Az biztos, hogy nem a Chappie fog újat mondani a mesterséges intelligenciáról, a gép-ember kapcsolatról… vagy, ami azt illeti, bármiről. Neill Blomkamp „csak” egy akcióvígjátékot csinált, ami durva tonális és műfaji ingadozásokkal mossa egymásba a Rövidzárlat 1-2-t és a Robotzsarut, és jelenleg pontosan ezért cincálják szanaszét a külföldi és a hazai kritikusok is. Mi meg pontosan ezért szeretjük. Deal with it.
A közeli jövőben robotrendőrök tartanak rendet Johannesburg utcáin, ám tervezőjük, Deon (Dev Patel) már a technológia következő lépcsőfokát készül megmászni: érző gépet, igazi mesterséges intelligenciát akar létrehozni. Főnöke (Sigourney Weaver) tiltakozása ellenére sikerrel jár, ám kísérleti példánya, Chappie (hang és motion capture: Sharlto Copley) pár nehéz helyzetben lévő bűnöző (többek közt a Die Antwoord tagjai, Ninja és Yolandi) kezébe kerül, akik rablásra akarják őt felhasználni. Közben Deon kollégája, Vincent (Hugh Jackman) kemény katonafejébe veszi, hogy elpusztítja a saját projektjének konkurenciát jelentő címszereplőt.
Blomkamp harmadik filmje nem egy District 9, de nem is egy Elysium, viszont szerencsére az előbbihez esik közelebb (már csak néhány konkrét dramaturgiai egyezés okán is). Míg az Elysiummal a rendező belesimult a nagy hollywoodi átlagba, a drága sablonakciók oltárán áldozva fel üzenetet, eredetiséget és gondolatokat (nemrég el is ismerte, hogy „elbaszta”), addig a Chappie megint egy olyan film, amit (az összes hibájával együtt) senki más nem tudott volna így megcsinálni. Mert történetileg ugyan faék egyszerűségű, hangvételében azonban nem nagyon mérhető semmihez, amit az álomgyár kitermel magából – a dél-koreai filmgyártásra inkább jellemző az a lazaság, amellyel Blomkamp a műfaji határokat kezeli. És biztos, hogy ez sokak gyomrát megfekszi majd.
Aki már attól is agyhúgykövet kapott, hogy a District 9 félóránként zsánert váltott, az a Chappie-vel inkább meg se próbálkozzon, ugyanis folyamatosan ugrál oda-vissza a falszaggató akció, a kedves komédia, a családi (!) dráma, az instant bölcsességekkel fűszerezett fejlődéstörténet és a harsány gengszterparódia között (a teljesen felesleges áldokumentumos nyitányt szerencsére/furcsamód teljesen elhagyja Blomkamp a főcím után), miközben egy vállrándítással sem vesz tudomást a logikai bakikról. És ha azt hiszed, hogy mindezt a bizarrságot cseppet sem csökkentik a Die Antwoord kábé önmagukat alakító, saját zenéjüket hallgató, saját bandapólóikban feszítő, színészileg hol teljesen elszállt, hol meglepően kompetens tagjai, akkor jó nyomon jársz.
Blomkamp ezt az egész nagy katyvaszt, köztük az alapvetően igen kínos, lélekkel kapcsolatos lózungokat („az számít, ami belül van”, köszönjük, Paulo, leülhetsz) úgy ragasztja össze egy nagy, eszeveszett, szórakoztató egésszé, hogy mindent zárójelbe tesz. A szarháziszerepét láthatóan élvező Hugh Jackman röhejes rövidgatyájától a rajzfilmszerű főgeci-gengszterig (Hippo, azaz Brandon Auret, a rendező egyik állandó mellékszereplője) semmi sincs egy cinkos kacsintásnál komolyabban véve, ráadásul Chappie fejlődését Blomkamp egy gyereknevelési dramady vázára építi fel, amelyben a „szülők” egymással viaskodva vinnék a kölyköt jó vagy rossz irányba, önzőn vagy önzetlenül.
Már csak az olyan jelenetekért is megéri a film, mint amelyikben Ninja lőni tanítja a gyermeki intelligenciájú robotot („tartsd már rendesen a stukkert” – mutatja neki a totálisan kontraproduktív féloldalas-gengszteres célzást), vagy mint amelyikben Yolandi mesét olvas az ágyban mellette fekvő Chappie-nek. A legfontosabb, amit erről a filmről el lehet mondani, az ez: egyszerűen jól áll neki a banalitás.
Blomkamp csak a végére veszíti el arányérzékét a stílusok és a műfajok közti lavírozásban, akkor viszont egy szétszteroidozott ED-209-es és egy „mindenki lő mindenkire” felállás bedobásával olyan masszív, intenzív, vad és brutális (úgy értem, szó szerint, egy embert pl. simán kettétépnek benne) akcióorgiát szabadít el, hogy a fal sem adja a másikat, mert simán beomlik tőle.
Közben persze teljesen elsikkad minden, amiről a Chappie MONDHATNA valamit: a mesterséges intelligenciával kapcsolatos gondolatok éppúgy, mint a címszereplő által kieszközölt hatalmas technológiai-evolúciós fejlődés, vagy Blomkamp témái (szegények-gazdagok) úgy általában. De sebaj. A Chappie az év legfurcsább nagyköltségvetésű amerikai filmje (értsd: iszonyatos bukás néz ki neki): kicsit butus, kicsit őrült, kicsit over-the-top, de pont ez a jó benne.
PS: Ezek után viszont gőzöm sincs, hogy mégis mire számíthatunk az Alien 5-től.
PS 2.: A szinkron annyira szar, hogy szavak nincsenek rá.