Kevés értelmetlenebb és kártékonyabb trend fojtogatja manapság a horrorfilmeket, mint a found footage. A formátum legfőbb előnye ugyebár az, hogy sajátos narratívjának köszönhetően rendkívül költségkímélő – a segítségével még egy modern óriásszörny-film is viszonylag aprópénzből összekalapálható (Cloverfield). Csakhogy pont emiatt túl sokan alkalmazzák kényszerű megoldásként, kellő ötletek és innováció híján, így pedig rég túlhasználttá vált és lefolyt a vécén az egész, amúgy nem feltétlenül érdektelen koncepció.
A 2014-es The Sacrament esetében a found footage azonban kivételesen egész szépen passzol a sztorihoz (ld. Cannibal Holocaust), még ha a formátumra jellemző problémákat ezúttal sem sikerül kiküszöbölni (filmezés akkor is, amikor minden normális és háborodott ember már hajítaná el a kameráját, és menekülne az életéért). Ti West író-rendező érti a dolgát, nem véletlenül vált az utóbbi évek egyik legígéretesebb horrorfilmesévé – azért gyorsan hozzáteszem: továbbra is „csak” ígéretes, mert valami plusz még mindig hiányzik a műveiből.
Sam és Jake riporterek, akik kamerájukkal elkísérik fotós barátjukat, Patricket, valahová az isten háta mögé, hogy megtalálják a férfi nővérét, Caroline-t. Az egykor drogfüggő nő belépett egy vallásos, a világtól elzártan, mindenféle technológia nélkül létező kommunába, amelynek kapuit ugyan géppuskás őrök vigyázzák (első intő jel), ám ha lehet hinni az üdvözült mosolyú embereknek, vezetőjük, akit mind csak „apának” szólítanak, magát a mennyországot teremtette meg a Földön. Kár, hogy az ember teremtette mennyország valahogy mindig kurva gyorsan válik pokollá.
West egyetlen nap eseményeit meséli el, és ahogy Az ördög háza vagy A fogadósok esetében, most is már-már kínos, de a később óhatatlanul elszabaduló vérengzés megágyazásához szükséges lassúsággal indít. Dramaturgiailag nem sok jelentősége van az első negyven perc nagyjának, az atmoszféra szempontjából azonban nélkülözhetetlen: akár ismeri a néző azt a bizonyos jonestowni eseményt, amelyből a The Sacrament láthatóan merít, akár nem, West eléri, hogy nyugtalanul érezze magát már akkor is, amikor még minden szépnek és jónak tűnik.
Egy megjegyzés itt, egy épphogy picit túlzó vakbuzgóság ott, egy véletlenül elkapott pillanat amott: a borzalom észrevétlenül, alattomoson kúszik be a cselekménybe, és minél joviálisabb a boldog hívők viselkedése, minél önfeledtebb az esti, össznépi mulatozás, annál gyanúsabb, hogy véres szar van a palacsintában. A film a csendes pillanataiban is olyan, mint egy ketyegő bomba, és minden egyes jelenete egyre rémisztőbb, annak ellenére is, hogy szinte végig nappali világosságban játszódik. A horror nem a sötétségből mászik elő, a derűs mosolyok és a „tökéletes élet”-máz mögött bujkál.
Amikor felbukkan Gene Jones, az istenként körülrajongott, már pusztán a hangja, a napszemüvege mögül lövellt tekintete és a szájából ki-kitörő nyelve miatt is bizarr és félelmetes szektavezető, és a The Sacrament lassan tényleg kimutatja a foga fehérjét, már kicsit sem lepődünk meg, sőt, örülünk, hogy lehullt a lepel, és jöhet a gőzkieresztés, a lassan, szemét módon gyűlő feszültséget kirobbantó hirig. Jön is, de nem úgy, ahogy számítanánk rá.
West filmje nem olyan lélekbúvár és visszafogott, mint a Martha Marcy May Marlene vagy a Sound of my Voice, és nem is olyan őrült és groteszk, mint a V/H/S/2 Safe Havenje (pedig Eli Roth volt a producer, szóval akár erre is lehetett volna számítani; fel nem foghatom, hogy Roth és West, akik a horror skálájának két ellentétes végpontján állnak, hogyan találtak egymásra). Előbbieknél brutálisabb, utóbbinál realisztikusabb, és így mindegyiknél sokkal kényelmetlenebb, felkavaróbb, gyomorforgatóbb.
A The Sacrament az utolsó fél órára sem válik mértéktelen gore-festté, ám az, hogy a mészárláshoz megőrzi komoly, drámai szemszögét, csaknem elviselhetetlenül feszültté és nyomasztóvá teszi. West nem kímél senkit, sem nőt, sem férfit, sem öreget, sem gyereket. De még kisbabát sem. Az ilyesmi márpedig maga a felfoghatatlan, színtiszta őrület, hivalkodó képi megoldások és folyamatos vérgejzírek nélkül is.
És bár Westet nem különösebben érdeklik a szekta kialakulása és működése mögötti okok, motivációk és lelki folyamatok, és eszében sincs mélyre ásni, neki csak maga a zsigeri horror fontos; mégsem lehet teljesen elvonatkoztatni a társadalom kudarcától, az embernek a romlott világban tanúsított gyengeségétől és manipulálhatóságától és a karizmatikus téboly, a bármilyen fals kiút lehetőségének kebelre ölelésétől.
A The Sacrament így legalább annyira tragédia, mint horror. És így is, úgy is beleég a néző fejébe.