Miles Cullen unalmas ember, unalmas élettel és unalmas bankhivatali munkával. De egy nap, nem sokkal karácsony előtt, feltűnik neki, hogy egy télapónak öltözött alak gyanúsan viselkedik, és rájön: éppen felméri a terepet egy közeljövőbeli bankrabláshoz. Cullenben fel sem merül, hogy hívja a rendőrséget. Felkészül az alkalomra, és amikor az eljön, jó nagy lendülettel kilép az unalmas emberek unalmas életéből. Örökre.
A pénz nagyját elteszi magának, a rablónak csak a kasszában lévő összeg töredékét adja – terve közel tökéletes: mindenki azt hiszi majd, hogy a gazember lépett meg a zsíros falattal, ő mint áldozat védve lesz, és idővel fütyörészve új életet kezdhet. Azzal azonban nem számol, hogy egy pszichopatával húz ujjat: az átvert bankrabló, Harry Reikle hamarosan felbukkan a lakásánál, és a pénzét követeli. Egy alkalommal a trópusi halakat gyűjtő Cullen egyik büszkeségét hagyja ott intő jelként, késsel a falhoz szegezve. De az akvárium ennél jut még sokkal csúnyább, gore-osabb szerephez is.
Daryl Duke 1978-as egzisztencialista thrillere (The Silent Partner) egy zsarolással, erotikával, átverésekkel, mocskos trükkökkel teli izgalmas macska-egér játék, az a fajta, amire Hitchcock is büszke lenne. Curtis Hanson (a későbbi Szigorúan bizalmas író-rendezője) szkriptje fokozatosan, már-már nyomasztó feszültséggel építi fel a sztorit, és amikor a középső harmadban az furcsán nyugodttá, csendessé válik egy látszólag semmiből jövő szerelmi szálnak köszönhetően, legbelül érezzük, hogy valami nagyon nem stimmel. És tényleg nem. Így kell thrillert írni: mérnöki pontossággal illeszkedő fogaskerekek, remek fordulatok, a konfliktus stílusos, elegáns, folyamatos mélyítése – ráadásul ez a konfliktus pont nem az, aminek az első 20 perc alapján hinnéd.
A Csendestárs igazi pikantériája a szürke Cullen átváltozása az őt zaklató pszichopatával egyenértékűen veszélyes ellenséggé. Cullen nem az átlagthrillerek tipikus üldözöttje, nem az a szerencsétlen jóember, aki egy gyenge pillanatában elkövetett egy hibát, és most a nyakába zúdul a szar, ő nem áldozat, ó nem. Ha már megragadta az önmagától felkínálkozó alkalmat egy jobb életre, akkor mind a 20 körmével ragaszkodni is fog hozzá – kerül, amibe kerül. Mert a lényeg, hogy ebből a sivár életből menekülni kell. Kolléganőjével, Julie-való, film eleji beszélgetésükből egyértelmű: egyikük sem elégedett, többet akarnak ennél, épp csak Julie nem tudja, mi az a több, azt meg főleg nem, hogyan kaphatja meg. De a bankrablás után felszabadult mosollyal ismerik be egymásnak: izgalmas volt!
„Maga az a fajta, akit az emberek általában alábecsülnek?” Cullen feltalálja magát a Reikle-vel vívott veszélyes sakkpartijában, és újra meg újra kicselezi rutinból bűnöző ellenfelét. Harry volna a tisztes, civilizált polgárok alvilági mumusa, a gyengéken élősködő ragadozó, csakhogy Cullen nem gyenge többé, és a fenyegetéseket, erőszakot alkalmazó rabló módszerei primitívnek bizonyulnak az övéihez képest. Cullen azon kapja magát, hogy élete izgalmassá vált, élvezi a macska-egér játékot, amiben a két szerep az aktuális szituációnak megfelelően változik. Végre ÉL, és nem csak úgy letudja egyik napot a másik után.
Elliot Gould fantasztikusan hozza a szürke kisemberből számító ellenséggé váló főhőst, akiről persze hamar kiderül, hogy morálisan nem sokkal áll Reikle fölött – ha ugyan egyáltalán. Eleve, a moralitás semmiféle szerepet nem játszik a cselekményben, amikor alkalma nyílik rá, Julie is szó nélkül fut a pénzzel. Felejtsd el a jó és a rossz kategóriáit és az ezekből adódó típusdramaturgiát, itt a győzzön a jobb, a basszon az erősebb kutya elve érvényesül.
A film merész tanulsága pedig az, hogy a (sokáig saját maga előtt is) mintapolgárként tetszelgő Cullen egyszerűen jobb, gátlástalanabb bűnöző, mint Reikle. A társadalmi konvenciókat levetve lép elő belőle a bestia, hogy végre erővel és furfanggal elvegye, amit becsületes munkával és szolgalélekkel sosem tudott megszerezni. Több ez remek suspense thrillernél: az amerikai álom perverz átértelmezése, gonoszul feltartott középső ujj a társadalmi berendezkedésnek. Pedig a Christopher Plummer által briliánsan alakított gazember maga a megtestesült fenyegetés, csupa nyugtalanító sötétség és mániákusság rejlik a szemében, és Curtis forgatókönyvének egyetlen hibája pont az, hogy ezt a forrongó, gonosz szenvedélyt egyszer sem hagyja úgy istenigazából elszabadulni.
De talán ezért is van, hogy a végén már szinte sajnáljuk az újra és újra megvezetett Reikle-t, a szegény pszichopatát és gyilkost, aki Cullennel szemben képtelen kilépni a szerepéből, és aki túlságosan foglya saját szituációjának (nem ölheti meg Cullent, mert akkor nem fér hozzá a pénzhez, de veszi sem hagyhatja a zsákmányt, hogy inkább kiraboljon egy másik bankot, mert ahhoz túl megszállott). És a bárány felfalja a farkast. Gyönyörű.