“No shame in checking out ahead of time, folks. You gotta do what you gotta do.”
James egy mezei ausztrál suttyó, aki egyszerre két nőt kefél, az anyjától már elhidegült egy ideje, és nincs különösebb perspektívája, csak úgy elvan - inkább fiú, mint férfi. Mindezen az sem sokat változtat, hogy kopogtat a világvége: az Atlanti-óceánt meglátogatta egy hatalmas meteorit, a becsapódáskor kialakult masszív tűzvihar pedig 12 óra múlva megkerüli a Földet, és Amerika, Európa meg Afrika után hamuvá égeti majd a kenguruk földjét is. Nem egyszerűen arról van szó, hogy az emberiség ki fog halni – mire a film elstartol, már kihalóban van. És nincs szuperhős és csoda és isteni beavatkozás, ami megmenthetné.
James terve egyszerű: terhes szeretőjét hátrahagyva elmegy egy nagy buliba a csajához, hogy amennyire csak lehet, szétbassza magát szexszel, piával és droggal – nem kíván eszénél lenni, amikor a lángtenger eléri őt. Útközben aztán rájön, hogy mindenki másképp képzeli el a világvége-várást. Két redneck vadállat pl. úgy, hogy egy elrabolt kislány, Rose bájait élvezik ki. James fog egy kalapácsot, és kifejezésre juttatja ellenérzéseit, csakhogy ezzel ottmarad a nyakán egy gyerek, aki elkeveredett az apjától, és aki könyörög neki, hogy vigye vissza hozzá.
Zak Hilditch író-rendező These Final Hours című feszült, apokaliptikus thriller/drámája az ausztrál filmgyártás egy újabb gyöngyszeme, ami a Miracle Mile, a Deep Impact, a Last Night, a Míg a világvége el nem választ és egy rakás hasonló mű örökségét viszi tovább. Ezt lehet úgy értelmezni, hogy nincs benne semmi új, mert tényleg nincs, de lehet úgy is, hogy a klasszikus „te hogyan töltenéd az emberiség utolsó óráit”-témát ritkán látott érzékenységgel bontja ki, mert tényleg úgy tesz.
A These Final Hours egy szépen, következetesen végigvitt, a két főszereplő kapcsolatára épülő megváltástörténet, ami annak ellenére is katartikus erejű, hogy nem tud nem ezerszer látott típuskarakterekkel ágálni: adott a rosszfiú, aki kénytelen-kelletlen jó útra tér, mert meg kell mentenie a korához képest természetesen rendkívül érett és bölcs kislányt, és rajta keresztül végül saját magát is. E toposzokat Hilditch egyszerűen úgy teszi élvezetessé, hogy realisztikusan és őszintén ír, és végig biztos kézzel irányítja a néző érzelmeit. Igazi bravúrja az a komplexitás, amellyel a világvége előtti órákat ábrázolja: izgalmas panoptikumát nyújtja mindannak a mocsoknak és mindannak a szépségnek, amire az ember képes, de a végletek közti szürkezónában is bátran navigál.
Gyönyörű példa erre James és az anyja beszélgetése: igyekeznek valamilyen kielégítő végszót kanyarintani érezhetően konfliktusokkal terhelt kapcsolatukhoz, ám jó szándékukat beárnyékolja a nihil, a „már úgyis minden mindegy” érzete, a tudat, hogy pár óra múlva nem marad utánuk sem holttest, sem árnyék, sem visszhang. A könnyes búcsú és a kölcsönös megbocsátásroham elmarad, mert hamis és álszent lenne, úgyhogy inkább csak nevetnek egyet a helyzet abszurditásán, majd útjaik elválnak – nagy katarzisok nélkül, mégis egészebben, elégedettebben, mint amikor találkoztak.
Ez a „minden mindegy” nyomasztó és realisztikus súllyal nehezedik a történet egészére: lámpavasról lógó emberek, egész családos öngyilkosság, fegyveres őrültek, randalírozó gyilkosok, fékeveszett drog- és dugóbulik – a szex és az erőszak orgiája a tűzvihar előtti lökéshullámként söpör végig a világon. Mások beletörődéssel, együttérzéssel, emberséggel várják az elkerülhetetlent – mint az eseményekről mély, karcos hangon tudósító helyi DJ, a világvége higgadt apostola. Nem hiteget fals reményekkel, és nem is hagy magadra. Mert nem maradt más, mint hogy lemálljék minden máz és álarc, és mindenkiről kiderüljön, hogy mennyit ér. Mint ember.
James és Rose (Nathan Phillips és Angourie Rice mindketten nagyszerűek) olyan közel kerülnek egymáshoz, amennyire az csak a pár óra leforgása alatt lehetséges, Hilditch pedig nagyszerű érzékkel állítja kontrasztba ezt a lírai, bensőséges hangvételt a külvilág végpusztulást váró, eposzi, véres-spermás forgatagával. A szerzői- és a tömegfilm legjobb aspektusai keverednek: a középpontban a felelősségvállalás, a morális döntéskényszer és önmagunk meglelésének súlyos témái állnak, de a rendező a kitartott képek és a semmibe meredés álművészi faszverése helyett a „ketyegő óra”-effektus használatával fáradhatatlanul hajszolja előre a cselekményt, sárgás, szikkadt látványvilága közben egy pillanatra sem feledteti a közelgő véget.
A These Final Hours a sok apokaliptikus és posztapokaliptikus filmmel ellentétben, és az emberi természet árnyoldalának bemutatása ellenére nem arról szól, hogy elbasztuk, és most meghalunk, és megérdemeljük, hanem arról, hogy: kár értünk. Hogy igenis van bennünk szépség és jóság, és felül tudunk emelkedni önnön kicsinyességeinken, és képesek vagyunk többé, nagyobbá válni. És a végén, amikor a gigászi tűzvihar közeledik a tengerparthoz, és az emberiség kijelentkezik, nem depresszió lesz úrrá a nézőn, hanem óriási életigenlés.
Erre azért viszonylag ritkán számítunk egy no-bullshit világvége-filmtől.