Avengers: Rage of Ultron
Történet: Rick Remender
Rajz: Jerome Opena
Marvel Comics
Köhh-köhh, Rage of Ultron, mi? Biztos véletlenül jön ki pont most a Marvel egy ilyen című százoldalas eredeti graphic novellel. Olyan banális, szégyentelen árukapcsolás az egész, hogy ha nem az írta volna, aki, második pillantást se vetek rá. De az írta, aki, mármint Rick Remender, és ő azért általában eléggé tudja, hogy mit csinál. És persze Jerome Opena rajzolta, aki szintén. És csak hogy előre leszögezzük: rohadtul van értelme, hogy miért pont ez a címe a kötetnek, szóval nem csak az történt, hogy végigmentek az abc-n, és megnézték, milyen egyetlen betűt lehetne valahová odaragasztani az Age of Ultronhoz úgy, hogy még mindig legyen valami értelme.
A Rage of Ultron elsősorban egy családi dráma: persze az a fajta, ami csurig van szuperhős-akcióval, világvége-fenyegetéssel, és annyi robbanással, amennyi az egész Michael Bay-életműben nincs, de attól még tény, hogy a népes szereplőgárda ellenére minden három karakter kapcsolata körül forog. Adott az apa, Hank Pym, a „fia”, Ultron, és az ő teremtménye, Vízió, és Remender ebből a felállásból egy nagyon érdekes, már-már gondolatébresztő történetet hoz ki. (A többi hős Amerika Kapitánytól Thoron át Pókemberig csak asszisztál.)
Mindhárom karakternek megvan a maga keresztje: Pym egy tömeggyilkos robotmániákust alkotott, amit (akit) annak minden bűne ellenére is képtelen nem szeretni, Ultront, félelmetes hatalmú gyermekként, az apja általi elutasítás és kudarcként bélyegzés nyomasztja, Víziót pedig az embereknek a gépekkel szembeni előítéletei gyötrik (hogy ti. még a legjobb szándékúak és a legnagyobb hősök sem feltétlenül képesek egyenrangú félként, érző lényként kezelni őt). A Rage of Ultron monumentális világpusztító szcenáriója erre a komplikált érzelmi viharoktól tépázott, bizarr kapcsolatrendszerre épül, ez a szíve és a lelke, és amikor Remender ténylegesen mondani akar valamit (mint Ultron és Pym finálé előtti dialógusában), akkor a szokványos szuperhőstoposzokon simán átüt a zsenialitás.
De a képregény pont azért csak „már-már” gondolatébresztő, mert a felvetett témák kellő kifejtéséhez másfélszer, vagy akár kétszer ilyen terjedelem kellett volna. Remender túlságosan vágtázó tempót diktál, ami egy szimplán akcióközpontú történetnél a világért sem baj, itt azonban visszaüt: a folytonos csatákban elvesznek a nüanoszok, az egyébként remek gondolatokat és iszonyúan izgalmas, sokrétű, mélyen emberi konfliktusokat kissé elnyomja a bombasztikusság. Ezért pedig kár.
A Rage of Ultron így is nagyon élvezetes darab, véletlenül sem beszélnék le róla senkit (sőt), főleg, hogy Opena szép, lendületes rajzai abszolút kiemelkednek a mai szuperhősös átlagból, épp csak kicsit bosszantó, hogy ebből akár egy remekmű is lehetett volna. (Rusznyák Csaba)
Batman #40
Történet: Scott Snyder
Rajz: Greg Capullo
DC Comics
Scott Snyder és Greg Capullo Batman-szériája annak idején fantasztikusan indult a The Court of Owlsszal 2011-ben, de azóta azért akadtak kisebb-nagyobb döccenők az úton – például az, hogy a nagy dirrel-durral beharangozott Joker-történet, a Death of the Family elég pongyolán és érdektelenül ért véget, mondhatni, nagy, hangos (és kétségkívül remek) felvezetés után fáradtan, lomhán eresztett le. Snyder azonban az Endgame című sztorihoz (amelynek ez a 40. rész a lezárása) újra elővette a sötét lovag nemezisét, és rohadtul nem követte el még egyszer ugyanazt a hibát.
