(spoilermentes) Hogy a Csillagok között (Interstellar) lenne az utóbbi évek legjobb sci-fije, az vitatható, de hogy a legambiciózusabb, az minden kétségen felüli. Jonathan és Christopher Nolan még ott invitál minket utazásra, ahol számolatlan más film is a műfajban: az emberiség a kihalás szélén vegetál, mert a Föld kiszáradt, elpenészesedett, elporosodott, és nem képes többé élelemmel szolgálni kétlábú lakói számára. Ebből a tipikusan disztopikus felütésből azonban a Csillagok között egy két és fél órás, lenyűgöző erejű eposzt hoz ki az ember felfedezni vágyásáról, túlélni és nagyobbá, jobbá válni akarásáról, tovább és messzebb való törekvéséről.
Cooper (Matthew McConaughey) a lányát és a fiát hátrahagyva vezeti át a NASA űrhajóját egy Szaturnusz melletti féreglyukon, hogy társaival egy másik galaxisban keressen új otthont az emberiség számára. Megígéri gyermekeinek, hogy visszatér, ám a küldetés egy fekete lyuk közelségének és a relativitás törvényének hála jóval tovább tart, mint tervezték.
A sztori Kip Thorne elméleti fizikus fejéből pattant ki, és végig tanácsadóként vett részt az eredetileg Steven Spielbergnek írt film elkészítésében. Tudományos szempontból a Csillagok között így olyannyira akkurátus, hogy Thorne konkrét tudományos publikációkat készül írni a filmben az ő segítségével, a téregyenletek és a legmodernebb elméletek alapján lemodellezett féreglyukról és fekete lyukról (erről bővebben itt). Vagyis minden túlzás nélkül olyasmit láthatunk a vásznon, mint még soha.
Nolan vizualitásával egyébként sem volt semmi gond soha (sőt), a Csillagok között képei pedig egyenesen fenségesek: egyszerre érezzük magunkat hatalmasnak, amiért mindennek részesei lehetünk, és jelentéktelenül aprónak, amiért még pontok sem vagyunk a kozmosz végtelenségéhez képest. És pont ennek a két, ellentétes érzésnek az ütközése adja a film velejét.
Az, hogy a világ tele van dolgokkal, amiket nem értünk, amiket nem foghatunk fel, de ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy megpróbáljuk. Az, hogy nyughatatlanok vagyunk, kíváncsiak, előre- és feltörekvők, hogy nem ismerünk lehetetlent, akkor sem, ha egyenesen belebámul a képünkbe. Az, hogy soha, de soha nem adjuk fel. A Csillagok között himnusz az ember akaraterejéhez, csodálatos makacsságához és kitartásához, az ismeretlen iránti megtörhetetlen vonzalmához – és ezt nem csak a sztori és a képi világ érzékelteti, hanem (talán még azoknál is jobban) Hans Zimmer orgonával szinte szakrálissá emelt zenéje is.
Ahogy Cooper eljut a por által felzabált, elcsökevényesedett Földről egy másik, virágzó és érintetlen galaxisba, az egy egyéni életút és egy teljes faj reményének és potenciáljának lehengerlő beteljesülése.
Ez a csillagközi utazás egy családi drámára van felfűzve, és a film ennek az aspektusának köszönhetően azért időről-időre megbillen a szentimentalizmus súlya alatt. Amikor Cooper és Amelia (Anne Hathaway) a szeretetről, mint az univerzum számunkra még felfoghatatlan, a gravitációhoz hasonló, összetartó és iránymutató erejéről filozofál, villogó neonfényként látjuk az írói szándékot: drága néző, most kell a papír zsebkendőért nyúlnod.
Azonban Nolan a szülő-gyermek kapcsolat citálásával a szeretetnek ahhoz a színtiszta, megkérdőjelezhetetlen, időn és téren átívelő formájához nyúl, ami egész egyszerűen túl van a giccsen – és ha egy olyan színész tekintetében és hangjában szilárdul meg a fájdalom, a düh és a magány, mint Jessica Chastain, akkor igenis el fogsz érzékenyülni, akár akarod, akár nem.
A szentimentalizmus ráadásul azért is kerül zárójelbe (legalábbis az utolsó jelenetekig), mert Nolanék a film legkényelmetlenebb konfliktushelyzetében szembeállítják ezeket a zsigeri érzelmeket egy egész veszélyeztetett faj fennmaradásának racionalitásával. Mekkora súlya van akár egy szerelemnek, akár egy gyermek életének, ha a mérleg másik serpenyőjét a teljes emberiség nyomja?
Egy apa kötelessége a fia és a lánya felé, és egy ember kötelessége fajának jövője felé – előbbi kifejezhető tisztán emocionális alapon, utóbbi nem. De a Csillagok között lényege a faj túlélése és felemelkedése, és a főszereplők akkor értik csak meg igazán a szerepüket, amikor hajlandókká válnak félretenni saját, ebben a kontextusban önző érzelmeiket.
Nolanek még így is elcsúsznak olykor az érzelgősség banánhéján, és valószínűleg a finálé is sok lesz egyesek számára, illetve a bő két és fél órás játékidő miatt az egyenetlenségeket sem ússzuk meg. De amikor a Csillagok között működik, akkor nagyon működik, és azt a fajta grandiózus, letaglózó mozgóképes csodát szállítja, amit gyerekkorunkban Spielbergtől kaptunk meg, és amilyenhez hasonlóban szökőévente talán egyszer van részünk manapság – mert az efféle, csupa reménnyel, optimizmussal, inspirációval és szépséggel teli, „menjünk a végtelenbe, és nézzük meg, mi van ott”-jellegű sci-fi egyszerűen már nem divat. Sajnos.
