedig inkább európai képregényekre hasonlító stílusa jól passzol a témához. Az Image (ugyan ki más?) újabb sorozata megint felkerült az olvasási listámra. (Nagy Krisztián)
Men of Wrath #1
Történet: Jason Aaron
Rajz: Ron Garney
Icon Comics
Jason Aaron egyik felmenője a századfordulón megölt valakit egy késsel egy birkák miatti szóváltásban. A gyereke szemtanúja volt az esetnek (sőt, az apja az ő kését használta), és 24 évvel később ő is „különös” halált halt (Aaron ezt már nem részletezi). Az efféle dolgok egyáltalán nem mentek ritkaságszámba akkoriban az amerikai délen, azt pedig már rég tudjuk, hogy Aaront mindig is érdekelték az efféle, a csillagos-sávos nemzet sötét, fülledt és mocskos oldalában vájkáló történetek – ld. Scalped, Southern Bastards.
A Men of Wrath egy újabb olyan sorozat a szerzőtől, ami ebben a fertőben turkál, és ígérete szerint a legsötétebb és legkegyetlenebb, amit valaha írt (márpedig aki az említett két címet olvasta/olvassa, az tudja, hogy ezt az ígéretet kőkemény férfimunka lesz betartani).
Egyébként az első szám pontosan a fent leírt jelenettel kezdődik (birkák, kés, hulla, gyerek), és az első látásra egy kurva nagy bazaltsziklából ütvefúróval faragatott főszereplő, Ira Rath komor, no-bullshit, noiros narrációjából rögtön tudjuk, hogy mire számíthatunk: a Délen vér, düh, bosszú és halál adódik tovább nemzedékről nemzedékre, a pokoli körforgásból pedig nincs menekvés.
Azt említettem már, hogy a „főhős” az első jelenetében agyonlő egy fiatal házaspárt, a kisbabájukat pedig belehajítja egy tóba? Igen, Aaron meglehetősen siet a tudtunkra adni, hogy ez a képregény nem kedves emberekről fog szólni. Ami azt illeti, kicsit sok is ez így egyszerre: túl komoly, túl durva, és még nincs meg hozzá az a lehengerlő kontextus, ami a Scalpedban megvolt, és aminek köszönhetően az efféle jelenetek kapcsán ott fel sem merült az öncélúság.
Ha nem Aaronról lenne szó, akkor aggódnék, de mivel ő már többször bizonyította, hogy nagyon jól ért az efféle sztorikhoz (kb. jobban, mint bárki más a képregényiparban), egyelőre elnézem neki a felütés enyhe egyenetlenségeit. A koncepció jó, a családi- és gengszterkonfliktus felvezetése tökéletes, és a karakter is szépen a helyén van.
Ron Garney ugyan nem egy R. M Guéra, és még csak nem is egy Jason Latour (ez az első szerzői sorozata, eddig főleg a Marvel szuperhősös bérence volt – ez pedig látszik is), de az efféle szériáktól várható, megbízható színvonalat simán hozza. A Men of Wrath a fantasztikus első három oldal után kicsit visszaesik, és nem szépítem a dolgot, Jason Aarontól ennél általában többet várnék. De még ez a saját szintjén kissé aluli nyitány is kiemelkedik az amerikai független képregények átlagából. És ide a rozsdás bökőt, hogy ennél csak jobb lesz. (Rusznyák Csaba)
The Rise of Aurora West
Történet: Paul Pope és JT Petty
Rajz: David Rubín
First Second
A mindig zseniális Paul Pope Battling Boy című, minden korosztálynak szóló graphic novelje nem csak Eisner-díjat nyert, hanem a mi 2013-as listánkra is befészkelte magát, így elég egyértelmű volt, hogy az előzményének szánt, fekete-fehér, 160 oldalas kötet is kedvünkre való lesz. Arcopolis ugyanis nagyon komoly szörnyproblémával küszködik, a békés lakosok (egyúttal potenciális áldozatok) és az éjszaka előmerészkedő lények között pedig egyedül Haggard West és lánya, Aurora áll. Amint a cím ezt elárulja, a Battling Boy két kötetesre tervezett előzménye a tréning alatt lévő istenfiú és Aurora találkozását, illetve Haggard West halálát megelőző eseményekre koncentrál, ezúttal azonban új rajzolóval: David Rubín egyedi stílusa első pillantásra nyilvánvaló. Míg a Kirby- és Crepax-érának emléket állító Paul Pope Haggardja Adam Strange és Doc Savage science hero archetípusának a keveréke, addig Rubín elég egyértelműen (és saját bevallása szerint is) a hetvenes-nyolcvanas évek Batmanjét vette alapul.
