Ki gondolta volna, hogy az év egyik legtökösebb akciófilmje maori nyelven érkezik majd Új-Zélandból? Toa Fraser kőbrutális harc- és üldözésmaratonja mindenféle bevezetés és fék nélkül, véresen, vicsorogva iramodik neki a kolonizáció előtti Új-Zélandon játszódó, delejezően nyers bosszú- és megváltástörténetnek, amelyben a klasszikus hongkongi harcművészeti mozikra jellemző iszonyatos intenzitással ropog a csont és szakad a hús.
A sztori ennyi, és nem több: a fiatal Hongi faluját kiirtja egy ellenséges törzs, mire ő a törzsfőnök fiaként természetesen bosszút fogad. A gyilkosok a baljós legendákkal átszőtt, tiltott holt földön keresztül menekülnek, ahol Hongi nem várt szövetségesre lel: a hely rettegett mumusa nem egy szörnyeteg, vagy egy démon, hanem egy egyszerű ember, különösen sötét és véres múlttal, aki segít levadászni a fiúnak törzse hóhérait.
Eltekintve némi kozmikus fenségességgel ábrázolt (teljesen felesleges) bullshit álom-kokettálástól a halottakkal, a The Dead Lands (2014) nyílegyenesen, kérlelhetetlen tempóban robog előre, legjobb, legvadabb pillanataiban úgy hasít át a játékidőn, mint faragott kő a húson – valami ilyesmi lehetett volna Gibson Apocalyptója, ha kevésbé szeret bele önnön megalomániájába és kegyetlenkedéseibe. Brutalitásból persze bőven akad itt is, de sosem önmagáért van, sosem azért, hogy direkt kiszóljon a nézőhöz: én ezt is meg merem csinálni, látod, milyen vagány vagyok?
Megalomániának meg nyoma sincs, legalábbis nem a szokásos értelemben. Fraser szimpatikusan kisléptékű sztorija mindössze egy maroknyi egymással hadakozó ember történetét meséli el, viszont a kor és a hely szimplicitásából adódóan számukra – és a néző számára – ez maga a teljes nagyvilág, tele legendákkal, babonákkal és történetekkel törzsekről, amelyek egyik napról a másikra nyom nélkül eltűntek a föld színéről, mintha csak soha nem is léteztek volna. Kétlem, hogy a maori kultúráról sokat megtudnánk Frasertől, ellenben már-már saját kis történelmi mitológiát teremt, vagyis tökéletes keretet a vad akciókhoz.
A The Dead Landsben a maori harcosokat köti a becsület, hajtja a dicsőség iránti vágy, és kordában tartja őket az őseik iránti tisztelet, ám amikor ezek a hajtóerők konfliktusba kerülnek egymással, jön a vérontás. Hongi gyámoltalan, fiatal félférfiként igyekszik revansot venni, de a holt föld harcosa nélkül nem menne semmire – ő márpedig nem egy nagy tanító, nem egy bölcs mentor, hanem egy tényleg iszonyatos bűnért reménytelenül megváltást kereső, pragmatikus mészáros. Másképp nem is illene ebbe a közegbe. Lawrence Makoare alakítása viszi a filmet, minden pillanatban szét akar szakadni a dühtől, az energiától, az erőszaktól.
A film csúcspontjai természetesen az akciók: gyorsak, naturálisak, bestiálisra koreografáltak, szépen fényképezettek, süt belőlük a brutalitás, a nyers, kíméletlen erő. És ennek része a harcokat megelőző pózolás is: a félmeztelen ölőgépek dühödt szörnyekként üvöltenek, grimaszolnak, vicsorognak és ugrálnak, mielőtt egymásnak esnének. Nem is csupán hőzöngés, megfélemlítés ez, hanem egy külön, ősi nyelv, egyszerre gyönyörű, primitív és rettenetes.
Annál meglepőbb az a katartikus, önnön természetén felülemelkedő befejezés, amelyre a film végül kifut. De kellemesen meglepő – soha rosszabb őslakos-akciót.