Az Endgame úgy zuhant az olvasóra, mint egy féltégla: Snyder azzal kezdte, hogy Batman rejtélyes okokból a Justice Leage-gel harcol, aztán a tét innen csak emelkedett. Felbukkant Joker, aki rájött, hogy a maszk mögött Bruce Wayne van, és akiről kiderült (?), hogy elvileg egy több száz éves, halhatatlan gonosztevő, Gotham hírhedt, árnyékokban settenkedő mumusa, a Pale Man. Új terve alapjaiban rengeti meg a várost, az emberek halnak, ölnek, az utcák égnek, a sötét lovag pedig nemcsak társaival, de még néhány ellenségével az oldalán is látszólag hiába harcol a totális káosz ellen.
Ezt az abszolút eposzi látószöget szűkíti le Snyder már-már abszurdan intimmé, kicsivé és személyessé – igen, pont az amúgy grandiózus események fináléjában. Teszi mindezt azért, hogy hosszú-hosszú évek óta az első olyan Batman-Joker összecsapást nyújtsa, amire azt mondja az olvasó, hogy: aztakurva! Ez a két karakter már 75 éve járja egymással a táncát, milliószor ütköztek meg szellemileg, fizikailag, minden elképzelhető módon, és Snyder ennek ellenére is képes újdonságot vinni legújabb csörtéjükbe (nem, nem az említett halhatatlanság-bullshittel, amiatt ne aggódj – Snyder annál sokkal okosabb író).
A végső összecsapás Frank Millert idézően kegyetlen, nyers és szinte elviselhetetlenül vérmocskos (Capullo itt egyébként is remek pályafutásának néhány legjobb, iszonyúan energikus és brutális erejű képsorával szolgál), de ami még fontosabb: a hatalmas tétek és az akció ellenére végig karakterközpontú. Snyder a harccal (és annak remek hangulatú epilógusával) Batman és Joker szerepén, értelmezésén, sajátos kapcsolatán elmélkedik, a dialógusok, a szimbólumok és a körülmények pedig az egészet mitikus magasságokba emelik (ld. a borítót).
Persze hiába tűnik úgy, mintha (spoiler nélkül csak annyit mondhatok: több szempontból is) végleg lezárná a két karakter történetét, jól tudjuk, hogy a szuperhőskánonban ez képtelenség. Továbbá dramaturgiailag több helyen is bele lehetne kötni az Endgame-be, de ehhez most semmi kedvem: ugyanis összességében monumentális teljesítmény, érdekes, izgalmas, intelligens, látványos és vérpezsdítő. És most vagy 10 évig megint nem fog tudni senki ehhez fogható Joker-sztorit írni. (Rusznyák Csaba)
Kaptara #1
Történet: Chip Zdarsky
Rajz: Kagan McLeod
Image Comics
Ugyan Flash Gordon és érájának hősei éppen reneszánszukat élik a Dynamite új sorozataiban, azért azt sem bánjuk, ha valaki friss vért pumpál a koncepcióba, amit Burroughs a XX. század első felében indított el a Barsoom-sorozatával. Az eddigi legígéretesebb filmes próbálkozás ugyan számomra érthetetlen módon megbukott a pénztáraknál (John Carter, ha valaki még emlékszik rá), de most itt van a Sex Criminals sorozat rajzolójaként ismertté vált Zdarsky, és bedob minket a „meleg” Sagaként (utalva a sikert sikerre halmozó Brian K. Vaughn és Fiona Staples által jegyzett képregényre) aposztrofált, a nyolcvanas évek He-Man stílusában alaposan meghengergetett Kaptara világába.
Egy Marsra igyekvő expedíció legénysége egy fura jelenségre figyel fel egy aszteroidamező kellős közepén: egy alagútra, aminek a tengelye körül keringenek a veszélyes szikladarabok, és amiben semmilyen veszélyes értéket nem mérnek, tehát elvileg ártalmatlan. A kapitány úgy dönt, hogy az aszteroidák megkerülése és további értékes idő elvesztése helyett keresztülrepülnek a folyosón, az eredmény pedig nyilván katasztrofális: a hajó megsérül, a legénység pedig mentőkapszulákban kénytelen menekülni.
