"The situation is confused to say the least" – mondja a titkosrendőr az ellenséges területen maradt brit katona körüli felhajtás kapcsán. Nem túloz. Belfastban vagyunk, 1971-ben, a Bajok (Troubles) idején. „Bajok”: szerény, visszafogott szó, mintha csak egy menetrendszerű menstruációs ciklust jelölne; pedig a több évtizedes konfliktus (illetve sokak szerint: háború) tetőpontjain protestánsok és katolikusok (valójában brit és ír nacionalisták) feszültek egymásnak Észak-Írország lángoló utcáin.
Gary Hook közlegény csapatát váratlanul a forrongó Belfastba vezénylik békefenntartásra. Át se lépitek az országhatárt, nyugtatja őket egy tiszt. Ám egy rutin házkutatás közben összegyűlik egy dühös tömeg, és elszabadul a pokol: Hook társai menekülni kényszerülnek, és hátrahagyják őt a katolikus írek IRA felügyelte területén. Az embervadászat megkezdődik.
A ’71 a legjobb Paul Greengrass-film, amit nem Paul Greengrass rendezett (viszont ő készítette a „folytatást”, az 1972-es mészárlásról szóló Véres vasárnapot még 2002-ben), ugyanakkor pedig Carol Reed 1947-es, Egy ember lemarad című noir-remekének fordítottja: abban egy sebesült IRA-katona maradt brit területen egy gyár kirablása után. Hook a ’71 nagy részét szintén sérülten botladozza végig, sokkal inkább menekül, mint harcol, nem katona, hanem a konfliktusok tépázta bérházak labirintusában keresztülűzött-vert vad.
De amíg a Véres vasárnap szikár dokumentarizmussal mesélte el felkavaró igaz történetét, az Egy ember lemarad pedig végtelenül keserű vesszőfutás-tragédiaként adta elő James Mason haláltusáját, addig a ’71 egy tőről metszett, gyors sodrású thriller, üldözésekkel, fordulatokkal és fegyverropogásokkal – bár messze nem mentes a politikai machinációk és a személyi drámák ábrázolásától, sőt, éppen ezeknek köszönhetően emelkedik magasan az átlag fölé.
Hook árvaházban nőtt fel, és amikor egy lojalista kölyök megkérdezi tőle, hogy katolikus vagy protestáns, azt válaszolja neki (teljesen őszintén), hogy nem tudja. Nincs otthona, nincs meggyőződése, a katonaság számára nem a hazafiságot jelentette, hanem a kiutat. A hit nélküli ember egzisztenciális drámája súlyosbodik, ahogy a felnőttnek is alig nevezhető, sőt, inkább gyermekkatona Hook az ellenséges területen rájön, hogy fogalma sincs, kiben bízhat, kitől remélhet megmentést, ki a barát és ki az ellenség – az árvaház bizonytalanságából a tüzes katlanban rotyogó Nagy Britannia érthetetlenségébe és őrületébe szakadt.
A helyzet ugyanis nem olyan „egyszerű”, hogy protestánsok és katolikusok esnek egymás torkának. Az IRA-t a régi motorosok és a radikális fiatalok belharca tépázza, a brit lojalisták a saját, a hadseregtől független háborújukat vívják, az angol katonaság egy titkos egysége pedig szintén a maga mocskos és véres pecsenyéjét sütögeti az ellenséges területen (amiről jobb, ha nem tud senki, az elveszett katonát is beleértve). Mindebbe még személyes konfliktusok is belejátszanak, nem is beszélve az egyes oldalak közti alkalmankénti és fű alatti egyezményekről.
Hook nem egyszerűen két nemzetiség, két ideológia, hanem tucatnyi érdek és ellenérdek komplikált, kegyetlen össztüzébe kerül. Esélye sincs rá, hogy átlássa a szituációt, végül pedig azon kapja magát, hogy már nem csak az írek, hanem a saját társai is az életére törnek. Az kérdés, hogy az élete megmarad-e, de a bármilyen intézménybe, rendszerbe, eszmébe vetett mégoly minimális hite is egész biztosan belehal az éjszaka eseményeibe – a hamarosan-sztár-lesz Jack O’Connell pedig igen meggyőzően hozza ezt a rémült, a saját otthonában kétségbeejtően idegen közkatonát (bár aki igazán nagy alakítást akar látni tőle, az nézze meg a kiváló Starred Upot).
Az elsőfilmes Yann Demange és Gregory Burke forgatókönyvíró megrázó erővel vázolják fel az egyszerű baka puszta túlélésért való, adrenalinpumpáló küzdelmének és a háttérben meghúzódó, kibogozhatatlan politikai szálaknak, és az azokat mozgató szervezetek és tisztek totális, száraz közönyének kontrasztját, a helyzet tébolyultságát pedig csak tovább hangsúlyozza a sárgás-szürreális képi világ.
"It was a confused situation" – mondja a brit tiszt a tüzes-fegyverropogós-véres éjszaka eseményei után, olyan hangon, ami egyértelművé teszi, hogy nem érti, mi történt, és nem is akarja megérteni. A néző kivételesen együtt érez az ignoranciával: szívesen megfeledkezne a filmben eldördülő utolsó lövésekről, amelyek nem csak embereket, hanem emberséget, reményt és moralitást is elpusztítottak. És mint oly sokszor, most is: a semmiért.