Alex + Ada #11
Történet: Jonathan Luna, Sarah Vaughn
Rajz: Jonathan Luna
Image Comics
Régóta tervezek írni erről a sorozatról, már csak azért is, mert ahhoz képest, hogy milyen intelligens, érdekes és izgalmas, felháborítóan kevés szó esik róla. Az Alex + Ada Jonathan Luna első sorozata testvére, Joshua nélkül (együtt olyan remekműveket készítettek, mint a Girls vagy a The Sword), itt most Sarah Vaughn segített neki a forgatókönyv megírásában. Érdekes, hogy míg a testvérével együtt Luna bivalyerős műfajisággal alkotott (hardcore szuperhős-sztori, szexuálisan túlfűtött horror), addig ebben a sci-fiben színtisztán drámai oldalról közelíti meg a mesterséges intelligencia témáját.
Az Alex + Ada kicsit olyan, mint Spike Jonze A nő című remeke, csak itt a „társként” használt mesterséges intelligenciának teste is van: ő Ada, a férfi pedig, aki egy ronda szakítást követően vigasztaló ajándékként kapja őt a nagyanyjától, Alex. 11 rész után a sztori már elég előrehaladott ahhoz, hogy felesleges legyen mélyen belemenni, de a lényeg, hogy Alex „felszabadítja”, vagyis öntudatára ébreszti Adát, ami viszont törvénybe ütközik, mivel a társadalom fél a mesterséges intelligenciák elszabadulásától.
Luna és Vaughn persze nem holmi ezerszer látott robotlázadásra futtatják ki a sztorit (bár akadnak ilyen aspektusai is, még ha a lázadás nem is emberölő gépek masírozását, hanem az élni és élni hagyni elvét jelenti), hanem a két címszereplő egyre érdekesebben alakuló, egyre komplexebb kapcsolatára, illetve az ő szituációjuk és a társadalom egészének ütköztetésére.
Ahogy A nő, az Alex + Ada sem csak a gép és az ember, hanem a férfi és a nő kapcsolatáról is kérdéseket tesz fel, amellett pedig gondolkodásra késztet elfogadásról, életről, moralitásról, félelemről és szabadságról. Lunáék rengeteg nagy témával zsonglőrködnek az egyébként „kicsi”, bensőséges hangvételű, okosan és éretten előadott történetükben.
Ami a látványvilágot illeti, az ugye mindig is nyilvánvaló volt, hogy Luna nem egy kivételesen jó rajzoló – viszont kivételesen jó képregényrajzoló, vagy, ha úgy tetszik, vizuális történetmesélő. Figurái sematikusak, egymáshoz nagyon hasonlóak, és kis túlzással elmondható róluk: ha láttad egy megrajzolt szereplőjét, akkor már láttad az összeset. Ugyanakkor Luna nagyon ért a képregény nyelvén, oldalstruktúrái, beállításai kiválóak, letisztultak – nem használ semmilyen bombasztikus trükköket, nem vagánykodik, „csak” nagyon szépen, tudatosan vezeti a szemet. (Rusznyák Csaba)
Bitch Planet #1
Történet: Kelly Sue DeConnick
Rajz: Valentine De Landro
Image Comics
Most komolyan, ezzel a címmel akkor is elolvastam volna ezt a képregényt, ha a telefonjegyzéket tartalmazná. Most le is írom ide még egyszer, csak mert olyan nagyon faszán hangzik, és kedvemet lelem benne: Bitch Planet. Hohó.
Szóval, amennyire azt valamelyest a cím is sugallja (vagy nem), a Bitch Planet (hohó) egy börtönbolygó, ahová a jövőben a bűnöző nőket küldik. Valószínűleg hozzá kell tennem, hogy a „bűnözés” alatt itt nem csak olyasmire kell gondolni, mint mondjuk a gyilkosság, hanem bármi olyan magatartásra, amelyet ez a nyájas jövőbeli, totalitárius társadalom elfogadhatatlannak, vagy, hogy is mondjam, illetlennek, esetleg csak, hát izé, ízléstelennek tart. Ha például nő vagy és elhízol? Hát, mit képzelsz, hogy a megjelenéseddel rondítod ezt a szép új világot? Mész a Bitch Planetre (hohó). Vissza se jössz.
A Bitch Planetet (hohó) persze egy nő írta, méghozzá az amerikai képregényipar egyik legjelentősebbje, Kelly Sue DeConnick, aki szuperhőssztoriktól (Captain Marvel) mitológiai western-horrorig (Pretty Deadly) csinált már szinte mindent, ráadásul többnyire elég jól. Szóval innen nézve nem meglepő, hogy a Bitch Palnet (hohó) egy erősen feminista beütésű mű – a nem kifejezetten feminista alapvetése ellenére.
Merthogy DeConnick nagyon is tudatosan használja a női börtönös filmek összes kliséjét, és az öncélú meztelenkedéstől az erőteljes brutalitásig büszkén keblére öleli az elmaradhatatlan exploitation-elemeket, hogy aztán mindazokon keresztül a nő, a férfi, a társadalom és az elnyomás viszonyáról, kérdésköréről beszéljen – természetesen jó erős szatirikus éllel.