Keith, a meleg környezetbiológus, aki a marsi terraformációért felelt volna és Lance, a hajó kapitánya egy fura bolygón érnek földet, ahol lélegezhető a levegő. Nem sokáig érnek rá azon törni a fejüket, hogy hová kerültek, mert a helyi fauna egyik csúcsragadozója azonnal rájuk támad, és csak egy fura idegen közbelépése menti meg Keith életét. A bolygó uralkodójának udvarában tér magához, ahol rögtön szembesítik a tényekkel: a kvantumalagutat, amin keresztül idekerült, egy Skullthor nevű nagyúr hozta létre, és éppen a Föld felé tart az armadájával, hogy jól leigázzon minket.
Nagyon erősek az áthallások a He-Man and the Masters of the Universe-zel, a főgonosz nevében és külsejében is hasonlít Skeletorra, Kaptara hercege nagyjából egy He-Man paródia, Kaptara lakóinak öltözékét pedig mintha egy Shakespeare-színdarab és egy Flash Gordon-epizód jelmezeiből öltötték volna össze, egy kis minószi görög hatással. A fura az, hogy mindennek ellenére (vagy éppen ezért) a dolog működik, és ebben vitális szerepe van a rajzolónak: McLeod nyúlánk figurái és bizarr szörnyei (a füzet legextravagánsabb lényéhez annyi instrukciót kapott, hogy „lény óriási fogakkal”, a következő számban pedig meg fog jelenni a macskatank is), valamint fantasztikus jelmezei bőven elviszik a hátukon a koncepciót. És persze ne felejtsük Alexet sem, a Motivációs Gömböt, aki inspiráló idézetekkel kommunikál: a Kaptara bizarr textuális és vizuális ötletek olvasztótégelye, ami úgy tűnik, megérdemli a figyelmünket. (Nagy Krisztián)
No Mercy #1
Történet: Alex de Campi
Rajz: Carla Speed McNeil
Image Comics
Alex de Campit már éltettük az egyik korábbi GeexKomixban, hiszen amellett, hogy ő az egyik legjobb női képregényíró, ráadásul a szívünkhöz igazán közel álló zsánerben alkot a legtöbbet. A Grindhouse-sorozathoz hasonlóan (Grindhouse: Doors Open at Midnight, Grindhouse: Drive In, Bleed Out!) a No Mercy is horror, de a lassan és alaposan felvezetett és előkészített fajtából, számos szereplővel (konkrétan egy turistabusznyi tinédzserrel), sok ómennel és más, nyomasztó előjellel.
Egy egyetemi, karitatív szervezésű, az USA különböző részeiből származó fiatalokból álló csoport indul busszal egy közép-amerikai kisvárosba, hogy segítsenek egy iskola felépítésében. Feltűnő (és örvendetes), hogy Campi a szedett-vedett társaság bemutatásában szándékosan kerüli a szokásos sztereotípiákat, nincsen focibajnok, gót nörd vagy pompomlány, mégis mindegyik karakter rendelkezik egyéniséggel vagy legalább egy olyan apró részlettel, ami egyértelműen megkülönbözteti a többiektől. A csoporthoz csatlakozik Inés nővér és nagybácsija, aki az utolsó pillanatban nyegle pofátlansággal erőlteti rá magát a társaságra, a nővér nem kis bosszúságára.
Az út első része a szereplők kibontásával telik, majd egy szerpentinen szembejövő kamion miatt bekövetkezik a katasztrófa: a busz alázuhan a szakadékba, néhány karaktert azonnal kiiktatva az egyenletből. A túlélőkre ráköszönt az éj, Inés nővér pedig, aki úgy tűnik, eléggé tisztában van a helyi viszonyokkal, meglehetősen rémülten instruálja őket, hogy minél előbb jussanak ki erről a területről. Mi, olvasók, még viszonylag a sötétben tapogatózunk a veszélyeket illetően, de a buszon elejtett megjegyzés, miszerint ezen útszakasz építése során milliárdok tűntek el, a felfedezés, hogy a nagybácsi aktatáskája kokaint rejtett, vagy az utolsó oldalon felbukkanó, világító szempárok nem sok jót sejtetnek.