Aurora a történet kezdetén még apja tanítványa és csak most tanulja a szörnyvadászat mesterségét: amikor ősellenségük, Sadisto nyomát kutatják, belefutnak Medulát, a polipboszorkányt szolgáló majomnyúl csatlósokba (Pope fejéből bizarrabbnál bizarrabb szörnyek pattannak ki), akik éppen egy ismeretlen rendeltetésű szerkezet elemét próbálják ellopni. A megfutamított lények egyike furcsa jelet rajzol a porba, mielőtt Haggard sugárfegyvere porrá omlasztaná, olyat, ami kapcsolatban van Aurora édesanyjának halálával és az akkor négyéves kislány képzeletbeli barátjának távozásával is. A nyomozás egy egyiptomi lelethez vezet, egy igazi Indiana Jones-kalandba ágyazott rejtélyhez, aminek a megfejtése Sadisto tervei leleplezésének kulcsa lehet. Rubín valósággal lubickol a történetben, és olyan pulp atmoszférát teremt, amelyre csak kevesen képesek, Aurora Batgirlje pedig a szemünk láttára nő fel Battling Boy Supermanjéhez, bár kiteljesedni majd csak a második kötetben fog. Jelenleg számomra ez a kötet viszi a pálmát 2014-ben és ha év végéig bármi meg tudja fejelni ezt a minőséget, annak én fogok a legjobban örülni. (Nagy Krisztián)
Thor #1
Történet: Jason Aaron
Rajz: Russell Dauterman
Marvel Comics
Az elmúlt hónapokban minden attól volt hangos a Marvel háza táján, hogy: az új Amerika Kapitány fekete lesz, az új Thor pedig nő. Azt régóta tudjuk, hogy Steve Rogers helyébe a Sólyom lép majd (illetve már lépett is, a nemrég megjelent Captain America #25-ben), azt viszont még mindig csak találgatni lehet, hogy ki nevezheti magát mostantól a mennydörgés istenének.
Ha nem olvastad volna Jason Aaron Original Sin c., nyáron futott nagy crossoverét (ne érezd magad rosszul, nem veszítettél semmit), íme, a lényeg: Nick Fury Thor fülébe suttogott egy szörnyű titkot, amit a mindent látó Watchertől lopott el (nem tudjuk, hogy mi az – egy darabig nem is fogjuk), mire hősünk hirtelen képtelenné vált a Mjölnir felemelésére. Vagyis nem méltó többé arra, hogy az isteni fegyvert forgassa. És hogy mások pofájába hajítsa.
Thornak (a réginek, akire Aaron több interjúban is Odinsonként utal, szóval a jelek szerint az új karakter tényleg átveszi a nevét is, nem csak a pörölyét) ettől függetlenül központi szerep jut a képregényben, sőt, Thor (izé, szóval az új) csak az utolsó oldalakon bukkan fel. Jelenleg egyébként sokkal jobban érdekel a régi Thor sorsa, mint az újé: és nem holmi „nemcsere” miatt, hanem azért, mert egy erejét és méltóságát vesztett karakter útkeresése sokkal izgalmasabb, mint egy istenné/szuperhőssé emelkedett ismeretlen kalandjai. Egy főszereplő identitásának titkolása egyébként is nagyon kétélű fegyver (ld. Red Hulk).
De mivel mindkét Thornak jelentős szerepe lesz az új sorozatban, nem aggódom: Aaron rengeteg párhuzamot vonhat a két karakter közt, az utóbbi két évben felépített sztoriszálakat (Malekith, Roxxon) és mitikus hangvételt (a fiatal és az ősöreg Thor idősíkjai) nyilván továbbviszi, és a mellékszereplőknek a helyzetre adott reakciói is érdekesnek ígérkeznek. Az önkéntes száműzetéséből visszatért Odin és felesége, Freyja (aki férje távollétében Asgardot, illetve most már Asgardiát uralta, és aki nem szívesen adná most vissza a trónt) isteni-házastársi acsarkodása éppoly szórakozató, mint a jégóriások támadása a Roxxon víz alatti bázisa ellen.
Russel Dauterman (aki idén tette le kézjegyét a meglepően jó Cyclops-szériával) rajzai elegánsak, szépek és részletekben gazdagok, és bár elődjétől, Esad Ribictől messze van, némileg emlékeztet a stílusa Olivier Coipelre – az pedig a második legjobb dolog. A színek ugyan lehetnének kicsit visszafogottabbak, de ezen igyekszem nem fennakadni. A lényeg, hogy marketinghúzás, rajongói viták és felháborodások ide vagy oda, ez egy nagyon ígéretes kezdet. (Rusznyák Csaba)