A mondanivaló és az exploitation vegyítése persze elég ingoványos talaj, és az első számban akadnak is egyenetlenségek, bizonytalanságok. Mivel azonban DeConnick már számtalanszor bizonyította tehetségét, és mivel az apró mellényúlásokat remek ötletek, jól megírt sztori, kellemesen oldschool látványvilág és roppant tudatos koncepció ellensúlyozzák, hajlamos vagyok abszolút izgatottan várni a folytatást. Azt hiszem, egy igazi gyöngyszem van születőben. (Rusznyák Csaba)
Flash Gordon #7
Történet: Jeff Parker
Rajz: Evan Shaner
Dynamite Entertainment
A Dynamite kiadóról, ha mást nem (viszonylag kevés nagy dobása volt az utóbbi években), azt mindenképp el lehet mondani, hogy mélységes tisztelettel adózik a képregényműfaj klasszikus hőseinek. Klasszikuson a Kilencedik Művészet aranykorát (Golden Age) értem, még közelebbről a harmincas éveket, amikor Flash Gordon napilapokban megjelent képregénycsíkok segítségével utazott a világok között. A következő év januárjától a nagy öregek (na nem a Lovecraft-félék!), akik már a képregénytörténelem egyik sarokpontjának tekintett 1938-as Superman előtt javában kalandoztak földön-égen-űrben, név szerint, Flash Gordon, The Phantom, Prince Valiant, Mandrake the Magician és Jungle Jim újra felkötik a kardot és a sugárpisztolyt. A King logóval ellátott régi-új ötösfogatot eredeti kiadójuk, az 1914-ben alapított King Features századik évfordulójának apropóján indítják útnak, méghozzá a legendás Darwyn Cooke borítóival.
Flash Gordon persze már nem először kerül elő a Dynamite címei között, de a korábbi inkarnációi meglehetősen középszerűre sikeredtek. Azonban amikor Jeff Parker kapott lehetőséget a forrófejű pilóta kalandjainak megírására, rögtön egy crossover előzménnyel, a Kings Watch minisorozattal ágyazott meg, amelyben Flash egyesíti erőit Fantommal és a mágus Mandrake-kel, hogy visszaverjenek egy földönkívüli inváziót. A Parker-féle új Flash Gordonnak az az egyik hatalmas előnye, hogy zéró ismeret szükséges hozzá a címbeli karakterről: egy-egy oldalban bemutatják nekünk a három főszereplőt, a hős pilótát, a harcias újságírónőt és a kalandor tudóst, majd in medias res kezdéssel rögtön a mélyvízbe dobnak minket. A kis csapat éppen a zsarnoki hódító, Ming császár katonái elől menekül, és az uralma alá hajtott bolygók népeinél próbál menedékre lelni. Vajon ki fog a szabadság és az ellenállás jelképeként tekinteni rájuk, és ki próbálja a fogságba ejtésükkel elnyerni a zsarnok jóindulatát?
Parker és Shaner nagyszerű párost alkotnak, míg előbbi szerethető és életvidám karaktereket hoz, akikből süt a stílus, addig a rajzoló tökéletesen adaptálja az eredeti képregénycsíkok egyedi és nosztalgikus látványvilágát a modern képregény nyelvére. Így kell dögös főhősnőt rajzolni mély dekoltázs és testhez tapadó cirkuszi akrobataruha nélkül (tisztára mintha egy női Han Solót látnánk), aki méltó partnere a klasszikus Kirk Douglas-állú sportolóideálnak. A szkript nem utolsósorban bővelkedik a finom humorban, és nem méri szűk kézzel az akciót sem. Még ha nem is rajongsz a pulp hősök kalandjaiért, ezzel a nyolc részes sorozattal (ami a fentebb említett King-logós szériával folytatódik) érdemes megpróbálkoznod. (Nagy Krisztián)
Gotham by Midnight #1
Történet: Ray Fawkes
Rajz: Ben Templesmith
DC Comics
Bár a DC becsülettel, kőkeményen dolgozik a saját kibelezésén, és egymás után nyírja ki kevés, még jó sorozatait (a legújabb áldozat a Swamp Thing, amely márciusban ér véget, és akkor meg is ragadnám az alkalmat, hogy üzenjek a kiadónak: szarjatok sünt!), már csak véletlenül, pusztán statisztikai alapon is jól kell néha csinálnia valamit. Mondjuk a Gotham by Midnightot, Ray Fawkes (Batman Eternal) és Ben Templesmith (egy rakás gyönyörűen groteszk cucc) új sorozatát.
Ez a képregény kicsit a 2000-es évek egyik legjobb DC-s sorozatát, a Gotham Centralt juttatja eszembe, amely a Batman árnyékában, és az őrültekkel meg őrülettel teli városban tevékenykedő, egyszerű rendőrökről szólt. A Gotham by Midnight felállása hasonló, csak nem egyszerű, hanem természetfeletti ügyekben nyomozó rendőröket állít csatasorba.
