Westernhez fájdalmasan ritkán van szerencsénk manapság, amik viszont elkészülnek, általában minőségi munkák (nem, a Cowboyok és űrlények, vagy a Hogyan rohanj a veszTEDbe típusú szarok véletlenül sem számítanak annak), ha egy alkotó napjainkban az anyagi szempontból finoman szólva is rizikós prérire zarándokol, sejthető, hogy jó oka van rá, mondhatni szívügyének tekinti a dolgot.
A dán Kristian Levring író-rendező, és forgatókönyvíró társa, Anders Thomas Jensen (aki olyan zseniális művekért felel, mint az Ádám almái, a Zöld hentesek, vagy a Gengszterek fogadója) láthatóan ilyen ambíciókkal indultak neki vállalkozásuknak, filmjük pedig, ha nem is nyújt olyan katartikus élményt, mint Tommy Lee Jones gyönyörű The Homesmanje, kétségkívül erős, a műfaj szabályrendszerében magabiztosan mozgó, a klasszikus western-hagyományokat jó ízléssel ápoló, felkavaró, durva, és minden ízében hiteles munka.
1871, Amerika. Jon (Mads Mikkelsen) hét éve él és dolgozik itt, van egy háza, egy kis földje, és végre elérkezettnek látja az időt, hogy gyönyörű felesége, Marie (Nanna Øland Fabricius) és kisfia, Kresten (Toke Lars Bjarke) is csatlakozzanak hozzá Dániából. Az asszony és a gyerek megérkeznek, ám a rövidke idill borzalmas tragédiába fordul: a birtok felé tartva két részeg, vérszomjas bandita (Sean Cameron Michael és Michael Raymond James) a családra támad, a tehetetlen Jont kilökik a lovaskocsiból, szeretteit pedig brutálisan megkínozzák, majd megölik. A férfi kíméletlen bosszút áll, gyötrelmei azonban nem érnek véget: az egyik semmirekellő a közeli városka teljhatalmú ura, a tébolyodott Delarue (Jeffrey Dean Morgan) öccse volt, a bandavezér pedig hajtóvadászatot indít Jon ellen.
A film talán legnagyobb erénye az egyszerűsége: hagyományos eszközökkel, sallangmentes puritánsággal elmesélt, kegyetlen szenvedéstörténetbe ágyazott bosszúfilm, folyamatosan fenntartott feszültséggel, szakadatlan drámaisággal és kiváló alakításokkal. A kietlen vadnyugati hangulat a kevés, de jól eltalált, minimalista díszlettel tökéletesen hiteles, a hős mindenkori kiszolgáltatottsága és magára hagyatottságának érzete átélhető és végtelenül nyomasztó.
Ebben a világban sosem lehetsz biztonságban, mindenhonnan veszély fenyeget, a legapróbb véletlen (például, hogy melyik lovaskocsiba szállsz) is elszabadíthatja a poklot. Senkire sem számíthatsz, a túlélés reményében mindenki fejet hajt az erőszak előtt, a gyengéket eltiporják, a védekezni képteleneket a vadak elé lökik. A seriff (Douglas Henshall) is meghunyászkodik, a városi elöljárók (kényszerűségből ugyan, de igen rövid hezitálás után) közösségük két, nélkülözhetőnek ítélt tagját felajánlják Delarue-nak, csak azért, hogy ne mészároljon le még többet közülük - holott tudható, hogy nem fogja állni a szavát.
Nincs részvét, nincs szánalom, a fenyegetéssel való szembenállásnál jóval egyszerűbb és kifizetődőbb a behódolást választani. A seriff pásztorhoz hasonlítja magát, aki inkább feláldozza néhány bárányát, hogy megóvja a nyájat - láthatóan eszébe sem jut, hogy olyan pásztor ő, akinek amúgy töltött revolver lóg az oldalán. Mindenki tisztában van Jon veszteségének súlyával, egy percig sem kétséges, hogy bosszúja jogos, haragja indokolt, mégsem képesek mellé állni, inkább bebörtönözik, és kiadják Delarue-nak. Jon az egyetlen, aki nem fásult bele a hiábavalóságba, már nincs vesztenivalója, csak a düh és a vérszomj hajtja, a vadnyugati lét kegyetlenségei örökre átformálták, megváltása kárhozat is egyben - ahogy felesége is megjegyzi: "Már nem csak úgy nézel ki, úgy is beszélsz, mint ők".
A szereplőgárda elsőrangú: Mikkelsen remekül közvetíti a szeretteit gyászoló családapa fájdalmait és a hidegvérű hóhér haragját egyaránt, Morgan dermesztően vészjósló és kiszámíthatatlanul fenyegető a pszichopata Delarue szerepében, a gyönyörű Eva Green a banditáknak kiszolgáltatott, védtelen, sokat szenvedett Madeline-ként alakít emlékezeteset, és ráadásként itt van még a ritkán látott, de mindig örömmel üdvözölt Jonathan Pryce is, a városka korrupt, gyáva, aljas temetkezési vállalkozó-polgármestereként. Levring rendezése szikár és energikus, a visszafogottságukban is idegőrlő, torokszorongató pillanatokban, és a feszültség robbanásakor (mint a finálé klasszikus leszámolása) egyaránt meggyőzően teljesít, Jens Schlosser operatőr pedig a végtelen, elhagyatott tájakat bejáró nagytotálok és a szűk, fojtogató belső terek váltogatásával biztosítja a film dinamikáját.
A The Salvation realista megközelítésű western, sötét hangulatú, vérmocskos dráma, lendületes akciói mellett karaktereire is megfelelő figyelmet fordít, intelligenciája és míves kivitelezése pedig igazán emlékezetes élménnyé emelik. Fájni fog. De megéri.