Starry Eyes – Az álmodhoz rémálmokon át vezet az út

Mind ismerjük a feelgood filmeket, amelyekben a sztoritól a karakterekig minden arra van kitalálva, hogy a nézőt jóleső melegség, elégedettség és öröm járja át – még a szereplők útjába gördülő akadályok, konfliktusok is azt a célt szolgálják, hogy későbbi átvivésük, feloldásuk egy nagy adag pozitív érzéssel párosuljon. Na, az aprópénzből, kickstarteres támogatással megvalósult Starry Eyes, Kevin Kolsch és Dennis Widmyer író-rendezők horrora az ilyen filmek szöges ellentéte, úgyhogy ne legyenek illúzióid: végig kegyetlenül szarul fogod magad érezni alatta. Aztán remegve megköszönöd az élményt, pedig beszélni is alig tudsz.

starryeyes03
Sarah egy Hollywood perifériáján tébláboló, "egy a millióból" színésznőcske-palánta. Gyorséttermi munkából tartja el magát, miközben az áttörést keresve meghallgatásokra jár, és hozzá hasonló, kallódó-reménykedő sztár(ön)jelöltekkel lóg. Egy nap beüt a lehetőség: felajánlják neki a The Silver Scream című, az álomgyár visszásságáról és képmutatásáról szóló horrorfilm főszerepét, ám Sarah-nak ezért a lehetőségért keményen meg kell dolgoznia – és nem csak színészként.

Szögezzük le az elején: metaforáját tekintve a Starry Eyes nem egy komplex, kifinomult film, épp ellenkezőleg, már-már arcátlanul egyszerű és nyilvánvaló. A klasszikus, fausti alkuból kiindulva arról szól, hogyan kebelezi be és formálja át teljesen Hollywood a sikerért bármire képes színésznőcskéket. Akad benne egy-két ravaszabb megoldás (a The Silver Screen pl. egyértelműen magának a Starry Eyesnak a film-a-filmben tükörképe), de összességében ez az egy mondat az üzenet megfejtése, és ez már kezdetben is nyilvánvaló.

starryeyes08

Kolsch és Widmyer trükkje az, hogy messze nem egyszerű, szegény áldozatként ábrázolja Sarah-t. Igen, Hollywood, ez a lélekgyilkos, kíméletlen, ördögi szekta kegyetlenül bekebelezi és átformálja őt, de nem véletlenül írtam, hogy a lány „bármire képes”. Amikor az első jelenetekben megismerjük, mint önbizalomhiánya és hatalmas ambíciója konfliktusától szenvedő, frusztráltan, idegesen a haját tépkedő szerencsétlent, még az övé a szánalmunk, de amikor saját, tudatos döntései következtében megkezdi rettenetes ereszkedését a pokolba a fizikai és pszichológiai hanyatlás mentén, és teljes erővel szabadul el rajta a legnyomasztóbb cronenbergi testhorror, szimpátiánk viszolygássá válik.

Eleinte még csak a homlokodat ráncolod, majd fintorogni kezdesz, és időnként szörnyülködve a szád elé kapod a kezed, össze-összerezzensz a székedben, de a Starry Eyes erejére és zsenialitására jellemző, hogy amikor már magzatpózban nyöszörögve kuporogsz egy sarokban, akkor sem tudod – nem akarod – kizárni azokat a borzalmas, hipnotikus képeket és azt a ’80-as évekre hajazó, megigéző, a maga gonosz módján egyszerre sötét és inspiráló zenét. A Starry Eyes az utóbbi évek leglenyűgözőbb pokolra szállása. Jelen akarsz lenni minden másodpercében, mindegy, mennyire fáj.

starryeyes02
A fausti alku lefolyásának totális visszájára fordítása (először jön a szenvedés, a vérben, halálban, mocsokban gázolás, és csak utána a potenciális nyereség) lehetetlenné teszi a nézői azonosulást: Sarah látszólag a semmiért alázkodik, hasonul és tébolyodik meg, átalakulása végén pedig egy igazi szörnyeteg áll előttünk, aki az utóbbi évek messze legfelkavaróbb, legdurvább gore-ámokfutásában vedli le egykori önmagát. Csupa vér, mintha csak most született volna. És tényleg.

A finálé ereje nem is elsősorban a brutalitás mértéke miatt olyan letaglózó, hanem azért, mert teljesen elveti a horrorfilmeknek azt a sajátos eszképizmusát, a fiktív gyilkosságok végigkövetésének azt az ambivalens érzését, amely felszabadítja a néző sötét energiáit, gondolatait, és kielégíti rejtett, elnyomott perverzióit. A Starry Eyes hátborzongató, gyomorforgató erőszakkitörései annyira nyersek, realisztikusak, annyira felkavaróan értelmetlenek, ugyanakkor a film kíméletlen, szürreális rémálomlogikáján belül mégis annyira érthetőek, és olyan morbid, „megérdemelt”, az eseményeket aljas Hollywood-történeti kontextusba ágyazó katarzishoz vezetnek, hogy órákkal később is csak szédelegsz tőlük.

starryeyes07
Főleg, hogy a Sarah-t körülvevő, tipikus álomgyári karakterek, mint az irigy színészpalánta-barátnő, vagy a gyorsétterem középkorú, enyhén perverz vezetője (Pat Healy), amikor szembekerülnek az éppen elkárhozó főszereplővel, mind megvillantják emberségüket – természetesen azért, hogy annyival is szarabbul érezd magad. A fentiek közül a Sarah-nak lehetőséget ajánló Astraeus Pictures fejesei a kivételek: a producer (Louis Dezseran) félelmetes, szinte misztikus jelenség, mosolya hívogató és sátáni, hangja szuggesztív, világokat mozgató, életeket romboló – az a fajta karakter, aki David Lynch-nél valamilyen deformált félszörnyeteg vagy gnóm lenne.

Alex Essoe pont olyan átütő, briliáns alakítást hoz, amilyenről karaktere, Sarah álmodozik. Metamorfózisa, szenvedése, ambíciója, bizonytalansága mind fájdalmasan hiteles, ráadásul megvan hozzá a bátorsága, hogy az egyik jelenetben még sugárzóan gyönyörű, a következőben pedig förtelmesen ocsmány legyen. Ilyen a Starry Eyes is: vizualitásában szép és magával ragadó, ugyanakkor mélységesen felkavaró és undorító – mintha a Fekete hattyút Cronenberg és Lynch csinálták volna meg totális, idegborzoló, faltól-falig horrorként. Hagyományos értelemben véve nem sok örömöd lesz benne – de hát valami ilyesmiről szól ez a műfaj: néha kurvára jólesik szarul érezni magunkat.

starryeyes00
PS: Nem teljesen kizárt, hogy elhamarkodottan kiáltottam ki múltkor a The Babadookot az év horrorának…

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!