„Ez a történet állatokról szól.”
A főhősnek ezzel a megjegyzésével kezdődik a No Man’s Land (Wu ren qu, 2013), amelynek Kínáját nem sűrűn látjuk a vásznakon: Ning Hao nihilista, posztapokaliptikus hangulatú, koromfekete humorral tömött neo-westernje az ország nyugati pusztaságában, a Góbi sivatagban játszódik, úgy félezer kilométerre a civilizációtól. De az „állatok” titulus persze nem sólymokra vagy farkasokra vonatkozik, hanem állatokként viselkedő emberekre: vadakra, őrültekre, gyilkosokra, amorálisakra – olyanokra, mint a főhős maga, akinek takaros öltönye kevés ahhoz, hogy kizárja őt a fenti kategóriából.
Xiao Pan ügyvéd ötszáz kilométert utazik a semmi közepébe, hogy kihúzzon a szarból egy orvvadászattal és rendőrgyilkossággal – jogosan – megvádolt bűnözőt. Sikerrel is jár, sőt, arroganciája következtében a gengsztertől kvázi kizsarolt autóval indul vissza a civilizációba. Az azonban messzebb van, mint hinné: véletleneknek, félreértéseknek és fatális találkozásoknak köszönhetően Pan egy egyre kaotikusabb, utolsó emberig tartó hajszába-küzdelembe keveredik egy rakás helyi aljaéletűvel, teherautó-sofőröktől egy benzinkutat irányító bizarr családon és egy bérgyilkoson át saját orvvadász ügyfeléig. A csomagtartójában lapuló, „jótevői” elől menekülő kurva sem segít, csak ront eleve észvesztő helyzetén.
A No Man’s Landet még 2009-ben forgatták, de a kínai cenzúra éveken át rágcsálta nihilizmusa és a rendőrség negatív ábrázolása (meg vélhetően a túlságosan nyugatias/amerikaias jellege) miatt. Az ennél többnyire jóval kedélyesebb hangvételű krimi- és akciókomédiáival (Crazy Stone) elhíresült Ning Haónak számtalanszor kellett meg- és újravágnia a filmet (szinte teljesen száműzve belőle a problémás zsaruszálat), mire a cenzorok 2013-ban végre kegyesen beengedték azt a moziba – ennek ellenére a közel kétórányi sötét gyilokőrületet és gonosz humort értelmetlenül enyhítő, suta epilógust leszámítva istenüccse nem látszik a végeredményen semmiféle kompromisszum.
Bár Ning elsősorban Sergio Leonét jelölte meg inspirációnak, és a westernáthallások mind dramaturgiailag, mind stilisztikailag letagadhatatlanok, a No Man’s Land inkább olyan, mint Oliver Stone egyik utolsó jó filmjének, a Halálkanyarnak egy sajátos átirata, megbolondítva egy kis Párbajjal, Mad Maxszel és a Coen-tesókat idéző humorral és fatalizmussal. Talán nem árt itt megemlíteni, hogy az akciójeleneteket az a Bruce Law koordinálta, akinek John Woo Hard Boiledjától a The Raid 2-ig benne volt már a keze pár ezer filmes karakter erőszakos halálában.
A No Man’s Land body countja nem olyan magas, mint az említett elődöké, viszont annál feketébb, gonoszabb. A szűrt, koszos-szépiás képek és a mocskos-lepukkant, szinte érezhetően büdös díszletek már-már posztapokaliptikus közegében egy sor nehezen vagy sehogy sem szerethető, erkölcsileg és külsőleg is visszataszító, kizárólag az ősi ragadozó- és túlélőösztönök által vezérelt, gerinctelen és szánalmas ösztönlény öl és botladozik át az egymást követő lövöldözéseken és autósüldözéseken. Brutálisan és viccesen.
Pan olyan, mint valami posztmodern, a vérmocsokban és a véletlenszerű, ironikus-szürreális minikatasztrófákban lassan elmerülő Buster Keaton, akinek végre-valahára elfogyott az összes kurva nagy mázlija.
És ekkor már egyértelmű, hogy a No Man’s Land az a fajta film, amelynek fekete humora egy idő után túlságosan is fekete ahhoz, hogy tényleg nevetni lehessen rajta, barbarizmusa, nihilizmusa úgy másfél óra után maga alá temeti a helyzetkomikumot – de még ez is jól áll neki. Már csak azért is, mert a zsánerjegyekkel való önfeledt játszadozás alatt ott bujkál egy velejéig korrupt, elveszett, reményektől megfosztott társadalom keserű kritikája is, amelynek felismeréséhez a cenzorok vagy hülyék voltak, vagy – tekintve az arra járó utazókat kizsákmányoló benzinkutas családot – azt hitték róla, hogy exkluzíve a kapitalizmusra vonatkozik (ami visszavezet az előző opciónkhoz: hülyék voltak hozzá).
Igen, ez az, amit a töketlen, szentimentális epilógus kissé zárójelbe tesz, de a No Man’s Land még így is egy veszettül szórakoztató, vicces és látványos posztmodern akciówestern.