A Halálos iramban-franchise már rég nem az, aminek egykor indult, és ennek eleinte kifejezetten örültem. A „Mission: Impossible autókkal” koncepciót végleg magáévá tevő ötödik részt gyermeki ujjongással ültem végig (különösen a bodegás üldözést és a finálé páncélterem-vontatós zúzását), és bár a hatodikkal – ez most már biztos – megindult a sorozat rövid aranykorának hanyatlása, még az is elszórakoztatott. Ezt az újat viszont rondán és ostobán túltolták.
Nem az akciójelenetek logikátlanságai, nem a fizika folyamatos gang rape-jei miatt, mert ez mind rég hozzátartozik a franchise-hoz, és most őszintén: aki 2015-ben még pénzt ad egy Halálos iramban-filmre, hogy aztán az autós mutatványok és a superman-szereplők röhejességén morogva távozzon a vetítés után, az csakis a saját hülyeségét hibáztathatja.
Nem, sajnos ezzel a szériával is az történik, ami lassan mindennel Hollywoodban: elveszíti az egyéniségét. Az ötödik rész még őrzött valamit a klasszikus izomfilmek tömény energiájából és szőrős tökű macsóizmusából, belengte a kipufogógáz és az olaj könnyfacsaró szaga, beharsogta a fém csikorgása, és úgy feszült a tesztoszterontól, akár a ruha az embertelen méretű Dwayne Johnsonon. Olyan nagy költségvetésű autóapokalipszissel szolgált, amilyennel mostanában semmi.
És mégis mi más lenne a Halálos iramban feladata? Hát, kurvára nem az, hogy CGI-jal szanaszétkúrt akciójeleneteket halmozzon egymásra, és kizárólag a „mutassunk valami még nagyobbat és még drágábbat” kiábrándító kényszerrutinja vigye előre. Ezt ugyanis megkapjuk bármelyik szuperhősfilmtől, G.I. Joe-tól vagy Transformerstől is.
Diesel, Walker, Rodriguez és társai kiugorhatnak autóval repülőgépből, végigüldözheti őket egy katonai drón Los Angeles utcáin, átzúzhatnak kocsival Abu Dhabi felhőkarcolói között, de hiába költöttek rá sok pénzt, hiába csillog és villog minden, a pixel- és robbanásforgatagban elveszik az a vadság, nyerseség és erő, amiről ennek a szériának szólnia kellene, és ez legalább részben a franchise-ban újonc rendező, James Wan sara.
Jó, elismerem, az előző részben lekapcsolt öccséért bosszúhadjáratot indító Jason Statham és Dwayne Johnshon test-test elleni csörtéje brutálisan intenzív, az meg egyenesen gyönyörű, amikor előbbi a ronccsá tört autójából leszaggatott fém- és karosszériadarabokkal esik neki Vin Dieselnek – de az ilyen pillanatokból túl kevés van (Statham egyébként teljesen elsikkad, ahogy a többi antagonista, a ripacskodásra kényszerülő Djimon Hounsou és Tony Jaa is).
Az immár nem csak mutatványaiban, hanem hangvételében is elrajzfilmesedő akciókkal ráadásul túl nagy kontrasztban állnak a minden eddiginél gyakrabban és giccsesebben ellőt „a család a legfontosabb” lózungok. Ezek persze legalább részben Paul Walker 2013-as halálának következményei: az utolsó pár perc csak róla szól, csak az ő búcsúja, de míg egyik részem tényleg meghatódva bólogat, a másik csak a fejét rázza, amiért ezt is túltolták.
És ugyan egy Halálos iramban esetében senkit sem érdekel a hitelesség meg a dráma, azért némi alapvető dramaturgiai törvényszerűségnek csak nem ártana engedelmeskedni. Hogy mondjuk a faék egyszerűségű sztorit ne túlbonyolítva és elnyújtva adják elő, és legalább próbáljanak meg úgy tenni, mintha a cselekménynek lenne valami minimális értelme. Plusz kérem vissza a kipufogógáz bűzét. Mert a pixeleknek nincs szaguk.