Ha ez a film harminc évvel ezelőtt készül el… akkor sem emlegetnék együtt a Star Wars- az Indiana Jones- vagy a Vissza a jövőbe-trilógiával, viszont minden hibája ellenére egyike lenne azon sokat emlegetett kis mozgóképes csodáknak, amelyeket gyerekként százszor megnéztünk VHS-n, ebből nyolcvanszor úgy, hogy már teljesen szarrá ment a képe és a hangja.
Minden túlzás nélkül: ilyen filmek egyszerűen nem készülnek manapság. A kétszázmilliós pusztításorgiák és a sötét, depresszív jövőképek vannak divatban, nem a kedves, bájos, gyermeki kalandokat totális optimizmussal vegyítő retro sci-fik, amelyek után bárgyú vigyorral állsz fel a székből. A briliáns Brad Bird és a kókler Damon Lindelof (az utóbbi évek talán legbizarrabb alkotópárosa) nem egyszerűen olyasvalamit csináltak, ami a mai nézők többsége számára abszolút nem cool, hanem ráadásul félig gyermeki mosollyal, félig játékos szülői szigorral beleépítették a narratívába a borongós világrombolások trendje iránti elégedetlenkedésüket.
A Holnapolisz (Tomorrowland) arról szól, hogy van remény, hogy a jövő szép, hogy az emberek nagyszerűek, hogy mindent, ami rossz, jóvá tudunk tenni, és hogy a fejlődésnek és az optimizmusnak soha, semmi sem szabhat gátat. A sztori sem annyira a Jó és a Rossz, mint inkább a Remény és a Feladás (azaz Hugh Laurie) harca körül szerveződik. Én mondtam, hogy nem cool.
Casey (Britt Robertson) egy álmodozó tinédzser, aki egy nap egy rejtélyes kitűzőnek köszönhetően mintha egy másik világba kerülne: amikor megérinti a tárgyat, ideiglenesen egy futurisztikus városban találja magát. Nyomozni kezd a kitűző eredete után, és talál egy irritáló kislányt, aki valamiféle fura toborzással foglalkozik, néhány robotot, amelyek megpróbálják megölni őt, és egy házsártos feltalálót (George Clooney), aki némi morgolódás után elviszi őt Holnapoliszba… hogy együtt megmentsék a világot.
A Holnapolisz ősrégi paneleket pakol egymásra a „mogorva vénember – izgága tini” kombótól a „soha ne add fel”-ig, és miután letudja a bő egyórás expozíciót (ez ma éppúgy luxus, ahogy harminc éve is az volt), a finálét vastagon teleprédikálja pro-Föld gondolatokkal, ám még nyilvánvaló egyenetlenségei, sutaságai dacára is nehéz haragudni rá. Kedves, teljes mellszélességgel felvállalt, családi filmes naivitása és világ- meg jövőfelfedezős lelkesedése a ’70-es és a ’80-as évek legjobb értelemben vett spielbergi történeteit idézik: azokat a filmeket, amelyeknek minden jelenete a rácsodálkozás, a gyermeki mosoly ígéretével indult, és ezeket az ígéreteket általában be is tartották.
Leszámítva egy kult/retro boltot, ahol a szereplők Star Wars és egyéb klasszikus sci-fi figurák és kellékek között harcolnak (fontos popkulturális felfedezés: a karbonitba fagyasztott Han Solo fegyverként is használható), a Holnapolisz szerencsére csak hangvételében nosztalgikus, nem áll neki direkt idézetekben és kikacsintásokban dagonyázni. Visszafogottsága végig, minden területen megmarad, akciói inkább ötletesek és finoman komikusak (a Birdre jellemző burleszk felé kacsintgatnak), mint látványosak – olyannyira, hogy még a fináléja is meglepően és szimpatikusan „kicsi”.
A Holnapolisz az év egyetlen nagyköltségvetésű, élőszereplős hollywoodi filmje, ami eredeti forgatókönyv alapján készült (na, jó, ott van még a San Andreas, de… ugyan már!), szóval kb. minden létező szempontból kilóg a mai álomgyári termésből – és sajnos szinte biztos, hogy meg is fog bukni. Pedig legjobb és legszebb üzenete pont nem is az, hogy vigyázzunk a Földre és legyünk nyitottak és reménnyel telik, hanem az, hogy több ilyen film kéne. És ebben (is) igaza van.