Szeretem Hollywoodot. Igen, tudom, krónikus ötlethiányban, üres látványimádatban, kockázatvállalási képtelenségben és kínos uniformizálási kényszerben szenved, én is rendszeresen panaszkodom ezek miatt. De hát épp ez a lényeg: az ember a hibáival együtt szeret valamit. És kerüljön ki bármennyi szemét az álomgyárból, azért minden évben akad pár filmjük, amit csak tátott szájjal lehet végignézni (egyébként is, mindenféle ágazat, stílus, műfaj alkotásainak csak elenyésző része kiemelkedő – más kérdés, hogy nem mindent tolnak százmilliós reklámkampánnyal az ember arcába). Szóval nem vagyok az a fajta fickó, aki a „Hollywoodból csak a szar ömlik” mantrát szajkózza. Sose voltam.
Mindezt csak azért tartottam fontosnak elmondani, hogy kontextusba helyezzem a következő megjegyzést:
A Mad Max: A harag útja a legjobb blockbuster a Terminator 2. óta.
George Miller 70 (!) évesen csinált egy olyan akcióorgiát, amilyet erejük, fiatalságuk, energiájuk teljében lévő rendezők sem tudnak. A harag útja elindul, és aztán egyszerűen elfelejt megállni: gondolj a Mad Max 2. fináléjára, csak két teljes órában, és még gyorsabban, még látványosabban, de főleg, még tébolyultabban – már az első nagyobb autós zúzás olyan erejű, mint egy jobb akciófilm fináléja. Miller azonban nem üres cirkuszi mutatványt rendezett, semmiben nem téveszt arányt, nem hajszolja vakon a „még többet, még nagyobbat” fals ideáját, karaktert, akciót, cselekményt, mindent következetesen, mesteri kézzel visz végig.
Ő annak a régi iskolának a híve, amely szerint az akciót nem maga az akció, hanem a történet hajtja előre – nem feltétlenül mély és elgondolkodtató de attól még történet –, és amely szerint ez a történet az akciókkal párhuzamosan bontakozik ki. Nincsenek a mai blockbusterekre olyannyira jellemző, a mielőbbi (CGI-)rombolás érdekében letudandó, összecsapott, üresjáratnak ható plot pointok, a plot pointok maguk az akciók: mindent a lendület határoz meg, a sztorit és a karaktereket 100 k/h-nál ismerjük meg (és tényleg megismerjük őket), előttünk szuperviharral és halállal, mögöttünk vicsorgó, eszeveszett barbárhordával. Szóval színtiszta mozi, a szó legjobb, legigazibb, legcsodálatosabb értelmében. Annyi energia van benne, amennyi 10 másik blockbusterben sem, bosszúállóstul, halálos iramostul, akármistül.
Miller posztapokaliptikus jövővíziója őrültebb, mint valaha: A harag útjában már nem teljes káosz uralkodik, mint a második részben, a civilizáció hamvaiból feltámadt egy új rend, amely azonban beteg, elkorcsosult és perverz. A környező világ ura, a lelkileg és fizikailag is deformált Immortan Joe (Hugh Keays-Byrne, az eredeti film Toecuttere) rabszolgafeleségekkel, avagy gyerekszülő organikus gépekkel hizlaltatja seregét: a hadfiak számára Joe az isten, a benzin az éltető vér, az út pora az áldás, a halál az ajándék.
Maxet, mint mindig, akarata ellenére nyeli el ez a forgatag, a film középpontjában Furiosa, Immortan Joe áruló tábornokának küldetése áll: a nő a főnöke, „istene” feleségeit próbálja elmenekíteni egy szebb életbe. Tom Hardy és Charlize Theron egyenrangú társakként, posztapokaliptikus Conanként és Vörös Szonjaként szabadulnak rá a sivatagos pusztaságra, és a legjobb Robert E. Howard-hagyományoknak megfelelő, már-már költői vadsággal és brutális dicsőségességgel aratják üldözőiket.
Minden elismerésem Mel Gibsonnak, remek Max volt, de Hardy, ha lehet, plusz emberséget, karizmát és ritkán megvillanó, viszont annál élvezetesebb, száraz humort visz bele, a cselekmény érző, de kemény szíveként dobogó Theronnal együtt pedig óriási, lehengerlő szórakozássá formálják az alapvetően nyomasztó jövőképet. A totális téboly közepette fel-felvillanó őszinte, mélységes humanizmus és az önzetlenség ritka, döbbent csendet kiváltó megnyilvánulásai katartikus reménysugarakként sütnek át a mocskos, véres, autó- és emberroncsos pusztításszimfónián. Max és Furiosa – ha nem is feltétlenül tudatosan – nem „csak” szexrabszolgákat szabadítanak fel, hanem az alapvető emberi értékek bajnokaiként küzdenek az összeomlott világ megmaradt, csöppnyi tisztességének megóvása érdekében.
A harag útja nem csak féktelen és őrült, feminista és férfias (aki szerint ez a kettő nem fér meg együtt, azt csak sajnálni tudom), gyors és kíméletlen, és nem csak az egyik legjobb akciófilm – hanem az egyik legemberibb is.