A sztori azzal startol, hogy a belső ügyosztály egy detektívje, Rook őrmester megérkezik a gothami rendőrség egy nyomorultul lepukkant kis szeméttelep-lakásban működő mellékágához, amelyben egy maroknyi fura, bogaras karakter ügyködik a város biztonságának megőrzésén Corrigan nyomozó vezetésével (aki egyébként a Spectre jelenlegi „gazdateste”). Rook persze röhögne ezen a képtelen rendőrségi egységen, ha nem háborítaná fel a létezése – azonnal fel akarja oszlatni az egészet, de előtte azért még belemegy, hogy megfigyelje, min és hogyan is dolgoznak itt a kollégák. Ez pedig nyilván mindent megváltoztat majd, mert mint tudjuk: az éj sötét, és tele van iszonyattal.
Az a helyzet, hogy Fawkestól még soha semmi jót nem olvastam eddig (Batman Eternal: fúj!), de a Gotham by Midnightra azért összeszedte magát, még ha ebben az első számban nem is nagyon csinál mást, csak szép konvencionálisan, különösebben nagy ötletek, fordulatok és eredeti megoldások nélkül megalapozza a későbbi számokat. Érdekesek a karakterek, van a sztorinak ritmusa, és még Batman is beköszön pár képkockáig a fan service jegyében. De úgyis nyilvánvaló, hogy ezt a képregényt mindenki Templesmith miatt olvassa.
Az ő szokásosan gyönyörű-beteg rajzainak köszönhetően válik a Gotham by Midnight egy mocskosul alattomos képregénnyé, amelyben az ígéretes, bár sematikus sztori máza alól gonoszul rámászik az olvasóra az ismeretlen, a fenyegetés és a dögszag. Igazából Fawkesnak csak annyi a dolga, hogy ne bassza el: Templesmith és ez a szellemekkel, démonokkal és egyéb rémekkel teli sorozat ördögien hatásos párosítás. (Rusznyák Csaba)
Grindhouse: Drive In, Bleed Out #1
Történet: Alex de Campi
Rajz: R. M. Guéra
Dark Horse Comics
Aki rendszeresen olvassa a Geekzet, az mostanra már teljesen tisztában van azzal, hogy milyen gyermeki örömmel tapicskolunk a szubzsánerekben, és nem érheti meglepetésként, ha azt mondom, hogy ilyen szórakoztató exploitation-képregényt még nem olvastam. Alex de Campiról azt kell feltétlen tudni, hogy a kevés sikeres képregény-forgatókönyvírónők egyike, valamint, hogy ugyanolyan lelkesedéssel ír a kislányának My Little Pony képregényfüzetet, mint a Dark Horse-nak szexszel, vérrel és erőszakkal teli képregényantológiát.
Utóbbi ráadásul végigveszi az összes ismertebb szubzsánert: a Grindhouse: Doors Open at Midnight egy olyan történettel indít, amelyben egy félszemű chica száll szembe a mély dekoltázzsal rendelkező földönkívüli szexistennőkkel, akik petéket akarnak rakni a Föld teljes férfipopulációjába (Bee Vixens from Mars). Van itt hiányos öltözetű női elítélteket szállító űrhajó, rajta börtönlázadással (Prison Ship Antares), egy véres mészárlásba fulladt esküvőt megbosszuló menyasszony (Bride of Blood), és egy gyephokitábor lakóinak szűzies húsára éhező szörnyeteg az amerikai indiánmítoszokból (Flesh Feast of the Devil Doll). Fantasztikus felhozatal, de Campi pedig a Slay Ride sztorijával belevág ennek a szériának a második etapjába, Grindhouse: Drive In, Bleed Out címmel.
Karácsony éjszakáján Mother Wolf holtan találja férjét és a szolgálatból hazatérő fiát, és még a gyilkosokkal is találkozik, akik maguk az emberi természet megtestesült árnyoldalai: Megszállottság, Kapzsiság és Függőség. A vén indián asszonyt futni hagyják, hiszen ő már régóta a Cowboy markában van: a túlzásba vitt dohányzás miatt a tüdőrák utolsó stádiumában szenved. A végsőket rúgja vagy sem, a külvilágtól a hóesés által elzárt völgyben még két másik család is él, ezért részeges mostohalányához fordul segítségért, és a valószínűtlen páros sörétes puskával és morfiummal felszerelkezve lovas szánon indul a nem sok sikerrel kecsegtető mentőakcióra.
Nyilván nem csak az indán származású karakterek miatt, de a Scalped sorozattal a képregénytörténelembe a nevét örökre beírt Guéra lubickol az erőszakkal teli, sötét sztoriban: loccsannak az agyvelők, izzadságtól és vágytól csatakos testek feszülnek egymásnak, baljós ómenekké állnak össze a faágak és a csillagok. Karcos, realisztikus stílusának fikarcnyit sem ártanak a szürreális természetfeletti témák, sőt, a kontraszt inkább erősíti a hatást. A Slay Ride csak a kezdete az utazásnak, de a Grindhouse második évada is legalább olyan erősnek ígérkezik, mint az első. (Nagy Krisztián)