Campi mindenkit előre megnyugtatott, hogy semmiféle természetfeletti nem fog felbukkanni a 24 részesre tervezett történetben. A No Mercy olyan eseményekből épül majd fel, amik már megtörténtek vagy megtörténhettek a világ más tájain, ezenkívül hangsúlyos lesz benne a pszichológiai horror. A terv eddig működik, sőt, McNeil inkább rajzfilmes, mint realisztikus stílusa is tökéletesen belesimul az elképzelésbe. Campi korábbi munkái alapján egy meglehetősen jó Breakfast Club/Lord of the Flies kombóba futottunk bele, ami reményeink szerint tartani fogja a színvonalat a történet végéig. (Nagy Krisztián)
PastAways #2
Történet: Matt Kindt
Rajz: Scott Kolins
Dark Horse Comics
Azt már valószínűleg mindenki tudja, hogy időutazásos sztorival bárminek az elolvasására és megnézésére be lehet palizni engem, de ezúttal Matt Kindt (Mind MGMT, Revolver, Pistolwhip) neve is elég volt hozzá, hogy belenézzek az új képregényébe, melyben a húszas évek nagy felfedezőinek kalandjait extrapolálja XXI. században ragadt időutazókra. Az „időtöröttek” kvázi halhatatlanok, mivel az időparadoxon miatt nem halhatnak meg a születésük előtt: a fegyverek csütörtököt mondanak ellenük, a sérülések elkerülik vitális részeiket, gyakorlatilag az összes természeti erő a fizikától kezdve a biológiáig azon dolgozik, hogy mindent túléljenek – bár a csapat egyetlen vallásos tagja, Marge, ezt inkább isteni gondviselésnek nevezné. A messzi jövőből itt rekedt expedíció minden tagja specialista, még az imént említett Marge is, aki a csapat félig android női izomfiújaként messze az átlagemberek fölé emelkedik intellektusban és a tudományok terén. De van itt önhitt parancsnok, szuicid hajlamú pszichológus, kommunikációs tiszt, aki mindent dokumentál az utókornak (a képregény narrátora) és egy kakukktojás, akiről csak annyit tudni, hogy a többiek sorsa az ő vállán nyugszik.
A több, mint egy éve szétszóródva, a világ különböző pontjain élő csapatot egy olyan katalizátor hozza össze újra, amely egyúttal lehetőség nekik a hazajutásra: az időrepedés, amin keresztül érkeztek, még mindig aktív, és a Föld forgásával szinkronban tárgyak és élőlények kerülnek át a jövőből a mába. Ezúttal egy minden szerves anyagot csontig lemaró aprócska sárkány kerül a kamerák elé, majd azonnal a hírekbe. A vészt ugyan sikerül gyorsan semlegesíteniük, de kénytelenek rádöbbenni, hogy csak az előszele volt az elkövetkezendő eseményeknek. Nem is kell soká várniuk, hamarosan egy gigászi, felhőkarcolók fölé magasodó, mechanikus lépegető merül fel a tengerből, és gázol bele a legelső városba, ami az útjába kerül, ráadásul úgy tűnik, hogy ez a gép nem az ő idejükből érkezett, hanem egy tökéletesen ismeretlen építésű szerkezet.
Kindt ígérete szerint gyors, rövid, akciódús, csattanós, három füzetből álló sztorikra fognak koncentrálni, míg a karakterek hátterét flasbackekben dúsítják majd. A paneleken elszórva kapunk technikai leírásokat a különböző rendeltetésű jövőbeli technológiákról is, amolyan félig star trekes hablatydumában, plusz minden füzetben lesz egy-két részlet Herbert feljegyzéseiből, amelyekben felfedezi a maradi és kevéssé dokumentált XXI. század furcsaságait. Jópofa koncepció, fordulatokra is bőven lehet számítani, nem véletlenül egy kémtörténet Kindt máig is futó sorozata (Mind MGMT), Kolins személyében pedig a megfelelő rajzolót is megtalálták: nem hátrány, ha valaki imád (és tud is) szörnyeket és robotokat rajzolni. (Nagy Krisztián)
