Lehet szeretni vagy gyűlölni a '80-as évek popkulturális hagyatékát, de a korszaknak minden harsánysága és ízlésficama ellenére tagadhatatlanul van egy (nem annyira diszkrét) bája, naiv romantikája, ráadásul ez volt a horror (egyik) virágkora is, a slasherek gátlástalan elszabadulásának ünnepe. Korunk fiatal filmkészítői rendre kalapot emelnek az évtized camp mókái előtt, hol több (Hobo with a Shotgun, The House of the Devil), hol kevesebb sikerrel (Manborg), általában az extravagáns külsőségekre koncentrálva, finoman megidézve, vagy éppen egy az egyben átemelve, esetleg abszurd mértékig fokozva az amúgy is hivalkodó sajátosságokat.
A The Guest ezeknél némiképp ravaszabb módon tiszteleg a dicső éra előtt: kezdetben fojtogató feszültségű pszichothrillernek álcázza magát, és lassan, a veszélyt csak sejtetve építkezik, hogy aztán a finálé felé haladva váratlanul eldobja az agyát, és őrületesen mulatságos, füstgéppel és szintipoppal felturbózott mészárszékké mutálódjon. What the fuck?! - kiáltjuk mély egyetértésben a női főszereplővel, és vigyorogva konstatáljuk, milyen cizellált, jó ízlésre valló eszközökkel lettünk általbaszarintva.
Az Afganisztánban elesett fiát, Calebet gyászoló anya, Laura Peterson (Sheila Kelley) gyanútlanul ajtót nyit a lehengerlő modorú, jóképű, nyílt tekintetű, szerény és tisztelettudó Davidnek (Dan Stevens szenzációs), Caleb egykori bajtársának. A fiatal férfi szívbemarkoló őszinteségével és érzékenységével azonnal lenyűgözi az asszonyt, aki maradásra bírja, David ellenállhatatlan személyisége pedig apránként az egész családot bűvkörébe vonja: a kezdetben gyanakvó apával (Leland Orser) pár sör mellett könnyedén összehaverkodik, az osztálytársai által vegzált kamaszfiú, Luke (Brendan Meyer) legjobb (és legtökösebb) barátja lesz, az örök lázadó tinilány Annát (Maika Monroe) pedig szexuális kisugárzásával hódítja meg.
A rövid úton teljes jogú családtaggá avanzsáló férfi ott segít, ahol tud, mindenkinek azt nyújtja, amire leginkább szüksége van, intelligens, vagány, empatikus, kár, hogy valójában egy életveszélyes, agymosott időzített bomba, ami csak arra vár, hogy végre felrobbanhasson.
Adam Wingard rendező és Simon Barrett író korábbi közös munkája, a 2011-es You're Next erősen megosztotta közönségét (mi sem szerettük maradéktalanul), minthogy a hagyományos házas slasherek kliséit forgatta ki vitathatóan eredeti eszközökkel - abban azonban megegyezhetünk, hogy a műfaji panelek újrahasznosítása és variálása mellett érezhető volt benne alkotóinak horror-rajongása és törekvése az egyéni hang megtalálására.
A The Guest legnagyobb aduásza ugyanaz a pofátlan lazaság és rosszmájú humor, ami előző filmjüket is képes volt némiképp kiemelni az átlagból, ráadásul itt a leplezetlen társadalomkritika és a hagyományos amerikai értékek (hazaszeretet, családi összetartás) önfeledt gyalázása mellett a formai eszközök, a zenehasználat és az ötletes képi megoldások is remekül működnek, élvezetes végterméket eredményezve.
A kamarathriller-jellegű felvezetés hangulatos és érdekfeszítő, Barrett forgatókönyve elegánsan konstruált, karakterei szimpatikusak (bár némelyikükről messziről üvölt, hogy halálra van ítélve), a fordulatok precízen időzítettek, a casting pedig remek: a számomra eddig tök ismeretlen Dan Stevens tökéletes választás Davidnek, ragyogó kék szemével és szőke hajával minden anya és tinilány álma, az a fajta szívtipró, akinek örömmel (és minden értelemben) kitárulkoznak a nők, de öniróniával és humorral is rendelkezik, bekattanásakor látható élvezettel, felszabadultan bohóckodik - lazán lopja a show-t, színésztársai legfeljebb asszisztálhatnak fergeteges magánszámához, de mindenki jól teljesít, a mellékszereplőkre sem lehet panaszunk.
És igen, az a bizonyos finálé: az iskolai Halloween-party flitteres díszletei között zajló végső leszámoláskor a film konkrétan videoklippé változik, de baromi jól áll neki: gomolyog a sejtelmes füst, villódznak a türkiz és rózsaszín fények, forog a diszkógömb, zokog a szintetizátor, még a lángok is felcsapnak, hogy a túlvezérelt, pazarul giccses összkép tényleg makulátlan legyen.
A mozi zenehasználata nem csak itt érdemes a figyelemre: a '80-as évek dögösebb, invenciózusabb, sötétebb, a mai trendekre is komoly hatást gyakorló dolgait (Front 242, The Sisters of Mercy) okosan alkalmazó soundtrack beépül a jelenetekbe, nem puszta aláfestés, inkább a történet szerves része (a lassan, de biztosan szerelembe eső Anna például válogatás-CD-t készít Davidnek). Ily módon John Carpenter klasszikus filmzenéi (Halloween van, ugyebár), illetve a korának legmenőbb előadói közül válogató, Lamberto Bava és Dario Argento nevével fémjelzett Démonok egyaránt megidéződnek - ezért a gesztusért jogosan jár a pacsi az alkotóknak.
Wingard és Barrett urak láthatóan jó irányba haladnak, a The Guest miatt abszolút megérdemlik további bizalmunkat, és ha így folytatják, legközelebb talán már egy valódi, instant klasszikust hoznak el nekünk.
